Tettes-áldozat játszmák

Publikálás dátuma
2019.07.14. 12:16

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
Iszonyat. Ezt éreztem Péterfy-Novák Éva új regénye, az Apád előtt ne vetkőzz olvasása közben. A pedofil nagypapa és unokájának egész életét párhuzamosan végigkísérő könyv fikció, de a benne leírt események, helyzetek – sok esetben a párbeszédek is – valósak.
Kiktől és hogyan értesült a valós történetekről, amelyeket összegyúrva alkotta meg Károly és unokája, Eszter megnyomorított életét?   Pszichológus ismerősöktől kértem, hogy kössenek össze olyan áldozatokkal, akiket gyerekkorukban szexuálisan zaklattak. Sokan nem vállalták, mert szégyellték, végül hatan megtiszteltek azzal, hogy elmondták a legintimebb, legféltettebb titkai­kat. Egyikük például azt, hogy a nagymamája minden vasárnap szép ruhába öltöztette, és úgy engedte el a nagypapával. Ő szinte biztos benne, hogy a nagymama is tudott a zaklatásokról. Illetve rengeteg levéltári anyagot, jegyzőkönyveket is elolvastam. A regény egyik legdurvább jelenetének alapja 2008-ban történt: egy kisvárosban 9 gyerek volt Marika „áldozata”, a bíróság mégis felmentette. Beszélgetve áldozatokkal, mit tapasztalt: fel lehet dolgozni a múltat és továbbmenni?  Szerintem soha nem lehet teljesen feldolgozni az ilyen eseményeket. Mindenképpen kell segítség, akkor hosszú évek alatt a helyére lehet tenni, de kitörölni lehetetlen. Nemrég felhívott egy nő, akit régóta ismerek, elmesélte, hogy pici kislány korától zaklatta a nagypapája, és azt mondta: mióta gyerekei vannak, nagyon figyeli magát... Az ilyen traumák feldolgozása egy életre feladatot ad az elszenvedőnek. A könyv utószavában olvasható: meg akarta érteni az elkövetőket. Sikerült?  Ez egy regény, amiben egyféle pedofiltípus jelenik meg. Hogy ez a nagyapa milyen, azt megértettem, elfogadni nyilván nem tudtam, és persze szeretni sem. Sajnáltam időnként, de sokszor meg tudtam volna ölni. Át is kellett írnom többször, mert a harag sütött a szavaimból. Nagyon nehéz volt, azért írtam két szemszögből (nagypapa és az unoka, Eszter), mert ki akartam bontani ezt a játszmát. Egyrészt kíváncsi voltam rá, másrészt ilyen „megoldással” itthon még nem találkoztam. Azt tudtam, hogy nem akarok olyan könyvet, hogy csak áldozati szemszögből mondom el, mint ahogy azt sem akartam, hogy egy jelenetnek ott legyen vége, hogy „és akkor nagy­apa kivitt a mosdóba”. Milyen reakciókat kapott eddig?  Ez a nagyapa érzi, hogy valami nincs rendben vele, de nem tud mást tenni, és ezt könnyű kiforgatni arra, hogy mentegetem az elkövetőt vagy hibáztatom az áldozatot, holott szó sincs ilyenről. Sokkal több a pozitív visszajelzés, mint a negatív. Támadást eddig leginkább olyanoktól kaptam, akik nem olvasták a könyvet. Közülük mondták, hogy áldozatot hibáztatok vagy elkövetőt mosdatok, ez természetesen nem igaz. Úgy tűnik, valamit nagyon „megkapargattam”, mert az első kiadás már elfogyott. Segítette a regényt ötletekkel férje, Péterfy Gergely író?  Adott tanácsot, de leginkább jó hallgatóság volt. Féltem a reakciójától, hogy azt mondja, túl sok. Sokszor felolvastam neki, leginkább mérges volt a felnőtt főszereplőre. A férjem középső lánya, Emma is sokat segített értő füleivel, illetve egy barátunk is, aki napokig ült mellettem és hallgatta a mondatokat. Ők voltak az első szűrők, hogy mit bír el a papír. Megírtam az egészet, de az árvaházas részt kihagytam, vissza-visszatértem, de nem tudtam megírni. Aztán amikor végre sikerült, éreztem, hogy nem jó. Félretettem egy évre. Úgy éreztem, nem lesz ebből könyv, a szex szót hallani sem akartam. Egy év múlva vettem elő és a kifogásolt rész minden mondatát átírtam annak a bizonyos falubeli jó barátunknak, Kovács Attilának a segítségével. Van olyan missziója, hogy „támogassa” az áldozatokat?  Próbálunk egy alapítványt létrehozni pszichológusokkal, akik ingyen segítséget nyújtanának szexuális abúzuson átesetteknek, illetve súlyos betegségekből felépülteknek vagy beteg gyereket nevelőknek. Vidéken még nehezebb segítséget kérni: sokan inkább Budapestre jönnek, nehogy kiderüljön a lakhelyükön, hogy pszichológushoz járnak. Minőségi, ingyenes terápiás lehetőség minden érintettnek járna. És fontos, hogy tudják, elhiggyék: nem az ő hibájuk, ami történt és nincsenek egyedül. Önt gyerekkorában zaklatta a szomszéd bácsi, később élt bántalmazó kapcsolatban. Tervezi megírni saját történeteit?   Úgy érzem, ezt a halmazt kimaxoltam ezzel a regénnyel. Csoportban vagy magánbeszélgetésekben természetesen szóba kerülhet, de nem szándékozom erről a témáról többet írni. Az sem titok, hogy felnőttként találkozott a határokat súlyosan átlépő nőgyógyásszal és masszőrrel, de nem tudott „megfelelően” reagálni. Ha most történne ilyen, tudna kellőképpen harcias lenni?  Nem tudom, remélhetőleg igen. De ez nem a harcosságtól függ. Ha szólsz, azt mondja az illető, te vagy a hülye, tehát te kerülsz kellemetlen helyzetbe, pedig az asztalt kéne ráborítani, nem pedig csöndben eloldalogni. Szólni kellene minden alkalommal, ha valaki átlép egy határt, legyen az rokon, ismerős, vadidegen vagy épp a főnököd.
Szerző

Olvasóbarát: Tá-ti-ti-tá-tá, avagy Parti Nagy strandpapucsban

Publikálás dátuma
2019.07.14. 09:12

Fotó: Keresztesi József/Facebook

Keresztesi József: Inverz Ophelia – eltávolítógyakorlatok kezdőknek és haladóknak

Kezdjük a végéről, bele a közepébe: beszéljünk a szégyenről! Mert mindennek ez alfája és ómegája, minden lelki defektusnak, menekülésnek, sértett visszavágásnak, hatalomdemonstrációnak és az abból fakadó magunk elé bámulásnak, no meg persze a költészetnek, melynek, Keresztesi József szerint legalábbis, a szégyen az egyetlen valódi tárgya. Ahogy hagyjuk és csak nézzük, vagy inkább elnézünk, hol szemlesütve, hol döbbenten. Meg még azt is tudjuk róla, mármint a szégyenről, hogy ritmikus egyensúlyra tör – „E világban a szégyen / – tá-ti-ti-tá-tá – / Összege konstans.” És akkor a címlapon lévő képregényarcú, szőke Zsanettről mint nőitáska-mintáról még nem is beszéltünk: a képből kitekintve mered a táskán heverő legó rendőrre, kezében telefonkagyló… – talán épp segítséget kér(ne). Keresztesi Józsefről a felnőttirodalom kapcsán, már ha élhetek egyáltalán ezzel a szerintem nem létező kategóriával, elsőre a punk életérzést firtató dalok jutnak eszünkbe, a Szőr­anya és az Új párduc nevű zenekarok dalszövegei és az azokból összeállított A karácsondi út című kötet, melyhez képest az Inverz Ophelia afféle klasszikus versgyűjtemény, nem nélkülözve a zeneiséget és a gondolatritmus pulzáló lüktetését. Kilencvenoldalnyi költői játék a szabad- és az esszéversek, no meg a dalköltészet között lavírozva, többnyire súlyos témák ironikus felkönnyítésével, átszabdalva a jelen közéletéből és politikai nehezéből gyúrt szövegmasszát néhány személyes emlékből fakadó lírai asszociációval, téren és időn átnyúló irodalmi utazással az ókori görögöktől egészen a Háború és békéig. Akkor is nagyon messze áll az alanyi költészettől, amikor személyes emlékekről mesél: a Jelenkor régi, Széchenyi téri szerkesztőségéről meg a pingpongasztalról, amit nyilvánvalóan nem vihettek magukkal a Király utcai apró irodába. A nagy meccsekről: Parti Nagy Lajos és Csordás Gábor strandpapucsban, csak úgy kapják a gellert az „oldalnyesett fonákpörgetések”. Az utolsó mondat az emlékmesélés ellenére is eltávolít a konkrétumtól (nem véletlen az alcím: eltávolítógyakorlatok kezdőknek és haladóknak), és ahogy megjelenik előttünk, amint „ott zötykölődik az öreg pingpongasztal egy meg nem született vers konténerében”, az olyan lírai messzeségekbe taszítja az olvasót, ami már magától értetődő természetességgel engedi magába Jób és a Sátán lakomáját; vagy Malina Hedvig és E. Zsanett (előbbit etnikai indítékból támadták meg Nyitrán, utóbbit szolgálatban lévő rendőrök erőszakolták meg) kimondatlanul is az Ophelia-történetbe csempészett hatalmi vonatkozásait, felvetve a kérdést: „Vajon a politika legsajátabb anyaga / Víznemű volna? / Folyékony közeg? / Hajszálcsövesség törvénye vezérli? / Csak fagypont alatt formálható?” Bármennyire is terhelt a téma, amit megpedz, az a fajta zeneiség, ami Keresztesinek, a dalszövegíró zenésznek akkor is sajátja, ha – ahogy ő mondja – „hagyományos költészetet” művel, könnyeddé formálja a legsúlyosabb tartalmi-formai struktúrákat is. Olykor elég csak egy-egy időnként ismétlődő „eltávolító” sort beilleszteni a kegyetlenül folyó történetbe, többek között Ophelia sztorijába: „csalán, kakukkfű, torma, kosbor” vagy „szalvéta, lazacos szendvics, kis konyak”. Az egyben, elejétől végéig olvasható kötet versei bicikliként hullámoznak egy dimbes-dombos tájon: közben a kellemes szellő helyett Keresztesi gondolatleleményei fújnak a bringás (olvasó) arcába. A vezér öregkora: aranyflitteres sorsdémon piruettje a Fővárosi Nagycirkusz porondján; rég tapasztalt hajnali erekció egy a korszerű hadisírgondozásról, konyak­ízemlékről, selyemzsinórról és az ország tortájáról szóló álomban: vilmoskörtehab-mákos guba kombó… Wrocławi élményei – az Egy napló árnyéka című ciklus írása idején, 2016 áprilisában egy hónapot töltött a lengyeleknél az Artist-in-Residence Programme A-i-R Wro támogatásával –, a fekete-fehér Orion tv-n nézett meccs 1982-ben, focivébé, Nou Camp Stadion, Szovjetunió–Lengyelország 0-0. Wlodzimierz Smolarek labdához jut félpályánál, aztán ahelyett, hogy előreívelné, szögletre vezeti. Időhúzás, ami többek közt arra elég, hogy az emlékből emlékmű emelkedjen ki: méteres talapzaton ötnegyedes életnagyságú alakok, Smolarek, Boniek és a három szovjet, szögletzászló bronzból, némi fríz, alul a nép, köztük ő, az apja és a szakállas agrármérnök. Az olvasó közben hullámzik a dombon, vagy ha jobban tetszik, kellemesen pattog ide-oda, hol közelre, hol távolabbra, de hát Keresztesinél erre is adott a magyarázat: „a vers similabda egy önfeledt kisiskolás kezében, és a költő hangja a kézfejére akasztott gumiszál”. (Jelenkor, 2019. 94 o.)
Szerző

Benedek Szabolcs: Világvége

Publikálás dátuma
2019.07.14. 08:19

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
Sárosdi, a prózaíró gyakran szokott világvégével álmodni, amiből általában izzadtan, szívdobogással ébred, első gondolata pedig az – miután megállapította, hogy minden a helyén van –, hogy milyen jó, hogy mégse dőlt össze a világ. Ezek az álmok ugyanis szörnyűek és ijesztőek. Szerepelt már bennük kihunyó Nap és örök sötétségbe burkolózott Föld éppúgy, mint a fölszakadt kőzetlemezekből hirtelen kinőtt égig érő hegy, vagy olyan pusztító vihar, amelyhez képest egy kansasi tornádó búgócsigakörnek tűnik. A lényeg mindig ugyanaz: elpusztul a világ, égszakadás-földindulás, apokalipszis és istenítélet mindenfelé, aztán Sárosdi kinyitja a szemét, és a redőny résein keresztül beszüremlő fényen keresztül konstatálja, hogy az álommal látottakkal ellentétben ma is fölkelt a Nap, és legalábbis egyelőre nincs veszve minden. Mi lehet ezeknek a rémálmoknak az oka? Talán a nap mint ránk zúduló híráradat a katlanná változó bolygóról és a folyamatot kísérő válságjelenségekről? Vagy az emberiség kollektív tudatalattijában megbúvó rettegés az ismeretlen jövőtől és a nálunknál is hatalmasabb erőktől? Netán – szokott merengeni Sárosdi – az ő szorongó alkata indukálja az apokaliptikus rémálmokat? Az ürömbe legalább annyi öröm vegyült, hogy a prózaíró újra meg újra megtapasztalta, hogy vannak álmok, amelyekből jó fölébredni, és olyankor jólesik örvendezni a rögvalóságon is. A prózaíró letette az amúgy is felszínesen olvasott könyvet, és az éjjeliszekrényen lévő órára pillantott, amelynek könyörtelen vörös számai most azt mutatták, hogy elmúlt a megbeszélt idő. Sárosdi káromkodott egyet – nem volt jelentősége, egyedül volt –, és a telefonja után nyúlt, de az továbbra sem jelzett se üzenetet, se elmaradt hívást. Délután volt, ám a hálószobában az ugyancsak az éjjeliszekrényen, az óra mellett álló olvasólámpa fényét leszámítva majdnem teljesen sötét. Fent, a redőny tetejénél keskeny csíkokban most is megpróbált betörni a gangról a világosság. A redőny viszont napokkal ezelőtt leszakadt, vagy megakadt, vagy beszorult, a franc se tudja, mi történt, Sárosdi nem értett hozzá, a lényeg, hogy egyik reggel nem bírta fölhúzni, csak nyikorgott az egész, a prózaíró egy idő után nem is merte feszegetni, attól tartott, valamelyik léc eltörik. A depresszióra és a melankóliára amúgy is hajlamos Sárosdi tehát kénytelen volt szembesülni azzal, hogy míg odakünn zsibong a világ és ezer ágra süt a Nap, addig az ő lakásának egyetlen szobájára könyörtelen sötétség borult. Pont, mint valamelyik apokaliptikus álmában. Beletelt két napba, mire a szomszédoktól és az ismerőseitől kapott telefonszámok egyikén el tudott érni egy olyan szerelőt, aki nemcsak hogy reagált a jelentkezésére, hanem – ahelyett, hogy későbbi újrahívást kért volna – meg is lehetett vele beszélni egy nem annyira távoli időpontot, amely konkrétan erre a mostani délutánra esett. Sárosdi elküldte SMS-ben a címet a szakinak, utána repesve számolta a hátralévő napokat, órákat, perceket. Addig igyekezett minél kevesebbet tartózkodni a világvégi sötétségbe burkolózott lakásban. Legalább kicsit úgy érezhette magát, mint a száz évvel ezelőtti írókollégák, akik kávéházakban múlatták az időt a nyomorúságos albérletek helyett. Igaz, a mai kávéházakban nem föltétlen lehet órákon át ülni, de hát ebben a szép időben van más lehetőség is, mint odahaza égetni a villanyt, amit Sárosdi nem szeretett, a mesterséges fény még inkább depresszióssá tette. Ez azonban kivételes helyzet volt. A prózaíró a kinti verőfényben is odahaza tartózkodott, és az járt a fejében, hogy a redőnyösnek már itt kellene len­nie, ám egyelőre semmilyen formában nem jelentkezett. „Sebaj. Elvégre nem lehet kicentizni. Az előző munka csúszhat, ráadásul a forgalom… Türelem. Még bőven benne vagyunk az időben.” – Ilyesmi járt Sárosdi fejében, amikor megpróbálta folytatni az olvasást. Nem ment. Odakint, a gangrácson, közvetlenül az ablak előtt búgni kezdett egy galamb. Valahol nyikorogva kinyílt, majd döngve becsukódott egy ajtó. Gyermekléptek szaladtak a nyitott folyosón, Sárosdi a könyv fölött a sötét ablak felé pillantva szinte látta a nehéz iskolatáskát a keskeny kis háton. Negyvenöt perccel a megbeszélt időpont után a prózaíró kezdett ideges lenni. Előbb kicsit, aztán jobban. A hatvanadik percben pedig már egyenesen az járt a fejében, hogy szétesőben van minden. Vagy immáron szét is esett. A katlanná változó bolygó egy dolog. Emellett például a múltkor, amikor – most már aztán tényleg véglegesen – Sárosdi szakított a barátnőjével, három hétbe telt, mire megannyi e-mail és hívás után visszautalták az elúszott szállodai hétvégére kifizetett előleget. És az is bődületes utánjárásába került, mikorra az egyik internetes áruháznak vissza tudta juttatni azt a terméket, amely helyett eredetileg totál mást rendelt. Igaz, azt viszont még mindig nem kapta meg. A hetvenedik percben Sárosdi hívta a redőnyöst, ám annak telefonja ki volt kapcsolva. A nyolcvanadik percben a prózaíró SMS-t írt. Mielőtt elküldte volna, törölte. Nem sokkal utána írt egy vitriolosabbat, azt a kilencvenötödik percben küldte el. Közben többször próbált telefonálni, ám egyre csak a monoton hang válaszolt: „A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető”. Odakünn, a gangon egy női hang gurgulázva nevetett. – A rohadt életbe! – Sárosdi megrántotta a zsinórt. A redőny, mintha nyílból lőtték volna ki, fölszaladt, a magasban hangos koppanással megállt, a lécek eltűntek a tokban. A szobát fény árasztotta el. A szemben lévő lakás ablakáról visszaverődő délutáni napsugarak táncot jártak az ágy melletti régi gardrób lakkozott ajtaján. Sárosdi még egyszer megpróbált telefonálni, aztán félredobta a készüléket. Végignyúlt az ágyon, ám a könyvet ezúttal nem volt kedve kézbe venni. Inkább figyelte, ahogy a szoba megtelik végre nemcsak fénnyel, hanem melegséggel is. Amikor fölébredt, a redőnyös üzenete várta. Mi tagadás, mérsékeltebb hangnemben válaszolt, mint amilyenben Sárosdi írt neki: „Itt voltam, de nem engedett be. Amúgy is, hogy szakadhatott le a redőny, ha fel van húzva? Szórakozik velem?” A folyosón valaki fölkapcsolta a villanyt. A prózaíró visszadobta az ágyra a telefont. Csak most vette észre, mennyire megizzadt álmában.
Témák
novella