Kártyajárás

A különleges ízei miatt méltán népszerű kisvendéglő a kirakatüvegére kiragasztott papírlapon, az ázsiai betűvetők jellegzetes ákombákom kézírásával tudatta a vendégeivel: „Bankkártyát ezentúl nem fogadunk el!” Az egyik járókelő cinikusan meg is jegyezte: „a lélek állandó fejlődésben, s visszafejlődésben van”.

A környékbelieket igencsak meglepte, hogy a thai házaspár másfél évtized múltán megvált a bankkártya-leolvasó készülékétől. De alig pár nap múltán megoldódott a rejtély. A bankkártyát visszautasító hirdetmény helyét egy nemzeti színekkel szegélyezett papírszalag foglalta el, mely tudatta a korgó gyomrúakkal: a helyiséget az adóhatóság 12 napra bezáratta. Az étterem-tulajdonosok adót csaltak, amit a kizárólagos készpénz-fizetés ismételt bevezetésével kívántak elleplezni. A jelek szerint mindhiába.

Kicsit távolabb, az egyik skandináv ország koldusai viszont az elektronikus fizetési mód előnyeit ismerték fel, és már csak érintés nélküli bankkártyákról fogadják el az alamizsnát. Igaz, a hazai kéregetőknek feltehetően még a nagyvárosainkban is felkopna az álluk, ha POS-terminállal a kezükben kívánnák adakozásra rábírni a jó szándékú embereket. A magyar jegybank felmérései szerint itt a bolti fizetések 85 százaléka még mindig készpénzben történik. A 10 millió bankkártya hona ez, amelyeket alig-alig használnak a tulajdonosaik. Havonta átlagosan négy vásárlást, valamint két és fél átutalást hajtanak velük végre. Aligha kell bizonygatnunk, hogy az elektronikus fizetési mód utcai demonstrátorai, a skandináv koldusok országában – a mi adócsaló thai vendéglősünkkel szöges ellentétben – készpénzmentes üzletek, boltok százai kínálják portékáikat, szolgáltatásaikat, mégpedig számottevő sikerrel. A gyarló ember már csak olyan, hogy ha kártyával vásárol, többet költ, mintha ezt készpénzzel tenné.

Évi 1,2 milliárd elektronikus pénzforgalmi tranzakciót hajtanak végre Magyarországon. A bankkártya pénzkímélő jellegét meghazudtolva: bankjegyek felvételére. Csaknem lázadás történt ki egyes kistelepüléseken, amikor a helyi takarékszövetkezeti fiókokat – integrációra hivatkozva – bezárták. Ráadásul a készpénzfelvételre szolgáló ATM-automatákat is magukkal vitték. Talán az egekig is felért a helyiek jajkiáltása: „15-20 kilométerre is el kell utaznunk, hogy a pénzünkhöz jussunk!” A jogos felháborodás azonban elfedte, hogy a bankkártyával a helyi üzletekben, a közeli benzinkutaknál, de még a postán is lehet fizetni.

De valóban olyan abszurd a magyarok készpénzhez való ragaszkodása? Vajon számoltak-e Brüsszel pénzügyi bürokratái a NER természetével, amikor szabályzatukban kimondták: a bankoknak ősztől egy gondosan ellenőrzött harmadik fél számára is hozzáférést kell majd biztosítaniuk a folyószámla-adatokhoz, úgymond a nagyobb ügyfélélmény érdekében? Számításba vették-e, hogy magyar földön olyan kormány regnál, amely szinte áhítozik arra, hogy megtudja: milyen fizetős gyógykezelésre járunk, gyakran veszünk-e alkoholt, s telik-e időnként szerencsejátékra is?