Ilyen játékot kínál Makovecz Benjamin teljesen rendhagyó könyvével. Nagy varázslat! Mert mi az, hogy lábjegyzetek sorát olvashatjuk, amikor nincs előttünk, nem ismerhetjük a fő szöveget, amelyhez normális esetben ezek a megjegyzések kiegészítésül szolgálnak? Vélhetnők, súlyos, terjedelmes lehet(ne) az a láthatatlan kötet, amelyből kiemelve kapja az olvasó a száztizenegy, nem is rövid, esetenként akár több oldalra is átnyúló lábjegyzetet.
Induláskor az első egy-kettő még alig érthető. Hogy mi van? Hogy is van, most ugyan ki kicsoda? Aztán az ötödik-hatodik után egyszer csak megjelennek izgalmas, mert tovább bővíthető részletek. Végül pedig egy izgalmas kép bontakozik ki előttünk. Egy bővérű, mindig az igazat kereső, erős, nagy művész plasztikus alakja. Makovecz Imréé, a nagyszerű, unikális építőművészé, a mondanivalót végig magán hordozó, leíró-elbeszélő „pesti kisfiúnak”, vagyis a szerzőnek, Benjaminnak az apjáé.
(Közbenső megjegyzés. Elnagyolt, de többé-kevésbé igaz az az állításom, hogy Makovecz Imre munkássága, vagyis munkásságának megvalósult eredményei lényegében két, erősen elkülönülő halmazra bontják a megfigyelőket, társadalmunknak a művészetek, esetünkben az építészet iránt érdeklődő tagjait. Az egyik halmaz tagjai mereven elfordulnak tőle, bosszúsan zsúfoltsággal, barokkos burjánzással illetve a műveit, olykor erős politikai felhanggal megtoldva az ítélkezést. A szemlélők másik halmaza – én is közéjük tartozom – elragadtatott és boldog szemlélő. Számomra a legkedvesebb Makovecz mű a paksi templom. Budapesti létemre is módom volt többször megnézni, mivel valaha munkám során sokszor jártam arrafelé. Igaz, nem a város volt útjaim célja, hanem az atomerőmű, de ahányszor csak lehetett, el nem mulasztottam átrándulni a városba is, e templom kedvéért. És ha már magamat is e második csoportba soroltam, megvallom, hogy én viszont a Bauhaus stílusától, rendszerétől idegenkedem. Nem szeretem a sok egyenes vonalat, a kockákat és téglatesteket, a bútorok senyvedten vézna lábait, az ívek, görbületek hiányát. Ám még mielőtt felkészülnének az engem megkövezni akaró Bauhaus-hívők, hadd emlékeztessem őket: az ízlések fölött nem érdemes vitázni.)
Mindenesetre a fenti zárójeles vallomás nyomán nagy örömmel fogadtam e rendhagyó kötetben előrehaladván a művész alakjának kiformálódását, nemkülönben magának a szerzőnek a kibontakozó életútját, a voltaképpen fogadott, de mégis teljes egészében igazi, meghatározó apának az ő életére, munkásságára gyakorolt hatását.
Nem lehetett „könnyű” ember M. Imre. Egyik, számomra megrendítően vonzó tulajdonsága volt, hogy nem tűrte, nem viselte el a mellébeszélést, a szépelgő sunnyogásokat, a lényeget elfedő körülírásokat. Erről többször is megemlékezik a „pesti kisfiú”, mint apjának lényegi, jellembeli sajátosságáról. Ezért némileg körülményes megérteni, hogyan tudott mégis időnként meglehetősen erőteljesen belesodródni a politika mocsaras világába, amelyben a felsorolt megnyilvánulások voltaképpen lényegi, integráló követelmények. No persze, tudjuk, a legnagyobb művészeknek is mindig alkalmazkodniuk kellett Medicikhez, pápákhoz, uralkodókhoz, akár őrültekhez is.
*
Elérkezvén a 111. lábjegyzet végére, különös érzés támadt bennem. Mintha a két ember egybeolvadt volna. Holott nemzedéknyi a különbség köztük, természetesen, hiszen apa és fia. A fiú szerencsére itt van köztünk, míg az apa már eltávozott közülünk. Benjamin sosem mondja ki: meghalt, hanem a mindennél nagyobb méltósággal való találkozásáról szól (hasonlóan a nagyon vallásos zsidókhoz, akik sosem mondják ki a Teremtő nevét, hanem körülírják, vagy ha mégis úgy adódik, hogy leírják, akkor pontatlanságot tesznek a szóba). Igen, a különbözőségek ellenére a lábjegyzetek végére érve, mintha két formában egy lélekké vált személy tárulna elénk. Az apa, ez a nemzetközileg is kimagasló és elismert építőművész, a fia pedig maga is művész, grafikusnak, könyvművésznek kiváló, sőt, élete derekán, kanyart véve munkássága, nagyszerű fordító. Megrendítő ez az egybeforrás, ami még a fokról fokra bekövetkező testi hasonlóságban is megnyilvánult. Mindez pedig roppantul élvezetes történetekkel, sőt, színes anekdotával előadva, szinte megszakíthatatlanná téve az olvasást.
Végigolvasván ezeknek az – úgynevezett – lábjegyzeteknek a sorát, olyan érzésem támadt, mintha egy klasszikus megoldásokkal vegyített modern zenemű könyvbeli megnyilvánulása lenne. Modern, mert olykor csak egy-egy drámai akkord csendül föl, többnyire kemény és szaggatott, egyáltalán nem megnyugtató. Klasszikus viszont, mivel szépséges dallamok is megjelennek, mint a temetőben látogatott apa immár végleges búcsúja, visszahozhatatlan eltávolodása. Szép dallamként jelentkezik a szerelmetes feleségnek, a pesti kisfiú édesanyjának, SZ.M.-nek a fel-felbukkanása, csendes, bár néha nyugtalanító harmóniákban.
Amikorra befejezzük a puzzle kirakását, egy különös, szépséges és nagyon szerethető könyv tárul elénk. Különös a formai megoldásával, a lábjegyzeteknek nevezett, olykor nem is rövid szövegekkel való operálással. Szépséges, minthogy a tipográfiát egy könyvművész, maga a szerző végezte, nagyon vonzó és finom megoldásokkal. És szerethető. Elsősorban maga a mondanivaló, mivel általa egy kimagasló művészt ismerhetünk meg, másrészt, mert egyúttal tanúi lehetünk két ember – apa és fia – mélyreható, egyúttal bonyolult szeretete kibontakozásának.
(Makovecz Benjamin: Száztizenegy lábjegyzet Makovecz Imréről. Park Könyvkiadó. 2019.)
