Keresztesi József: Inverz Ophelia – eltávolítógyakorlatok kezdőknek és haladóknak
Kezdjük a végéről, bele a közepébe: beszéljünk a szégyenről! Mert mindennek ez alfája és ómegája, minden lelki defektusnak, menekülésnek, sértett visszavágásnak, hatalomdemonstrációnak és az abból fakadó magunk elé bámulásnak, no meg persze a költészetnek, melynek, Keresztesi József szerint legalábbis, a szégyen az egyetlen valódi tárgya. Ahogy hagyjuk és csak nézzük, vagy inkább elnézünk, hol szemlesütve, hol döbbenten. Meg még azt is tudjuk róla, mármint a szégyenről, hogy ritmikus egyensúlyra tör – „E világban a szégyen / – tá-ti-ti-tá-tá – / Összege konstans.” És akkor a címlapon lévő képregényarcú, szőke Zsanettről mint nőitáska-mintáról még nem is beszéltünk: a képből kitekintve mered a táskán heverő legó rendőrre, kezében telefonkagyló… – talán épp segítséget kér(ne).
Keresztesi Józsefről a felnőttirodalom kapcsán, már ha élhetek egyáltalán ezzel a szerintem nem létező kategóriával, elsőre a punk életérzést firtató dalok jutnak eszünkbe, a Szőranya és az Új párduc nevű zenekarok dalszövegei és az azokból összeállított A karácsondi út című kötet, melyhez képest az Inverz Ophelia afféle klasszikus versgyűjtemény, nem nélkülözve a zeneiséget és a gondolatritmus pulzáló lüktetését. Kilencvenoldalnyi költői játék a szabad- és az esszéversek, no meg a dalköltészet között lavírozva, többnyire súlyos témák ironikus felkönnyítésével, átszabdalva a jelen közéletéből és politikai nehezéből gyúrt szövegmasszát néhány személyes emlékből fakadó lírai asszociációval, téren és időn átnyúló irodalmi utazással az ókori görögöktől egészen a Háború és békéig. Akkor is nagyon messze áll az alanyi költészettől, amikor személyes emlékekről mesél: a Jelenkor régi, Széchenyi téri szerkesztőségéről meg a pingpongasztalról, amit nyilvánvalóan nem vihettek magukkal a Király utcai apró irodába. A nagy meccsekről: Parti Nagy Lajos és Csordás Gábor strandpapucsban, csak úgy kapják a gellert az „oldalnyesett fonákpörgetések”. Az utolsó mondat az emlékmesélés ellenére is eltávolít a konkrétumtól (nem véletlen az alcím: eltávolítógyakorlatok kezdőknek és haladóknak), és ahogy megjelenik előttünk, amint „ott zötykölődik az öreg pingpongasztal egy meg nem született vers konténerében”, az olyan lírai messzeségekbe taszítja az olvasót, ami már magától értetődő természetességgel engedi magába Jób és a Sátán lakomáját; vagy Malina Hedvig és E. Zsanett (előbbit etnikai indítékból támadták meg Nyitrán, utóbbit szolgálatban lévő rendőrök erőszakolták meg) kimondatlanul is az Ophelia-történetbe csempészett hatalmi vonatkozásait, felvetve a kérdést: „Vajon a politika legsajátabb anyaga / Víznemű volna? / Folyékony közeg? / Hajszálcsövesség törvénye vezérli? / Csak fagypont alatt formálható?” Bármennyire is terhelt a téma, amit megpedz, az a fajta zeneiség, ami Keresztesinek, a dalszövegíró zenésznek akkor is sajátja, ha – ahogy ő mondja – „hagyományos költészetet” művel, könnyeddé formálja a legsúlyosabb tartalmi-formai struktúrákat is. Olykor elég csak egy-egy időnként ismétlődő „eltávolító” sort beilleszteni a kegyetlenül folyó történetbe, többek között Ophelia sztorijába: „csalán, kakukkfű, torma, kosbor” vagy „szalvéta, lazacos szendvics, kis konyak”.
Az egyben, elejétől végéig olvasható kötet versei bicikliként hullámoznak egy dimbes-dombos tájon: közben a kellemes szellő helyett Keresztesi gondolatleleményei fújnak a bringás (olvasó) arcába. A vezér öregkora: aranyflitteres sorsdémon piruettje a Fővárosi Nagycirkusz porondján; rég tapasztalt hajnali erekció egy a korszerű hadisírgondozásról, konyakízemlékről, selyemzsinórról és az ország tortájáról szóló álomban: vilmoskörtehab-mákos guba kombó… Wrocławi élményei – az Egy napló árnyéka című ciklus írása idején, 2016 áprilisában egy hónapot töltött a lengyeleknél az Artist-in-Residence Programme A-i-R Wro támogatásával –, a fekete-fehér Orion tv-n nézett meccs 1982-ben, focivébé, Nou Camp Stadion, Szovjetunió–Lengyelország 0-0. Wlodzimierz Smolarek labdához jut félpályánál, aztán ahelyett, hogy előreívelné, szögletre vezeti. Időhúzás, ami többek közt arra elég, hogy az emlékből emlékmű emelkedjen ki: méteres talapzaton ötnegyedes életnagyságú alakok, Smolarek, Boniek és a három szovjet, szögletzászló bronzból, némi fríz, alul a nép, köztük ő, az apja és a szakállas agrármérnök. Az olvasó közben hullámzik a dombon, vagy ha jobban tetszik, kellemesen pattog ide-oda, hol közelre, hol távolabbra, de hát Keresztesinél erre is adott a magyarázat: „a vers similabda egy önfeledt kisiskolás kezében, és a költő hangja a kézfejére akasztott gumiszál”.
(Jelenkor, 2019. 94 o.)
