Mentő körülmények

A diplomáciai élet egyik szépsége a vámmentesség. Ha vettünk valamit – természetesen csak személyes használatra –, beírtuk a féltve őrzött, kis zöld vámkönyvbe, amit a hatóság gondosan ellenőrzött. Az autó azonban kivétel volt: abból csak egy járt vámmentesen, és az is csak a kiküldetés végén. 1998-ban járt le a londoni szolgálatom, pályáztam még egy évre, de a nyár folyamán ez még nem dőlt el. Éppen kormányváltás volt, vélhetően nem az én ügyem volt a legfontosabb. Az autót mindenesetre megvettem, meg is kaptam egy budapesti kereskedőtől. Végül a hosszabbítást is elnyertem, indultam volna vissza, Londonba. – A rendszámot akkor kapja meg, ha kifizette a vámot – mondta a kereskedő. – De én diplomata vagyok. – Ez nem az én dolgom, beszélje meg a teendőket a vámosokkal. Sok mindent nem szeret az ember, vámosokkal beszélgetni a legkevésbé. A fővárosi vámhivatalban megmondták: vagy Magyarországon marad az autó, vagy kifizetem a vámot. – Nincs kivétel? – Nincs. – Kiskapu? – Nincs. – Egyéni elbírálás? – Nincs. Az autó a vámraktárban marad, maga kifizeti a tárolás díjat, és megkapja, ha végleg hazatér. Gondoljon bele: biztosítása sincs, el is lophatják. – Ésszerű. Fiatal vámtiszt volt, a neve Véges őrmester. Elszívtunk egy cigarettát. Akkor megenyhült. – Írjon egy levelet az országos parancsnoknak. Hivatkozzon a körülményekre.  – Milyen körülményekre? – Azt ne részletezze. Kihúzta az íróasztal fiókját, elővett egy gépelt papírlapot, átadta. Öt sor volt az egész. – Ez a minta. Csak a személyes adatait és a dátumot kell módosítani. Én majd támogatom. Pirike legépeli, ma beadjuk. Mikor indulna? – Végtére is tudok várni. – Írja azt, hogy két nap múlva. Felállt, kezet fogtunk. – Most ezért tartozom valamivel? – kérdeztem félszegen. – Ne szórakozzon, mert feljelentem. Holnap jöjjön vissza. Pirike legépelte, én remegő kézzel aláírtam. Este felhívtam Marit Londonban. – Mi újság? – kérdezte. – Semmi – mondtam szomorúan. – Leráztak. – Nem baj – vigasztalt Mari, és ez jellemző volt rá. – Majd mindnyájan veszünk buszbérletet. Másnap azért visszamentem a vámhivatalba, gondoltam, hozzátartozik az élethez, hogy az ember néha hülyét csinál magából, olykor egészen nagyot. A büfében ittam egy vámhivatal-ízű kávét, aztán Véges őrmesterrel kimentünk az udvarra. Ott állt a rendszám nélküli autóm. – Itt az engedély – mutatta a lepecsételt kérvényt. – Kap egy útvonalengedélyt Londonig és egy Z-rendszámot. Azt majd küldje vissza, ha odakint megkapja az újat. Holnap indulhat. – Köszönöm – feleltem. – Legalább egy üveg whisky? – Nem iszom – mondta, aztán nézett maga elé egy kicsit. – De tudja, mit? Mégis lenne valami. Hozna egy Chelsea-mezt, ha legközelebb erre jár?        
Szerző
Odze György

Megfizetjük

Időnként populista, sőt demagóg dolog a különféle területekre, beszerzésekre elköltött milliárdokat átszámítani arra, hogy ebből mennyi tűzoltóautóra, lélegeztetőgépre vagy nyugdíjemelésre futná. De ez most pont nem az az eset. Jó lenne tudni, hogy tavaly miért került összesen 146 milliárdba, vagyis fejenként 22 millió forintba az illegális határátlépők elleni harc, ez a ráfordítás megéri-e, és a pénznek hol lett volna jobb helye. Merthogy csak a rendőrség minden harmadik forintját a határvédelemre költötte 2018-ban, amivel egészen pontosan 6432 illegális határátlépőt sikerült kívül tartani. 
A biztonság sehol sincs ingyen, és a határokat védeni kell, ez nehezen vitatható. De mekkora ennek a még elfogadható és magyarázható ára egy olyan országban, ahol nincs elég pénz az orvoselvándorlás megakadályozására? Ahol kevesebb mint 3 százalékos nyugdíjemelést kapnak az idősek, ahol hiány van tanárokból és kormányhivatali ügyintézőkből, és ahol a minimálbér nettó összege még mindig nem éri el az egy főre jutó létminimumot? A Fidesz tudott választást nyerni rezsicsökkentéssel (2014-ben), aminek az árát egyszer meg kellett fizetni, és migránsozással is (2018-ban) – ennek a költségét most fizetjük. Ráadásul olyan emberek ellen folyik a harc, akik – ahogy az 2015-ben világosan látszott – nem is Magyarországra akarnak jönni, vagy legalábbis nem végleg, hanem mennének tovább Nyugat felé. 
Jelen esetben az igazi ár nem az a 22 millió forint, amiért egy iraki aggastyánt, egy szíriai gyereket vagy egy iráni feleséget megállít az Orbán-kormány a határon. Hanem az, amit fizetni kell azért, hogy a társadalom többsége retteghessen, és a kormány megvédhesse az embereket az általa életre hívott rémülettől. Ha innen nézzük, a kormánynak semmi sem drága. Az árát pedig mindannyian fizetjük.
Szerző
Markotay Csaba

Most

Jó tudni, hogy a jobboldalon most erkölcsi parancs a kiállás a hazáért. A hangsúly azon van, hogy most. Bár a miniszterelnök – szokásos rádiós szózatában – általános érvényűnek tartotta ezt. Még azt is állította, hogy „sohasem utálhatjuk jobban az ellenfeleinket, mint amennyire szeretjük hazánkat”. 
E kijelentést az a nemrég történt – és a hatalom számára felháborító, azóta is megemészthetetlen – eset váltotta ki, hogy az Európai Parlamentben a magyar ellenzéki képviselők nem támogatták a fideszes jelölt megválasztását alelnöknek. Ellentétben a kormánypártiakkal, akik viszont megszavazták az ellenzékit. Megint csak: most.
A szocialista kormányok idején még nem érezték magukénak – Orbán Viktor kifejezésével élve – ezt az ökölszabályt. (A félreértések elkerüléséért, így nevezik azt a lényegre törően megfogalmazott egyszerű szabályt, amelyhez az ember általában tartani tudja magát.) Ám a fideszesek – akkor még ellenzékben – hosszan triumfáltak például, amikor Kovács Lászlót a többség nem támogatta tervezett uniós biztosi posztján. Öt évvel később tovább is mentek: nemet mondtak Andor László biztosi kinevezésére, és ezzel Szájer József még el is dicsekedett.
Azóta jelentősen változtak az idők. Igaz, Orbán megítélése szerint a baloldal maradt internacionalista – amilyen eddig is volt –, a hazáért pedig kizárólag a magát nemzetinek kikiáltó oldal áll ki. Szavakban persze mindig, de főleg akkor, amikor érdekei azt diktálják. És az ő nézőpontjukból így „hazaárulónak” is lehet minősíteni mindenkit, aki nem úgy táncol, ahogy a hatalom fütyül. Mindez természetesen a kommunikáció és a propaganda bűvkörébe tartozik, amit a helyzet, a körülmények és elsősorban a vezér határoz meg. Aki aztán a rádióban finoman, bár határozottan fogalmaz. A többi pedig a megmondóemberek dolga. 
Midőn a miniszterelnök elmagyarázta az ökölszabályt, a műsorvezető még megjegyezte, kár, hogy a fiatalok ezt nem tudják. Mire Orbán reflektált: majd mi megtanítjuk nekik. 
Ettől tartottunk. Most és mindörökké.