A függetleneket erősítik

Nem politizálni szeretnénk, hanem a független kulturális projekteket, kezdeményezéseket támogatni, ahogy eddig is tettük – mondta lapunknak Arnold István a Summa Artium igazgatója.
Mint ismert, Patrick Gaspard, a Nyílt Társadalmi Alapítványok elnöke a Népszavában jelentette be, hogy 360 millió forintot adományoznak a Summa Artiumnak, olyan kulturális projektek megsegítésére, amelyek nem reménykedhetnek állami támogatásban. A Summa Artium 2003-ban a Magyar Soros Alapítvány magyarországi kivonulásával egy időben jött léte, kifejezetten azzal a céllal, hogy magánforrásokat gyűjtsön kulturális projektekre. Arnold István elmesélte, hogy miután kiderült, hogy megszűnik az előadó-művészeti tao, akkor hirdetést adtak fel, hátha tud valaki pénzzel is beszállni azok megsegítésére, akik ezzel a változtatással rosszul járhatnak. A Nyílt Társadalmi Alapítványok vezetősége ezt követően jelezte, hogy ők szívesen beszállnának egy komolyabb összeggel is erre a célra. - Nem valakik ellenében, hanem valakikért szeretnénk tenni – hangsúlyozta Arnold István. - Azt szeretnénk, ha az államilag kiemelten támogatott intézmények és a függetlenek között lenne átjárás, és hogy a független kulturális szféra nem tűnne el, hanem megerősödve kiegészítené a meglévő kulturális palettát. A Summa Artium vezetői nem tétlenkedtek, hanem öt kategóriában már meg is jelentették az első pályázatot. A kiírásban szerepel tantermi színházi, táncművészeti projektek szemléjének támogatása. Lehet jelentkezni már bemutatott független színházi v tánc produkciók továbbjátszására, független színházi, táncszínházi szemlék létrehozására, „hiteles helyek” megerősítésére,  független, kortárs művészeti fesztiválok támogatására, kortárs képzőművészeti projektek megvalósítására, de pályázhatnak például független kritikai fórumok, vagy internetes kulturális portálok is. A döntést az alapítvány kuratóriuma hozza meg, a színházi/tánc és a képzőművészeti tanácsadó testület javaslata alapján. A két grémium tagjainak névsorát a döntést követően fogják nyilvánosságra hozni. Arnold István hozzátette, az alap nyitott, várják, hogy más magántámogatók is csatlakozzanak a kezdeményezéshez. Imely Zoltán, a Független Előadó-művészeti Szövetség társelnöke a pályázattal kapcsolatban annyit jegyzett meg: örömteli, hogy komoly összegről van szó és kimondottan a bajba jutottakon szeretnének vele segíteni. 
Szerző

André Kertész mindnyájunké

Publikálás dátuma
2019.07.05. 11:30
A hetvenhárom fekete-fehér, eredeti méretű fotó otthonos világot tár a nézők elé
Fotó: MARKOSZOV SZERGEJ
Párizs huszadik század eleji helyszíneibe és a fotográfia történetének egy szeletébe kínál betekintést a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása.
„Kertész mindent fényképező fotográfus volt. Mindig mindenütt mindent. Fényképezett megbízásból, fényképezett barátságból, és a saját örömére. Párizsban megtalálta azt a lehetőséget, amit mindig keresett a fotográfiában. Azt a teret. Megtalálta a megélhetést, megtalálta a munkát, az alkotást, és a lehetőségekben megtalálta a kiteljesedést” – mondta Korniss Péter Kossuth-díjas fotóművész az André Kertész – A kamera poétája című kiállítás megnyitóján, amelyet a fotográfus születésének százhuszonötödik évfordulója alkalmából rendeztek meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A nyári hőségben zsúfolásig megtelt kiállítótérben óvatosan kerülgették egymást az emberek, hogy még közelebb és közelebb kerülhessenek a világhírű művész világához, ahhoz az atmoszférához és aurához, amely az alkotó párizsi tartózkodásának emlékeit megörökítő fotókból árad, vagy ami tetten érhető a levelekben, képeslapokban, dokumentumokban és interjúkban. A hetvenhárom fekete-fehér, eredeti méretű fotó otthonos világot tár a nézők elé, nem gondolnánk, hogy a Magyarországról 1926-ban Párizsba érkező alkotó még csak nem is beszélt franciául. Az ő nyelve – mint azt sokszor hangoztatta – a fotográfia volt. S ezen a nyelvi kifejezőeszközön keresztül nyerhetünk bepillantást a párizsi művészvilágba, Ady Endre városába, a társasági élet különféle helyszíneibe, amelyekhez Kertész többek közt az író, újságíró Bölöni Györgyön és a festő Tihanyi Lajoson át került közelebb. A tárlaton bemutatott képek jelentős része olyan eseményeken készült, amelyekre szintén velük juthatott el. Bölöni felesége, Itóka vihette el Kertészt a csak hölgyekből álló, Les Belles Perdrix (Szép fogolymadarak) nevű összejövetelre is, amelyen a résztvevők egy nagyszabású vacsorát fogyasztottak el. Az erről készült felvételek eddig nem szerepeltek kiállításon. Ugyancsak nagyobb részét képezik a válogatásnak azok a fotók, amelyeken át a francia avantgárd színházi életbe berobbanó Blattner Géza vezette Bábszínház díszletei mögé pillanthatunk be. Ám bármelyik kép a kulisszák mögötti világ érzetét keltheti bennünk: legyenek a fényképező fókuszában emberi tekintetek, nyüzsgő vagy épp mozdulatlan utcák, kávéházi teraszok és lépcsősorok, Kertész mindig mögéjük, és talán úgy érezhetjük, beléjük is lát. A francia fővárosban a legnagyobb művészekkel találkozott, mások mellett a szürrealisták csoportjával, de mindvégig megőrizte függetlenségét – hangsúlyozta megnyitóbeszédében Frédéric Rauser, a Budapesti Francia Intézet igazgatója. Életművét újabb és újabb technikák és látásmódok jellemezték: míg 1926-ban költői portrékat hozott létre, 1930-tól már az optikai deformációk iránt kezdett érdeklődni, majd 1933-ban sorozatot készített egy erotikus magazin megrendelésére. Az azt követő évben jelent meg a Párizs Kertész szemével című könyv, valamint a fotóival illusztrált Az igazi Ady című kötet Bölöni Györggyel együttműködésben – részletezte az igazgató. S bár a fotográfus 1936-ban elhagyta Franciaországot, és élete végéig az Egyesült Államokban élt, teljes archívumát, negatívjait és levelezéseit 1984-ben a francia államra hagyta. „Magyarországon, Párizson és New Yorkon keresztül Kertész munkája rengeteget tanít nekünk a fotózás történetéről, a Leica használatáról, a tárgynélküli kép készítéséről, a fotóriport létrehozásáról” – méltatta Rauser. Kertészhez hasonlóan számos tehetséges fotográfus indult el külföldre a huszadik század elején – többek közt Robert Capa, Martin Munkácsi, Moholy-Nagy vagy Brassaï –, és szerzett világhírt, mi mégis kicsit magunkénak érezzük őket – jegyezte meg Korniss Péter. S bár életművében szerepelnek olyan képek, amelyeket még Kertész Andor fényképezett, a világ számára ő André Kertész lett. „Így ismerik Franciaországban, így ismerik Amerikában, és így ismerik mindenütt a világon, ahol szeretik a fotográfiát. És így őrizzük mi is. Ez így is van rendjén, mert azt hiszem, André Kertész mindnyájunké.” S hogy ez mennyire így van, azt csak a Korniss szavait követően a termen végigfutó morajlás és a kis kiállítótérbe benyomuló emberek forró lélegzetvételei érzékeltették igazán. Olyan pillanatok sokasága, amelyek akár egy Kertész-fotón is szerepelhetnének.  Infó: André Kertész – A kamera poétája, látogatható október 6-ig a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Kurátor: E. Csorba Csilla, Kovács Ida. A képek a Petőfi Irodalmi Múzeum és tagintézményei, a Kassák Múzeum, valamint az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményéből származnak.
Tihanyi Lajos ismeretlen no társaságában, Párizs, 1926
Fotó: MARKOSZOV SZERGEJ

Gyermekkori helyszínek Oroszországban

 André Kertész – „Szigetbecse, művészetem bölcsője” címmel nyílt kiállítás Moszkvában, amely a világhírű fotográfus ismertebb műveit és a gyermekkora fontos helyszínéül szolgáló településhez köthető képeit mutatja be. A retrospektív tárlat képeinek egy részét maga az alkotó válogatta élete végén, s ajándékozta Szigetbecsének, és az ott alapított André Kertész Emlékmúzeumnak. A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ által szervezett kiállítás szeptember 2-ig látogatható a moszkvai Multimédia Művészeti Múzeumban.

Szerző

Erős nők versenye Karlovy Vary-ban

Publikálás dátuma
2019.07.05. 10:30
A Lara című filmben fokozatosan derülnek ki a titkok, korábban elrejtett mozzanatok
Fotó: KVIFF
A csehországi fürdőváros, Karlovy Vary A-kategóriás filmfesztiválján emberi sorsdrámák viszik a prímet.
Karlovy Vary csodálatos hely. A város egy igazi ékszerdoboz, ahol többször is megállt az idő: egyszer a monarchia idején is biztosan, erről tanúskodik az építészet. Illetve, természetesen a szocreál is megtette a hatását, ezt pedig a felhőkarcolónak épített vasbeton Thermal Hotel büszke és most már vállalt retro hangulata teszi kitörölhetetlen élménnyé. A huszonegyedik század csodái még távol vannak, mint például az angol nyelv beható ismerete (az orosz tudás sokkal hasznosabb errefelé), a cukormentes kóla, mint fogalom, de szerencsére vannak helyettük helyi értékek, mint a szponzorként is nyomuló remek cseh sör és konzervatív gasztronómia. Pontosan ez elképzelhetetlen eklektika az, ami Karlovy Vary A-kategóriás fesztiváljának a szívét adja: megférnek egymás mellett az elegáns helyi méltóságok mellett a strandpapucsban igyekvő  egyetemisták, akik azért jönnek, hogy végigmozizzák a fesztivált. Ugyanis,nagy találmánya a cseheknek: ha nem jönnek el a vetítésre a „jegyesek”, a fiatalokkal feltöltik a termeket. Így gyakorlatilag minden vetítés tele van. A csehországi fiatalok (és persze az idősebbek is) sokkal fogékonyabbak a szerzői különlegességekre, a művészfilmeket moziban kétszer-háromszor többen nézik, mint Magyarországon, és itt még értelmezhető DVD illetve Blu-Ray piac is van. Ennek nagy szerepe van abban, hogy Karlovy Vary fesztiválja neveli a nézőket, ezt a kulturális funkciót ma is betölti. Egyszóval, elhoznak ide mindent, amit muszáj látni Berlinből, Cannes-ból és Velencéből. De mivel A-kategóriás rendezvényről van szó, a versenyprogram világpremierekből kell, hogy álljon, ez pedig az igazi nagy kihívás a szervezők részére. A szelekcióból egyelőre két művet emelnék ki. Az egyik a szlovén mester, Damjan Kozole új műve, a Féltestvér (Half Sister), melyet a rendező úgy vezetett fel: egy mese két emberről, akik nem ismerik, viszont gyűlölik egymást – rengeteg ilyen kapcsolat van a világon. Tulajdonképpen zseniális összefoglalása ez ennek műnek: Irena meglátogatja Izolában élő apját, hogy segítsen neki anyagilag a válása miatt. Kapóra jön, hogy a második házasságból született féltestvére, Nezha szintén Ljubljanába költözne, így a két lány, aki évek óta nem beszélt egymással, egy garzonban találja magát. A két teljesen különböző személyiséget végül számos dráma helyzet végül összehozza, és mindkettőjükben feltör az egymás iránti testvéri szeretet. A mű erőssége annak forgatókönyve: a dialógok frenetikusak. Lenyűgöző, ahogy a végtelenül gonosz megnyilatkozások humort kreálnak, illetve azt a folyamatot, ahogy minden lassan átfolyik empátiába, tanítani kellene. Kérdés, ez mennyire jön majd át a nemzetközi zsűrinek, akik nyilván elsősorban az angol nyelvű feliratokból tájékozódnak majd, és valljuk be, sokat finomítanak mind a szóhasználaton, mint a politikai inkorrektségén. Nagyon érdekes jelenség, hogy egy alkotás kritikai élét így próbálják tompítani. Persze, ez nyilván nem tűnik fel azoknak, akik nem értik a filmben beszélt szlovén nyelvet. A versenyprogram másik kimagasló darabja a német Jan Ole Gerster (aki korábban az Oh Boy című művével robbant be) új alkotása, a Lara. A címszereplő a hatvanadik születésnapját „ünneplő” nő, akinek nagyon sok mindennel kell szembenéznie és elszámolnia. A cselekmény igen lassan árulja el a szörnyű titkokat és tényeket, ami miatt a film első jelenetében Lara épp arra készül, hogy kiugorjon az ablakon és végezzen magával. Ám se, se mi, a nézők nem ússzuk meg ilyen gyors lezárással. Csöngetnek a rendőrök, Larának tanúskodnia kell egy házkutatásnál, és ha már, elindult a nap, végig is csinálja azt. Kiveszi a bankból az összes pénzét, majd megveszi egy komolyzenei koncertre az összes megmaradt jegyet. Mint később kiderül, a zongoraművész fia adja elő első kompozícióját. Innentől fogva nem is érdemes a cselekményt taglalni, mivel a részletek az apró finomságokban rejlenek. Lehengerlő, ahogy Gerster kibontja a karakterek, de elsősorban anya és fia közötti érzékeny és sebekkel teli kapcsolatot. Ahhoz azonban, hogy Lara másnap reggel is az életet válassza, a saját gyerekkorának fájdalmaival is szembe kell néznie. Ehhez pedig a zongorajáték hozza a megoldást. Aki ezt megnézni, másképp fog gondolkodni a művészi önkifejezés erejéről. Ennél többet, meg egy effajta film nem nagyon tud ebben a formában elérni.  
A Féltestvér mese két emberről, akik nem ismerik, viszont gyűlölik egymást
Fotó: KVIFF
Témák
film Karlovy Vary