Benedek Szabolcs: Világvége

Sárosdi, a prózaíró gyakran szokott világvégével álmodni, amiből általában izzadtan, szívdobogással ébred, első gondolata pedig az – miután megállapította, hogy minden a helyén van –, hogy milyen jó, hogy mégse dőlt össze a világ. Ezek az álmok ugyanis szörnyűek és ijesztőek. Szerepelt már bennük kihunyó Nap és örök sötétségbe burkolózott Föld éppúgy, mint a fölszakadt kőzetlemezekből hirtelen kinőtt égig érő hegy, vagy olyan pusztító vihar, amelyhez képest egy kansasi tornádó búgócsigakörnek tűnik. A lényeg mindig ugyanaz: elpusztul a világ, égszakadás-földindulás, apokalipszis és istenítélet mindenfelé, aztán Sárosdi kinyitja a szemét, és a redőny résein keresztül beszüremlő fényen keresztül konstatálja, hogy az álommal látottakkal ellentétben ma is fölkelt a Nap, és legalábbis egyelőre nincs veszve minden.

Mi lehet ezeknek a rémálmoknak az oka? Talán a nap mint ránk zúduló híráradat a katlanná változó bolygóról és a folyamatot kísérő válságjelenségekről? Vagy az emberiség kollektív tudatalattijában megbúvó rettegés az ismeretlen jövőtől és a nálunknál is hatalmasabb erőktől? Netán – szokott merengeni Sárosdi – az ő szorongó alkata indukálja az apokaliptikus rémálmokat? Az ürömbe legalább annyi öröm vegyült, hogy a prózaíró újra meg újra megtapasztalta, hogy vannak álmok, amelyekből jó fölébredni, és olyankor jólesik örvendezni a rögvalóságon is.

A prózaíró letette az amúgy is felszínesen olvasott könyvet, és az éjjeliszekrényen lévő órára pillantott, amelynek könyörtelen vörös számai most azt mutatták, hogy elmúlt a megbeszélt idő. Sárosdi káromkodott egyet – nem volt jelentősége, egyedül volt –, és a telefonja után nyúlt, de az továbbra sem jelzett se üzenetet, se elmaradt hívást.

Délután volt, ám a hálószobában az ugyancsak az éjjeliszekrényen, az óra mellett álló olvasólámpa fényét leszámítva majdnem teljesen sötét. Fent, a redőny tetejénél keskeny csíkokban most is megpróbált betörni a gangról a világosság. A redőny viszont napokkal ezelőtt leszakadt, vagy megakadt, vagy beszorult, a franc se tudja, mi történt, Sárosdi nem értett hozzá, a lényeg, hogy egyik reggel nem bírta fölhúzni, csak nyikorgott az egész, a prózaíró egy idő után nem is merte feszegetni, attól tartott, valamelyik léc eltörik. A depresszióra és a melankóliára amúgy is hajlamos Sárosdi tehát kénytelen volt szembesülni azzal, hogy míg odakünn zsibong a világ és ezer ágra süt a Nap, addig az ő lakásának egyetlen szobájára könyörtelen sötétség borult. Pont, mint valamelyik apokaliptikus álmában.

Beletelt két napba, mire a szomszédoktól és az ismerőseitől kapott telefonszámok egyikén el tudott érni egy olyan szerelőt, aki nemcsak hogy reagált a jelentkezésére, hanem – ahelyett, hogy későbbi újrahívást kért volna – meg is lehetett vele beszélni egy nem annyira távoli időpontot, amely konkrétan erre a mostani délutánra esett. Sárosdi elküldte SMS-ben a címet a szakinak, utána repesve számolta a hátralévő napokat, órákat, perceket. Addig igyekezett minél kevesebbet tartózkodni a világvégi sötétségbe burkolózott lakásban. Legalább kicsit úgy érezhette magát, mint a száz évvel ezelőtti írókollégák, akik kávéházakban múlatták az időt a nyomorúságos albérletek helyett. Igaz, a mai kávéházakban nem föltétlen lehet órákon át ülni, de hát ebben a szép időben van más lehetőség is, mint odahaza égetni a villanyt, amit Sárosdi nem szeretett, a mesterséges fény még inkább depresszióssá tette.

Ez azonban kivételes helyzet volt. A prózaíró a kinti verőfényben is odahaza tartózkodott, és az járt a fejében, hogy a redőnyösnek már itt kellene lennie, ám egyelőre semmilyen formában nem jelentkezett.

„Sebaj. Elvégre nem lehet kicentizni. Az előző munka csúszhat, ráadásul a forgalom… Türelem. Még bőven benne vagyunk az időben.” – Ilyesmi járt Sárosdi fejében, amikor megpróbálta folytatni az olvasást.

Nem ment. Odakint, a gangrácson, közvetlenül az ablak előtt búgni kezdett egy galamb. Valahol nyikorogva kinyílt, majd döngve becsukódott egy ajtó. Gyermekléptek szaladtak a nyitott folyosón, Sárosdi a könyv fölött a sötét ablak felé pillantva szinte látta a nehéz iskolatáskát a keskeny kis háton.

Negyvenöt perccel a megbeszélt időpont után a prózaíró kezdett ideges lenni. Előbb kicsit, aztán jobban. A hatvanadik percben pedig már egyenesen az járt a fejében, hogy szétesőben van minden. Vagy immáron szét is esett. A katlanná változó bolygó egy dolog. Emellett például a múltkor, amikor – most már aztán tényleg véglegesen – Sárosdi szakított a barátnőjével, három hétbe telt, mire megannyi e-mail és hívás után visszautalták az elúszott szállodai hétvégére kifizetett előleget. És az is bődületes utánjárásába került, mikorra az egyik internetes áruháznak vissza tudta juttatni azt a terméket, amely helyett eredetileg totál mást rendelt. Igaz, azt viszont még mindig nem kapta meg.

A hetvenedik percben Sárosdi hívta a redőnyöst, ám annak telefonja ki volt kapcsolva. A nyolcvanadik percben a prózaíró SMS-t írt. Mielőtt elküldte volna, törölte. Nem sokkal utána írt egy vitriolosabbat, azt a kilencvenötödik percben küldte el. Közben többször próbált telefonálni, ám egyre csak a monoton hang válaszolt: „A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető”.

Odakünn, a gangon egy női hang gurgulázva nevetett.

– A rohadt életbe! – Sárosdi megrántotta a zsinórt. A redőny, mintha nyílból lőtték volna ki, fölszaladt, a magasban hangos koppanással megállt, a lécek eltűntek a tokban.

A szobát fény árasztotta el. A szemben lévő lakás ablakáról visszaverődő délutáni napsugarak táncot jártak az ágy melletti régi gardrób lakkozott ajtaján. Sárosdi még egyszer megpróbált telefonálni, aztán félredobta a készüléket. Végignyúlt az ágyon, ám a könyvet ezúttal nem volt kedve kézbe venni. Inkább figyelte, ahogy a szoba megtelik végre nemcsak fénnyel, hanem melegséggel is.

Amikor fölébredt, a redőnyös üzenete várta. Mi tagadás, mérsékeltebb hangnemben válaszolt, mint amilyenben Sárosdi írt neki: „Itt voltam, de nem engedett be. Amúgy is, hogy szakadhatott le a redőny, ha fel van húzva? Szórakozik velem?”

A folyosón valaki fölkapcsolta a villanyt. A prózaíró visszadobta az ágyra a telefont. Csak most vette észre, mennyire megizzadt álmában.