János pap kitalált országa

Publikálás dátuma
2019.07.14. 10:18

Fotó: AFP
A távoli Keleten uralkodó rejtélyes pap-király és csodálatos birodalma eredetileg középkori „fake news” volt. Makacsul tartotta magát évszázadokig, míg végül nagy földrajzi felfedezések katalizátora lett.
Négy évtized elteltével is emlékszem a puha fedelű Delfin-könyvre, amelyikben először olvastam János pap országáról. Ráth-Végh István, a kitűnő kultúrtörténész a rá jellemző fanyar iróniával mesélt a sosem volt királyságról, annak ürügyén az emberi ostobaságról és hiszékenységről. A fáraó átka című könyvecske felidézte az angol utazót, Sir John Mandeville-t, aki állítása szerint megfordult ott, és csuda dolgokat látott: nyájasan társalgó sivatagi papagájokat, emberevő óriásokat, füstokádó ördögöket és drágakőszemű asszonyokat, akik ölni tudnak a pillantásukkal. Ráth-Végh megjegyezte, Sir John „útleírásával, amelyet majdnem minden európai nyelvre lefordítottak, hatszáz éve tartja a hazugsági csúcsot. Sem előtte, sem utána nem akadt utazó, aki nagyobbakat tudott volna lódítani”.   

Egy ügyes hamisítvány

A história eredete a régmúlt homályába vész. Talán egészen Tamás apostolig nyúlik vissza, aki a keresztény hagyomány szerint Keleten hirdette a jézusi tanítást a pogányok között. Valahol Perzsiában, Indiában, netán még azon is túl. Annyi bizonyos, a motívum a 12. század derekán bukkant fel Európában. Elsőként Ottó freisingi püspök, a korszak krónikása tudósított arról, hogy egy Johannes nevezetű keresztény uralkodó legyőzte a perzsákat. Lehetséges, hogy a szeldzsuk törökök szamarkandi diadalának (1141) híre jutott el hozzá jócskán eltorzult formában, de igazából mindegy is: a lényeg, hogy János pap országa megragadta a középkor képzeletét. Láss csodát, a titokzatos király nem sokkal ezután, 1165-ben üzenetet küldött Európába, amelyet izgatottan olvastak III. Sándor pápa, Mánuel bizánci császár és Barbarossa Frigyes német-római uralkodó udvarában. A levél persze hamisítvány, modern szövegelemzések szerint feltehetőleg Észak-Itáliából származik. Bárki írta is, művelt nyugati embernek kellett lennie, ismerte a Nagy Sándor perzsiai hódításairól fennmaradt antik legendákat – jórészt ezekből meríthette tudását a mesés Keletről. A levél újabb és újabb másolatai egyre cirkalmasabb részleteket közöltek a legyőzhetetlen hősről és bámulatos birodalmáról. Feltételezhetően az ügyes hamisítvány nem öncélú volt, hanem célzatos „fake news” – nem fogják elhinni, napi politikai érdekeket szolgált. Az idő tájt nehéz helyzetbe került a keresztes lovagok állama, a Jeruzsálemi Latin Királyság. „János pap levelének” szerzőjét alkalmasint az a szándék vezethette, hogy egy reménybeli erős szövetséges megvillantásával rávegye az európai uralkodókat, támogassák tovább a költséges szentföldi vállalkozást. A hatalmas keresztény uralkodóról azt híresztelte, hogy 72 király ismeri el hűbérurának, márpedig ha egy ilyen fegyvertárs segítségére is számítani lehet, nem kétséges a „hitetlenek” fölötti győzelem. Bármilyen hatásos volt is a levél, csodát nem tudott tenni, Jeruzsálem rövidesen elesett, Szala­din szultán hadai foglalták el (1187). A pápa követe, majd Marco Polo (1254–1324) hiába kereste János papot, de a mítosz tovább élt. Sőt egyre népszerűbbé vált, amiben kulcsszerepe volt az említett nagy lódítónak, Sir John Mandeville-nek. Nem tudjuk, valós személy volt-e, vagy csupán írói álnév, az viszont tény, hogy 1357 táján megjelent műve sláger lett a kontinensen. Ami nem is meglepő, hiszen fantasztikus lények, hátborzongató események szerepeltek benne, az efféle szórakoztatásra pedig igény volt már a horrorfilmek és a Netflix előtt is. Messziről jött ember akkoriban végképp azt mondott, amit akart. Jóllehet arra sincs bizonyíték, hogy a szerző tényleg járt e távoli tájakon, vagy csak a mások útleírásaiból átvett elemeket színezte ki szárnyaló képzelettel.   

A titok nyomában

II. János portugál király elhatározta, hogy a végére jár a dolognak – és ezzel óriási lökést adott a földrajzi felfedezéseknek. 1487-ben egyszerre két bizalmi emberét bízta meg, hogy felkutassák János pap országát. (Praktikus módon azt is meghagyta nekik, menet közben derítsék ki, honnan hozzák az arab kereskedők a drága fűszereket, a borsot, a fahéjat és a szegfűszeget.) Bartolomeu Dias az Atlanti-óceánon indult útnak, Pêro da Covilhã a Földközi-tengeren. Az utóbbi Nápoly és Rodosz érintésével Egyiptomba ment, az Arábiai-sivatag karavánútjain, teveháton eljutott Ádenbe, ahol ismét hajóra szállt, és meg sem állt Indiáig. Kalkuttából jelentést írt uralkodójának, amelyben arab hajósokra hivatkozva megerősítette: léteznie kell tengeri útnak a mesés Keletre. Covilhã újabb kalandok után – még Mekkában is járt, muszlim zarándoknak adva ki magát – eljutott Abesszíniába (ma Etiópia), és azt hitte, végre meglelte János pap országát. Ezt arra alapozta, hogy kopt keresztényekkel találkozott, az uralkodódinasztia pedig a bibliai Salamon királyig és Sába királynőéig vezette vissza őseit. A császár nagy becsben tartotta a vendégét – az első fehér ember lehetett, akit látott –, de nem engedte haza. Az elveszettnek hitt követre egy újabb portugál misszió talált rá 1520-ban, több mint három évtizeddel azután, hogy útnak indult Lisszabonból. Az idős ember örömkönnyeket sírt, amikor megölelte honfitársait. Tőlük tudta meg, hogy Dias időközben Afrikát körbehajózva felfedezte a keresett keleti átjárót, sőt Vasco da Gama már el is ért Indiába (1498). Végül aztán nyilvánvalóvá vált, hogy Abesszínia sem János pap országa. A 16. századi portugál, spanyol, holland és angol hajósok eljutottak a földkerekség szinte minden zugába. Sok mesébe illő helyre bukkantak Ázsia- és Amerika-szerte, még a Fűszer-szigetekre is (1511). Viszont így bebizonyosodott, hogy a híres királyság nem létezik. A csalódást először az angolok heverték ki és vették tréfára. Shakespeare komédiájában (Sok hűhó semmiért, 1598–99) Bence azt mondja a hercegnek: „Hozok egy fogpiszkálót Ázsia legutolsó széléről; elhozom a János pap lába nyomának mértékét; csenek egy szálat a nagy kán szakállából; vagy követségbe indulok a pigmeusokhoz inkább, mint három szót váltsak ezzel a hárpiával”. Így lett a mítoszból – vígjátéki poén.   

Mítoszból metafora

Eltartott még egy ideig, de lassanként a katolikus világ is beletörődött, hogy János pap országa nem valós földrajzi fogalom, amit előbb-utóbb megtalálnak a világjáró hajósok. Letettek arról, hogy előkerül a legendás pap-király – és persze arról is, hogy mesés gazdagságára rátehetik a kezüket, mint a többi tengerentúli gyarmat kincseire. De ettől a mítosz még nem halt el, csupán jelképes értelmet nyert a modernebb időkben. Sokak számára a földi paradicsom metaforájává vált. „János pap országa” valami, ami nincs, de lehetne, vagy inkább lennie kellene: erős és hithű sziget a pogányság tengerén, az elveszett – vagy sosem volt – keresztény aranykor szimbóluma. Arany Jánosnak is megtetszett a motívum. Csakhogy ő egészen más értelemben, keserű iróniával és antiklerikális éllel használta. János pap országa című versében, melyet a forradalom és szabadságharc kitörésének évében (1848) írt, a szerencsétlen Magyarországról elmélkedik, amelyet a papok megrontottak, ahol iszonyú belháborúkban honfitársak egymás vérét ontják és naplopók dőzsölnek: Attól kezdve többször is volt  János pap országa.  Sült galamb, borral folyó ér  És ingyen-kaláka;  Melyekért a jó magyar nép  Mindenét od’adta,  S tett olyat részeg fejével  Hogy, mikor kijózanodott,  Százszor megsiratta.  A sok évszázados mítosz mára kiment a divatból, de megmaradt az emberi ostobaság és hiszékenység. Mindennap látjuk újabb keletű példáit, messzire sem kell mennünk értük. Bevallom, ezeken már nem mindig tudok olyan önfeledten nevetni, mint gyerekfejjel a Ráth-Végh tarka históriáiban kifigurázott tudatlan, babonás középkori népségen, amelyik füstokádó ördögöktől rettegett. Az a kellemetlen gyanúm, hogy a kései utódok megdöntötték Sir John hazugsági rekordját – de János pap országának története éppen ezért ma is tanulságos.

Pap János országlása

„Pap János országlása” címmel szervezett tanácskozást az MDF a rendszerváltás idején, 1989-ben. Természetesen nem a középkori mítosz hőse volt a névadó, hanem a kádári idők Veszprém megyei párttitkára, belügyminisztere, aki aktívan részt vett az 1956 utáni megtorlásokban. Tudatos célzás volt-e ez a cím, vagy csupán véletlen az egybecsengés? Nem tudjuk. A szervezőt, Horváth Balázs (1942–2006) ügyvédet, az Antall-kormány későbbi miniszterét sajnos már nem kérdezhetjük meg róla.

Orbán sokat romlott fejben

Publikálás dátuma
2019.07.14. 08:39

Fotó: Draskovics Ádám/Népszava
Harminc éve egy perőcsényi kertben számos liberális értelmiségi között két labdazsonglőr fejelgetett. Eörsi István író, akit 1956 után bebörtönöztek, és Orbán Viktor, aki két héttel korábban mondta el emlékezetes beszédét a Hősök terén. Orbán a minap szüntette meg az '56-os Intézet önállóságát, ahol az író fia, Eörsi László történész dolgozott. Vele beszélgettünk kulturális sötétségről, ami nagyon van, és az európai fénysugárról, ami alig.
Néma felállás címmel, feketében, csendben demonstráltak nemrég a kurzus emlékezetpolitikája ellen. Mit üzentek? Az ország demokratizálódásának, a rendszerváltásnak egyik rendkívül fontos, ha nem a legfontosabb napja volt 1989. június 16-a. Azt üzentük, hogy nem tudtunk egyetérteni azzal, ahogyan a kormányzat megemlékezik róla, mert ezt is egyfajta történelemhamisításnak érezzük, ami tendencia ennél a kurzusnál. Ezért is emlékeztünk a magunk módján a halottakra. Nemcsak Nagy Imrére, és nem is csak a perben kivégzett társaira, hanem sok más áldozatra. Régebben időnként nehezményeztem, hogy az értelmiségi '56-osok nem eléggé értékelik a többieket. A mostani kurzus viszont az aránytalanságot még sokkal inkább felerősítette, mintha csak a „pesti srácok” vettek volna részt a forradalomban. Mi a megfelelő magatartás a demokráciát Nagy Imre újratemetésének a harmincadik évfordulójára megroppantó rezsimmel szemben? Több minden lehet, de az fontos, hogy kifejeződjön a szembenállás és egyet nem értés azzal szemben, ahogy a kurzus sok minden mást, így az emlékezetpolitikát is kezeli. A tiltakozás a lényeg. Ez lehetne kiabálás is, de a gyászhoz talán jobban illik a csend. Az emlékezetpolitika egészen rémes, és mert így működik az egész ország, tragikus a helyzet. Orbán Viktor, akit a mártír miniszterelnök újratemetése emelt föl, hajnalban viteti el a Parlamenttől Nagy Imre szobrát, miközben fesztiválokon üvölteti egykori forradalmi énjét. Mit mond ez önnek? Hogy a legbántóbbal kezdjem: ez az '50-es évek személyi kultuszát idéző visszaemlékezés. Jó ízlésű vezetőnek feltétlenül tiltakozni kellene miatta. Sokakkal ellentétben én nem vitatom Orbán pozitív szerepét a rendszerváltásban, és az akkori demokratikus elköteleződését sem, és helytelennek találom, ha a régi indítékokat és késztetéseket utólag átírják. Az rendben lévő, hogy a rendszerváltozásban játszott szerepét hangsúlyozzák, viszont súlyos történelemhamisítás, ahogy ezt tálalják. Ahogy Sztálinnál a későbbi képeken kiretusáltak számos szereplőt, a rendszerváltás 30. évfordulóján is végtelenül torz és hamis visszaemlékezés folyik. Ez nem is a Horthy-érára emlékeztet, hanem messzemenőkig a Rákosi-rendszerre és a sztálinista emlékezetpolitikára. Ráadásul a korabeli Orbán-beszéd bátorsága is árnyalható. Lehet vitatkozni azon, mennyire volt korrekt a szovjet csapatok kivonásának követelése, hiszen ismert tény, hogy már 1989 márciusában megszületett a megállapodás a csapatkivonásról. Szerintem Orbán nem játszott teljesen korrekt módon. Egyébként Rácz Sándor, az '56-os munkástanács egyik elnöke is követelte a csapatkivonást, de rá senki sem emlékszik. A Petőfi-szerű fiatal szónok nagyobbat szólt, a hihetetlen politikai zsenije talán már akkor is kiválóan működött. Ez a politikai zseni most felszámolta az 1956-os Intézetet. Ön hogy döntött? Mivel épp nyugdíjas lettem, nincs olyan dilemmám, hogy átmennék-e a VERITAS-ba, de hadd tegyem hozzá, nem mentem volna át. Két éve is felmerült ez a kormányzati szándék, Schmidt Mária szemében mindig is szálka voltunk. Ilyen megalkuvást nem tudtam volna akkor sem megkötni, így felvettem a kapcsolatot a nevelőotthonos barátaimmal, és ismét pedagógus lettem volna. Régen a pártállamban sem vállaltam szellemi munkát, és most sem tettem volna. A szellemet nem lehet béklyóba verni. Ha nincs szabadság a kutatásban, akkor számomra megszűnik a munka öröme. Ajándék volt az eddigi időszak vagy büntetés a vég? A Kádár-rendszerben el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyen munkahelyem lesz egyszer, kutatok és írok. Persze amit szeret az ember és amiben hasznosnak is érzi magát, azt vég nélkül szeretné csinálni. Természetesen nagyon bánt a többiek és a történetkutatás miatt, hogy ilyen súlyos visszarendeződés folyik, a tudomány megint a politika szolgálólánya lett. Hová feszíthető ez a kultúrharc? CEU-likvidálás, MTA-jogfosztás, Petőfi Irodalmi Múzeum a szemrebbenés nélkül Orbán-imádó figurával, mindezt úgy, hogy „nem érheti a hatalmat a tiszta küzdelem vádja”. Ezek a stációk 2010 előtt elképzelhetetlenek lettek volna. Nincs határ, az „Abszurdisztán” kifejezés helytálló. Schmidt Máriának a történelmet újraíró kijelentései a mai Németországról például, amely szerinte olyan, mint az egykori NDK volt, vagy hogy nem azok nyerték a II. világháborút, akikről eddig gondoltuk – egy elemistát is letolnának, ha ennyi csacsiságot beszélne. Olyan magasan van az ingerküszöb, hogy szinte már talán csak egy tömeggyilkosság hökkentené meg a közvélemény jelentős részét. Magyarországon a belső viszonyokat tekintve egyelőre nem nagyon lehet megoldásra számítani. Jöhet segítség Európából? Európa egyetlen dologban, a bírósági ügyekben visszaszorította a kormányt. Igazán megtehette volna másban is. Csalódtam az unióban, mert azt vártam, hogy legalább az alapelveket kikényszerítik a tagországokból. A jogbiztonságból, a jogállamiságból tapodtat sem lett volna szabad engedni. Azt képzeltem korábban, hogy az unió képes ezeket biztosítani. Sokkal többet is tehetne, ha az elvszerűséget fontosabbnak tartaná. Most már kevésbé hiszek abban, hogy Európa kikényszeríti a változást. Említette az '50-es évekhez való hason­lóságot emlékezetpolitikai szempontból. Hogy áll a helyzet általában a kultúra irányításával? Teljesen nyilvánvaló, hogy a kultúra kérdésében is lementek arra a szintre. Sőt alacsonyabbra, mert az Akadémiát még Rákosiék sem verték szét. A kádári érában pedig a kultúrpolitikusok értettek ahhoz, amit csináltak. Amikor a kaposvári színházról szóló könyvemet megírtam, többekkel beszéltem közülük, magasan képzett intellektusok voltak. Ascher Tamás mesélte, hogy akkoriban röstellték, ha betiltottak egy darabot, mivel tudták, hogy ezzel értéket semmisítenek meg. Ezt a szemérmességet ma nem látni. A maiak inkább azzal büszkélkednek, hogy az egészhez semmi közük nincs. Most jön a történeti intézmények átszervezésével a dimenzióváltó magyarságkutatás. Elképesztő pénzekkel, miközben a szakértelemnek és a tudományosságnak nyoma sincs. Teljesen primitív dolgok kerülnek felszínre, amilyen a monumentális Attila-szobor felállítása. Az alapmotiváció szerint ő a mi hősünk, miközben régóta tudott, hogy nincs szoros összefüggés a magyarság és a hunok között. Ez olyan, mint Macedóniában a Nagy Alexandrosz-szobrok tömege – szintén csak aktuálpolitikai célból. „Hősünk” azonban – ellentétben Alexandrosszal – legfőképpen rombolt. Hamis, nacionalizmus vezérelte, borzalmas kultúra van kialakulóban. Attila gigászi árnyékában még könnyebb lesz átírni az '56-os történelmet? Láttuk az '56-os emlékévet, a kisajátítást és a már röhejes tudománytalanságot, a vita kezelését a Dózsa László-féle botránnyal. Nem nagyon várható más. Szakály Sándort, a VERITAS főigazgatóját hadd védjem meg annyiban, hogy bár a Horthy-rendszer iránti szimpátiájával semmiképpen sem tudnék azonosulni, de vele legalább lehet tárgyalni, a tudomány szabadságának elvét ő tiszteletben tartja, szemben Schmidttel, aki teljes mértékben politikai propagandacéloknak rendeli alá az emlékéveket. Az 1956-os Intézet egyébként nem szűnik meg teljesen – legalábbis teszünk azért, hogy ne így legyen. Konferenciákon veszünk részt, tudományos kiadványokat is megjelentetünk még együttesen. Néhai édesapja, Eörsi István író, költő hasonlóan liberális alapokról indult Orbán Viktorral, a focit is mindketten szerették, még fejelgettek is együtt. Ott volt a „történelmi fejjátéknál”? A tényeknek vagyok megszállottja, tudjuk, mi a legenda, és mi nem az, és itt tisztázni kell valamit. Két héttel az emlékezetes 1989. júniusi beszéd után volt egy szabad demokrata találkozó Demszky Gábor és Hodosán Róza perőcsényi telkén. A Fideszből csak Viktor volt ott, akivel akkor – ahogy láttam –, ebben az SZDSZ-es körben mindenki rokonszenvezett. Volt ott két labdazsonglőr tehát, Orbán Viktor és jó apám. Nekiálltak fejelni, Halda Aliz fotózott. Később elterjedt, hogy Orbán le akarta győzni, földbe akarta döngölni apámat, de ez marhaság: ebben a játékban nem a másik leküzdése a cél, éppen ellenkezőleg. A feleknek egymást kell segíteniük ahhoz, hogy minél tovább a levegőben tartsák a labdát. Mondhatjuk, hogy Orbán sokat romlott fejben? Politikai kérdésekben nyilván nem én vagyok a legavatottabb, de ha az érdekérvényesítő képességét nézzük, akkor szerintem kivételes politikai zseni. Ezt az utat senki sem tudta volna helyette bejárni abban a mezőnyben. Kérdés, hogy ez dicséret vagy ledorongolás? Mindkettő. Tehetséges ember, aki a tehetségét a saját hatalmának, meggazdagodásának és a diktatúra építésének a szolgálatába állította. De azt, hogy millió ember vallásosan hisz benne, valószínűleg rajta kívül senki más nem tudta volna elérni. Ismét nagyobb a hírünk a világban, csak most 1956-tal ellentétben a negatív oldalon – legalábbis a demokratikus országokban. Orbán a rosszban óriásit alkotott. A kérdésre válaszolva: fejben valóban sokat romlott. Demokratából zsarnok lett.

Eörsi László

Történész, Budapesten született 1955-ben. Székesfehérváron mezőgazdasági szakközépiskolában érettségizett, a rendszerváltásig fizikai munkát végzett, majd nevelőotthonban volt pedagógus. 1991-ben fejezte be a tanárképzőt Szombathelyen, és ekkor kezdett dolgozni az 1956-os Intézetben. Számos könyvet írt a forradalomról, a sorozat lezárására készül a „Külpesti srácok” és a „Pesti lányok” című kötettel. Munkatársaival szociológiai és hadtörténeti feldolgozást is tervez.

Szerző

Huszárok, utána!

Publikálás dátuma
2019.07.07. 16:38

Fotó: Fotó: Szalay-Berzeviczy Attila
A szarajevói városházán, ahogy ott nevezik, a Vijećnicán nyílt fotókiállítása a Versailles-i békeszerződés aláírásának centenáriumán az elsősorban a pénzügyi szektorból, no meg a Budapesti Olimpiáért Mozgalomról ismert egykori tőzsdeelnök Szalay-Berzeviczy Attilának. A közgazdász az elmúlt öt évben csaknem 60 országban, több tízezer kilométeren át követte és fényképezte az I. világháború 100 éves évfordulójának megemlékezéseit: díszbe öltözött államelnököket, katonai felvonulásokat és újrajátszott csatákat. A megnyitón jártunk, ahol Habsburg György mellett majd’ egy hadosztálynyi huszár is tiszteletét tette.
Szarajevóban valahogy élőbb a történelem, mint máshol. Ahogy az ember végigsétál a Miljacka folyó partján, szinte érzi a levegőben az elmúlt 100 év puskaporának mára csevapcsicsás faszénfüstre szelídült illatát, és már-már látja, ahogy az autó a trónörököspárral lefékez a Latin híd lábánál. Gavrilo Princip előlép, és eldördül a végzetes, egész Európa, sőt a világ sorsát a mai napig meghatározó lövés. Aztán kicsivel odébb, mintegy (ön)igazolásként feltűnik a jelenlegi városháza (ál)mór stílusú, meseszép épülete, rajta hatalmas molinóval: a Nagy Háború százéves története július 12-ig itt megtekinthető! Odabent a kiállítás még épül: a fotós, a konzul, de még Magyarország szarajevói nagykövete is a képek körül tüsténkednek. Délutánra egészen felbolydul a Vijećnica „népe”, és mint a világtörténelem során annyiszor, ismét olybá tűnik, Szarajevóban történik valami érdekes, valami számottevő.  A megnyitó pontos koreográfia szerint zajlik: szimbolikusan ugyan­azon a lépcsőn vonulnak le a kiállítótérré avanzsált aulába a beszédeket tartó közméltóságok – polgármester, nagykövet –, no és a nap főszereplője, Szalay-Berzeviczy Attila, ahol annak idején, napra pontosan 105 évvel korábban, Ferenc Ferdinánd segítette le Zsófia főhercegnét. Laikusként kicsit fura nézni, mennyire komolyan van véve – mind a projektgazda, mind pedig a város részéről – ez az egész, de nem kell hozzá sok idő, hogy az a szenvedély, amivel pél­dául Szalay-Berzeviczy beszél a Nagy Háborúról, illetve annak tanulságain keresztül a béke törékenységéről, átjárja a jelenlévőket. Posztómente harminc fokban A sokakban ott motoszkáló kérdés, nevezetesen, hogy „mi közöm van nekem 2019-ben az I. világháborúhoz, azon túl, hogy esetleg ott esett el a déd- vagy ükapám?”, a képek és a hozzájuk kapcsolódó történetek láttán kínosan okafogyottá válik. És nem pusztán az emlékezés fontossága miatt, amiről az egyik díszvendég, Habsburg György beszélt, hanem azért is, mert kissé kényelmetlenül kapargatják a jelen számtalan helyen omladozó vakolatát. Aztán megérkeznek a tetőtől talpig huszár- vagy önkéntes ápolónői egyenruhába öltözött hagyományőrzők (el tudják képzelni, mennyire lehet kényelmes viselet 30 fokban a posztódolmány meg a mente, a lószőrforgós csákó és a sarkantyús csizma), és felteszik a rendezvényre a koronát. Minden jeles eseményen ott vannak – meséli a Soproni Huszár Hagyományőrző Egyesület elnöke, Grubits Róbert huszárkapitány, nem volt kérdés, hogy Szarajevóba is eljönnek. Elképesztő, mennyire átlényegülnek és komolyan veszik a játékot, itt ők tényleg a soproni 9. Nádasdy Huszárezred, akik 1914 decemberében, Galíciában, a limanovai csatában megállították a Krakkó irányába áttörni készülő orosz csapatokat. Többes szám első személyben büszkélkedik Grubits huszárkapitány is: „az ezredünk visszaverte az oroszokat, de az ezredparancsnokunk, Muhr Ottmár sajnos elesett…”. „Mi meg a krasniki ütközetet nyertük meg, ami az első olyan csata volt az I. világháborúban, mely a Monarchia csapatainak győzelmével végződött 1914 augusztusában” – kontráz rá az I-es számú huszárezred képviseletében Tibor, aki meg is mutatja a 100 éves évfordulón lejátszott rohamról készült, meglehetősen élethű felvételt. Egybegyűjtött memento morik A kép hirtelen beránt a Nagy Háború világába, és ahogy elindulok a kronologikus sorrendben sorakoztatott fotók mentén, egy izgalmas történelmi utazás élményei kelnek életre bennem, ha nem is annyira hús-vér valóságukban, mint ahogyan azt Szalay-Berzeviczy Attila az elmúlt öt évben át- és olykor újraélte. Merthogy ő ott járt mindenütt, ahol az I. világháborúban most már több mint 100 éve ütközet zajlott, és azokon a helyszíneken is, amelyeken ezekről a csatákról, győzelmekről, olykor vereségekről akármekkora ceremóniával is, de megemlékeztek 2014 és 2019 között. Fotózta az arlingtoni temetőben az I. világháborús ismeretlen katona sírját koszorúzó Donald Trumpot vagy Erdoğan török elnököt a Dardanelláknál. De járt annak a katonának a szobránál is, aki első belgaként esett el a háborúban. A Somme folyó völgyében menetelő hagyományőrzőket fényképezett, akik a háború egyik legvéresebb csatáját játszották újra, ahol a britek 57 470 fős veszteséget szenvedtek 24 órán belül; az Adamello-hegyen (az Alpok második legmagasabb csúcsa) pedig egy memento moriként ékeskedő ágyút kapott le, melyhez 3539 méter sziklás terepet kellett maga alá gyűrnie. Sokszor embertelen körülmények között, elviselhetetlen kánikulában vagy életveszélyes fagyban gyalogolt. Szaúd-Arábia sivatagában megkereste a Damaszkuszból Medina felé tartó Hejaz vasút kisiklott, 100 éve a homokban heverő egykori szerelvényét, járt a Falkland-szigetektől kezdve Na­mí­­bián át Pápua Új-Guineáig mindenhol, ahol akárcsak egyetlen puskalövés is eldörrent; de ott volt egy olyan, a Bruszilov-offenzíva alkalmából ren­de­zett amatőr hadijátékon is, egy picike ukrán faluban, valahol Lviv és Kovel között, ami egyáltalán nem volt világ­esemény – a helyiek nem is értették, miként értesülhetett róla Magyarországon. Az iraki–iráni határon még őrizetbe is vették, és elkobozták az iratait és a fényképezőgépét. Állítólag amerikainak nézték őt és két társát – mekkora megkönnyebbülés lehetett mindenki számára, amikor kiderült, hogy magyarok és hogy nem partra szálltak, hanem egy készülő könyvbe fotóznak I. világháborús helyszíneket. A képek nyomán még Togóban, a németek egykori afrikai gyarmatán is járhatunk, ahol csupán egy ott elesett német parancsnok elfeledett sírja emlékeztet a háborúra – egy szalmatetős kunyhókkal szabdalt afrikai falucskában élő család kertjében. Jólesne egy laktózmentes pálinka Miközben a képek alkotta íven pereg a történelem, a fenti szalonban pedig egy panelbeszélgetés zajlik a Budapesten élő Nick Thorpe-pal, Habsburg Györggyel, Szalay-Berzeviczyvel és egy bosnyák történésszel, lent kezdi visszanyerni a terepet a múlttól a jelen. Persze csak fokozatosan. Krisztának, a tábori önkéntes nővérnek például megered a nyelve, mutatja az IFJ-t a sapkáján, hogy biza ő is I. Ferenc József „katonája”. Kossuth Zsuzsáról mesél lelkendezve, hogy hozta létre évekkel a világhíressé lett Florence Nightingale előtt az önkéntes ápolói szolgálatot, s ahogy sztorizik, ő is többes szám első személyre vált. „Felcserek, szanitécek mellett dolgozunk, van, aki a frontvonalban. Már 1848-ban arra szólítottuk fel az asszonyokat, hogy ne zászlókat hímezzenek, hanem tépéseket (tapaszokat) készítsenek!” Amikor hirtelen témát vált, és annyit mond, de jólesne egy laktózmentes pálinka, hirtelen nem is tudom eldönteni, vajon nem szerepből mondja-e. Grubits huszárkapitány segít ki, aki a pálinka szó hallatán leroskad, kicsit meglazítja a dolmányát és gluténmentes fröccsről kezd álmodozni. Kirántja a kardját, mely, ahogy ő mondja, 1915-ös beütésű, vagyis sanszos, hogy egy-két oroszt lekaszabolt, és egy „Huszárok, utánam!” kiáltással fröccsroham helyett egy pohár vízért nyúl. Ideiglenesen az is megteszi. Egy kis ideig még izzadva várják, hogy újra csatasorba állhassanak, de aztán szép lassan visszaállnak a szerepükbe, végül is, a ruha teszi az embert, és még a verejtékcseppek is eltűnnek a homlokukról. Megint a gorlicei áttörésnél járunk, ahogy a harcban megfáradt lovakkal baktatnak visszafelé éjjel, 800 méteres szintkülönbséget megmászva, a Kárpátok nyúlványán. Ahogy a fenti panelbeszélgetésnek vége, és lassan kezdenek leszivárogni a hivatalos főhősök, ők is összekapják magukat, és őszinte gesztusokkal ugranak dísz­vigyázzba, mikor elhalad előttük az utolsó Habsburg trónörökös fia – „Királyi Őfelsége – szólítja meg egyikőjük –, megengedne egy közös fotót?”. Az eredeti tervek szerint a kiállításmegnyitóra hivatalos lett volna a Princip család egyik ma élő leszármazottja is, hogy egy Habsburg Györggyel történő szimbolikus kézfogással jelképesen pont kerülhessen egy olyan konfliktusra, mely az eltelt 100 év ellenére is, hol közvetlenebbül, hol közvetetten, ezer szállal hálózza be a jelent, de Bosznia-Hercegovina és Szarajevó városa megvétózta a kezdeményezést. Úgy tűnik, a levegőben terjengő csevapcsicsaillat, a béke és a látszólag jól működő multikulturalizmus ellenére a helyiek még emlékeznek a puskapor szagára... 

A tervek szerint az idei év végén jelenik meg Szalay-Berzeviczy Attila A Nagy Háború százéves nyomában című történelmi fotóalbuma, mely olyan emberek és generációk számára igyekszik elmesélni az I. világháború történetét, sok-sok szakmailag hiteles sztorival – a könyv írásos tartalmát a nemrégiben elhunyt történész, Norman Stone lektorálta –, akik semmit nem vagy alig valamit tudnak az 1910-es évek közepéről, végéről. A könyv végleges koncepciója 2014. december 25-re érett be: a karácsonyt Szalay-Berzeviczy Ypres városában töltötte, ahol a brit és a német katonák épp a 100 évvel korábban lejátszott, híres karácsonyi futballmérkőzésről készültek, egy barátságos meccsen, megemlékezni. A kor­hű ruhába öltözött hagyományőrzők meghökkentették – korábban fogalma sem volt róla, hogy létezik egy olyan szubkultúra, melyben emberek azzal töltik a szabadidejüket, hogy az egyenruháikat, felszereléseiket tökéletesítik, s különböző I. világháborús eseményeket elevenítenek fel. Az isteni szikrát, hogy hagyományőrző eseményeken keresztül vigyen életet a könyvébe, azonnal tetté váltotta és 2014 decemberétől szisztematikusan kezdte sorra járni – előbb afféle történelmi turistaként, később nemzetközi újságíró-igazolvánnyal és akkreditációval – a megemlékezések helyszíneit, olykor kicsit rásegítve a történelem folyására: a krasniki ütközetet például kifejezetten neki, az ő kérésére játszották újra Csömörön, egy mezőn az I-es számú huszárezred hagyományőrzői.

Szerző