Egy kiló klórmeszet és két liter hipót kapott mindenki az önkormányzattól, csak be kellett menni érte a hivatalba. Az első héten nem mentünk, gondoltuk, menjen az először, akinek mindenét elvitte a víz, szekrényét, bakancsát, szőnyegét, gondosan összehajtogatott lánykori ruháit, menyegzőjének fényképeit. Azt is gondoltuk, kiszárad majd magától a kecskeól, ha a nyárfák a villámárvíz és a vele érkező iszaptenger után leülepítik a tóvá duzzadt kertből a vizet, elvégre kenderáztató föld volt ez régebben, biztosan tudták az elődök, miért magaslik most három terebélyes nyárfa az udvar végében.
Csak nappal van faformájuk, éjjel, a teraszról nézve, a hunyorgó hold, meg a pincesor irányából ideszivárgó szűrt fény egészen különös formákat rajzol köréjük. Legutóbb egy hatalmasra nőtt afrikai tamtamdobot formázott az egyik, a másik egy szülinapi gyerekzsúron félig már leeresztett, tikkadt lufira hasonlított, a harmadik meg palacsintasütőre. Ha fúj a szél, különös dallamot zizegnek a levelek, ilyenkor sajnálom, hogy nem tanultam meg egyik úttörőtáborban sem a morzejeleket, most tudnám, mit üzennek a nyárfák, vagy rajtuk keresztül maga az úristen.
Aki mostanában mintha megharagudott volna erre a falura, mert először jégverést bocsátott rá, aztán alig hét nappal később iszapáradatot. Talán túl sok lett itt a pogány városi betelepülő, talán elfelejtettek rendesen imádkozni a régiek, talán csak egyszerűen rosszkedve van neki, miért ne lehetne az úristen is depressziós, hol van az megírva, hogy nem lehet, a Bibliában biztosan nem. Aztán emberben is van olyan, hogy ha haragos, akkor befelé dühöng, hangtalanul önti az epe, más meg tör-zúz, még a harmadik házban is hallani, ahogy üvölt, hát miért ne lehetne a fentebb való fegyvere, hogy mérgében magához ragad néhány jéggel teli felhőt, jól megrázza, aztán meg akkora özönvizet küld utána, hogy még Noé bárkája is alighanem elsüllyedne benne.
Ezt mantrázza a hivatal előtt egy szürke ruhás öregasszony, akivel a klórmészért állunk sorba. Fel kell a fertőtlenítőre iratkozni, szépen, akkurátusan bekönyvelik egy spirál füzetbe, külön lapra a klórmeszet, másikra a két liter hipót, névvel, lakcímmel, s alá is kell írni az átvételt. Jobb az óvatosság, nehogy a faluban elterjedjen, hogy a polgármester hazavitte a hipót, egy ilyen dupla sorscsapás után amúgy is mindenki érzékenyebb. Az elázott polgár a hivatalra mutogat, hogy miért nem csinált árkokat, bezzeg a szomszéd faluban még kis is van betonozva a vízelvezető rendszer, a hivatal embere meg bőszen magyarázza, hogy tán nem kellett volna a diófát pont az árokvég kellős közepébe ültetni, mert kiterebélyesedve most egy milliméter nem sok, annyi vizet se enged tova.
Átveszem a klórmeszet, aláírom, lekönyvelik. A templom előtt még bevár a szürke ruhás öregasszony, azt mondja, a harmadik csapás még csak ezután következik, jól meg kell gondolni, kire szavazunk majd ősszel, s úgy szorítja magához a hipós flakonokat, mintha már nem lenne olyan messze a világvége.