Az a nap is ugyanúgy kezdődött, mint a többi. A tizenegy éves reggel felkelt, türelmesen kivárta, amíg a személyzet elé teszi a szokott joghurtját a puffasztott csokoládés golyóval (azzal az egy félével, amit hajlandó elfogyasztani, nem a másikkal, amelyik lényegesen olcsóbb, bár ugyanolyan ízű és formájú), és helyet foglalt a televízió előtt. A hajnali rituálé szerint a rövid tévézést egy hosszabb tabletezés követte.
Illetve csak követte volna, tekintve, hogy aznap reggel kilenckor bekövetkezett a tragédia. Az, amiről korábban csak négyszemközt és szigorúan suttogva lehetett beszélni, amihez képest az első (és a második) jégkorszak csak múló kellemetlenség volt: elment az internet.
Máskor is voltak már jelek, apróbb kimaradások a szolgáltatásban, de egyik sem tartott négy-öt percnél tovább. Olyankor a tizenegy éves elvégezte kisebb-nagyobb dolgát, vagy egészen a hűtőszekrényig gyalogolt, és saját kezűleg töltött magának narancslét; esetleg megmosta a fogát vagy más testrészét, de mindezt annak a biztos tudatában tette, hogy ezek a nyűgös kötelmek hamarosan véget érnek, és ő visszatérhet szeretett tabletjéhez, ahol már várta a A Játék 124. szintje. Erre – saját bevallása szerint – csak a legrátermettebbek juthatnak el, akik képesek egy ültő helyükben négy-öt órán keresztül koncentrálni, és átverekedni magukat a kis figurával sárkányokon, téglafalakon, robbanó tojásokon meg ilyesmi.
Amikor tehát elment az internet, a tizenegy éves még néhány percig reménykedett, hogy úgyis mindjárt visszajön. De nem jött. Valami gond van? – kérdeztem, mert láttam az arcán a páni félelmet. Á, semmi – mondta, és próbált úgy tenni, mintha tényleg semmiség volna az egész, de keze idegesen babrált a tévé távkapcsoló gombján. Internet alapú a tévé is – mondtam, és látszólag beletemetkeztem a könyvembe.
Egyszerűen nem volt felkészülve ekkora tragédiára. Egy kicsit a saját felelősségünket is éreztem ebben, egy szülőnek kötelessége volna felkészíteni a gyerekeket a rossz dolgokra: halálra, éhínségre, internet kimaradásra... Kiment, töltött narancslét, aztán visszaült, és látszott rajta, hogy számot vet eddigi életével. Mi lenne, ha olvasnál? – kérdeztem. – Ott van az a könyv, amit a mamától kaptál karácsonyra. A nyomozós. Vagy a Harry Potter, már tavaly is szó volt róla, hogy elkezded.
Rám nézett, a szemében elmondhatatlan szomorúság ült. Azt mondtad, hogy a könyv az szórakozás – mondta –, de hogy tudnék szórakozni, amikor nincs net? Hát… gondoltam helyette. Összegörnyedt, tabletjét és a távkapcsolót maga alá húzta, ezzel is jelezve, hogy a maga részéről a társalgásnak itt vége van.
Az egész fél óráig tartott. Szemmel láthatóan éveket öregedett, szeme körül apró, fekete karikák jelentek meg, és igen, legalább egy kilót fogyott is. Ekkor halk pittyenés jelezte a net visszatérését. A tizenegy évesbe egyetlen pillanat alatt tért vissza az élet. Könyv, mi? – nézett rám megvetően, és visszatért a 124. szintre. – Majd szólj, ha a tévé is visszajött, és addig hozzál egy narancslét!