Király Tamás ruhákkal válaszolt a pillanatra

Látványos, több száz műalkotást felvonultató, retrospektív kiállítás mutatja be Király Tamás képzőművész-divattervező időtlen vízióit a Ludwig Múzeumban.

„1952-ben születtem, Gyöngyösön éltem, '77-től vagyok Pesten, kirakatrendező-iskolába jártam, de mindez egyáltalán nem fontos. Csak a munka a fontos. '81-től foglalkozom ruhával. Koppány Gizivel kezdtem, ő csinálta a Psyché ruháit. Ő ajánlotta, hogy nyissunk egy boltot, ez lett a percek alatt híres és legendás New Art. Egyszer a Gellérthegyen két külföldi turista megkérdezte Gizitől, hogy merre van a Petőfi Sándor utca, mert a New Artba szeretnének menni. '85-ben csináltam az első divatbemutatót” - mesélte Király Tamás 1995-ben. (Az idézett interjú 1995-ben jelent meg a Magyar Filmintézet lapjában, eredeti terjedelmében a litera.hu irodalmi portálon olvasható Áá, rajzolni nem szoktam címmel.)

Az addigi sikerei dacára mélyen elkeserítette, hogy akkor már hatodik éve nem volt magyarországi bemutatója (a kétezres években aztán szerencsére többször lehetett látni a Szigeten), miközben elárasztották a külföldi felkérések. A Music TV közvetítette volna az új show-ját, de a magyar MTV-től nem sikerült néhány milliót összekalapoznia. Vonzotta a hazai pálya, de nem boldogult a rendszerváltás utáni új szponzorokkal, „a divattervezés nem olyan, mint a a versírás, nem elég hozzá egy toll és papír. Legalább száz ruhát meg kell csinálnom, sok modellel szoktam dolgozni.”

A modelljei legtöbbször civilek voltak. A New Art nyitása után az új ruhákkal például a belvárosban lehetett találkozni, mert Király felkérésére a barátai ott sétáltak az extravagáns ruhákban eleven próbababákként. Egyik évben, az augusztus 20-ra, az új kenyér ünnepére tervezett úgynevezett kalászruhát is beküldte a valóságba, karöltve sétált a charlestonruhát idéző búzakalász-fonatot viselő modellel az ünneplő tömegben. A nyolcvanas évek elején élő kirakatot tervezett a Petőfi Sándor utcába, „két héten keresztül hattól hétig élő emberek váltották egymást az ablakban, a tizenötös busz sofőre is megállt megnézni, hogy jé, mozog. Gondolom, eredeti dolgot kell csinálni, és akkor híre megy.”

Az eredetiség volt a művészi hitvallása: „ami eredeti, abból kevés van, és minél kevesebb van valamiből, annál értékesebb”, és a mostani retrospektív kiállítás ezt vissza is igazolja. A hirtelen múzeumi tárgyakká szelídülő ruhái mit sem veszítettek az eltelt 30-40 évben az eredetiségükből, a zsenialitásukból. Nem tűnnek „divatjamúltnak” vagy porosnak. Ha már a port emlegetjük, nem mehetünk el egy technikai részlet mellett szó nélkül. A mostani kiállítás anyaga nem egy műgyűjtő klimatizált tárlójából került a Ludwigba, hanem Király hagyatékából, az általa használt raktárból és az egykori lakásából.

„Ezek az eredeti alkotások. A múzeum restaurátorai hozták kiállítható állapotba, a kiállítás után sajnos nem tudom, mi lesz velük” - avatott be a háttérbe Tímár Katalin kurátor, aki szívesebben használja a ruha helyett az alkotás kifejezést. Azt mondja, Király ruhái egyszerre jelmezek, mobil szobrok és futurisztikus transzformációk. Király összes kollekciója zárt koncepcióra épült. „Folyton kísérletezem az anyagokkal, például amikor rájöttem, hogy a keményített vászon paraszt-alsószoknya úgy zizeg, mint a papír, akkor keményítettem, vasaltam, hajtogattam a vásznat, és a végén egy méterről sem lehetett elhinni, hogy nem papírruhákat készítettem.” Hol az anyagok rugalmasságát, hol a térbeliséget, más alkalommal a nemiséget gondolta újra.

„Régebben egy ideig új testek létrehozása érdekelt. Beveszel egy tablettát, amitől néhány órára kövér, sovány, szögletes, gömbölyű, csúnya vagy szép leszel, spirális lesz a karod vagy bármi, és a ruha is ehhez alkalmazkodik. Például melles ruhát felvenni, vagy jóalakút-rosszalakút, szóval úgy működne a ruha, mint egy orvosi, pszichiáteri segédeszköz. Inkább ilyen értelemben érdekelnek a ruhák és az anyagok, az mindegy, hogy mekkora a válla, vagy húsz centivel hosszabb-e” - mondta, talán ezért érezte magához közel Jean Paul Gaultiert és Vivienne Westwoodot, akivel együtt állított ki Berlinben.

Tímár Katalin ezt kiegészíti azzal, hogy Király a legolcsóbb anyagokat használta az alkotásaihoz, kötelet, műanyagot, kartont, sőt a ruhákat, illetve ezek elemeit is gyakran újrahasznosította. A kurátor szerint Király Tamást nem az örökkévalóság izgatta, hanem az adott pillanatra és helyzetre a legmegfelelőbb, a ruhák által megfogalmazható válasz.