Mindennapjaink vicclétfolyama

Publikálás dátuma
2019.07.06. 09:27

Fotó: Fotó: Bach Máté

Hartay Csaba: Köszönöm a befogadást!

2015 tavaszán Hácsé77 szükségét érezte, hogy a pórusait már-már eltömő humorsziporkákat kifakassza, a mindennapi itt-lét (dasein) gondjait (μέριμνα) vicces gondolatok formájában megossza a digitális üzemmódban létező környező világával (Umwelt). Ez lett a Viharsarki kattintós blog, mely aztán egy évre rá már az arcfelismerő közösségi oldalon is debütált, és napi szinten reflektál(t) közös létünk hülyeségeire képi és képtelen módokon, a legkülönfélébb műfajokban az idézetparódiáktól a kommentárokon és glosszákon, jegyzeteken át a humoreszkekig. Jelen állás szerint több mint 11 ezer követőt tudhat magáénak. Erre a közönségre már lehet alapozni – és egy másik médiumon keresztül is megszólítani, igaz, az interaktivitást a lapozás elnapolja. [Másfelől a könyv borítója és kialakítása (design) imitálja az okos és érintős, tenyérbemászó személyiszámítógép-videotelefonok külcsínjét, még a tabletfüggő srácaim is bedőltek neki, és izgatottan és vigyorogva nyomo(r)gatták, forgatták. De hát az 1977-ben született Hartay Csaba könyvei korábban is figyelemre méltó testiséggel bírtak, elég csak a tavalyi, Rajongók voltunk című novelláskötet piros és Turbo-rágós csomagolására utalni. A mostani feketeség viszont kicsit gyászkeretezi a felhőtlen vidámságot…] A poénkodáscunamit kötetbe rendező Hartay Csaba kihívásként tekintett nem kis feladatára, hiszen az aktuális menőséget kellett potenciálisan irodalmilag is értékelhető formába konvertálnia: a blog elszáll, a könyv marad. A fedősztori után nézzük tehát a belbecset! A három részre (Hatalmas figurák; Juhok, keszegek, abszurdok; Nyomtatott Facebook) tagolt 63 írásmű (melyek esetenként tovább aprózódnak) első harmada, hamar kiderült, nem nekem szól. Olyan érzés kerített hatalmába a talán még a kötet megjelenési idejét (nyár) is figyelembe vevő, jórészt nyaralóhelyzeteket, -figurákat színre vivő karcolatok kapcsán, mint mikor egy pakolásnál előkerülnek a ’80-as évek Hahotái, és az ember beléjük lapozva csupán a nosztalgiát élvezheti, a humort már kevésbé: egykor micsoda, már akkor minden bizonnyal elcsépelt vicceken röhögtünk? Ámbár a csecsemőknek minden vicc új, ne feledjük, de mégis, úgy éreztem magam a gyűjtemény ezen részét olvasva, ahogy a kötetben található Klasszikus vidéki majálisban írva vagyon: „Figyelem! A felsorolásban a nyolcvanas-kilencvenes évek elemei nagyban keveredhetnek a 21. század vívmányaival! (…) Harminc éve ugyanazok a céllövöldések, ugyanazokkal a portékákkal.” (81-83 o.) A második rész – a „zoológiai” abszurdok – az abszurditásuk miatt már jóval érdekfeszítőbbnek tűntek, de talán túlságosan enigmatikusak ahhoz, hogy a csiga, süni, macska, juh, keszeg és medve főszereplőjű (ál)tudományos paródiák hosszú távon emlékezetesek maradjanak. A könyv kinézete és forrása megelőlegezte, várt szöveges tartalom a harmadik egységben – ez a legrövidebb terjedelmileg – érkezik, amikor maga a médium és a hozzá köthető felhasználói viselkedés- és beszédmódok kerülnek kifigurázásra, ferdülnek el, facsarodnak ki. A leginvenciózusabb, legjobban tetsző a Facebook-bejegyzések a szocialista Magyarországon című, mely akár alapja lehetne egy nagyobb steampunk elbeszélésnek is, a technológiai fejlettség időbeli „megelőlegezésével” tovább játszva. Érdekes, de véletlen párhuzam, hogy a Könyvfesztiválra megjelent, Egyéni javaslat című Spiró-kötetben – mely szintén koncepciózus humoreszkgyűjtemény – szereplő Az ügyintéző áriájának szinte a pandanja olvasható Hartay könyvében az Ügyintézés Magyarországon, 2019-ben címmel – mindkettő íródhatott volna évtizedekkel korábban is, talán éppen ez adja, nem pedig feltétlenül a szövegeik megformáltsága a helyzet(ünk) komikumát/tragikumát. (Ó, Örkény! Ó, Királyhegyi Pál!) Ahogy például a Hartay-féle Mesterkurzus című írás is mintha Nagy Bandó András ’80-as évek közepi (a Bevezetés kötetekben később szintén megjelent), Beázásunk története című szövegelésének lenne egyfajta újramondása. Elképzelhető, hogy a helyzet változatlansága a kifejezőeszközök (elbeszélésmódjai) változatlanságával is nevetést kelt (pont vagy kérdőjel) Még az is lehet, ahogy az első harmad kapcsán megjegyeztem, a humor: korosztályfüggő is. Vagy nosztalgiára való hajlamtól befolyásolt. Mindenesetre, ahogy a Hartay-szövegek rekonstruálnak, illetve újrateremtenek egy-egy jól ismert beszédhelyzetet (kölcsönvéve és besűrítve szó- és mondatpaneleket), magunkra ismerhetünk a nem túl kecsegtető beletörődő cöcögésünk közepette: „igen, ilyenek vagyunk, pont ilyenek, hát hisz’ tudtom jól”. De azért ott motoszkál a kisördög, hogy lehetnénk másmilyenek is, máshogy elmesélve – és akkor felszabadultabban nevetnénk. (Athenaeum, 2019. 219 o.)  
Szerző

Triceps: Pionírok (regényrészlet)

Publikálás dátuma
2019.07.06. 09:25

Fotó: Fortepan / Adományozó: Pálinkás Zsolt
Szabadka, 1964 Részlet A hideghullám gyermekei (1952–2012) című önéletrajzi regényből
Anyám a szomszédba költözik, két házra tőlünk bérel szoba-konyhás lakást. Nincs benne se fürdőszoba, se folyóvíz, csak deszkaklozet a disznóól mellett. A ház Takács nénié, akinek iparos zsidó férjét „uszítás” ­miatt kivégezték a partizánok. A padláson kutakodva majd találok a gerendák közé rejtve két könyvet. Irredenta kiadványok, az egyikben tömegsírok, akasztások, megcsonkított magyarok fényképei. Borzongva lapozgatom, és történelemóra után odaviszem a tanító néninek. Ezt hol találtad? – kérdezi halkan. – Van több is? Nincs – hazudom. Ne olvass ilyeneket – mondja, és gyorsan besüllyeszti a táskájába. Sértődötten megyek haza, és a másikat mindenki elől eldugom. Máig őrzöm: Százezer szív sikolt, milyen keserű a címe, dr. Németh Kálmán írta 1943-ban Bácsjózseffalván, a bukovinai székelyek kálváriájáról. VI. Szövetségi Pionírszemle a kiserdőben, kötelező részt venni, engem is besorolnak az egyik csapatba. Futunk, ugrunk, kötelet húzunk, de a többiek leköröznek bennünket. Mégis jó az árnyas fák alatt lenni, izgalom és poros homály vibrál a levegőben. Én színleg bátor és fegyelmezett vagyok, pedig abszolút nem érdekel a győzelem. Furcsának tartom társaim igyekezetét, hogy elsők legyünk. Ismeretlen a filozófia, de már a cinikus hordólakóval értek egyet: semmi dicsőség legyűrni a nálad gyengébbet. Mikor 1988-ban egyéni bajnok leszek kumitében a belgrádi Balkán Karate találkozón, és megelőzöm klubunk két szálfamagas, szívós montenegrói tagját, panaszkodnak a mesterünknek. Ő pedig kibontja a pezsgőt, elneveti magát, és azt válaszolja nekik: Kétfajta harcos létezik. Az egyik indulatos és erővel győzni akar – ez elvörösödik. A másik higgadt és akarat nélküli – ez elsápad. Tőle kell félnetek, mert gyilkos típus, nem érdekli a túlélés. A „városerdőben” majd sokat sétálok és edzek, rászaladok egy kukacos kutyadögre – itt zajlik Kosztolányi Aranysárkányának futóversenye –, és nosztalgiával gondolok arra a felhős úttörő délelőttre, mikor megvilágosodva sütött rám a nap, a világ. Május elsején berregő repülőgépek húznak át a háztetők felett, és röpcédulákat szórnak. Kirohanunk az utcára, a levegőben kapkodunk a halványpiros cetlik után, marokszám szedjük össze őket. A felnőttek, szerencsére, otthagyják mindet a földön. Amelyik gyerek sokat gyűjt, tud cserélni, de nagyapám kettőbe szakítva kiviszi a vécébe az egészet, hiába minden könyörgés. A kapukat is ellepik a politikai parolák csíkjai, ezeket senki sem meri letépni, elmossa a nyári zivatar. BORBA ZA MIR – BORBA ZA SOCIJALIZAM (Harc a békéért – harc a szocializmusért) hirdetik rajtuk a fekete nagybetűk. Én egyet azért elcsenek, büszkén hajtogatom össze, és a szekrényem mélyére csúsztatom, aminek ajtaján belülről az imádott Brigitte Bardot kolor képe mosolyog rám. A suliban nincs ideológiai oktatás, de az osztályfőnökin tudatják velünk, hogy mi kommunisták vagyunk, és a himnuszt mindenkinek meg kell tanulnia fejből. Hej szlovéni, joszt sze zsíívi – gyakoroljuk, rosszul beszélek szerbül, de a dallama fülbemászó, még a kórusba is bekerülök, hovatovább. A kertünk hatalmas, teli gyümölcsfákkal, az utcabeli srácokkal naphosszat a meggyfán gubbasztunk. Mindenkinek van saját ága, a lombok között bujkálunk, ha észrevesz nagyanyám, mérgesen leszid bennünket. Hősiesen kuncogunk, úgysem bír utánunk mászni, és közben faljuk a meggyet, mint a szarkák. Dobáljuk is egymást, a ruhánkat befogja a vörös lé, lesz nemulass, de kit izgat, ha pofán találod a reszketőt, a bénát. Klikkerezünk a homokos úton, ezt szabad, még nem jöttek be Németből az üveggolyók, plasztikokkal lövünk, amikor poros, lazán kicsúszik az ujjaid közül. Ha vesztettél, viszik, te meg nézhetsz, és kuncsoroghatsz otthon, hogy vegyenek másikat. Váltáskor résen kell lenni, aki elsőként kiáltja az ucsót, az kezd, megelőzheti még a szemfüles preducsó, utánuk sorakoznak a mamlaszok. Nem vagyok túl ügyes, a középmezőnyben húzok, szinte mindenemet elnyerik, aztán bánatomban vásárolok a ­fiamnak maréknyi briliáns üveggolyót. Értetlenül nézi a kincset, elgurult közben negyven év, ezt sem játsszák már, beteszi őket a tengeri kagylóhéjai közé, gyöngyhalászok énekelhetnek róla áriát. Hatodikban érkezik Sziráki Karcsi, a makkhetesi vagány, neki csak egyetlen golyója van, de acélból, szigorúan céloz, és tiszta menet, széttöri a grundon bárki üvegszemét. Az iskolában, a húszperces nagyszünetben tapkázunk: ketten tesznek egymásra, színével lefelé gyufásdobozcímkét, tenyérrel rácsapnak, akinél átfordul, viheti. A sivár udvar végében egy betonplató áll, ráépítve a szélső ház tűzfalára – itt szónokol az igazgató az ünnepségeken, a mikrofonja mindig recseg. Ezen a legjobb játszani, gyors menetekben, kékre verheted a kezed, mire szól a csengő. A jugó gyufásdobozokon megjelennek a számozott színes képek: űrhajók, ragadozók, gombák, néphősök. Levágjuk őket, mindenki szortírozza a sorozatokat. Csereberélünk, de elismerést csak egy ritka, einstandolt kártya hozhat. Startolok az osztályból négy szputnyikkal, még nincs senki, fonákjára fordítom a legkopottabbat, és várom a méltó ellenfelet. Odajön az az idősebb szerb fiú, veszélyes macher, csak a legendákban létező Rade Končar-lappal, ráteszi, én azonnal ütök. Domború tenyérrel, levegősen kell, lágyan és erőset, hogy rögtön a hátára forduljon. A többiek feszülten nézik. Mindkettőt zsebrevágom. A revanš? – kiáltja. Nemam (Nincs nekem) – mondom, és elfutok.
Szerző
Frissítve: 2019.07.06. 18:28

Szávai Attila: Becsekkolás

Publikálás dátuma
2019.07.06. 08:10

Fotó: Shutterstock
„Amikor a biztonsági őr egyedül van a székén és nincs épp semmi átvilágításra váró táska, kolbász vagy ridikül, gyakran gondol arra, hogy a folyosóknak, tárgyalótermeknek milyen a kisugárzása.”
A bíróság épülettömbje szigorú szürkeséggel áll az esős utca bal oldalán. Van valami hivatalos monotonitás abban, ahogy ismétlődnek az ablakok. Az érkezőket pocakos biztonsági őr fogadja. Becsekkolás, ahogy a fiatal ügyvédgyakornokok kissé fölényeskedve mondani szokták, ha fiatal lányokkal érkeznek. A beléptetési procedúra fontos része, hogy egy szállítószalagos berendezés minden táskát, szatyrot megvizsgál, aztán egy detektoros kapun kell átsétálnia az érkezőnek. A kövérkés biztonsági őr hátratett kézzel, méltóságteljesen kitolt pocakkal járkál fel s alá a belép­te­tő­kapu mellett. Állát magasra emeli, mintegy fitymálva tekint az épületben lévőkre. Van a megjelenésében valami pökhendien arisztokratikus. Ősei közt több jogászt is számon tart a családi legendá­rium, a tizenkilencedik században fővárosi ügyvédet adott az országnak a családi fészek. Ezt a kezdő ügyvédpalántáknak (jurátus uraknak, ahogy mondani szokta) mindig elmondja, erre tereli a beszélgetést. Sokak – például az egyik bírónő, de több szakjogász, egy helyi újságíró, a közeli pékség eladója – szerint, ha emberismeretről van szó, sokkal többre is vihette volna a pocakos férfi. A beléptetésnél két csoportot különböztet meg. Vannak a rutinosak, akik már sokadszorra járnak a bíróságon, és vannak az elsők, akik még soha nem jártak ilyen helyen. Ezeket a biztonsági őr már messziről kiszúrja: a sápadt homlokokat, az izzadó tenyereket, kétszer kell nekik elmondani a beléptetési szabályokat, nem értik meg elsőre. Általában egyedül teljesít szolgálatot, de gyakran akad társasága, a zömök, mindig rikácsolva csevegő takarítónő vagy a kék overallos, hórihorgas karbantartó. A takarítónő élvezettel nézi azokat, akik először esnek át a beléptetés procedúráján, egy-egy zavart tekintetből, néhány leejtett kézitáskából, rossz ívben felvitt ajakrúzsívből napokig megél. A vékony, magas karbantartót nem érdeklik az emberi sorsok, darab-darab, elég a maga baja (42 éves, agglegény, az édesanyjával él egy szoba-konyhás lakásban). Tapasztalatból tudja, hogy bírósági ügyekben még kezdő, izguló érkezők itt még egy mezei karbantartónak is nagyobbakat köszönnek, mélyebbeket bólintanak. Ők ketten a biztonsági őr barátai. Az őr a falkavezér. Ha a takarítónő tesz egy rövid látogatást a kisasztalánál, hangosabban, markánsabban adja ki az utasításokat, tegye fel a táskát a szalagra, nem kell levetkőzni, köszönöm. Baritonja vastagon betölti az alagsort. Egyszer véletlenül a monitorra tévedt a Domestos-szagú tekintete, így láthatta, mi mindent tartalmaznak az átvilágításra kerülő táskák, szatyrok. A köpcös biztonsági őr azon már rég nem lepődik meg, ha egy szál kolbászt lát a női táskában, fél kiló csirkelábat, rutin dolgok, nem téma. A villáskulcs (22-es) látványára azonban krákogni kezdett, mi a fenének egy női táskába villáskulcs. Így hárman mindig kibeszélik az embereket. Kifelé mindig kedélyesebbek az emberek, főleg a tanúk, talán mert számukra nincs igazán nagy tétje az adott bírósági ügynek. Úgy gondolják, nem teljesen alaptalanul, hogy látni az épületben tartózkodókon, hogy ki a tanú, ki az alperes, ki a felperes, ezeket gyakran előre tippelik, meglepő pontossággal. Az ügyvédeket régóta jól ismerik. Gyakran összekuncognak, mikor közvetlen a tárgyalások előtt, amikor még a per tagjai mind a folyosón vannak, az egyik ügyvédnő mindig hangosabban, harsányabban, ugyanakkor minden őszinteségtől mentesen hahotázik ügyfele és tanúi társaságában. A biztonsági őr és a karbantartó ilyenkor cinikus félmosollyal összenéz. Jobb emberismerők a környéken bárkinél, gondolják magukról ilyenkor. Amikor a biztonsági őr egyedül van a székén és nincs épp semmi átvilágításra váró táska, kolbász vagy ridikül, gyakran gondol arra, hogy a folyosóknak, tárgyalótermeknek milyen a kisugárzása. A harag, a düh, a bűn, a félelem, ahogy megragadnak a folyosók aktaszagában. Ahogy a pozitívak is. A hála, az öröm, az elégedettség, a lelki beérkezettség édes-langyos érzése. Mint egy templomban. Az egyik folyosói padon nemrég egy bűnözőt látott ülni. Vezetőszáron volt, két rendőr és barátnője társaságában. A gyanúsítottnak szürkés arca volt, karikás szemek, beesett archús, mereven nézte maga előtt a padló mintáit. Barátnője szótlanul markolászta a megkötött férfi kézfejét. Fejük fölött az egyik neon zizegni kezdett, majd hirtelen kihunyt. Mellettük a padon egy vékony kabát feküdt, amiből túl hangosan és túl hosszan csörgött egy mobiltelefon, egy nyári gyerekdal dallamát állította be a gazdája. Ez nagyon meghatotta a biztonsági őrt. Meg is hívta aznap este a takarítónőt egy Martinira. Miközben ittak, a férfi arról beszélt a nőnek, ahogy a tárgyalótermek ajtajai mellé is ki van írva, mikor, kiknek, milyen tárgyalásaik kezdődnek, ugyanígy megvan az ember minden napjával. Minden reggel, minden hajnal ajtaja mellé odaszögelte a sors a táblákat, mindenkinek, amit érdemel. Hogy aztán a tárgyalóterembe belépve, ki-ki a maga védőjével, védelmezőjével a nagy törvénykező elé járuljon a terem glóriaillatában.
Szerző
Frissítve: 2019.07.06. 10:16