Afrikáról feketén-fehéren

Publikálás dátuma
2019.07.14. 20:16

Fotó: VINCENT AMALVY / AFP
Negyedszázaddal a ruandai népirtás után szomorú leírni: a magát civilizáltnak nevező világ semmit sem tanult az afrikai tragédiából.
Ruanda olyan, mint „a kőkorszak beteg változata”, állapította meg Keith Richburg amerikai újságíró. A The Washington Post egykori tudósítója röviddel az 1994-es népirtás után sikerkönyvet (Out Of America, 1997) írt Afrikának a Szaharától délre eső területeiről (e cikkben végig ebben az értelemben használjuk Afrika fogalmát, kizárva belőle az északi, arab partvidéket). A riporter nagy várakozásokkal érkezett a földrészre, ahol egykor ősei éltek, de úgy kiábrándult, hogy az igazság nevében sutba vágta a politikai korrektséget – már két évtizeddel Donald Trump előtt. Richburg reménytelen helynek ábrázolja Afrikát, és a kontinens lakóiról sincs jó véleménye. Kész szerencse, hogy felmenőit a kulturált Újvilágba menekítették, még ha zsúfolt rabszolgahajókon is. A szerző maga hangsúlyozza bőrszínét könyvének alcímében: A Black Man Confronts Africa (Egy fekete szembesül Afrikával). Sikerének záloga, hogy a fehér közönség rasszista-gyanús sztereotípiáit erősíti meg. A „lusta, buta, erőszakos néger” fantomképe mélyen él az európai lélek legsötétebb zugában. Akárcsak a vele szemben érzett felsőbbségtudat. Nincs ebben semmi új, már Arisztotelész arra jutott, hogy a görögök joga uralkodni a barbár népeken. Hegel úgy látta, Afrikát a piramisok építése után elhagyta a világszellem. Christoph Meiners göttingeni professzor 1790-ben tudományos szándékkal megállapította a „fajok” hierarchiáját, és ennek aljára – közvetlenül az állat fölé – helyezte a feketét, aki nézete szerint „ostobasága folytán szolgaságra született”. E világkép irodalmi terméke Robinson Crusoe és Péntek. A közhelyszerű előítélet él és virul, manapság is eredményesen használják olcsó populisták. Csakhogy létezik egy másik klisé is, a jóságos, nemes lelkű afrikai bennszülötté, akit nem rontott meg a civilizáció, aki harmóniában él önmagával és a természettel. Ez Rousseau és Albert Schweitzer víziója. Ezt a romantikus alakot irigyelni lehet, például kiapadhatatlan életöröme, felszabadult szexualitása, muzikalitása, testi adottságai miatt. Mélyen belénk ivódott ez a kép is, bizonyíték rá a dán Karen Blixen világsikere, az Out of Africa (magyarul: Volt egy farmom Afrikában, Sydney Pollack filmváltozatban: Távol Afrikától). Az ellentétes közhelyekben közös, hogy Afrikát az európai kultúra ellenpólusaként határozzák meg, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva a koncepcióba nem illő tényeket. Márpedig klisék csapdájában nehéz árnyalt véleményt alkotni.

A múlt sötét árnyai

Háborúk, aszály, éhínség, járványok, mélyszegénység. A nemzetközi médiában ezek az afrikai hírek kulcsszavai. A nyugati sajtó – rendszerint a volt gyarmatosító nemzeteké – meglehetősen egyoldalú képest fest a kontinensről, mintha a ki nem mondott tételt akarná bizonyítani: lám csak, milyen pocsékul mennek a dolgok, amióta nem vagyunk ott. És a dolgok tényleg pocsékul mennek. A kontinens méreteihez, erőforrásaihoz képest elhanyagolható szereplő a világgazdaságban. Válságról válságra bukdácsol. Válságból van mindenféle: háborús, élelmezési, demográfiai, menekült-, valuta-, AIDS-, ebola-, klíma-, környezetszennyezési és végül, de nem utolsó sorban kormányzati. Csoda, hogy az afrikaiak mégis megvannak valahogyan: művészei a túlélésnek. Ki tehet Afrika nyomorúságáról? Az európaiak, akik a rabszolga-kereskedelemmel és a gyarmatosítással lerombolták a hagyományos gazdálkodást, társadalmi struktúrákat, értékrendet, és ezzel máig sem gyógyuló sebet ejtettek Afrikán? Vagy maguk az afrikaiak, akik a függetlenségük kikiáltása óta eltelt fél évszázadban képtelenek voltak normális állapotokat, élhető országokat teremteni? A két magyarázat szorosabban összefügg, mint képzelnénk. A rabszolgavadászat okozta traumát nem lehet túlbecsülni. Afrika három évszázadon keresztül folyamatosan veszítette el legerősebb, legéletképesebb fiait és lányait. John Newton angol kereskedő precízen írta The Journal of a Slave Trader című művében (1750–54), hogy csakis fiatal, erős és egészséges „példányokkal” (sic!) érdemes foglalkozni. Az öregek, betegek, gyengék, sánták és rövidlátók, még ha túlélik is a hosszú hajóutat, nem hajtanak jelentős profitot, csak a helyet foglalják az értékesebb portéka elől. Az első ismert rabszolgaszállítmány 1518-ban indult útnak Amerika felé, egyetlen emberöltővel Kolumbusz után, a felvilágosult európai hatalmak pedig csak a XIX. század elején tiltották be a „fekete elefántcsont” (szörnyű eufemizmus) kereskedelmét. Zanzibár rabszolgapiaca 1873-ban zárt be. Nem tudjuk pontosan, hány embert hurcoltak el életfogytiglani kényszermunkára e két dátum között, a becslések több tízmillióig terjednek. Csak az biztos, hogy rájuk épült az Újvilág cukornád- és gyapottermelése a karibi szigeteken, Brazíliában és az Egyesült Államok déli részén; lényegében tehát ők hajtották a XVIII. század világgazdaságát. Odahaza az ő erejükből, tehetségükből, szorgalmukból fejlődhetett volna Afrika a maga útján. 

A vadember civilizálása

1800 körül az európai jelenlét kisebb helyőrségekre korlátozódott Afrika nyugati partvidékén. Egy bő évszázad múltán, mire kitört az első világháború, Etiópia és Libéria kivételével a teljes kontinenst felosztották a rivális európai hatalmak. Méghozzá a búr háborúk kivételével meglepően békésen. Óriási üzlet volt a gyarmatosítás, kár lett volna megnehezíteniük egymás közötti hadakozással. Jelszavuk „a civilizáció terjesztése” volt. Bernhard Dernburg, az első német gyarmatügyi miniszter kötelességnek nevezte ezt – cserébe a kolónia természeti erőforrásainak és munkaerejének kiaknázásáért. A cél álságos, a kivitelezés kegyetlen volt. A Force Publique, a belgák nemzetközi bűnözőkből szervezett gyarmati rendfenntartó alakulata chicotte-tal, vízilóbőrből készült korbáccsal terjesztette a civilizációt. A kaucsukültetvényeken egy-egy munkásnak, ha nem teljesítette a normát, levágták a kezét, hogy így ösztökéljék a többieket. A pszichopata hírében álló felfedező és kalandor, Henry Morton Stanley (1841–1904) páratlan gyűjteményt harácsolt össze Kongó műkincseiből II. Lipót belga királynak, aki romantikus rajongója volt a földrésznek. Lázadni reménytelen volt. A brit katonaság körülzárt egy lázadó falut, és kiirtotta teljes lakosságát, kétezer embert, mert így élesben is kipróbálhatta új fegyvereit. Még rigmus is született erről: „Whatever happens, we have got the Maxim Gun and they have not” (Bármi történjék, nekünk van Maxim géppuskánk, nekik nincs). Az ifjú Churchill, a Colonial Office államtitkára mészárlásnak nevezte Sir Frederick Lugard (1858–1945) véres nigériai büntetőexpedícióját. Utóélete miatt érdemel említést a korszak másik emblematikus figurája, Deutsch-Ostafrika alapítója, Carl Peters (1856–1918). A magát amúgy filozófusnak tartó birodalmi komisszár felakasztatta szolgáját és háremének egyik nőjét, akik titokban összeszűrték a levet. Berlinben botrány lett belőle, el is csapták a hivatalából, de halálának huszadik évfordulóján Hitler rendeleti úton rehabilitálta, hőstetteiről náci propagandafilmet forgattak.

Az adófizető bérrabszolga

A „lusta” bennszülöttek móresre tanításán túl az adóztatás bevezetése volt a civilizáció terjesztésének másik hathatós módja. A helybelieknek persze nem volt se megadóztatható vagyonuk, se jövedelmük, de éppen ettől volt ördögi az ötlet. Ezzel a módszerrel rákényszerítették őket, hogy az idegen uraknak dolgozzanak, fillérekért, amit aztán nyomban vissza is vettek tőlük fej- vagy kunyhóadó címén. Az őslakosok kénytelenek voltak feladni hagyományos életmódjukat, így a gyarmati módra „civilizált” feketék – rabszolgák helyett – bérrabszolgákká váltak a saját földjükön. Az európai hódítók egy szétrabolt, kivéreztetett kontinensről távoztak a XX. század derekán. Az imperializmus népszerűtlenné vált a gyarmattartó anyaországokban a második világháború után, ráadásul kezdett túlságosan sokba kerülni. A portugálok csak 1975-ben, a spanyolok 1976-ban váltak meg kolóniáiktól, a francia Dzsibuti 1977-ben nyerte el függetlenségét. Ez a folyamat is aránylag békésen ment végbe, bár előfordult, hogy a kivonulók felperzselt földet hagytak hátra. A portugálok lakhatatlanná tették angolai villáikat, betonnal öntöttek ki a csővezetékeket, a francia hivatalnokok még a konnektorokat is leverték guineai irodáikban. De ennél sokkal nagyobb károk is maradtak utánuk. A természetes etnikai, gazdasági és kulturális választóvonalakat érzéketlenül keresztülvágó államhatárok, sérülékeny monokultúrás mezőgazdaság, teljhatalmú multicégek, súlyos környezetszennyezés, a kizsákmányoltak fatalizmusa, kisebbségi komplexusok – megannyi konfliktusforrás. Az elmúlt ötszáz év legsúlyosabb, folyamatosan romboló öröksége a helyi hadurak hatalma. A fehérekkel üzletelő gátlástalan fekete rabszolga-kereskedő, az „erős ember” lett a mai afrikai politikai vezető prototípusa. Kezdetben üveggyöngyért fogdosta össze az embereket, akár a sajátjai közül is. Bármit eladott, amit a vevő kívánt: aranyat, gyémántot, elefántcsontot, kaucsukot, trópusi fát, szizált, újabban kőolajat. Hamar rákapott a fehér ember két csábító exportcikkére, a lőfegyverre és az alkoholra. Hasznot húzott a hidegháborúból és nem érdekelte, hogy a Szovjetuniótól vagy az Egyesült Államoktól kapott-e pénzt, paripát – de legfőképpen fegyvert. Lenyúlta az országa felzárkóztatására szánt nemzetközi segélyeket. A figura örök, csak a neve változik: Bokassa (Közép-Afrika), Idi Amin (Uganda), Mobutu (Zaire), Mugabe (Zimbabwe), Charles Taylor (Libéria), Omar el-Basír (Szudán) és így tovább.

Új urak, álarcban

„Az alapvető baj a totálisan korrupt és hozzá nem értő elit. Csak két cél élteti: a hatalom és a meggazdagodás. Józan ész, felelősség, tervezés nem létezik errefelé” - foglalta össze a tanulságot Oladapo Fafowora lagosi vállalkozó az ezredfordulón. Pontosan az következett be, amitől a martinique-i születésű gondolkodó, Frantz Fanon (1925–61) már előre óva intett: a függetlenné váló országokban magától értetődően folytatódik a gyarmati időkből örökölt rablógazdálkodás. Az idegen elit helyét olyan helyi uralkodó réteg vette át, amely mindent a gyarmatosítóktól tanult. Fanon úgy fogalmazott: peau noire, masques blancs (fekete bőr, fehér álarcok). Az aggodalomból csakhamar hétköznapi realitás lett. A nyugati típusú liberális demokráciának szemernyi esélye sem volt a függetlenné váló afrikai államokban. A diktatúra és az egypártrendszer lett a norma, a szabad sajtó és a független igazságszolgáltatás jóformán ismeretlen. Az „erős ember” korlátlan és ellenőrizetlen hatalmát szolgálja a hatalmasra duzzasztott, működésképtelen és korrupt államapparátus, azon keresztül tartja jól szűkebb klánját és egyéb vazallusait, persze közpénzből. Az új elit pompában is igyekszik túltenni elődein, nemhiába emlegették úgy Mobutu kastélyát, hogy „a dzsungel Versailles-a”. Persze ahogy egy öregembertől nem rokonszenves, ha folyton a nehéz gyerekkorára hivatkozik, Afrika sem okolhatja örökké hányatott múltját mindenért. Etiópia elkerülte a gyarmati sort, mégsem áll jobban szomszédainál. Nigéria olajának a története megmutatta, hogy nincs az az irdatlan bevétel, amit rövid úton el ne lehetne lopni és/vagy értelmetlen presztízsberuházásokra pazarolni. Ha a mai Afrika reménytelen hely, akkor elsősorban a borzalmas elitje miatt az. Mindenekelőtt a telhetetlen kleptokráciától kellene megszabadulniuk a kontinens szerencsétlen sorsú népeinek, mert amíg ezek ülnek a nyakukon, tényleg nincs esélyük az előrelépésre. Nem muszáj Richburg sztereotípiáit olvasni, az agresszív fekete primitív sémája anélkül is könnyedén ráhúzható Ruandára. Ahogy halványul a negyedszázaddal ezelőtti borzalmak emléke, a tényeket felülírják az előítéletek, és kész az egyszerű, rasszista magyarázat. Sokszor hallunk olyasmit, hogy a néger heverészik a pálmafa alatt, és várja, hogy az ölébe pottyanjon az érett banán, de közben néha felkel, hogy beverje a szomszédja fejét. Az ellenséges törzsek mindig is gyilkolták egymást, szól tovább a lenéző fejtegetés, csak régen kőbaltával, ma Kalasnyikovval. Ilyen népség ez, nincs mit tenni – azon kívül persze, hogy sok szögesdrót-kerítést építünk, nehogy ezek a javíthatatlan vademberek elárasszák Európát.

A francia kapcsolat

A dolog valójában úgy áll, hogy Ruandában a földműves hutuk és az állattenyésztő tuszik – helyi és alkalmi konfliktusaikkal együtt – megfértek egymással a fehér ember felbukkanásáig. Közös az anyanyelvük és a vallásuk is. Ellentéteiket az európai hódítók tudatosan élezték az „oszd meg és uralkodj” klasszikus receptje szerint. A német, majd az első világháború után a belga gyarmati adminisztráció előnyben részesítette a tuszikat, akik a helyi közigazgatás alacsonyabb vezetői pozícióiig juthattak. 1934-től a személyi okmányokban is feltüntették, ki melyik népcsoporthoz tartozik. Később, amikor a tuszi elit a függetlenség hívévé vált, fordult a kocka: ellenük játszották ki a még szegényebb hutuk haragját. Az első véres zavargások 1959-ben törtek ki közöttük. Három évvel később az idegen urak sietősen távoztak, de a mesterségesen felizzított konfliktus megmaradt, és lassanként polgárháborúba sodorta az országot. 1994 áprilisa és júliusa között legkevesebb félmillió, de lehet, hogy 800 ezer embert gyilkoltak meg Ruandában. Egy olyan parányi földterületen, amely nagyjából a harmada Magyarországnak. Mit csinált eközben a magát civilizáltnak nevező világ? Ölbe tett kézzel nézte végig az emberiség elleni bűnöket. Az ENSZ a vérfürdő hírére kivonta békefenntartóit. Clinton elnöknek esze ágában sem volt újabb veszélyes missziót küldeni Afrikába egy évvel a kínos szomáliai kudarc után. Az amerikai diplomatáknak megtiltották „a G betűs szó” (G, mint genocídium) használatát, így lett a népirtásból a hivatalos szóhasználatban „törzsi villongás” meg „erőszakcselekmény”. Belga különleges alakulatok kimenekítettek néhány apácát – természetesen fehéreket, televíziós kamerák előtt –, miközben a helybeliek ezreit sorsukra hagyták. A legszégyenteljesebb szerepet a francia politika játszotta, amely régóta támogatta a hutu Habyarimana-diktatúrát. A népirtást megelőző négy év alatt a francia hadiipar 36 fegyverszállítmányt küldött a rezsimnek. Már hetek óta tartott a mészárlás, amikor Mitterrand elnök májusban barátságosan fogadta a ruandai külügyminisztert. Azelőtt szívesen látták a ruandai first ladyt, Madame Habyarimanát is, ha csak kedve szottyant magánrepülőgépén Párizsba látogatni, hogy shoppingolással töltsön el egy-egy hosszú hétvégét. Végül a franciák „humanitárius folyosót” létesítettek, ami szépen hangzik – kár, hogy azon át háborús bűnösöknek biztosítottak szabad elvonulást a tetthelyről. Az utókor talán többet tud majd erről, egyelőre az Alkotmánytanács tavalyelőtt úgy döntött, hogy a francia kormányzat ruandai felelősségére vonatkozó dokumentumok államtitoknak minősülnek.

Feltámadt nácik

Ne áltassuk magunkat, a ruandai tragédia nem a kőkorszakból visszamaradt vademberek műve. Nagyon is XX. századi történet. Ha az örmények lemészárlására, a holokausztra, a kambodzsai gyilkos mezőkre vagy Srebrenicára gondolunk, azt sem hihetjük, hogy ilyesmi csak Afrikában esik meg. A népirtást Ruandában az állam intézményei tervelték ki és bonyolították le, a kormányzat, a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálatok, radikális félkatonai szervezetek segítségével. A szálak egy bizonyos Bagosora ezredesnek, a hadügyminiszter kabinetfőnökének a kezében futottak össze, akit azóta minimum 35 év börtönre ítélt a nemzetközi büntetőtörvényszék (2011). Kulcsszerepe volt a modern tömegmédia uszításának is. A Milles Collines rádióadó több száz órányi rögzített hanganyagát csatolták bizonyítékképpen a periratokhoz. Műsorvezetők sürgetik hallgatóikat, hogy tüstént induljanak lincselni. Vigyenek magukkal bármilyen, szomszédaik életének kioltására alkalmas eszközt, amit a háznál találnak. A pogrom nem volt korhatáros, gyerekek is részt vehettek benne. Szervezetten, hatékonyan ment minden. A tömeg tudatos heccelése, felfegyverzése, a kiszemelt áldozatok megsemmisítése, majd az egész folyamat tulajdonképpeni célja: az elvett javak szétosztása. Csak apróbb fegyelmezetlenségek fordultak elő, például néhol már az elnök elleni, a népharag ürügyéül szolgáló április 6-i merénylet előtt elkezdték az öldöklést. Az, hogy hutuk és tuszik között nincs éles választóvonal, még kapóra is jött a tetteseknek, ugyanis kedvükre bárkit „tuszinak” minősíthettek. Erre a sorsra jutott sok hutu, mert szemben állt a diktatúrával, vagy mert megirigyelték a vagyonát. „Mintha a nácik támadtak volna fel Afrika közepén” - fogalmaz Bartholomäus Grill. A német Die Welt tudósítója szemtanú volt, ott járt a helyszínen 1994 véres nyarán. Kitűnő könyvet írt a történtek okairól és következményeiről. A legmegrázóbb rész egy haldokló kisfiúról szól, akinek a rémképe még sokáig kísértette álmatlan éjszakáin. Tanulságosabb olvasmány, mint Richburg.
Témák
Afrika

Tejben oldott szabadság

Publikálás dátuma
2019.07.14. 17:16

Fotó: Golubovy
A gőzölgő kakaó illata maga volt a szabadság, a boldogság, a nyugati világ a szocializmus szögesdróttal elzárt rendszerében. Ahogy a kakaóport elkeverte a forró tejjel, felszállt belőle a kakaó egzotikus, édes illata. Mert számára egzotikus volt a kakaó, megidézte a tengerpartos, pálmafás örök nyarat. A kakaó fán terem. Csak szét kell nyitni a fa gyümölcsét és kihullik belőle a kakaópor. Gyerekkorában ezt hitte, hogy a kakaópor készen szóródik ki egy trópusi fa gyümölcséből, ami valahol Afrikában nő. De hogyan lehet, hogy a nyugatról hozott kakaópor sokkal finomabb, mint amit akkor itt, a szocialista időkben kapni lehetett? És még főzni sem kellett, csak összekeverni forró tejjel. Instant kakaópor volt. Egy bögrényi szabad, jobb világot jelentett reggelenként. Miközben gyerekként átmerte a világosbarna, instant kakaóport a bögréjébe, ráöntötte a gázon felmelegített tejet és kevergetni kezdte, pár percre egzotikus tájakon járt. Ott, ahol mindig meleg van, pálmafákra kell felmászni a kókuszdióért, meg a banánért és a kakaóért. A kikötőben vitorláshajók várják, hogy Afrika eme kincsei hosszú útra keljenek és eljussanak Kelet-Európába is. Akkoriban, a ’70-es években még ritkaság volt a banán, a kókuszdió, és ezt a fajta kakaóport sem lehetett kapni. Amikor már nálunk is forgalmazták, sokáig ritkaság volt és drága, a főzhető kakaóhoz képest. A banánhoz leginkább télen lehetett hozzájutni. Gyorsan be kellett állni a sorba a zöldségesnél, ha banánszállítmány érkezett, nehogy elfogyjon, mire ránk kerül a sor. Drága is volt. Később, amikor kijártak néha Bécsbe bevásárolni, mindig hoztak banánt is. Egyszer karácsonykor vettek kókuszdiót itthon. Filmekben látták, hogy valami bozótvágó késsel egyszerűen csak kettéütik és boldogan megisszák a levét. A közértben megkérdezték, hogyan kell kinyitni. Kis nyílásokat mutattak nekik a kókuszdión. Puha a nyílások teteje, azon át ki lehet önteni a kókuszlét. Erre a lére mindig úgy gondoltak, hogy kókusztej: fehér és bársonyos, krémes, folyékony kókusz. Karácsony este volt. Először éles hegyű, vékony késsel próbálták kikaparni a nyílás tetejét és eljutni a kókusztejig, de nem sikerült. Végül kézzel tekerhető fúróval csináltak lyukat a kókuszdió héján és a hófehér kókuszbélen át. Belecsúsztattak szívószálat, egyikük felkészülve a csodás, egzotikus élményre megszívta, hogy a szájába áramoljon a kókusztej, de a „hmmm” helyett köhögni kezdett. A torkára ment a kókuszforgács, ami a fúrástól került a belsejébe. Ezután a lyukon keresztül megpróbálták kirázni a kókusztejet egy edénybe. Valamennyi kijött, de forgácsos, kissé zavarosnak látszó víz volt. Nem tejszerű, sűrű folyadék, amire számítottak és szerintük nem is volt kókuszíze. Nagy csalódás volt. Kókuszvíz és nem kókusztej. De nem ez volt ám a vége! Meg akarták kóstolni a fehér belsejét is, amiből a kókuszreszelék készül. Keresték a kókuszon a felezővonalat, ahol könnyen szét fog nyílni, ha nagy késsel ütik… Hiába ütötték, meg se kottyant neki. Végső megoldásként előkerült egy nagy kalapács és asztalt nem kímélve rácsaptak pár nagyot. Több darabba tört. Először ujjal próbálták meg kiszedni a fehér kókuszréteget. Kudarcot vallva késsel kaparták ki a kókuszt. Kemény volt. Nem értették, hogyan készülhet belőle lágy, ízletes, krémes kókuszos finomság, meg a kókuszreszelék. Így inkább ettek pár Bountyt, ami a legutóbbi bécsi bevásárlásból maradt.
Az instant kakaópor viszont sosem okozott csalódást. Ha reggel kakaót készített, mindig gondosan kimérte, hány kiskanálnyit tehet a bögréjébe, hogy minél tovább tartson. Ha elfogy, sokáig nem lesz újabb. Félévente kaptak egy dobozzal, Ausztráliából küldték rokonok csomagban. Pontosabban ott befizették a csomag árát és kiválasztották egy listából, hogy itt miket tegyenek bele. Csupa olyasmit, amihez egyszerű szocialista állampolgár nem jutott hozzá, mert csak kiváltságosok számára volt megvásárolható. IKKA-csomagnak hívták, hívtuk. Azt sem tudtuk, hogy az IKKA az IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció rövidítése. Így hívták ezt a programot, aminek a segítségével a külföldre szakadt rokonok legálisan eljuttathattak ilyen különlegességeket az itthon maradottaknak. Az ország meg jól járt, mert valutában fizették ki az árát. Ma már minden déligyümölcs és külföldi márkás élelmiszer kapható nálunk is, télen-nyáron. A neten meg könnyen meg lehet nézni, hogyan kell feltörni egy kókuszdiót és azt is, hogy hol is terem a kakaó, amit a gyümölcs babszerű terméséből készítenek - nem porként van benne és nem kell magasra mászni érte a fán. Régóta lehet már itthon is kapni instant kakaóport. Neki mindig nosztalgikus élményt jelent. Egy bögrényi szabadság volt a nyugati világból.
Frissítve: 2019.07.14. 17:22

Amerikai infúzió

Publikálás dátuma
2019.07.14. 16:49

Dion DiMucci a jövő héten (július 18-án) ünnepli a nyolcvanadik születésnapját. Óriási mázli, hogy megéri ezt a kort, mert még nem volt húsz, amikor a kaszás a közvetlen közelében járt. Dion együtt turnézott Buddy Hollyval, Ritchie Valensszel, Big Bopperrel, s muzsikustársai az iowai Clear Lake-ben úgy döntöttek: repülőt bérelnek, azzal mennek tovább. Ő azonban sokallta a légi út rá eső 36 dolláros költségét, ezért azt mondta, a maga részéről marad a busznál. A többiek 1959. február 3-án szörnyet haltak, miután a gépük lezuhant, a katasztrófát (ha lelkileg nem is) megúszó énekes pedig ekképpen emlékezett vissza a rettenetes napra: „Apám mesélte, hogy meghallgatta a rádió híreit, és úgy érezte, mintha szívműtétet hajtanának végre rajta érzéstelenítés nélkül.” A papa egyébként a vaudeville lelkes képviselője volt, s kétféleképpen is elősegítette fia egész Amerikát megmozgató pályafutását. Egyrészt gyakran vitatkozott Dion kalapgyárban dolgozó édesanyjával. „Amikor balhézni kezdtek – idézte évtizedekkel később a gyerek –, a szobámba mentem, és gyakoroltam a gitáron. Minél inkább elmérgesedett a hangulat, annál jobb gitáros lettem.” Másrészt a „daddy” rengeteg Hank Williams-nótát ismert, így Dion, mire tizenöt lett, már vagy negyven számot játszott a gerincoszlop-rendellenességgel született, harminc évet sem élt, a country Top Tenbe így is harmincöt dallal bevonuló szerző-előadótól. Egy hónappal Clear Lake után Dion számát is az első tízben, egészen pontosan ötödikként jegyezték a tengerentúlon, ám az A Teenager in Love-val kapcsolatban a szenzációt nem ez, hanem az keltette, hogy 1959-ben három változata volt a legjobb húsz között Nagy-Britanniában. A feldolgozók közül Marty Wilde a második, Craig Douglas a tizenharmadik helyig jutott, Dion pedig, akit az ötvenes években két esztendeig New Yorkban élő kis Fenyő Miklós sokszor látott a Belmont Streeten bazseválni (onnan lett a Dion & the Belmonts), utcazenészből egyenesen világsztárrá vált. Hatvanegyben már listavezető volt a Runaround Sue-val, és bekerült a Twist Around the Clock című, a plakátokon a tvisztkirály Chubby Checkerrel hirdetett „lábtörléses, csikktaposós” filmbe, amely 250 ezer dolláros ráfordítással készült és hatmilliós hasznot hozott. Abban az évben jelent meg Dion talán leghíresebb dala, a The Wanderer, amelyet az Államokban a második, az Egyesült Királyságban a tizedik helyen jegyeztek, ám a brit listán 1984-ben a hetedik helyre ugrott, miután adaptálta a Status Quo. Nem biztos, hogy Dion boldog volt az utóbbi előmeneteltől, mert a hatvanas évek brit invázióját következetesen „brit infúziónak” nevezte, és sosem lehetett tudni, gúnyolódik-e vagy a gyógyító hatásról értekezik. Az biztos, hogy a Status Quo tagjain kívül is sokan mondták, hogy jöjj vissza, vándor, mert a The Wanderert műsorára tűzte – többek között – Richard Anthony, a Beach Boys, Dave Edmunds, Gary Glitter, Bruce Springsteen, Donna Summer.
Amikor az eredetit bemutatták, a rock and roll-őrületnél szolidabb programmal nyitott a Budai Ifjúsági Park (amely akkor zárt be, amikor a Status Quo elővette a The Wanderert). Hatvanegyben idehaza olyan slágereket játszottak, mint a Valaki kell nekem is (Hollós Ilonával), a Gézengúz (Toldy Máriával, ezt az Ullmann–S. Nagy szerzeményt dolgozta fel az 1962-es Ki mit tud?-on Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), a Nem szabad elsietni sohasem (Kovács Erzsivel), a Nekem a Balaton a Riviéra (a bombázó Felföldi Anikóval, valamint Németh Lehellel), valamint a Hol jársz? című szám (a brazil, francia, olasz, portugál koprodukcióban készült, Cannes-ban Arany Pálma-nyertes Fekete Orfeusz című film betétdala Breitner János tolmácsolásában). A The Wandererről az idő tájt csak a „rádióamatőrök” tudtak idehaza. Ám nem az volt Dion legnagyobb dobása. Hanem az, hogy 1968. április elsején fogadalmat tett: örökre lemond az italról és a kábítószerről. S hiszik vagy sem, azóta is büszkén emlegetheti: ígéretét betartotta.
Szerző