Olvasóbarát: Tá-ti-ti-tá-tá, avagy Parti Nagy strandpapucsban

Publikálás dátuma
2019.07.14. 09:12

Fotó: Keresztesi József/Facebook

Keresztesi József: Inverz Ophelia – eltávolítógyakorlatok kezdőknek és haladóknak

Kezdjük a végéről, bele a közepébe: beszéljünk a szégyenről! Mert mindennek ez alfája és ómegája, minden lelki defektusnak, menekülésnek, sértett visszavágásnak, hatalomdemonstrációnak és az abból fakadó magunk elé bámulásnak, no meg persze a költészetnek, melynek, Keresztesi József szerint legalábbis, a szégyen az egyetlen valódi tárgya. Ahogy hagyjuk és csak nézzük, vagy inkább elnézünk, hol szemlesütve, hol döbbenten. Meg még azt is tudjuk róla, mármint a szégyenről, hogy ritmikus egyensúlyra tör – „E világban a szégyen / – tá-ti-ti-tá-tá – / Összege konstans.” És akkor a címlapon lévő képregényarcú, szőke Zsanettről mint nőitáska-mintáról még nem is beszéltünk: a képből kitekintve mered a táskán heverő legó rendőrre, kezében telefonkagyló… – talán épp segítséget kér(ne). Keresztesi Józsefről a felnőttirodalom kapcsán, már ha élhetek egyáltalán ezzel a szerintem nem létező kategóriával, elsőre a punk életérzést firtató dalok jutnak eszünkbe, a Szőr­anya és az Új párduc nevű zenekarok dalszövegei és az azokból összeállított A karácsondi út című kötet, melyhez képest az Inverz Ophelia afféle klasszikus versgyűjtemény, nem nélkülözve a zeneiséget és a gondolatritmus pulzáló lüktetését. Kilencvenoldalnyi költői játék a szabad- és az esszéversek, no meg a dalköltészet között lavírozva, többnyire súlyos témák ironikus felkönnyítésével, átszabdalva a jelen közéletéből és politikai nehezéből gyúrt szövegmasszát néhány személyes emlékből fakadó lírai asszociációval, téren és időn átnyúló irodalmi utazással az ókori görögöktől egészen a Háború és békéig. Akkor is nagyon messze áll az alanyi költészettől, amikor személyes emlékekről mesél: a Jelenkor régi, Széchenyi téri szerkesztőségéről meg a pingpongasztalról, amit nyilvánvalóan nem vihettek magukkal a Király utcai apró irodába. A nagy meccsekről: Parti Nagy Lajos és Csordás Gábor strandpapucsban, csak úgy kapják a gellert az „oldalnyesett fonákpörgetések”. Az utolsó mondat az emlékmesélés ellenére is eltávolít a konkrétumtól (nem véletlen az alcím: eltávolítógyakorlatok kezdőknek és haladóknak), és ahogy megjelenik előttünk, amint „ott zötykölődik az öreg pingpongasztal egy meg nem született vers konténerében”, az olyan lírai messzeségekbe taszítja az olvasót, ami már magától értetődő természetességgel engedi magába Jób és a Sátán lakomáját; vagy Malina Hedvig és E. Zsanett (előbbit etnikai indítékból támadták meg Nyitrán, utóbbit szolgálatban lévő rendőrök erőszakolták meg) kimondatlanul is az Ophelia-történetbe csempészett hatalmi vonatkozásait, felvetve a kérdést: „Vajon a politika legsajátabb anyaga / Víznemű volna? / Folyékony közeg? / Hajszálcsövesség törvénye vezérli? / Csak fagypont alatt formálható?” Bármennyire is terhelt a téma, amit megpedz, az a fajta zeneiség, ami Keresztesinek, a dalszövegíró zenésznek akkor is sajátja, ha – ahogy ő mondja – „hagyományos költészetet” művel, könnyeddé formálja a legsúlyosabb tartalmi-formai struktúrákat is. Olykor elég csak egy-egy időnként ismétlődő „eltávolító” sort beilleszteni a kegyetlenül folyó történetbe, többek között Ophelia sztorijába: „csalán, kakukkfű, torma, kosbor” vagy „szalvéta, lazacos szendvics, kis konyak”. Az egyben, elejétől végéig olvasható kötet versei bicikliként hullámoznak egy dimbes-dombos tájon: közben a kellemes szellő helyett Keresztesi gondolatleleményei fújnak a bringás (olvasó) arcába. A vezér öregkora: aranyflitteres sorsdémon piruettje a Fővárosi Nagycirkusz porondján; rég tapasztalt hajnali erekció egy a korszerű hadisírgondozásról, konyak­ízemlékről, selyemzsinórról és az ország tortájáról szóló álomban: vilmoskörtehab-mákos guba kombó… Wrocławi élményei – az Egy napló árnyéka című ciklus írása idején, 2016 áprilisában egy hónapot töltött a lengyeleknél az Artist-in-Residence Programme A-i-R Wro támogatásával –, a fekete-fehér Orion tv-n nézett meccs 1982-ben, focivébé, Nou Camp Stadion, Szovjetunió–Lengyelország 0-0. Wlodzimierz Smolarek labdához jut félpályánál, aztán ahelyett, hogy előreívelné, szögletre vezeti. Időhúzás, ami többek közt arra elég, hogy az emlékből emlékmű emelkedjen ki: méteres talapzaton ötnegyedes életnagyságú alakok, Smolarek, Boniek és a három szovjet, szögletzászló bronzból, némi fríz, alul a nép, köztük ő, az apja és a szakállas agrármérnök. Az olvasó közben hullámzik a dombon, vagy ha jobban tetszik, kellemesen pattog ide-oda, hol közelre, hol távolabbra, de hát Keresztesinél erre is adott a magyarázat: „a vers similabda egy önfeledt kisiskolás kezében, és a költő hangja a kézfejére akasztott gumiszál”. (Jelenkor, 2019. 94 o.)
Szerző

Benedek Szabolcs: Világvége

Publikálás dátuma
2019.07.14. 08:19

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
Sárosdi, a prózaíró gyakran szokott világvégével álmodni, amiből általában izzadtan, szívdobogással ébred, első gondolata pedig az – miután megállapította, hogy minden a helyén van –, hogy milyen jó, hogy mégse dőlt össze a világ. Ezek az álmok ugyanis szörnyűek és ijesztőek. Szerepelt már bennük kihunyó Nap és örök sötétségbe burkolózott Föld éppúgy, mint a fölszakadt kőzetlemezekből hirtelen kinőtt égig érő hegy, vagy olyan pusztító vihar, amelyhez képest egy kansasi tornádó búgócsigakörnek tűnik. A lényeg mindig ugyanaz: elpusztul a világ, égszakadás-földindulás, apokalipszis és istenítélet mindenfelé, aztán Sárosdi kinyitja a szemét, és a redőny résein keresztül beszüremlő fényen keresztül konstatálja, hogy az álommal látottakkal ellentétben ma is fölkelt a Nap, és legalábbis egyelőre nincs veszve minden. Mi lehet ezeknek a rémálmoknak az oka? Talán a nap mint ránk zúduló híráradat a katlanná változó bolygóról és a folyamatot kísérő válságjelenségekről? Vagy az emberiség kollektív tudatalattijában megbúvó rettegés az ismeretlen jövőtől és a nálunknál is hatalmasabb erőktől? Netán – szokott merengeni Sárosdi – az ő szorongó alkata indukálja az apokaliptikus rémálmokat? Az ürömbe legalább annyi öröm vegyült, hogy a prózaíró újra meg újra megtapasztalta, hogy vannak álmok, amelyekből jó fölébredni, és olyankor jólesik örvendezni a rögvalóságon is. A prózaíró letette az amúgy is felszínesen olvasott könyvet, és az éjjeliszekrényen lévő órára pillantott, amelynek könyörtelen vörös számai most azt mutatták, hogy elmúlt a megbeszélt idő. Sárosdi káromkodott egyet – nem volt jelentősége, egyedül volt –, és a telefonja után nyúlt, de az továbbra sem jelzett se üzenetet, se elmaradt hívást. Délután volt, ám a hálószobában az ugyancsak az éjjeliszekrényen, az óra mellett álló olvasólámpa fényét leszámítva majdnem teljesen sötét. Fent, a redőny tetejénél keskeny csíkokban most is megpróbált betörni a gangról a világosság. A redőny viszont napokkal ezelőtt leszakadt, vagy megakadt, vagy beszorult, a franc se tudja, mi történt, Sárosdi nem értett hozzá, a lényeg, hogy egyik reggel nem bírta fölhúzni, csak nyikorgott az egész, a prózaíró egy idő után nem is merte feszegetni, attól tartott, valamelyik léc eltörik. A depresszióra és a melankóliára amúgy is hajlamos Sárosdi tehát kénytelen volt szembesülni azzal, hogy míg odakünn zsibong a világ és ezer ágra süt a Nap, addig az ő lakásának egyetlen szobájára könyörtelen sötétség borult. Pont, mint valamelyik apokaliptikus álmában. Beletelt két napba, mire a szomszédoktól és az ismerőseitől kapott telefonszámok egyikén el tudott érni egy olyan szerelőt, aki nemcsak hogy reagált a jelentkezésére, hanem – ahelyett, hogy későbbi újrahívást kért volna – meg is lehetett vele beszélni egy nem annyira távoli időpontot, amely konkrétan erre a mostani délutánra esett. Sárosdi elküldte SMS-ben a címet a szakinak, utána repesve számolta a hátralévő napokat, órákat, perceket. Addig igyekezett minél kevesebbet tartózkodni a világvégi sötétségbe burkolózott lakásban. Legalább kicsit úgy érezhette magát, mint a száz évvel ezelőtti írókollégák, akik kávéházakban múlatták az időt a nyomorúságos albérletek helyett. Igaz, a mai kávéházakban nem föltétlen lehet órákon át ülni, de hát ebben a szép időben van más lehetőség is, mint odahaza égetni a villanyt, amit Sárosdi nem szeretett, a mesterséges fény még inkább depresszióssá tette. Ez azonban kivételes helyzet volt. A prózaíró a kinti verőfényben is odahaza tartózkodott, és az járt a fejében, hogy a redőnyösnek már itt kellene len­nie, ám egyelőre semmilyen formában nem jelentkezett. „Sebaj. Elvégre nem lehet kicentizni. Az előző munka csúszhat, ráadásul a forgalom… Türelem. Még bőven benne vagyunk az időben.” – Ilyesmi járt Sárosdi fejében, amikor megpróbálta folytatni az olvasást. Nem ment. Odakint, a gangrácson, közvetlenül az ablak előtt búgni kezdett egy galamb. Valahol nyikorogva kinyílt, majd döngve becsukódott egy ajtó. Gyermekléptek szaladtak a nyitott folyosón, Sárosdi a könyv fölött a sötét ablak felé pillantva szinte látta a nehéz iskolatáskát a keskeny kis háton. Negyvenöt perccel a megbeszélt időpont után a prózaíró kezdett ideges lenni. Előbb kicsit, aztán jobban. A hatvanadik percben pedig már egyenesen az járt a fejében, hogy szétesőben van minden. Vagy immáron szét is esett. A katlanná változó bolygó egy dolog. Emellett például a múltkor, amikor – most már aztán tényleg véglegesen – Sárosdi szakított a barátnőjével, három hétbe telt, mire megannyi e-mail és hívás után visszautalták az elúszott szállodai hétvégére kifizetett előleget. És az is bődületes utánjárásába került, mikorra az egyik internetes áruháznak vissza tudta juttatni azt a terméket, amely helyett eredetileg totál mást rendelt. Igaz, azt viszont még mindig nem kapta meg. A hetvenedik percben Sárosdi hívta a redőnyöst, ám annak telefonja ki volt kapcsolva. A nyolcvanadik percben a prózaíró SMS-t írt. Mielőtt elküldte volna, törölte. Nem sokkal utána írt egy vitriolosabbat, azt a kilencvenötödik percben küldte el. Közben többször próbált telefonálni, ám egyre csak a monoton hang válaszolt: „A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető”. Odakünn, a gangon egy női hang gurgulázva nevetett. – A rohadt életbe! – Sárosdi megrántotta a zsinórt. A redőny, mintha nyílból lőtték volna ki, fölszaladt, a magasban hangos koppanással megállt, a lécek eltűntek a tokban. A szobát fény árasztotta el. A szemben lévő lakás ablakáról visszaverődő délutáni napsugarak táncot jártak az ágy melletti régi gardrób lakkozott ajtaján. Sárosdi még egyszer megpróbált telefonálni, aztán félredobta a készüléket. Végignyúlt az ágyon, ám a könyvet ezúttal nem volt kedve kézbe venni. Inkább figyelte, ahogy a szoba megtelik végre nemcsak fénnyel, hanem melegséggel is. Amikor fölébredt, a redőnyös üzenete várta. Mi tagadás, mérsékeltebb hangnemben válaszolt, mint amilyenben Sárosdi írt neki: „Itt voltam, de nem engedett be. Amúgy is, hogy szakadhatott le a redőny, ha fel van húzva? Szórakozik velem?” A folyosón valaki fölkapcsolta a villanyt. A prózaíró visszadobta az ágyra a telefont. Csak most vette észre, mennyire megizzadt álmában.
Témák
novella

Azonosítókód nélkül

Publikálás dátuma
2019.07.14. 07:52

Fotó: Lakos Gábor/Népszava
A nagyobb és közepes kiállítótermeket einstandolták vagy egyszerűen csak eltűntek. A művészeti kiadványok iránti kereslet azonban tartós, főleg, ha igazi kuriozitásokból, gyűjteménybe való darabokból válogathat az ember. Az írók és képzőművészek pedig kiadótól és intézményrendszertől függetlenül kipróbálhatják magukat a fanzine-ek révén.
Lesi Zoltán Magasugrás című verseskötete az Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Prae Kiadó és a Palimpszeszt gondozásában. A verses levélformában íródott szövegekkel – melyek középpontjában Dora Ratjen német magasugró áll, akit az 1936-os olimpiai részvétele után a náci rendőrség férfinak nyilvánított, és elvette tőle az érmeit – azonban a szemfüles irodalom- és művészetbarát már korábban is találkozhatott irodalmi fanzine formájában. Ráadásul a levélformára hajtogatott fanzine-ek, az eltérő nyomások okán, egymáshoz illeszthetőek és egy nagyobb (képzőművészetileg is értékelhető) „képet” is kiadnak. Lesi Zoltán költőnek – a kötetei mellett – több fanzine-je is megjelent már, egyértelműen jelezve egy új generáció megújult érdeklődését a nagy hagyományokkal rendelkező, legkülönbözőbb formákat öltő (kiadvány)műforma, a fanzine felé. 

Számtalan módon

„Az írók, költők számára ugyan még ma is a kötet, a könyvmegjelenés elérése a legfőbb cél, de emellett egyre többen kísérleteznek fanzine-ekkel – mondja Istvánkó Bea. – Nem kell hozzá se kiadó, sem szerkesztő, házilag is előállítható, bármikor elkészíthető, hatalmas teret ad a vizuális és a szöveges tartalmakkal való játékra, egészen más, a hagyományos alkotási módoktól eltérő lehetőségek kiaknázására.” A művészettörténész, kurátor pedig igazán képben van a tendenciákat illetően, hiszen az általa vezetett, belvárosi ISBN nevű művészeti könyvesbolt és galéria kínálatában tucatszám, ha nem százszámra, lelhetők fel ezek az ISBN-szám (a könyvek nemzetközi, 13 számjegyű azonosítókódja – a szerk.) nélküli, többnyire limitált példányszámú, akár kézzel számozott kiadványok – köztük az irodalmi fanzine-ek is. A mélyen a képzőművészetbe nyúló, tabudöntögető Syporca Whandal nem egy kiadványa éppúgy megtalálható itt, mint a Nemes Z. Márió költőhöz is köthető, hungarofuturista tematikájú, Technologie und das Unheimliche című angol nyelvű kultúraelméleti zine tematikus számai (Jég, Bunker, Dinoszauruszok stb.) is. De a Háttérzaj Kollektíva vagy a Halszájoptika füzeteibe is belelapozhatunk – és az még csak a jéghegy csúcsa! Az irodalmi fanzine-fellendülés (még egy igazán old school, kazettával megtámogatott verses-képes kiadvány is a kezünkbe kerülhet…) mellett egyre több a kortárs zenei (Élőhalott) zine is, ám a prímet a képzőművészeti kiadványok viszik – a fanzine-ek mellett a művész- és fotókönyvek (artists’, illetve photobooks). 

Hiánypótló álom

Az irány nem a véletlen műve, hiszen a bolt megálmodója és működtetője, Istvánkó Bea a kortárs magyar képzőművészet elkötelezett híve és jó ismerője. A másfél éve megnyílt speciális közösségi tér viszont részben a magyar művészeti intézményrendszer gyökeres megváltozásának köszönheti létét. „Bár gyerekkori álmom volt, hogy egy saját – független – galériát hozzak létre, azt gondoltam, először végigjárom a szamárlétrát, jó pár múzeumi, galériás helyen megfordulok, s majd körülbelül 45 évesen megnyitom a saját kiállítótermemet – mondja az 1987-ben született Bea. – Ám a képzőművészet-elmélet szak elvégzése közben eltelt 5 év alatt – 2009 és 2014 között – olyan mértékben megváltozott a hazai intézményrendszer, hogy gyakorlatilag nemigen maradt hely, ahol el tudtam volna helyezkedni. Az MMA térhódítása, a Műcsarnok elvesztése, az Ernst Múzeum Capa Központtá alakulása talán a leglátványosabb változás, de a közepes méretű képzőművészeti kiállítóterek is eltűntek, ma is nagy az űr e tekintetben.” És mivel mindenképp itthon, a kortárs magyar képzőművészetre koncentrálva szeretett volna érvényesülni, de nem a műkereskedelemben, az elfogyott lehetőségek miatt létrehozta a saját galériáját. Méghozzá nonprofit igénnyel, évi tíz kortárs művészi kiállítást tervezve vágott bele álma megvalósításába a korábban a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) számára is könyvvásárokat szervező Bea. „Az az elejétől világos volt, hogy a jelen kultúrafinanszírozási kílmában egy nonprofit galéria csak úgy tartható fenn, ha mellette egy profitot termelő vállalkozás is működik.” Így jött létre a művészeti könyveket értékesítő bolt. „Nyugat-Európa nagyvárosait járva észrevettem, hogy mindenhol van legalább egy kortárs művészeti könyvesbolt, ahol a legkomolyabb kiadványok is kaphatóak. Budapesten viszont nem volt ilyen üzlet – a hazai múzeumok, galériák shopjainak kínálata is messze elmarad a nyugat-európaiakétól –, a művészeti szakkönyveket, a kiállítási katalógusokat, a művészetelméleti, -filozófiai, az idegen nyelvű szakirodalmat, a nemzetközi magazinokat nem lehetett beszerezni sehol. A hazai képzőművészekkel dolgozva viszont azt tapasztaltam, hogy sokan foglalkoznak kiadványkészítéssel: artists’ bookok, photobookok és fanzine-ek kerülnek ki a kezük alól – amelyek azonban nem tudnak megjelenni a piacon, nincs terepük az időnkénti fanzine-vásárokon (Ukmukfukk Zinefeszt) kívül.” Egészen az ISBN megnyitásáig. 

A tökéletlenség bája

A fanzine-kedvelő, de főleg művészkönyveket (félúton egy könyv és egy műtárgy között, limitált, számozott, koncepciózusan utal a médiumra, a könyv lapozhatóságára, kötésére stb. – a szerk.) gyűjtő Bea a bolt megnyitása után nemcsak azt tanúsíthatja, hogy a papíralapú, nyomtatott kiadványoknak, könyveknek még a digitális korszakban is komoly létjogosultsága van (az ebook és Kindle nem igazán konkurenciája egy tapintható, szagolható, komplex – vizuális és szöveges – élményt nyújtó kötetnek), hanem azt is, hogy a vevőkör éppen a legfiatalabb korosztályból kerül ki. A Gutenberg-galaxis tehát korántsem hunyt ki, a digitális bennszülöttek – elsősorban a 20-25 évesek – pedig igenis nyitottak a fehér alapú fekete tartalomra (értsd: papírra nyomtatott betűk). „Elsősorban a kiállításokon, kortárs rendezvényeken velem együtt rendszeresen megforduló, a kortárs képzőművészet iránt elhivatott vásárlókra számítottam – egészíti ki vevőköri tapasztalását Bea –, de azt kellett látnom, hogy ennél jóval szélesebb az érdeklődés a művészeti kiadványok iránt.” És hogy mik a trendi vagy slágerkiadványok, amiket keresnek? Mivel nem tömegkulturális termékekről van szó: nincs ilyen! Akik betérnek a pinceboltozatú, Víg utcai helyiségbe, leginkább az egyéni érdeklődésük szerint bogarásznak, kutakodnak a kiadványok között. Ám – hogy visszakanyarodjunk a fanzine-ekhez – a rizográfia technológiájával készült nyomtatványok rendkívüli népszerűségnek örvendenek. „A japán fénymásolási technológia lényege, hogy színenként lehet kinyomtatni a fanzine-eket, az egymásra nyomtatott festékrétegek pedig a raszteresség érzetét keltik, a minimális elcsúszás a rétegek között egyben a tökéletlenség báját jelentik ebben a műfajban” – osztja meg a tudnivalókat Istvánkó Bea, példaként pedig a magyar Hurrikan Press és a BPZines kiadványait említi (például Volt egyszer egy dzsumbuj; The fire-red snake). Utóbbi képregény Bari Károly cigány folklórt megjelenítő versein alapul – és igen, angolul, mert a fanzine-ek nyelve többnyire az angol. Így abszolút kompatibilisek a nemzetközi érdeklődéssel – nemegyszer érkezik rendelés Brazíliából, Hongkongból is. És a színvonal sem marad alatta a külföldi kiadványoknak – a bécsi, berlini, lipcsei fanzine-vásárokon bátran lehet csereberélni velük.

Mi is a fanzine?

 A fanzine a fanatic és a magazine szavak összevonásával jött létre, rajongói magazint jelent: kis, általában limitált példányszámú, A5-ös vagy A4-es papírméretű, összetűzött, 12–32 oldalas füzet, melyet az alkotó(k) egy-egy témának szen­tel(nek), legyen az akár egy zenei stílus, zenekar, művészeti ág (irodalom, képzőművészet), társadalmi-politikai reflexió. Közeli rokona a szamizdatkiadványoknak és a képregénynek; underground és szubkulturális; a függetlenség és a saját kezűleg készítés kulcstényezők. A legkülönfélébb módon készül: digitálisan nyomtatva, írógéppel, kézzel írva, betűkivágással, fénymásolással, kollázstechnikákkal, erős vizuális tartalommal. Az ISBN-ben kaphatók közül egyik kedvencünk volt Ádám Anna számozott art’zine-je, mely már a kézzel festett borítójával is megkapó, miközben a lap maga talált papírokból áll össze, kézzel és varrógéppel készült rávarrásokkal díszítve.

Amikor sorban állnak a Hüvelygombáért

A mainstream médiában kevéssé érintett vagy egyenesen tabusított női témákat dolgozza fel a Hüvelygomba elnevezésű feminista fanzine, melyet nők írnak nőknek. Családon belüli erőszak, házastársi bántalmazás, tapasztalatok a menstruációs kehellyel – csak pár téma a személyes hangvételű, olcsó technológiával, fénymásolt, tűzött lapból, mely eddig 6 számmal jelentkezett. „Miután a főszerkesztő, Neményi Lilla neve mellett feltüntették egy nagy portálon megjelent zenei mixe kapcsán a lap nevét is, a fanzine ismertsége ugrásszerűen megnőtt, rengetegen jöttek a boltba beszerezni” – meséli Istvánkó Bea.

Az ISBN a tavalyi év után második alkalommal települ ki Kapolcsra, a Művészetek Völgye Fesztiválra az Artpool Művészetkutató Központ meghívására. A fesztivál ideje (július 19–28.) alatt a kapolcsi Galántai Házban 51-es körzet néven működik kiállítóhely. A mobil könyvesbolt a kiállítás egyik szekciójaként üzemel majd és az Artpool kiadványai mellett az ISBN budapesti kínálatából válogat a kiállításhoz illeszkedő darabokból.

Szerző