Negyvenöt nap

Negyvenöt nap telt el a Hableány borzalmas balesete óta, és pontosan negyvenöt napja nem tudjuk, hogy a majd harminc ember halálát egy fatális, kivédhetetlen véletlen okozta-e, vagy valami hiba van akörül, ahogyan a Duna budapesti szakaszát ma használjuk.

Ez utóbbiról egy szó sem esik ugyanis. Miközben részletekbe menően tájékozódhattunk az elmúlt másfél hónapban a kishajót maga alá gyűrő úszó szálloda kapitányának vélt és valós vétkeiről, a főváros és a szaktárca illetékesei egy gondolatfutamot sem pazaroltak annak tisztázására, nem lehetne-e valamit jobban, biztonságosabban csinálni. A turisták, a városlakók és a hajósok érdekében.

Lapinformációkból tudjuk, hogy a pazar panorámájú fővárosi Duna-szakaszon esténként minimum hetven kisebb-nagyobb vízijármű nyüzsög. Elég csak megállnunk valamely hídon, hogy a saját szemünkkel lássuk, a Dunán olyan a forgalom, mint a Nagykörúton, a motoros jachttól a tolt uszálykaravánig bármi felbukkanhat a vízen. Újságírók derítették ki azt is, hogy a szállodahajóknak már korábban megtiltották a belvárosi fordulást - kétségtelen tehát, hogy máskor is adódhattak vészhelyzetek.

Természetesen lehet, hogy minden úgy jó, ahogy van. De az is lehet, hogy ki kéne dolgozni a forgalomcsillapítás módját; felül kéne vizsgálni a sétahajó-állományt; szigorítani kéne a biztonsági előírásokat; esetleg nemet kéne mondani a szállodahajók kívánságára, hogy a Belváros kellős közepén tanyázhassanak. (Ja, hogy pont a Viking a magyar állam üzleti partnere a kikötőket birtokló cégben?)

Negyvenöt nap elteltével azonban még csak a kérdéseket sem tette fel senki, és mindössze annyi változott, hogy végső búcsút vett a város két magyar hajóstól, akik azon a szörnyű, esős estén utasaikkal együtt rosszkor voltak rossz helyen. Béke poraikra. Nekünk, mindnyájunknak pedig jó szerencsét.