BLASZ III a Népstadionban

Nemrégiben ünnepeltük meg a nevezetes dátumot, amikor is negyedszázaddal ezelőtt a Pillangó FC ellen, a Népstadionban aratott győzelemmel megnyertük a bajnokságot. A csapatkapitány által belső forgalmazásra mindig akkurátusan elkészített, újra kiosztott írásos beszámolót olvasva felelevenedtek az emlékek. A kezdő csapat, a cserék, a gólszerzők, az edző – szerénységem –, a mérkőzés fontos pillanatai. Még a játékvezetőt is utolérték, aki szintén velünk vacsorázott. Olcsón megúsztuk, a harmadosztálynak akkoriban ugyanis nem dukált partjelző. A nézőszám is rögzítésre került: 150 fő (rokonok, barátok).

Miként került a csizma az asztalra, akarom mondani, egy vegytisztán amatőr együttes a magyar labdarúgás szentélyébe? Hungarikum a javából! A Rákosi-korszakban egyetlen tollvonással megszüntették az egyik legpatinásabb, legsikeresebb hazai sportegyesületet, a Magyar Athletikai Clubot. Mondván, a népi demokráciában nincs szükség ilyen reakciós, polgári fészekre. Elvették a létesítményeit, beleértve a gyöngyszemet, a margitszigeti pályát is. Utóbbi az új keresztségben az Úttörő Stadion nevet kapta. A rendszerváltás után viszont a régi tagok – nagyszerű sportembereket ismerhettem meg bennük – újjáélesztették az egykor oly sikeres klubot. Mi mással, mint a labdarúgó szakosztállyal kezdték az első életjelek felmutatását.

Most megint egy csavar következik, de mit tegyek, ha így történt.

Az Országos Sporthivatal vezetőjeként én áramvonalasítottam a Központi Sportiskola intézményét. Többek között megszüntettem a labdarúgó szakosztályt is, mert szerintem az indulásnál korszerű, előrevivő, mintaértékű megoldás a nyolcvanas évek közepére túlhaladottá, belterjessé vált, elsősorban a csapatjátékok esetében. Ebben az időszakban már jobb helye volt a szövetségben és az élklubokban az utánpótlás nevelésnek.

Magabiztos voltam, mert belülről ismertem a közeget, évekig edzősködtem a sportiskolában, bajnokságot is nyertem az 57-es korosztállyal, megelőzve az összes fővárosi nagyklubot. Nem egy játékosomból lett NBI-es labdarúgó. Álmatlan éjszakáim voltak amiatt, hogy egykori edzőkollégáim és sok fiatal focista – ha csak átmenetileg is – állásukat, csapatukat vesztették. Ezután nem sokkal, a rendszerváltás hevében nekem is útilaput kötöttek a talpamra. Nem csodálkoztam, magától értetődőnek tartottam, ráadásul – kevesen mondhatják el – sportszerűen, korrekten zajlott le a dolog.

Eközben az egyik – úgymond – általam „kirúgott” KSI-s évfolyam – már felnőtt, többnyire családos emberek – és a MAC egymásra talált a nagy újrakezdésben. Jómagam is szabad vegyértékekkel rendelkeztem, így igent mondtam megkeresésükre, miszerint legyek társadalmi munkában az edzőjük, hisz ráérek… A tradícióknak megfelelően az Úttörő Stadionban (lehet, hogy akkor már nem így hívták) tréningeztünk, játszottuk a bajnoki mérkőzéseket. Míg ki nem derült, hogy a pálya mérete nem megfelelő felnőtt mérkőzésekre. A vezetők a megoldást a Népstadionnal való kooperációban találták meg. Az edzések, mérkőzések új színhelye a Fehér úti pálya lett, ahol KSI edzőként nagyon sok foglalkozást vezettem, és számos alkalommal meccseltem.

A sok-sok történés és élmény közül azért kettőt megemlítenék. Játékosaim csak munkaidő után értek rá, így késő ősszel és kora tavasszal autók reflektorainak fényében edzettünk – precízen váltogatva a járgányokat, nehogy bármelyiknek lemerüljön az akksija. Labdáról szó sem lehetett, mert ahhoz gyér volt a fényerő. Viszont a sok futástól és gimnasztikától olyan erőnlétre tettünk szert, amellyel fentebb is megálltuk volna a helyünket. Bajnoki csoportunk tagja volt a Moldova György által fémjelzett Szocreál is. A mai napig emlékszem az akkor már a futballhoz igencsak koros, roppant népszerű író hihetetlen lelkesedésére, lankadatlan győzni akarására, és előttem vannak – minden bizonnyal jócskán megkopott ízületei miatt – félkörívesre szelídített irányváltoztatásai is.

Hogy miként kerültünk a Népstadionba? A vezetőkkel meglepetésnek, bajnoki jutalomnak szántuk a helyszínt. Végülis MAC-Népstadion volt a nevünk... A jószándék azonban majdnem az ellenkezőjére fordult. A megilletődöttség, a görcsös akarás miatt a szezon legrosszabb játékával sikerült valahogy kiszenvednünk a kétgólos győzelmet. Meg is egyeztünk, hogy a továbbiakban maradunk a megszokott hazai környezetben, a Fehér úton. Igaz, nincs világítás, sokszor hepehupás a talaj, gyakran hiánycikk a melegvíz, lelátó helyett csak földsánc van, de a miénk…

Vezettem a sporthivatalt, az olimpiai csapatot Szöulban, öt évig az MLSZ utánpótlás bizottságát, edzősködtem, testnevelést tanítottam. Nem tudok rangsorolni. A sport, a testkultúra minden szférájában megtaláltam az élményt, a barátaimat, a közösségemet. Közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, ma is teniszezem, síelek, kerékpározom. Senki ne hagyja ki ezt a páratlan örömforrást! Soha nincs későn!