Pinokkió

Palkovics László innovációs miniszter ismét kénytelen volt beismerni: hazudott. Nem igaz ugyanis, amire a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) megcsonkítása ügyében folyamatosan hivatkozik, vagyis hogy a német Max Planck Intézetek mintájára alakítja át a hazai akadémiai kutatóhálózatot. Maguk a német tudósok leplezték le a hazugságot Orbán Viktornak írt múlt heti levelükben. 
A miniszterelnök azonban nem alacsonyodott odáig, hogy német tudósokkal levelezgessen, helyette Palkovics reagált. Válaszlevelében nem tudott mit tenni, el kellett ismernie, hogy mégsem teljesen német minta, amit nálunk terveznek (egy kicsit sárgább, egy kicsit savanyúbb). Majd lényegében elismételte a szokásos mantrát, azt bizonygatva, véletlenül sem a nagyobb kormányzati befolyás és az uniós támogatások lenyúlása miatt van szükség az akadémiai kutatóintézetek bedarálására. Kérdés, ezek után Palkovics szava vajon mennyit ér a tudományos közösség számára? Nem valószínű, hogy sokat. 
A Pinokkió-miniszternek ugyanis nem ez az első hazugsága: tavaly még azt hangoztatta, a kormány nem akarja elvenni az MTA-tól a kutatóintézeteket. Rá egy évre mégis pontosan ezt történt. De mondta azt is: a kormány nem akarja csökkenteni az MTA költségvetését. Majd a pénzek visszatartásával zsarolták az Akadémia vezetését. Hazugság a hazugságban, hogy közben arról beszélt: a kormány álláspontja egy éve változatlan. 
Noha a németeknek Palkovics válaszolt, nem véletlen, hogy levelüket eredetileg a miniszterelnöknek címezték. Minden bizonnyal ők is tisztában vannak azzal, hogy a „kormány” itt egyetlen embert, Orbán Viktort jelenti. Mindenki más csak egy drótmadzagon rángatott, lelkiismeretétől megfosztott, szükség esetén szemrebbenés nélkül feláldozható báb. Az egykor méltán elismert MTA-tag, Palkovics László is.
Szerző
Juhász Dániel

Jó kezekben

Bár abban talán még ma is illik kételkedni, hogy minden kisebb-nagyobb ügy ebben az országban a kormányfő tudtával, sőt akaratából jön létre, ahhoz azonban nem fér kétség, hogy a hazai mércével óriásnak tekinthető üzletben, a legfőbb infokommunikációs szolgáltatónak, a T-Systemsnek a 4iG számára történő eladásában Orbán Viktor keze közvetlenül benne van. 
Ami akár még rendben is lehetne. A piacgazdaság játékszabályait rendezett körülmények között alkalmazó országokban is általános gyakorlat, hogy a gazdasági miniszter, de esetenként maga a miniszterelnök is tárgyal egy nemzetközi konszern vezetőjével, esetünkben a T-Systems tulajdonosának, a Deutsche Telekomnak az első emberével. Leginkább persze tájékozódási jelleggel, azt vizsgálva, hogy egy várható megállapodás mennyiben szolgálja országa érdekeit. Magyarország azonban nem ilyen hely. A mi kormányfőnk aktivitásának egyetlen célja van: annak kiderítése, hogy a saját érdekei teljes mértékben érvényesülnek-e.
Orbán Viktor régi vágya, hogy az olyan nagy rendszerekre, mint példának okáért a pénzvilág vagy az energetika, teljes rátekintése legyen. Ennek álcázására úgymond a nemzeti tulajdon primátusát valósítja meg a nemzetgazdaság szinte minden területén. Alig pár strómant - családtagot, közeli barátot - mozgat annak érdekében, hogy saját anyagi biztonságát megteremtse, és közvetlen ellenőrzést hozzon létre az általa stratégiailag fontosnak tartott ágazatokban.
A mostani üzletben a mindenhez értő Mészáros Lőrinc csak mint a 4iG kisebbségi szereplője érdekelt. Mégis eszünkbe jut Orwell 1984 című futurisztikus szatírája, ahol a gondolatrendőrség olyan sisakot visel, amely alkalmassá teszi a viselőjét, hogy behatoljon a magánszférába. Napjaink gondolatrendőrsége az önkényuralmi rendszerekben, de nem csak ott, az információtechnológia. A mostani gigaüzletben résztvevők legfőbb megbízója az állam lesz, legérzékenyebb projektjük pedig a választás informatikai hálózatának működtetése, ellenőrzése. S ez nemcsak jó üzlet, de félelmetes is.
Szerző
Bonta Miklós

Egy másik világ

Azt nem lehet mondani, hogy Mohammed Barkindo, az OPEC (a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének) főtitkára ostoba volna. Mutatja ezt, ahogy a szervezet múlt hét végi bécsi találkozóján kifakadt: az olajiparra a legnagyobb veszélyt a klímaváltozás és az olajkitermelés ellen kampányolók jelentik. 
A főtitkár korántsem ostoba, de hát nem voltak ostobák azok sem, akik 1877-ben a brit sajtóban arról cikkeztek: ha így növekszik a lóvasutak száma és forgalma, akkor 2000 után negyven centiméter magasan trágya fogja borítani a közutakat. Alig keltett közfigyelmet, hogy ugyanabban az évben, tehát 1877-ben mutatta be a közönségnek Nikolaus August Otto azt a négyütemű, belső égésű robbanómotort, amely 150 éve meghatározza mindazt, amit a fejlett világban haladásnak gondolunk és élünk meg. A lóvasútnak azon a napon befellegzett, bár Ottón kívül kevesen sejtették ezt, ha ő maga sejtette egyáltalán. 
Akkor senki sem gondolta – nem is gondolhatta –, hogy az olaj az egész nyugati civilizáció alapja lesz 150 évre, már ha látjuk: az olajtermékek az egész életünket behálózzák, s jelenleg nem tudnánk megmondani, mivel lehetne helyettesíteni őket, már azon túl – s ez sem kis dolog –, hogy a közvetlen energia-szükségletet a megújulóktól reméljük. Az olajipar – pontosabban a tőkés termelés összes olajalapú ágazata – annyira belelendült, hogy évtizedekig azzal riogattuk magunkat (vagy mutattunk olcsó fityiszt a tőkés multiknak), hogy kifogy a Föld százmillió éve bespájzolt tartaléka. Aztán az innováció cáfolt minden jóslatot, forradalmasítva a palaolaj- és palagáz-lelőhelyek feltárását.
A fosszilisenergia-hívők fellélegezhettek egy időre – egészen addig, amíg ugyanez a technológiai robbanás nem kezdett el jóslatok helyett tényeket közölni a globális éghajlatváltozásról, a sarki jég olvadásáról és a mindennek nyomában közelítő totális civilizációs armageddonról.
Az OPEC főtitkára tehát nem buta ember – furcsa, hogy mégsem látja: nem csak az olajkitermelés ellenzőitől kell félni, és nem csupán az olajipar van veszélyben. A környezetvédők csupán az első képviselői annak a totális emberi közösségnek, amely hamarosan az energiatermelés hagyományos módja és a szénhidrogének energetikai felhasználásán túl – ha logikusan halad – a természeti erőforrásokat fölemésztő, a bolygót lakhatatlanná tevő, az emberiség létalapját fölszámoló tőkés gazdasági rend ellen fog globálisan tiltakozni. Mert hiába hirdette meg a zseni Stephen Hawking, hogy a Földet el kell hagynia az embernek: ha ez az önpusztító élőlény csak azért megy a Marsra (vagy bárhová), hogy ott ugyanazt tegye, amit a Földön, akkor csak egy villanásnyival tudja kitolni létének idejét.
A lótrágya nem lepte el Londont, megmentette tőle a várost az Otto-motor. Ha megbízhatnánk az emberi józanságban – amit azért nagy bizonytalansággal és erős kétségekkel teszünk –, úgy azt mondanánk: valahol itt kell lennie a megoldásnak az orrunk előtt, különben a modern civilizáció lótrágyájába nem csak néhány nagyváros fog belefulladni.
Szerző
Friss Róbert