Tánclépésben és tüntetők menetében

Publikálás dátuma
2019.07.11. 19:41

Fotó: Adam_Molnar
Két jubileumhoz kapcsolódva az elmúlt évtizedek tükrébe nézhetünk Bánkuti András fotográfiáin.
„A munkamódszerem, ahogyan feltérképezem a terepet, megismerkedem az emberekkel, kapcsolatot teremtek velük, az mindenfajta munkámban hasonló, akár szociofotót, akár portrét, akár háborús övezetekben riportot vagy akár a Győri Balett életét bemutató képeket készítek” – mondja munkáiról Bánkuti András fotóriporter, akinek könnyedén hihetünk a Fészek Művészklubban lévő Évfordulók című fotókiállítását látva.

A tárlat két egymástól különböző évforduló – a Győri Balett megalapításának negyvenedik évfordulója és a harminc évvel ezelőtti rendszerváltás – köré összpontosul, ám az alkotói attitűd nagyon is hasonló. A pontos dokumentáció, a jelenlét érzékeltetése, az adott történés összetettségének megmutatása kivétel nélkül mindenütt megnyilvánul, legyen bármily apró részlet, vagy kiterjedt folyamat a felvételeken. A fotográfus 1979-es alakulása óta fényképezi a Győri Balettet. Már az első hetekben lenyűgözte az az energia és tehetség, amellyel az együttes berobbant a magyar táncművészet világába.

Képein nem csupán a látványos, a nézők előtt is feltáruló pillanatokat, hanem a táncosok kulisszák mögötti, varázslatos, olykor fájdalmakkal és küzdelmekkel teli világát is megpillanthatjuk. Ehhez hasonlóan sokszínű szemléletmódról tanúskodnak az 1989-es rendszerváltást megelőző megmozdulásokról, vitákról, értekezletekről és tüntetésekről készült felvételek. Bár a Magyarországon és a környező szocialista országokban dokumentált történelemformáló események súlyát az alkotó már készítésük pillanatában is jól érzékelte, jelentőségük igazán néhány évtizeddel később rajzolódik ki a mai politikai és közéleti történések tükrében.

A kiállítás egyfajta mementó is harminc-negyven év távlatából: hangsúlyozván a fontos és maradandó értékeket, és rámutatva mindarra is, amit már rég magunk mögött kellett volna hagynunk.
Szerző

Búcsú Lulutól

Publikálás dátuma
2019.07.11. 18:41

Fotó: GettaLea
Kilencvennyolc évesen, Haifában hunyt el szerdán Anatol Constantin színész rendező, ismertebb nevén, Lulu.
A Friedman Ludwig néven Nagyszebenben született művész maga volt Erdély, négy nép, négy kultúra egy személyben való megtestesülése. Négy nyelven volt színész és egyformán maradandót alkotott mind a négy kultúrában. Gáspárik Attila, a marosvásárhelyi színház igazgatója búcsújában úgy fogalmazott, „a különböző kultúrákat úgy váltogatta, mint más a kalapjait. Csakhogy Anatol Constantin, nem váltogatta a kultúrákat. Ő valóban négy kultúrában élt, négy identitása volt. A színházban nem lehetett azt mondani, hogy román, aki magyarul beszél, sem azt, hogy magyar és németül beszél, vagy azt, hogy zsidó, aki sok nyelven beszél. Ő egyszerre volt zsidó, magyar, német, román. Hogy otthon a négy fal között mi volt, a családjával hogyan beszélt? Nem érdekes. Alkotó volt, nagyon nagy formátumú…”
Színészi pályája Bukarestben román színészként indult, 1947-ben már a marosvásárhelyi – akkor még Székely Színháznak nevezett – társulathoz került magyar színészként. Innen Kolozsvárra ment a magyar színházhoz, ahol színészként, majd 1957–59 között főrendezőként dolgozott. Időnként a román Nemzetiben is fellépett. Élete következő állomása a temesvári színház lett, ahol egyszerre volt magyar és német színész 1969-ig. Ekkor tért vissza Marosvásárhelyre, egészen 1980-ig, amikor szüleit követve Izraelbe települt át. A magyarországi nagyközönség András Ferenc Veri az ördög a feleségét és a Vadon, valamint Fábri Zoltán Plusz-mínusz egy nap című filmjeiből ismerhette meg.
A rendszerváltás után Marosvásárhelyre tért vissza, színészként, rendezőként dolgozott tovább. Nyugodjon békében!
Szerző
Témák
gyász színház

Irány Mexikó, és élvezzük a cheladát!

Publikálás dátuma
2019.07.11. 13:00

Fotó: Shutterstock
Ágh Attila és Csák Erika a sokunk bakancslistáján szereplő Mexikóba, Guatemalába és Hondurasba kalauzol kötetében.
Utazni jó. Útikönyvvel utazni azonban néha kockázatos. Előfordult, hogy egy rosszul kiválasztott bédekker segítségével furcsának, kicsinek és kihaltnak tűnt a római Spanyol lépcső, és az értetlenkedve kételkedő turistát csak a rómaiak segítőkészsége vezette el az igazihoz.

Útikönyvvel utazni nehéz. Ránk borul a sok ismeretlen név, a szerző szerint köztudott, számunkra azonban teljesen új információk rengetege, és a bizonytalanság – mi az, amit muszáj látni és mi az, ami hiába kötelező, idő és energiapazarlás – olyan frusztrációhoz vezethet, ami az útikalauzt a szállodai éjjeli szekrény fiókjába száműzi. Majd minden este lelkiismeret-furdalást okozva figyelmezteti a hullafáradt utazót arra, hogy mi mindent hagyott ki, sokkal egyszerűbben is eljuthatott volna, és mennyivel olcsóbb lett volna, ha...

De lehet jó bédekkert is írni. Mesélve, történelmi és földrajzi tudományos információkat egyszerűen összefoglalva, a fő látnivalókat egy-egy mondattal magyarázva és sok képpel illusztrálva. Az ilyen könyvek már a repülőn, vonaton, buszon is jó olvasmányok, segítenek átvezetni a hazai hétköznapok rutinjából az álmodozások világába, és átkapcsolni munkaüzemmódból „szabadságra mentem” szisztémára.

Ágh Attila és Csák Erika a sokunk bakancslistáján szereplő Mexikóba, Guatemalába és Hondurasba kalauzol kötetében. Tizenöt napot töltöttek az aztékok és maják földjén, ami kevés a valódi megismeréshez, de elég ahhoz, hogy élményképeket villantson fel, megadva az olvasónak az együttfelfedezés örömét. A kifejezetten olvasmányos, a kötet első harmadát kitevő történelmi ismertetőt rövid bevezetéssel kultúrtörténeti leírás követi, majd következnek az utazás állomásai.

Praktikus információktól (Mexikó egy átszállás repülővel Budapestről) a „ha csak egyetlen hely lehetne” kiválasztásáig, a kihagyhatatlan helyszínektől a magyar vonatkozásokig (mint a Róth Miksa és Maróti Géza közreműködésével épült mexikóvárosi Szépművészeti Palota), a Frida Kahlo-kultusztól az In Pueblában található VW gyárig (amelynek futószalagjáról az utolsó bogárhátúak gördültek le) sok mindent megtudhatunk Közép-Amerikáról. A Jó tudni! rovatról viszont nem derül ki, mi benne a logika. Az érhető, ha kiemeli, hogy Teotihuacan bejárása két órát vesz igénybe, de az már kevésbé, hogy miért épp arra figyelmeztet, hogy 1923-ban létrejött a műszaki munkások, festők és szobrászok szervezete, vagy hogy a pelota labdajáték játékosai a csillagokat és azok mozgását szimbolizálják. Ahogy az sem feltétlenül kíván felkiáltójelet, hogy az agávé nem kaktusz.

A rengeteg színes fotó nevezetességekről, tájakról, néhány spontánnak tűnő portré ott élőkről azonban egy pesti szobában is élmény. Ahogy a kiemelések is: hol a ráérősebbeknek javasolt kirándulásokról, hol gasztroajánlatról, vagy kiejtési információkról. Azt pedig végképp nem nehéz elképzelni, miért szerethető egy könyv, amelynek utolsó mondata: Élvezzük a cheladát – azaz a lime-mal és sóval megbolondított sört.

Infó

 Mexikó és Guatemala Titokzatos civilizációk nyomában Írta: Ágh Attila, Csák Erika Kossuth Kiadó, 2018.