Vendégségben Tóth Győzőnénél

Múzeumnak mondják, de inkább afféle emlékház. Barlanglakásnak is mondják, de nincs köze se a noszvaji Pocem pincelakásaihoz, se a méregdrága török barlanghotelekhez.

A budafoki Veréb utcában lévő, egykor volt föld alatti lak tisztességes neve valójában mély-udvaros kőház. Azaz az emberek, akik valaha itt éltek, nem barlangba költöztek be, ahogy többek között a Gellérthegyen tették, hanem kvázi parasztházakat vájtak a helyi kőbányászat melléktermékeként létrejött gödrök falába.

Budapest környékén a 19. század végéig szőlőművelés folyt, csak aztán jött a filoxéravész, és nullára pusztította a szőlőtermő területek több mint felét, kezdve a Várhegytől a Budai-hegyeken át az akkoriban még Promontornak nevezett Budafokig. A munka nélkül maradt embereknek új megélhetés után kellett nézniük, így a kipusztult szőlőföldek helyén kis családi bányák létesültek. A kitermelt kőkupacokat lehurcolták a közeli Dunához és felhajóztatták azokat Budapestre, ahol olyan épületek alapanyagául szolgáltak, mint például az MTA vagy az Országház.

Pontosan nem tudni, mikor kezdtek a kitermelés helyén maradt gödrökbe, illetve azok falába „házakat építeni”, de az biztos, hogy ez a lakhatási forma 20. század fordulóján már a környék szomorú nevezetességeihez tartozott – és külföldön nyomornegyedként tartották számon. A főváros méltóságteljes épületeinek árnyékában akkoriban máshol is létesültek hasonló szállások – voltak ilyenek Kőbányán, a ferencvárosi kiserdőben, de még a Váci út mentén is. Csak Budafokon 300 család lakott ilyen sziklába vájt otthonban. Korabeli beszámolók meg is jegyzik, milyen különös, ahogy „rengeteg füstcsík száll fel a partról, de házat egyet sem látni.” S bár a nyomor egyik fokmérője volt a mély-udvaros ház, nem ez számított a legrosszabb lakhatási lehetőségnek. Igaz, beesett az eső az udvarra, a hó alól rendre ki kellett ásnia magát az embernek és fény szinte sosem sütött be, az ilyen lakások mégis népszerűbbek voltak, mint egy-egy rossz fekvésű szoba valami zsúfolt bérházban.

A barlanglakások a bányászat megszűntével nem tűntek el azonnal, még a hatvanas években is éltek itt családok. Aztán később, a budafoki emlékházat leszámítva, minden ilyen gödröt feltöltöttek, a korra jellemző körültekintés nélkül, az Óbudai Gázgyár mérgező iszapjával. Még 2005-ben is ezt próbálták orvosolni a szakemberek.

Tóth Győzőné egykor volt Veréb utcai barlanglakát pedig egyfajta mementóként megőrizték, ahol telefonos egyeztetés után bárki ma is vendégeskedhet egy kicsit.