Egy szépséges puzzle

Publikálás dátuma
2019.07.07. 15:03

Fotó: paks.hu
Remek szellemi játék a puzzle, legalábbis én nagyon kedvelem. Az ember gondosan kiszórja az asztalra a furcsán cakkos szélű darabkák halmazát – majd némi kétségbeeséssel vizsgálgatja, hogyan áll majd ebből össze a népes városi utca, netán a játékos rokokó pásztorlánykák kergetőzése vagy Bruegel korcsolyázó parasztjai. Aztán, öt-hat darabka összeillesztése nyomán egyszer csak kirajzolódik egy kapu részlete, egy szalagcsokor vagy éppen a felhős ég kicsiny fényes vonala.
Ilyen játékot kínál Makovecz Benjamin teljesen rendhagyó könyvével. Nagy varázslat! Mert mi az, hogy lábjegyzetek sorát olvashatjuk, amikor nincs előttünk, nem ismerhetjük a fő szöveget, amelyhez normális esetben ezek a megjegyzések kiegészítésül szolgálnak? Vélhetnők, súlyos, terjedelmes lehet(ne) az a láthatatlan kötet, amelyből kiemelve kapja az olvasó a száztizenegy, nem is rövid, esetenként akár több oldalra is átnyúló lábjegyzetet. Induláskor az első egy-kettő még alig érthető. Hogy mi van? Hogy is van, most ugyan ki kicsoda? Aztán az ötödik-hatodik után egyszer csak megjelennek izgalmas, mert tovább bővíthető részletek. Végül pedig egy izgalmas kép bontakozik ki előttünk. Egy bővérű, mindig az igazat kereső, erős, nagy művész plasztikus alakja. Makovecz Imréé, a nagyszerű, unikális építőművészé, a mondanivalót végig magán hordozó, leíró-elbeszélő „pesti kisfiúnak”, vagyis a szerzőnek, Benjaminnak az apjáé. (Közbenső megjegyzés. Elnagyolt, de többé-kevésbé igaz az az állításom, hogy Makovecz Imre munkássága, vagyis munkásságának megvalósult eredményei lényegében két, erősen elkülönülő halmazra bontják a megfigyelőket, társadalmunknak a művészetek, esetünkben az építészet iránt érdeklődő tagjait. Az egyik halmaz tagjai mereven elfordulnak tőle, bosszúsan zsúfoltsággal, barokkos burjánzással illetve a műveit, olykor erős politikai felhanggal megtoldva az ítélkezést. A szemlélők másik halmaza – én is közéjük tartozom – elragadtatott és boldog szemlélő. Számomra a legkedvesebb Makovecz mű a paksi templom. Budapesti létemre is módom volt többször megnézni, mivel valaha munkám során sokszor jártam arrafelé. Igaz, nem a város volt útjaim célja, hanem az atomerőmű, de ahányszor csak lehetett, el nem mulasztottam átrándulni a városba is, e templom kedvéért. És ha már magamat is e második csoportba soroltam, megvallom, hogy én viszont a Bauhaus stílusától, rendszerétől idegenkedem. Nem szeretem a sok egyenes vonalat, a kockákat és téglatesteket, a bútorok senyvedten vézna lábait, az ívek, görbületek hiányát. Ám még mielőtt felkészülnének az engem megkövezni akaró Bauhaus-hívők, hadd emlékeztessem őket: az ízlések fölött nem érdemes vitázni.) Mindenesetre a fenti zárójeles vallomás nyomán nagy örömmel fogadtam e rendhagyó kötetben előrehaladván a művész alakjának kiformálódását, nemkülönben magának a szerzőnek a kibontakozó életútját, a voltaképpen fogadott, de mégis teljes egészében igazi, meghatározó apának az ő életére, munkásságára gyakorolt hatását. Nem lehetett „könnyű” ember M. Imre. Egyik, számomra megrendítően vonzó tulajdonsága volt, hogy nem tűrte, nem viselte el a mellébeszélést, a szépelgő sunnyogásokat, a lényeget elfedő körülírásokat. Erről többször is megemlékezik a „pesti kisfiú”, mint apjának lényegi, jellembeli sajátosságáról. Ezért némileg körülményes megérteni, hogyan tudott mégis időnként meglehetősen erőteljesen belesodródni a politika mocsaras világába, amelyben a felsorolt megnyilvánulások voltaképpen lényegi, integráló követelmények. No persze, tudjuk, a legnagyobb művészeknek is mindig alkalmazkodniuk kellett Medicikhez, pápákhoz, uralkodókhoz, akár őrültekhez is. * Elérkezvén a 111. lábjegyzet végére, különös érzés támadt bennem. Mintha a két ember egybeolvadt volna. Holott nemzedéknyi a különbség köztük, természetesen, hiszen apa és fia. A fiú szerencsére itt van köztünk, míg az apa már eltávozott közülünk. Benjamin sosem mondja ki: meghalt, hanem a mindennél nagyobb méltósággal való találkozásáról szól (hasonlóan a nagyon vallásos zsidókhoz, akik sosem mondják ki a Teremtő nevét, hanem körülírják, vagy ha mégis úgy adódik, hogy leírják, akkor pontatlanságot tesznek a szóba). Igen, a különbözőségek ellenére a lábjegyzetek végére érve, mintha két formában egy lélekké vált személy tárulna elénk. Az apa, ez a nemzetközileg is kimagasló és elismert építőművész, a fia pedig maga is művész, grafikusnak, könyvművésznek kiváló, sőt, élete derekán, kanyart véve munkássága, nagyszerű fordító. Megrendítő ez az egybeforrás, ami még a fokról fokra bekövetkező testi hasonlóságban is megnyilvánult. Mindez pedig roppantul élvezetes történetekkel, sőt, színes anekdotával előadva, szinte megszakíthatatlanná téve az olvasást. Végigolvasván ezeknek az – úgynevezett – lábjegyzeteknek a sorát, olyan érzésem támadt, mintha egy klasszikus megoldásokkal vegyített modern zenemű könyvbeli megnyilvánulása lenne. Modern, mert olykor csak egy-egy drámai akkord csendül föl, többnyire kemény és szaggatott, egyáltalán nem megnyugtató. Klasszikus viszont, mivel szépséges dallamok is megjelennek, mint a temetőben látogatott apa immár végleges búcsúja, visszahozhatatlan eltávolodása. Szép dallamként jelentkezik a szerelmetes feleségnek, a pesti kisfiú édesanyjának, SZ.M.-nek a fel-felbukkanása, csendes, bár néha nyugtalanító harmóniákban. Amikorra befejezzük a puzzle kirakását, egy különös, szépséges és nagyon szerethető könyv tárul elénk. Különös a formai megoldásával, a lábjegyzeteknek nevezett, olykor nem is rövid szövegekkel való operálással. Szépséges, minthogy a tipográfiát egy könyvművész, maga a szerző végezte, nagyon vonzó és finom megoldásokkal. És szerethető. Elsősorban maga a mondanivaló, mivel általa egy kimagasló művészt ismerhetünk meg, másrészt, mert egyúttal tanúi lehetünk két ember – apa és fia – mélyreható, egyúttal bonyolult szeretete kibontakozásának.

(Makovecz Benjamin: Száztizenegy lábjegyzet Makovecz Imréről. Park Könyvkiadó. 2019.)

Papp Sándor Zsigmond: A lélek mérnökei

Publikálás dátuma
2019.07.07. 13:33

Fotó: NIRAT PIX
„Apám akkor már a sztoikus gondolkodók nyugalmával bámult maga elé, és biztos volt benne, hogy valamit nagyon elrontott a nevelésemben.”
Mi lesz belőlem? Ez a kérdés foglalkoztatta anyámékat leginkább a nyolcvanas évek második felében. Az nem volt kérdés, hogy egyetemre megyek majd, hiszen az – a szüleim történeteiből mindig ez derült ki – továbbra is valamelyes védettséget jelentene a Géniusz Romániájában; a négy év még egy bohémabb élet lehetséges ígérete a sok szürkeség között. Ezekből a történetekből értettem meg, hogy mennyire kétarcú a diktatúra, pontosabban hogy mennyire nem homogén: ha a szerencse úgy hozza, akár végig lehet tvisztelni az ifjúság legszebb éveit, ha meg nem, akkor korán kényszerpályára lök a rendszer, beláthatatlan következményekkel. Volt, akinek az életét csöndben, árnyékként követte, másokét pedig gyökeresen átírta. Anyámék igazából annak drukkoltak, hogy én is árnyékban maradjak, idejében megtanuljam a túlélés és lavírozás íratlan szabályait és magatartását. Arról nem is beszélve, hogy a katonaság réme már ott lebegett a fejem felett. Ha nem jutok be egyetemre, akkor nem fél évre visznek el, és nem is a leendő egyetemisták, hanem a suttyók közé, jóval hosszabb időre, és akkor jöhet akár a Duna-csatorna, meg egyéb rémes helyek – apám imádott ilyen mumusokkal riogatni. Bár sokan romantikusan festették le a bakaságot, és azzal nyugtatgattak, hogy ott tanultak meg igazán jól románul, és ez nekem sem fog ártani, hiszen én sem voltam túl közeli barátságban az állam nyelvével. Attól viszont az apám is tartott, hogy mi lesz, ha ízes román fordulatokkal kezdenek majd cukkolni a dadogásom miatt? Mi lesz, ha én is úgy kiborulok majd, hogy őrségben lepuffantok valakit, ahogy azokban a valósághű történetekben tették a vérig sértett áldozatok, amelyeket rémhírekként terjesztettek a jóakaró ismerősök? Mert az sem jó, ha némán tűröm, és belerokkanok, de az sem, ha zajosan kiállok magamért. A román katonaságban magyar dadogósként nem könnyű lavírozni. A pályaválasztás terhét persze a rendszer levette a szülők válláról. Kilencedikben már csak két helyre felvételizhettem Szatmárnémetiben: mechanikára és matematika-fizikára. Előbbi a gyengébbek elfekvője volt, utóbbi pedig a jobb képességűeket gyűjtötte össze, akik nagyobb reménnyel pályázhattak a továbbtanulásra. Eredetileg elektróra mentem volna, ami pont a kettő között helyezkedett el, hiszen én is közepes tanuló voltam, ha voltak is erényeim, azok inkább a teljesen felesleges humán tantárgyakban csillantak meg, ám a felvételi évében az utolsó pillanatban megszüntették. Arról szó sem lehetett, hogy lefelé meneküljek, így találtam magam a vakmerők és a jó tanulók között. A rendszer igazából mindenkit a mérnöki pályára terelt (leginkább csak azt lehetett eldönteni, hogy milyen mérnök szeretnél lenni), a 36 fős osztályból így aztán csak egy ember készült orvosira, és egy magyar-angol szakra. Így tanultam hát heti hat órában analízist és trigonometriát, algebrát és mértant, illetve öt órában fizikát. Máig sem tudom, hogy miért, de a gépészmérnökire tettem le a voksomat. Hiába imádtam korábban a történelmet, hiába ütközött ki, hogy nem vagyok rossz a fogalmazás terén, és érdekel a művészet, a futószalag már rég szaladt alattam. És még az sem állította meg, hogy fél évvel az érettségi előtt bekacsintott az életembe a rendszerváltás. 90 nyarán tehát ott találom magam a gépészmérnöki kar kolozsvári felvételijén, amikor is a matek írásbelin ábrándozva nézek ki a napsütötte utcára, és azon tanakodom, hogy milyen jó lenne kimenni a strandra, ha ez az egész őrület véget ér. Nem csoda, hogy nem jutottam be. Apámnak viszont mindig volt mentőötlete. Ne üljek otthon tétlenül egy évet a következő felvételire várva, addig is felvételizzek a helyi faipari szakiskolára, vagyis legyek majd túlképzett asztalos. Szeretném azt hinni, hogy a tiltakozó tudatalattim miatt szerepeltem olyan rettenetesen a felvételin, mert rajtam kívül szinte mindenki bejutott az osztály sikertelen egyetemi felvételizői közül. Apám arcán először láttam, hogy menthetetlennek tekint. Ám ekkor végre megengedték, hogy elkezdjek készülni a bölcsészkarra. Apám szemében ez tipikusan az a pálya volt, amely sehová sem vezetett, hiszen az ott megszerzett tudásból egyszerűen nem lehet megélni. De hát ha ez a mániám! Két hónapig tartott a remény. Akkor állt elő a mentőötlet mentőötletével: Aradon elindult egy magánegyetem, és ott vár rám a fogászati szak. A fogászkodás pedig kész aranybánya. (Ebben volt is valami, hiszen a legsötétebb évek alatt sem volt gond nálunk a kajával, vidéki fogorvoshoz ugyanis kötelezően vittek valamit az emberek: tanyasi tojástól a kolbászon át a dinnyéig.) Három évet húztam le ott, az utolsóban már csak az tartotta bennem a lelket, hogy egy amatőr színtársulatnál rendezhettem. Akkor már biztosra vettem, hogy rendező lesz belőlem, ha végre kijutok a fogászkodás börtönéből, vár a színház, végre sínen van az életem. Aztán a kilencvenes évek derekán – öt évnyi kacskaringó után – végre felvettek a kolozsvári állami egyetemre. Filozófia szakra. Apám akkor már a sztoikus gondolkodók nyugalmával bámult maga elé, és biztos volt benne, hogy valamit nagyon elrontott a nevelésemben.

Sebes György: Elnökök és szereplők

Publikálás dátuma
2019.07.07. 12:58
A kijelölt túlélő (Kiefer Sutherland) ezúttal katonák között
Fotó: IMDB
A valóság – a mindennapi élet és a politika – gyakran meglepő dolgokat produkál. Amiről azt hihettük, elképzelhetetlen, arról kiderül, nem is az.
Az utóbbi két és fél évben – mióta Donald Trump az Egyesült Államok elnöke – ilyesmi már többször előfordult. Váratlan húzások, felelőtlen kijelentések, az utolsó pillanatban megváltoztatott döntések jellemzik az amerikai politikának ezt az időszakát. Köszönhetően az elnöknek, aki láthatóan jól érzi magát ebben a helyzetben. Néha még rá is játszik. Az amerikaiak többsége azonban szívesen visszatérne az unalmas hétköznapokhoz, a kiszámítható lépésekhez, a normalitáshoz. Meglehet, ez az igény is szerepet játszik A kijelölt túlélő című filmsorozat történetének bonyolításában. Az ABC tévétársaság két hónappal a legutóbbi elnökválasztás előtt – 2016 szeptemberében – indította el a sorozatot, amely azóta a harmadik évadánál tart. Az első két ciklus 22-22 epizódból állt, az eddigi utolsó már csak tízből. Sikere azonban kétségtelen. Magyarországon is, ahol az AXN csatornán most fejeződött be az első sorozat vetítése. Ez pedig alkalom rá, hogy értékeljük az eddigieket. A legfőbb tanulságnak jelenleg az látszik, hogy a normálishoz akkor juthatunk el, ha megtörténik az elképzelhetetlen. Ez így elsőre ellentmondásnak tűnik, de a sztoriból az derül ki, hogy egyáltalán nem az. A film ugyanis azzal indul, hogy felrobbantják a washingtoni Capitoliumot. Benne a szenátus és a képviselőház majdnem összes tagjával, valamint az elnökkel és az egész kormánnyal. Lehetetlen? Szinte az. De napjainkban, amikor dúl a terrorizmus és az összeesküvők eszközei, valamint módszerei korszerűsödtek és finomultak, mégis megtörténhet. Van azonban egy – ezek szerint – nagyon hasznos szabály: a kormány egyik tagja sosem lehet ott, ahol a többiek, hátha beüt a mennykő. Ő a kijelölt túlélő. Esetünkben egy olyan miniszter, akinek tárcája egyáltalán nem fontos, ő maga egy szürke középpolgár, akit ráadásul az elnök éppen meneszteni akart. Miután azonban az amerikai politikai elit megsemmisült, hirtelen elnök lesz. És kiderül, hogy nagyon is alkalmas rá. Ez a történet egyik szála. Rengeteg gonddal kell megküzdenie, cselszövéseket megakadályoznia, de felnő a feladathoz. Izgalmas ez a vonal is, de persze nem éri utol a másikat, az összeesküvők utáni nyomozást. Az alkotók nagyon pontosan megosztották a krimibe illő eseményeket és az elnök - néha ugyancsak lélegzetelállító – küzdelmeit. Hozzá pedig még magánéleti szálakat is tudtak adagolni, így téve teljessé a történetet. Nagyon sok múlik természetesen a színészeken, akiket jól válogattak össze. Az abszolút főszerep a Tom Kirkman elnököt játszó Kiefer Sutherlandé. Büszke lehet rá a papája, az Oscar-életműdíjas Donald - aki egészen más figurákat hozott -, mert valóban nagyot játszik. Pedig nincs könnyű dolga, hiszen egy nagyon nyugodt, lényegében köznapi embert kell megjelenítenie, szinte eszköztelenül. Úgy alakítja a majdnem szürke figurát, hogy mindig figyelni kell rá. Ebben jelentős része van magyar hangjának, Csankó Zoltánnak is. Remek az őt segítő fehér házi stáb: Kal Penn, aki a sajtófőnökét játssza (és a Doctor House-ból lehet ismerős), valamint a személyi titkárait alakító Adan Canto és Italia Ricci. Egészen kitűnő a házelnököt játszó Virginia Madsen és a minden akadályt legyőző FBI-ügynök szerepében Maggie Q. Egy sikeres sorozatnak persze óhatatlanul vannak gyenge pontjai. Az alkotók arról csak áttételesen tehetnek, hogy egy jó film vonzza a reklámokat. Ha gyengébbet készítenek, nem lehetne olyan jól eladni a műsoridőt. Így viszont minden epizódot háromszor szakítanak meg – 12 percenként – viszonylag hosszú hirdetési blokkokkal. Az viszont egyértelműen az írók és rendezők (van belőlük rengeteg) felelőssége, hogy a történetben időnként rétestészta-effektus figyelhető meg. Vagyis az amúgy egységes és magában is izgalmas sztoriba beleapplikálnak olyan szálakat, amelyek nem tartoznak szervesen a cselekményhez, vagyis inkább csak megakasztják és hosszítják az egyes részeket. De hát érthető, nem könnyű megtölteni 22 folytatást, ehhez nyilván kell már egy kis töltelék is. A washingtoni politikai „boszorkánykonyha” mindig is a filmesek kedvelt terepe volt és a jelek szerint maradt is. Nagyjátékfilmekben és sorozatokban az elnökök rendszerint nagy bajba kerülnek, de aztán mindig akad egy-két hős, aki segít nekik, ráadásul ezek az elnökök sem nyámnyila fickók, maguk is képesek harcolni. Meglehet, Donald Trump is ezeket a valóságosnak látszó, ám mégis kitalált elnököket tekinti példaképének. Talán úgy gondolja, ha már egyszer feltűnt a Reszkessetek betörők második részében, esetleg nagyobb szerepet is el tudna játszani. Csak az nem jut eszébe, hogy az a Fehér Ház, amelynek most lakója, nem egy film helyszíne, hanem nagyon is valóságos. Ő pedig nem szerepet alakít, hanem tényleg az Egyesült Államok elnöke. Talán órákat vehetne Kiefer Sutherlandtől – vagy A kijelölt túlélő alkotóitól –, hogyan is kell viselkednie egy megfontolt, nyugodt, felelősségteljes elnöknek.