#metoo az operában

A Don Giovanni nem csak operarendezők, hanem karmesterek, prózai színházi és filmrendezők fantáziáját is megmozgatja. Az Armel operafesztivál utolsó napján Alföldi Róbert vitte színre.

A fesztivál kísérőfüzetének írója, és többek, akikkel beszéltem – velem együtt - különlegesebb megoldásokat vártak Alfölditől, ehhez képest meglehetősen konvencionális megoldásokat láthattunk. Ha a díszletek, jelmezek valamennyire emlékeztettek volna a korra, amelyben a cselekmény játszódik, néhány elemet leszámítva akár hatvan-hetven évvel ezelőtt sem keltett volna feltűnést az, amit most láttunk. Ami jó, mert „újraértelmezés” helyett a cselekményre és a zenére, a Mozart-Da Ponte páros által megénekeltetett történetre koncentrált a rendező. A játéktér mindvégig azonos volt, hátul egy kék, két oldalt két piros fal, a baloldalin három rózsaszín ajtó, a jobboldalin egy rózsaszín ablak. Középen egy bonyolult emelvényrendszer helyezkedett el, amelynek szintjeit több lépcsősor kötötte össze Escher híres grafikáira emlékeztetően, csak itt valóban átjárható módon kapcsolódtak egymásba az elemek. Ezen kívül jelen volt a színpadon még sok-sok szék is.

Mivel Alföldi kiváló és rutinos színházi szakember, szereplői mindig logikusan voltak ott ebben a térben, ahol éppen lenniük kellett. A szinteken, adott pontokon való megjelenésük precízen jelezte aktuális egymáshoz való viszonyaikat, még az olyan bonyolult helyzetekben is, mint a második felvonás szextettje. Voltak érdekes ötletek, Donna Elvira például láthatóan terhes, amikor először megjelenik, kérdezhettük, ez a helyzet dramaturgiailag vajon hogy fog feloldódni. Nagyon egyszerűen: Leporelló áriája alatt Donna Elvira kivette a párnát ruhája alól, az 1003-as szám, mintha meggyőzte volna arról, itt ilyen ócska trükk nem vezet sehová. Kevésbé jó, hogy a Commendatore pisztolyt vesz elő Don Giovanni elrettentésre, amire ő kocsmázó suttyó módjára késeléssel válaszol; a korkülönbségükből adódó egyenlőtlenség így mintha kiegyenlítődne, a csábító gazember gyalázatos tette félig-meddig jogos önvédelemnek is tűnhetett akár. Persze nem is a három zaklatott, elhagyott nő Donna Anna, Donna Elvira és Zerlinetta lokális #metoo mozgalma és nem is a kormányzó megölése okozza Don Giovanni vesztét - mint láttuk a kettejük közötti harc akár két egyenlő nemesember vitája is lehetett volna – hanem az, amit még egy reneszánsz főúr sem tehetett meg büntetlenül. Don Giovanni halálában sem tiszteli ellenfelét, magát a halált veti meg, azaz az isteni végzettel húz ujjat, amikor a kőszobrot vacsorázni hívja. Ez a jelenet is furcsa – de magyarázható – módon volt megoldva, a temetőben összeakadó Leporello és ura fölé nem magasodik fenyegetőn a kőszobor árnya, amelynek első megszólalása valahonnan a színfalak mögül olyan halk volt, mintha valóban a túlvilágról jönne, azután pedig az említett ablakon kukucskál be a fehér álarcos alak, mintegy a másvilágról. (Az ablakon keresztül egy jelenetben Don Giovanni is beszól Leporellónak.)

Ezen túl lehetett volna kevesebb, illetve elmaradhattak volna teljesen, a ma már eléggé elcsépeltnek ható diszkótánc mozdulatok, de ezektől függetlenül a rendezés maradt a hagyományos keretek között, a szereplők akár percekig is nyugodtan álltak egy helyben, miközben áriáztak. Néha azt lehetett érezni, kissé leül az egész játék, amiben sajnos a zenei megoldás halványsága is komoly szerepet játszott. Színtelenül, nem i s mindig igazán tisztán játszott a zenekar. Az énekesek többsége a tisztes középszert képviselte, kiemelkedett Donna Anna megformálója, az amerikai-holland Katharine Dain drámaiságával, bár legmagasabb hangjainak nem volt tökéletesen ura, és különösen az Il mio tesoro áriában Don Ottavio alakítója, az amerikai Mark van Arsdale. Don Giovanni megtestesítőjét, az ecuadori Alex Rodriguezt sajnos a jelmeze sem segítette, hogy fajsúlyosabb alaknak lássuk, fekete bőrkalapjával és zakójával, piros nadrágjával inkább nézett ki surmó vidéki földesúrnak, mint a sorssal is dacoló délceg nemesembernek. Jól játszottak Donna Elvira és Leporello alakítói. A produkcióban az Ecuadori Magyar Zeneművészeti Alapítvány is részt vállalt, eredetileg a dél-amerikai országban mutatták be az operát, innen a kórusbeli parasztok ponchója, ami ott természetes viseletnek hathatott, mindamellett elment jelmeznek is a három bosszúállásra készülő nemesi alakon.