Mentő körülmények

A diplomáciai élet egyik szépsége a vámmentesség. Ha vettünk valamit – természetesen csak személyes használatra –, beírtuk a féltve őrzött, kis zöld vámkönyvbe, amit a hatóság gondosan ellenőrzött. Az autó azonban kivétel volt: abból csak egy járt vámmentesen, és az is csak a kiküldetés végén.

1998-ban járt le a londoni szolgálatom, pályáztam még egy évre, de a nyár folyamán ez még nem dőlt el. Éppen kormányváltás volt, vélhetően nem az én ügyem volt a legfontosabb. Az autót mindenesetre megvettem, meg is kaptam egy budapesti kereskedőtől. Végül a hosszabbítást is elnyertem, indultam volna vissza, Londonba.

– A rendszámot akkor kapja meg, ha kifizette a vámot – mondta a kereskedő.

– De én diplomata vagyok.

– Ez nem az én dolgom, beszélje meg a teendőket a vámosokkal.

Sok mindent nem szeret az ember, vámosokkal beszélgetni a legkevésbé.

A fővárosi vámhivatalban megmondták: vagy Magyarországon marad az autó, vagy kifizetem a vámot.

– Nincs kivétel?

– Nincs.

– Kiskapu?

– Nincs.

– Egyéni elbírálás?

– Nincs. Az autó a vámraktárban marad, maga kifizeti a tárolás díjat, és megkapja, ha végleg hazatér. Gondoljon bele: biztosítása sincs, el is lophatják.

– Ésszerű.

Fiatal vámtiszt volt, a neve Véges őrmester. Elszívtunk egy cigarettát. Akkor megenyhült.

– Írjon egy levelet az országos parancsnoknak. Hivatkozzon a körülményekre.

– Milyen körülményekre?

– Azt ne részletezze.

Kihúzta az íróasztal fiókját, elővett egy gépelt papírlapot, átadta. Öt sor volt az egész.

– Ez a minta. Csak a személyes adatait és a dátumot kell módosítani. Én majd támogatom. Pirike legépeli, ma beadjuk. Mikor indulna?

– Végtére is tudok várni.

– Írja azt, hogy két nap múlva.

Felállt, kezet fogtunk.

– Most ezért tartozom valamivel? – kérdeztem félszegen.

– Ne szórakozzon, mert feljelentem. Holnap jöjjön vissza.

Pirike legépelte, én remegő kézzel aláírtam. Este felhívtam Marit Londonban.

– Mi újság? – kérdezte.

– Semmi – mondtam szomorúan. – Leráztak.

– Nem baj – vigasztalt Mari, és ez jellemző volt rá. – Majd mindnyájan veszünk buszbérletet.

Másnap azért visszamentem a vámhivatalba, gondoltam, hozzátartozik az élethez, hogy az ember néha hülyét csinál magából, olykor egészen nagyot. A büfében ittam egy vámhivatal-ízű kávét, aztán Véges őrmesterrel kimentünk az udvarra. Ott állt a rendszám nélküli autóm.

– Itt az engedély – mutatta a lepecsételt kérvényt. – Kap egy útvonalengedélyt Londonig és egy Z-rendszámot. Azt majd küldje vissza, ha odakint megkapja az újat. Holnap indulhat.

– Köszönöm – feleltem. – Legalább egy üveg whisky?

– Nem iszom – mondta, aztán nézett maga elé egy kicsit. – De tudja, mit? Mégis lenne valami. Hozna egy Chelsea-mezt, ha legközelebb erre jár?