BLASZ III a Népstadionban

Nemrégiben ünnepeltük meg a nevezetes dátumot, amikor is negyedszázaddal ezelőtt a Pillangó FC ellen, a Népstadionban aratott győzelemmel megnyertük a bajnokságot. A csapatkapitány által belső forgalmazásra mindig akkurátusan elkészített, újra kiosztott írásos beszámolót olvasva felelevenedtek az emlékek. A kezdő csapat, a cserék, a gólszerzők, az edző – szerénységem –, a mérkőzés fontos pillanatai. Még a játékvezetőt is utolérték, aki szintén velünk vacsorázott. Olcsón megúsztuk, a harmadosztálynak akkoriban ugyanis nem dukált partjelző. A nézőszám is rögzítésre került: 150 fő (rokonok, barátok).
Miként került a csizma az asztalra, akarom mondani, egy vegytisztán amatőr együttes a magyar labdarúgás szentélyébe? Hungarikum a javából! A Rákosi-korszakban egyetlen tollvonással megszüntették az egyik legpatinásabb, legsikeresebb hazai sportegyesületet, a Magyar Athletikai Clubot. Mondván, a népi demokráciában nincs szükség ilyen reakciós, polgári fészekre. Elvették a létesítményeit, beleértve a gyöngyszemet, a margitszigeti pályát is. Utóbbi az új keresztségben az Úttörő Stadion nevet kapta. A rendszerváltás után viszont a régi tagok – nagyszerű sportembereket ismerhettem meg bennük – újjáélesztették az egykor oly sikeres klubot. Mi mással, mint a labdarúgó szakosztállyal kezdték az első életjelek felmutatását. 
Most megint egy csavar következik, de mit tegyek, ha így történt.
Az Országos Sporthivatal vezetőjeként én áramvonalasítottam a Központi Sportiskola intézményét. Többek között megszüntettem a labdarúgó szakosztályt is, mert szerintem az indulásnál korszerű, előrevivő, mintaértékű megoldás a nyolcvanas évek közepére túlhaladottá, belterjessé vált, elsősorban a csapatjátékok esetében. Ebben az időszakban már jobb helye volt a szövetségben és az élklubokban az utánpótlás nevelésnek. 
Magabiztos voltam, mert belülről ismertem a közeget, évekig edzősködtem a sportiskolában, bajnokságot is nyertem az 57-es korosztállyal, megelőzve az összes fővárosi nagyklubot. Nem egy játékosomból lett NBI-es labdarúgó. Álmatlan éjszakáim voltak amiatt, hogy egykori edzőkollégáim és sok fiatal focista – ha csak átmenetileg is – állásukat, csapatukat vesztették. Ezután nem sokkal, a rendszerváltás hevében nekem is útilaput kötöttek a talpamra. Nem csodálkoztam, magától értetődőnek tartottam, ráadásul – kevesen mondhatják el – sportszerűen, korrekten zajlott le a dolog.
Eközben az egyik – úgymond – általam „kirúgott” KSI-s évfolyam – már felnőtt, többnyire családos emberek – és a MAC egymásra talált a nagy újrakezdésben. Jómagam is szabad vegyértékekkel rendelkeztem, így igent mondtam megkeresésükre, miszerint legyek társadalmi munkában az edzőjük, hisz ráérek… A tradícióknak megfelelően az Úttörő Stadionban (lehet, hogy akkor már nem így hívták) tréningeztünk, játszottuk a bajnoki mérkőzéseket. Míg ki nem derült, hogy a pálya mérete nem megfelelő felnőtt mérkőzésekre. A vezetők a megoldást a Népstadionnal való kooperációban találták meg. Az edzések, mérkőzések új színhelye a Fehér úti pálya lett, ahol KSI edzőként nagyon sok foglalkozást vezettem, és számos alkalommal meccseltem. 
A sok-sok történés és élmény közül azért kettőt megemlítenék. Játékosaim csak munkaidő után értek rá, így késő ősszel és kora tavasszal autók reflektorainak fényében edzettünk – precízen váltogatva a járgányokat, nehogy bármelyiknek lemerüljön az akksija. Labdáról szó sem lehetett, mert ahhoz gyér volt a fényerő. Viszont a sok futástól és gimnasztikától olyan erőnlétre tettünk szert, amellyel fentebb is megálltuk volna a helyünket. Bajnoki csoportunk tagja volt a Moldova György által fémjelzett Szocreál is. A mai napig emlékszem az akkor már a futballhoz igencsak koros, roppant népszerű író hihetetlen lelkesedésére, lankadatlan győzni akarására, és előttem vannak – minden bizonnyal jócskán megkopott ízületei miatt – félkörívesre szelídített irányváltoztatásai is.
Hogy miként kerültünk a Népstadionba? A vezetőkkel meglepetésnek, bajnoki jutalomnak szántuk a helyszínt. Végülis MAC-Népstadion volt a nevünk... A jószándék azonban majdnem az ellenkezőjére fordult. A megilletődöttség, a görcsös akarás miatt a szezon legrosszabb játékával sikerült valahogy kiszenvednünk a kétgólos győzelmet. Meg is egyeztünk, hogy a továbbiakban maradunk a megszokott hazai környezetben, a Fehér úton. Igaz, nincs világítás, sokszor hepehupás a talaj, gyakran hiánycikk a melegvíz, lelátó helyett csak földsánc van, de a miénk… 
Vezettem a sporthivatalt, az olimpiai csapatot Szöulban, öt évig az MLSZ utánpótlás bizottságát, edzősködtem, testnevelést tanítottam. Nem tudok rangsorolni. A sport, a testkultúra minden szférájában megtaláltam az élményt, a barátaimat, a közösségemet. Közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, ma is teniszezem, síelek, kerékpározom. Senki ne hagyja ki ezt a páratlan örömforrást! Soha nincs későn! 
Szerző
Tibor Tamás

Borjúpofa zöldségekkel

Benzinkút a belváros szélén, a helyi nevezetességekhez még gyalogosan elérhető távolságban, de azért már távol a turistáktól nyüzsgő főtértől. A legtöbb taxis itt tankol, talán mert jó a kávé, talán mert szépek a pultos lányok, s itt kortyolgatják energiaitalaikat a hawaii mintás nadrágban napfürdőző fiatalok is. Ráérősen nézik a főúton suhanó forgalmat, s olyan hanyag eleganciával ülnek a műanyag székeken, a kopott napernyők alatt, mintha legalábbis Párizsban, az Opera mellett, egy kávéház teraszán tennék ezt. 
Kocsit mosni megyek, az önkiszolgálók egyik ősrégi, talán még az elsők között létesített példánya az, s hiába nyílt azóta több automata, csillogó-villogó, szagos kis mosó városszerte, a megszokás meg a nosztalgia rendszerint idevezet. Beállok, kiszállok, százasok után kotorászok a pénztárcában, a táska aljában, sőt a táska valamennyi eldugott kis rejtekében, aztán a zsebemben, majd visszabújva a pohár és kesztyűtartó műanyag bugyraiban. Pár perc múlva kitápászkodok, felegyenesedek, mire egy sildes sapkás, borostás arcú, elnyűtt tekintetű férfi néz velem szembe. Kezében egy gasztronómiai magazin, címoldalán egy gusztusos bazsalikomos-paradicsomos tintahal fotójával, felette az alcím: „Ízek, borok, emberek.” 
– Tibi vagyok, megismersz?
A kérdés váratlan, és határozottan nem ismerem meg. Talán a szeme ismerős kicsit, vagy még inkább a szeme sarkában összeszaladó ráncok, amik a cserzett arc mélabúját egy kissé vidámítják, de láttam már ilyen megtévesztő ráncokat más viseltes arcokon, kiléte még mindig nem dereng.
– Taxis Tibi, na így se? Pedig így mindenki ismer a városban, legtöbb ember a homlokára csap, hogy ja, tényleg, te jártál a fehér Skoda kombival, és nálad szólt mindig a Beatles. Biztos vittelek…
Rábólintok, lehet, hogy tényleg vitt, nem nagy város az, ahol korábban éltem, s volt időszak, amikor éjjeli helyi járat híján valóban fogtam taxit is, lehetett az egyik akár az övé. 
– Lepukkantam, tudom én. Meghalt a feleségem, ó már nagyon rég, az idejét se tudom, azóta mintha nem is lenne idő. Próbáltam talpon maradni, gyűrni a napi rutint, de azt vettem észre, hogy nemigen van kedvem semmihez. Az utasokkal is egyre kevesebbet beszéltem, már a törzsvendégek is elkerültek, én is elkerültem volna magamat a helyükben. Ki akarna mindig egy halott asszonyról beszélgetni, akit nem is ismert. Egyszer még végighallgatja, talán még kétszer is, ha van benne elég türelem, harmadszorra meg odébb megy, ha meglát a sofőrülésben. Egyre kevesebb pénzem lett, és egyre kevésbé érdekelt a pénz. A kis házam megvan, a gyerek valahol a nagyvilágban, egyedül vagyok, nem kell nekem sok. Pár száz forintból kitelik a napom, ahhoz meg minek taxizzak, minek tartsak autót. Gyalogos lettem. Az újságokat a könyvtár selejtezte le, hazahordtam több mázsát, ha ötöt eladok egy nap, már megvagyok. Itt van, ma ez az utolsó. Vedd meg, a hatvannyolcadik oldalon van egy borjúpofa recept, zöldségekkel, szeretni fogod...
Szerző
Doros Judit

Guruló rubel

Az ember bizonyos kort elérve azt hiszi, hogy őt már nem lehet meglepni. Aztán újra és újra kiderül, hogy dehogynem. Most például azzal, hogy pont az oroszok pénzelik a fasizmussal sok rokonságot mutató európai szélsőjobboldalt. Tavaly ősszel a moszkvai Metropol szállóban három-három orosz és olasz férfi 65 millió dolláros (nagyjából 18 milliárd forintos) titkos juttatásról beszélgetett a Liga számára. Matteo Salvini közeli munkatársa, Gianluca Savoini eközben „az európai Trumpnak” nevezte a pártelnök-belügyminisztert, ami alighanem arra utal, hogy az oroszok szerinte is szerepet játszottak a milliárdos hatalomra segítésében. A Kremlt gyakran bírálják, amiért nem tartja lehetségesnek a kölcsönös előnyökkel járó megállapodásokat. Mindenről úgy véli, hogy az vagy neki jó, vagy valaki másnak, de a kettő kizárja egymást. Most orosz érdeknek látja az Európai Unió destabilizálását és az önelszigetelésre hajlamos Trump támogatását, s mintha elfeledkezne a kínai fenyegetésről – pedig hosszú távon alighanem csak Európával és egy „normális” Amerikával összefogva tudja majd megtartani távol-keleti területeit.  Putyint a történelem is arra intené , hogy ne a szélsőjobboldalon keresse Oroszország barátait. Sztálin annak idején erre eléggé ráfizetett, de az orosz elnök alighanem nálunk is jobban tudja, mi történt szülővárosával, Leningráddal, ahol egyik bátyja is meghalt. A Nyugat a 2000-es évek elején elmulasztotta a lehetőséget a legitim orosz érdekek figyelembevételére, egy új, kiegyensúlyozottabb világrend kialakítására, a jó fél évezredes paranoia enyhítésére. Ez azonban nem ok arra, hogy Putyin Le Penben, Salviniben, a német AfD-ben vagy Orbán Viktorban vélje felfedezni Oroszország barátait. Valószínűleg nem is teszi. A guruló rubel a pillanatnak szól, de drága lesz.