Lógnak a szeren

Az első szó legyen a gratulációé: siker, hogy Járóka Lívia és Dobrev Klára is az Európai Parlament alelnöke lett. Aztán foglalkozzunk egy kicsit a fideszes EP-képviselő megválasztását kísérő értetlenséggel: nincsenek ezek felfüggesztve? 
De igen, méghozzá – mint tudjuk – „önkéntes alapon” (mi írtuk meg legelőször, hogy Orbán Viktor az utolsó pillanatban, kármentő jelleggel dobta be ezt a megoldást), ám ez a határozat „csak” az Európai Néppárt testületeire vonatkozott. Ott a Fidesz ki is maradt mindenből a tavaszi tisztújításon. Persze a kormánypárti kommunikáció „magyarázd meg, hogy jól jártál” alapon még erre is azt mondta, direkt nem is akartak most elindulni semmilyen posztért, mert majd később, az EP-ben szeretnének fontos parlamenti bizottsági helyeket szerezni. Csakhogy a Néppárt EP-frakciója nem maga a Néppárt. Az EP-ben nincs felfüggesztés, a 13 Fidesz-képviselő teljes jogú tag. 
És egyelőre úgy tűnik, képesek is érdekeiket érvényesíteni. – Nagyobb szüksége van a Néppártnak ránk, mint nekünk a Néppártra – mondta magabiztosan egy fideszes EP-képviselő nekem, miután két hete átvette a parlamenti mandátumigazolását. Az még a jövő zenéje, hogy igaza lesz-e, de most (megint) úgy tűnik, nem alakulnak rosszul a dolgok Orbán Viktorék számára. 
Sőt még a sokak által „menekültbarátnak”, Európai Egyesült Államokat akarónak titulált új bizottsági elnök, Ursula van der Leyen megítélését se hamarkodjuk el. Lehet, hogy tett hangzatos nyilatkozatokat és gesztusokat korábban, de védelmi miniszterként nagyjából tétlenül hagyta, hogy (persze német léptékben) leépüljön alatta a Bundeswehr. Ki tudja, nem éppen azért szemelte-e ki magának Emmanuel Macron, hogy leginkább semmit ne csináljon önállóan. 
És az megint csak Orbán Viktornak lenne jó.

Utóválasztás

A Fidesz legfontosabb (és legkártékonyabb) politikai találmánya alighanem a választási rendszer átalakítása volt. Egy jellegzetesen kétpárti szisztémát működtetünk olyan környezetben, ahol a hatalmi pártnak nincs váltópártja, ellenben minden eszköz a kezében van annak megakadályozására, hogy valaha is legyen. 
Az adott paramétereknek ellenzéki együttműködést kellene kikényszeríteniük, ámde az ellenzék pártjai eddig főként a saját oldalukon lévő vetélytársak gyengítésére fordítottak erőforrásokat. És nemcsak egymás lemészárlásához kapták/kapják meg mindig a kormányoldal segítségét, hanem ahhoz is, hogy tartósan egyikük se tudjon a másik fölé nőni (gondoljunk csak a régi LMP, az Együtt vagy a Jobbik történetére). 
Júniusban láthattunk, hogy az előválasztás alkalmas innováció a Fidesz-hegemónia megtörésére esélyes jelölt megtalálására. Nehéz cáfolni, hogy ez a legdemokratikusabb opció, hiszen a szavazókra bízza a döntést, és arra készteti a pártokat, hogy a leharcolt káderekkel történő sakkozás helyett vállalható személyiségeket indítsanak. Az is kiderült ugyanakkor, hogy kétélű fegyver, és azokon is mély sebeket tud ejteni, akik forgatják. A „koordináció”, a „teljes összefogás” (vagy nevezzük bárminek) lényegesen nagyobb teret ad az apparátusok machinációinak, a polgárokra csak a pártdöntések utólagos szentesítését hagyja. Nyilvánvaló hátránya, hogy a hátsószobás alkuk nyomán olyan aspiránsok is pozícióba kerülhetnek, akik egy előválasztás esetében már a jelöltállítási időszakban elvéreznének. Ám van előnye is: tényleges kooperációra szorítja a feleket, mielőtt még egy esetleges győzelem nyomán közös város- (vagy ne adj' Isten ország-) vezetésre kapnak felhatalmazást. 
Közelről mindkét procedúra emlékeztet a párizsira – annyiban mindenképp, hogy a termék előállításának látványa jelentősen csökkenti az élvezetet –, de nézzük inkább a jó oldalát: Orbánék olyan alacsonyra tették a morális mércét, hogy aki ezt sem tudja megugrani, azt mi, a választók tényleg nyugodt szívvel hajthatjuk el a politika közeléből.

Kártyajárás

A különleges ízei miatt méltán népszerű kisvendéglő a kirakatüvegére kiragasztott papírlapon, az ázsiai betűvetők jellegzetes ákombákom kézírásával tudatta a vendégeivel: „Bankkártyát ezentúl nem fogadunk el!”  Az egyik járókelő cinikusan meg is jegyezte: „a lélek állandó fejlődésben, s visszafejlődésben van”. 
A környékbelieket igencsak meglepte, hogy a thai házaspár másfél évtized múltán megvált a bankkártya-leolvasó készülékétől. De alig pár nap múltán megoldódott a rejtély. A bankkártyát visszautasító hirdetmény helyét egy nemzeti színekkel szegélyezett papírszalag foglalta el, mely tudatta a korgó gyomrúakkal: a helyiséget az adóhatóság  12 napra bezáratta. Az étterem-tulajdonosok adót csaltak, amit a kizárólagos készpénz-fizetés ismételt bevezetésével kívántak elleplezni. A jelek szerint mindhiába. 
Kicsit távolabb, az egyik skandináv ország koldusai viszont az elektronikus fizetési mód előnyeit ismerték fel, és már csak érintés nélküli bankkártyákról fogadják el az alamizsnát.  Igaz, a hazai kéregetőknek feltehetően még a nagyvárosainkban is felkopna az álluk, ha POS-terminállal a kezükben kívánnák adakozásra rábírni a jó szándékú embereket. A magyar jegybank felmérései szerint itt a bolti fizetések 85 százaléka még mindig készpénzben történik. A 10 millió bankkártya hona ez, amelyeket alig-alig használnak a tulajdonosaik. Havonta átlagosan négy vásárlást, valamint két és fél átutalást hajtanak velük végre.  Aligha kell bizonygatnunk, hogy az elektronikus fizetési mód utcai demonstrátorai, a skandináv koldusok országában – a mi adócsaló thai vendéglősünkkel szöges ellentétben – készpénzmentes üzletek, boltok százai kínálják portékáikat, szolgáltatásaikat, mégpedig számottevő sikerrel. A gyarló ember már csak olyan, hogy ha kártyával vásárol, többet költ, mintha ezt készpénzzel tenné.  
Évi 1,2 milliárd elektronikus pénzforgalmi tranzakciót hajtanak végre Magyarországon. A bankkártya pénzkímélő jellegét meghazudtolva: bankjegyek felvételére. Csaknem lázadás történt ki egyes kistelepüléseken, amikor a helyi takarékszövetkezeti fiókokat – integrációra hivatkozva – bezárták. Ráadásul a készpénzfelvételre szolgáló ATM-automatákat is magukkal vitték. Talán az egekig  is felért a helyiek jajkiáltása: „15-20 kilométerre is el kell utaznunk, hogy a pénzünkhöz jussunk!” A jogos felháborodás azonban elfedte, hogy a bankkártyával a helyi üzletekben, a közeli benzinkutaknál, de még a postán is lehet fizetni.  
De valóban olyan abszurd a magyarok készpénzhez való ragaszkodása? Vajon számoltak-e Brüsszel pénzügyi bürokratái a NER természetével, amikor szabályzatukban kimondták: a bankoknak ősztől egy gondosan ellenőrzött harmadik fél számára is hozzáférést kell majd biztosítaniuk a folyószámla-adatokhoz, úgymond a nagyobb ügyfélélmény érdekében? Számításba vették-e, hogy magyar földön olyan kormány regnál, amely szinte áhítozik arra, hogy megtudja: milyen fizetős gyógykezelésre járunk, gyakran veszünk-e alkoholt, s telik-e időnként szerencsejátékra is?
Szerző
Bonta Miklós