Ruanda olyan, mint „a kőkorszak beteg változata”, állapította meg Keith Richburg amerikai újságíró. A The Washington Post egykori tudósítója röviddel az 1994-es népirtás után sikerkönyvet (Out Of America, 1997) írt Afrikának a Szaharától délre eső területeiről (e cikkben végig ebben az értelemben használjuk Afrika fogalmát, kizárva belőle az északi, arab partvidéket). A riporter nagy várakozásokkal érkezett a földrészre, ahol egykor ősei éltek, de úgy kiábrándult, hogy az igazság nevében sutba vágta a politikai korrektséget – már két évtizeddel Donald Trump előtt. Richburg reménytelen helynek ábrázolja Afrikát, és a kontinens lakóiról sincs jó véleménye. Kész szerencse, hogy felmenőit a kulturált Újvilágba menekítették, még ha zsúfolt rabszolgahajókon is. A szerző maga hangsúlyozza bőrszínét könyvének alcímében: A Black Man Confronts Africa (Egy fekete szembesül Afrikával).
Sikerének záloga, hogy a fehér közönség rasszista-gyanús sztereotípiáit erősíti meg. A „lusta, buta, erőszakos néger” fantomképe mélyen él az európai lélek legsötétebb zugában. Akárcsak a vele szemben érzett felsőbbségtudat. Nincs ebben semmi új, már Arisztotelész arra jutott, hogy a görögök joga uralkodni a barbár népeken. Hegel úgy látta, Afrikát a piramisok építése után elhagyta a világszellem. Christoph Meiners göttingeni professzor 1790-ben tudományos szándékkal megállapította a „fajok” hierarchiáját, és ennek aljára – közvetlenül az állat fölé – helyezte a feketét, aki nézete szerint „ostobasága folytán szolgaságra született”. E világkép irodalmi terméke Robinson Crusoe és Péntek. A közhelyszerű előítélet él és virul, manapság is eredményesen használják olcsó populisták.
Csakhogy létezik egy másik klisé is, a jóságos, nemes lelkű afrikai bennszülötté, akit nem rontott meg a civilizáció, aki harmóniában él önmagával és a természettel. Ez Rousseau és Albert Schweitzer víziója. Ezt a romantikus alakot irigyelni lehet, például kiapadhatatlan életöröme, felszabadult szexualitása, muzikalitása, testi adottságai miatt. Mélyen belénk ivódott ez a kép is, bizonyíték rá a dán Karen Blixen világsikere, az Out of Africa (magyarul: Volt egy farmom Afrikában, Sydney Pollack filmváltozatban: Távol Afrikától). Az ellentétes közhelyekben közös, hogy Afrikát az európai kultúra ellenpólusaként határozzák meg, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva a koncepcióba nem illő tényeket. Márpedig klisék csapdájában nehéz árnyalt véleményt alkotni.
A múlt sötét árnyai
Háborúk, aszály, éhínség, járványok, mélyszegénység. A nemzetközi médiában ezek az afrikai hírek kulcsszavai. A nyugati sajtó – rendszerint a volt gyarmatosító nemzeteké – meglehetősen egyoldalú képest fest a kontinensről, mintha a ki nem mondott tételt akarná bizonyítani: lám csak, milyen pocsékul mennek a dolgok, amióta nem vagyunk ott. És a dolgok tényleg pocsékul mennek. A kontinens méreteihez, erőforrásaihoz képest elhanyagolható szereplő a világgazdaságban. Válságról válságra bukdácsol. Válságból van mindenféle: háborús, élelmezési, demográfiai, menekült-, valuta-, AIDS-, ebola-, klíma-, környezetszennyezési és végül, de nem utolsó sorban kormányzati. Csoda, hogy az afrikaiak mégis megvannak valahogyan: művészei a túlélésnek.
Ki tehet Afrika nyomorúságáról? Az európaiak, akik a rabszolga-kereskedelemmel és a gyarmatosítással lerombolták a hagyományos gazdálkodást, társadalmi struktúrákat, értékrendet, és ezzel máig sem gyógyuló sebet ejtettek Afrikán? Vagy maguk az afrikaiak, akik a függetlenségük kikiáltása óta eltelt fél évszázadban képtelenek voltak normális állapotokat, élhető országokat teremteni? A két magyarázat szorosabban összefügg, mint képzelnénk.
A rabszolgavadászat okozta traumát nem lehet túlbecsülni. Afrika három évszázadon keresztül folyamatosan veszítette el legerősebb, legéletképesebb fiait és lányait. John Newton angol kereskedő precízen írta The Journal of a Slave Trader című művében (1750–54), hogy csakis fiatal, erős és egészséges „példányokkal” (sic!) érdemes foglalkozni. Az öregek, betegek, gyengék, sánták és rövidlátók, még ha túlélik is a hosszú hajóutat, nem hajtanak jelentős profitot, csak a helyet foglalják az értékesebb portéka elől.
Az első ismert rabszolgaszállítmány 1518-ban indult útnak Amerika felé, egyetlen emberöltővel Kolumbusz után, a felvilágosult európai hatalmak pedig csak a XIX. század elején tiltották be a „fekete elefántcsont” (szörnyű eufemizmus) kereskedelmét. Zanzibár rabszolgapiaca 1873-ban zárt be. Nem tudjuk pontosan, hány embert hurcoltak el életfogytiglani kényszermunkára e két dátum között, a becslések több tízmillióig terjednek. Csak az biztos, hogy rájuk épült az Újvilág cukornád- és gyapottermelése a karibi szigeteken, Brazíliában és az Egyesült Államok déli részén; lényegében tehát ők hajtották a XVIII. század világgazdaságát. Odahaza az ő erejükből, tehetségükből, szorgalmukból fejlődhetett volna Afrika a maga útján.
A vadember civilizálása
1800 körül az európai jelenlét kisebb helyőrségekre korlátozódott Afrika nyugati partvidékén. Egy bő évszázad múltán, mire kitört az első világháború, Etiópia és Libéria kivételével a teljes kontinenst felosztották a rivális európai hatalmak. Méghozzá a búr háborúk kivételével meglepően békésen. Óriási üzlet volt a gyarmatosítás, kár lett volna megnehezíteniük egymás közötti hadakozással. Jelszavuk „a civilizáció terjesztése” volt. Bernhard Dernburg, az első német gyarmatügyi miniszter kötelességnek nevezte ezt – cserébe a kolónia természeti erőforrásainak és munkaerejének kiaknázásáért.
A cél álságos, a kivitelezés kegyetlen volt. A Force Publique, a belgák nemzetközi bűnözőkből szervezett gyarmati rendfenntartó alakulata chicotte-tal, vízilóbőrből készült korbáccsal terjesztette a civilizációt. A kaucsukültetvényeken egy-egy munkásnak, ha nem teljesítette a normát, levágták a kezét, hogy így ösztökéljék a többieket. A pszichopata hírében álló felfedező és kalandor, Henry Morton Stanley (1841–1904) páratlan gyűjteményt harácsolt össze Kongó műkincseiből II. Lipót belga királynak, aki romantikus rajongója volt a földrésznek.
Lázadni reménytelen volt. A brit katonaság körülzárt egy lázadó falut, és kiirtotta teljes lakosságát, kétezer embert, mert így élesben is kipróbálhatta új fegyvereit. Még rigmus is született erről:
„Whatever happens, we have got
the Maxim Gun and they have not”
(Bármi történjék, nekünk van Maxim géppuskánk, nekik nincs).
Az ifjú Churchill, a Colonial Office államtitkára mészárlásnak nevezte Sir Frederick Lugard (1858–1945) véres nigériai büntetőexpedícióját. Utóélete miatt érdemel említést a korszak másik emblematikus figurája, Deutsch-Ostafrika alapítója, Carl Peters (1856–1918). A magát amúgy filozófusnak tartó birodalmi komisszár felakasztatta szolgáját és háremének egyik nőjét, akik titokban összeszűrték a levet. Berlinben botrány lett belőle, el is csapták a hivatalából, de halálának huszadik évfordulóján Hitler rendeleti úton rehabilitálta, hőstetteiről náci propagandafilmet forgattak.
Az adófizető bérrabszolga
A „lusta” bennszülöttek móresre tanításán túl az adóztatás bevezetése volt a civilizáció terjesztésének másik hathatós módja. A helybelieknek persze nem volt se megadóztatható vagyonuk, se jövedelmük, de éppen ettől volt ördögi az ötlet. Ezzel a módszerrel rákényszerítették őket, hogy az idegen uraknak dolgozzanak, fillérekért, amit aztán nyomban vissza is vettek tőlük fej- vagy kunyhóadó címén. Az őslakosok kénytelenek voltak feladni hagyományos életmódjukat, így a gyarmati módra „civilizált” feketék – rabszolgák helyett – bérrabszolgákká váltak a saját földjükön.
Az európai hódítók egy szétrabolt, kivéreztetett kontinensről távoztak a XX. század derekán.
Az imperializmus népszerűtlenné vált a gyarmattartó anyaországokban a második világháború után, ráadásul kezdett túlságosan sokba kerülni. A portugálok csak 1975-ben, a spanyolok 1976-ban váltak meg kolóniáiktól, a francia Dzsibuti 1977-ben nyerte el függetlenségét. Ez a folyamat is aránylag békésen ment végbe, bár előfordult, hogy a kivonulók felperzselt földet hagytak hátra. A portugálok lakhatatlanná tették angolai villáikat, betonnal öntöttek ki a csővezetékeket, a francia hivatalnokok még a konnektorokat is leverték guineai irodáikban. De ennél sokkal nagyobb károk is maradtak utánuk. A természetes etnikai, gazdasági és kulturális választóvonalakat érzéketlenül keresztülvágó államhatárok, sérülékeny monokultúrás mezőgazdaság, teljhatalmú multicégek, súlyos környezetszennyezés, a kizsákmányoltak fatalizmusa, kisebbségi komplexusok – megannyi konfliktusforrás.
Az elmúlt ötszáz év legsúlyosabb, folyamatosan romboló öröksége a helyi hadurak hatalma. A fehérekkel üzletelő gátlástalan fekete rabszolga-kereskedő, az „erős ember” lett a mai afrikai politikai vezető prototípusa. Kezdetben üveggyöngyért fogdosta össze az embereket, akár a sajátjai közül is. Bármit eladott, amit a vevő kívánt: aranyat, gyémántot, elefántcsontot, kaucsukot, trópusi fát, szizált, újabban kőolajat. Hamar rákapott a fehér ember két csábító exportcikkére, a lőfegyverre és az alkoholra. Hasznot húzott a hidegháborúból és nem érdekelte, hogy a Szovjetuniótól vagy az Egyesült Államoktól kapott-e pénzt, paripát – de legfőképpen fegyvert. Lenyúlta az országa felzárkóztatására szánt nemzetközi segélyeket. A figura örök, csak a neve változik: Bokassa (Közép-Afrika), Idi Amin (Uganda), Mobutu (Zaire), Mugabe (Zimbabwe), Charles Taylor (Libéria), Omar el-Basír (Szudán) és így tovább.
Új urak, álarcban
„Az alapvető baj a totálisan korrupt és hozzá nem értő elit. Csak két cél élteti: a hatalom és a meggazdagodás. Józan ész, felelősség, tervezés nem létezik errefelé” - foglalta össze a tanulságot Oladapo Fafowora lagosi vállalkozó az ezredfordulón. Pontosan az következett be, amitől a martinique-i születésű gondolkodó, Frantz Fanon (1925–61) már előre óva intett: a függetlenné váló országokban magától értetődően folytatódik a gyarmati időkből örökölt rablógazdálkodás. Az idegen elit helyét olyan helyi uralkodó réteg vette át, amely mindent a gyarmatosítóktól tanult. Fanon úgy fogalmazott: peau noire, masques blancs (fekete bőr, fehér álarcok).
Az aggodalomból csakhamar hétköznapi realitás lett. A nyugati típusú liberális demokráciának szemernyi esélye sem volt a függetlenné váló afrikai államokban. A diktatúra és az egypártrendszer lett a norma, a szabad sajtó és a független igazságszolgáltatás jóformán ismeretlen. Az „erős ember” korlátlan és ellenőrizetlen hatalmát szolgálja a hatalmasra duzzasztott, működésképtelen és korrupt államapparátus, azon keresztül tartja jól szűkebb klánját és egyéb vazallusait, persze közpénzből. Az új elit pompában is igyekszik túltenni elődein, nemhiába emlegették úgy Mobutu kastélyát, hogy „a dzsungel Versailles-a”.
Persze ahogy egy öregembertől nem rokonszenves, ha folyton a nehéz gyerekkorára hivatkozik, Afrika sem okolhatja örökké hányatott múltját mindenért. Etiópia elkerülte a gyarmati sort, mégsem áll jobban szomszédainál. Nigéria olajának a története megmutatta, hogy nincs az az irdatlan bevétel, amit rövid úton el ne lehetne lopni és/vagy értelmetlen presztízsberuházásokra pazarolni. Ha a mai Afrika reménytelen hely, akkor elsősorban a borzalmas elitje miatt az. Mindenekelőtt a telhetetlen kleptokráciától kellene megszabadulniuk a kontinens szerencsétlen sorsú népeinek, mert amíg ezek ülnek a nyakukon, tényleg nincs esélyük az előrelépésre.
Nem muszáj Richburg sztereotípiáit olvasni, az agresszív fekete primitív sémája anélkül is könnyedén ráhúzható Ruandára. Ahogy halványul a negyedszázaddal ezelőtti borzalmak emléke, a tényeket felülírják az előítéletek, és kész az egyszerű, rasszista magyarázat. Sokszor hallunk olyasmit, hogy a néger heverészik a pálmafa alatt, és várja, hogy az ölébe pottyanjon az érett banán, de közben néha felkel, hogy beverje a szomszédja fejét. Az ellenséges törzsek mindig is gyilkolták egymást, szól tovább a lenéző fejtegetés, csak régen kőbaltával, ma Kalasnyikovval. Ilyen népség ez, nincs mit tenni – azon kívül persze, hogy sok szögesdrót-kerítést építünk, nehogy ezek a javíthatatlan vademberek elárasszák Európát.
A francia kapcsolat
A dolog valójában úgy áll, hogy Ruandában a földműves hutuk és az állattenyésztő tuszik – helyi és alkalmi konfliktusaikkal együtt – megfértek egymással a fehér ember felbukkanásáig. Közös az anyanyelvük és a vallásuk is. Ellentéteiket az európai hódítók tudatosan élezték az „oszd meg és uralkodj” klasszikus receptje szerint. A német, majd az első világháború után a belga gyarmati adminisztráció előnyben részesítette a tuszikat, akik a helyi közigazgatás alacsonyabb vezetői pozícióiig juthattak. 1934-től a személyi okmányokban is feltüntették, ki melyik népcsoporthoz tartozik. Később, amikor a tuszi elit a függetlenség hívévé vált, fordult a kocka: ellenük játszották ki a még szegényebb hutuk haragját. Az első véres zavargások 1959-ben törtek ki közöttük. Három évvel később az idegen urak sietősen távoztak, de a mesterségesen felizzított konfliktus megmaradt, és lassanként polgárháborúba sodorta az országot.
1994 áprilisa és júliusa között legkevesebb félmillió, de lehet, hogy 800 ezer embert gyilkoltak meg Ruandában. Egy olyan parányi földterületen, amely nagyjából a harmada Magyarországnak. Mit csinált eközben a magát civilizáltnak nevező világ? Ölbe tett kézzel nézte végig az emberiség elleni bűnöket. Az ENSZ a vérfürdő hírére kivonta békefenntartóit. Clinton elnöknek esze ágában sem volt újabb veszélyes missziót küldeni Afrikába egy évvel a kínos szomáliai kudarc után. Az amerikai diplomatáknak megtiltották „a G betűs szó” (G, mint genocídium) használatát, így lett a népirtásból a hivatalos szóhasználatban „törzsi villongás” meg „erőszakcselekmény”. Belga különleges alakulatok kimenekítettek néhány apácát – természetesen fehéreket, televíziós kamerák előtt –, miközben a helybeliek ezreit sorsukra hagyták.
A legszégyenteljesebb szerepet a francia politika játszotta, amely régóta támogatta a hutu Habyarimana-diktatúrát. A népirtást megelőző négy év alatt a francia hadiipar 36 fegyverszállítmányt küldött a rezsimnek. Már hetek óta tartott a mészárlás, amikor Mitterrand elnök májusban barátságosan fogadta a ruandai külügyminisztert. Azelőtt szívesen látták a ruandai first ladyt, Madame Habyarimanát is, ha csak kedve szottyant magánrepülőgépén Párizsba látogatni, hogy shoppingolással töltsön el egy-egy hosszú hétvégét. Végül a franciák „humanitárius folyosót” létesítettek, ami szépen hangzik – kár, hogy azon át háborús bűnösöknek biztosítottak szabad elvonulást a tetthelyről. Az utókor talán többet tud majd erről, egyelőre az Alkotmánytanács tavalyelőtt úgy döntött, hogy a francia kormányzat ruandai felelősségére vonatkozó dokumentumok államtitoknak minősülnek.
Feltámadt nácik
Ne áltassuk magunkat, a ruandai tragédia nem a kőkorszakból visszamaradt vademberek műve. Nagyon is XX. századi történet. Ha az örmények lemészárlására, a holokausztra, a kambodzsai gyilkos mezőkre vagy Srebrenicára gondolunk, azt sem hihetjük, hogy ilyesmi csak Afrikában esik meg. A népirtást Ruandában az állam intézményei tervelték ki és bonyolították le, a kormányzat, a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálatok, radikális félkatonai szervezetek segítségével. A szálak egy bizonyos Bagosora ezredesnek, a hadügyminiszter kabinetfőnökének a kezében futottak össze, akit azóta minimum 35 év börtönre ítélt a nemzetközi büntetőtörvényszék (2011). Kulcsszerepe volt a modern tömegmédia uszításának is. A Milles Collines rádióadó több száz órányi rögzített hanganyagát csatolták bizonyítékképpen a periratokhoz. Műsorvezetők sürgetik hallgatóikat, hogy tüstént induljanak lincselni. Vigyenek magukkal bármilyen, szomszédaik életének kioltására alkalmas eszközt, amit a háznál találnak. A pogrom nem volt korhatáros, gyerekek is részt vehettek benne.
Szervezetten, hatékonyan ment minden. A tömeg tudatos heccelése, felfegyverzése, a kiszemelt áldozatok megsemmisítése, majd az egész folyamat tulajdonképpeni célja: az elvett javak szétosztása. Csak apróbb fegyelmezetlenségek fordultak elő, például néhol már az elnök elleni, a népharag ürügyéül szolgáló április 6-i merénylet előtt elkezdték az öldöklést. Az, hogy hutuk és tuszik között nincs éles választóvonal, még kapóra is jött a tetteseknek, ugyanis kedvükre bárkit „tuszinak” minősíthettek. Erre a sorsra jutott sok hutu, mert szemben állt a diktatúrával, vagy mert megirigyelték a vagyonát. „Mintha a nácik támadtak volna fel Afrika közepén” - fogalmaz Bartholomäus Grill. A német Die Welt tudósítója szemtanú volt, ott járt a helyszínen 1994 véres nyarán. Kitűnő könyvet írt a történtek okairól és következményeiről. A legmegrázóbb rész egy haldokló kisfiúról szól, akinek a rémképe még sokáig kísértette álmatlan éjszakáin. Tanulságosabb olvasmány, mint Richburg.
