Egy kocsihoz két ló kell

Ketten álltak a lótetem fölött. 
Nem mozog – mondta az egyik magában. Nem mozog, hogy az isten tenné akárhová – gondolta a másik. Pedig milyen szép volt, és milyen jó illatú – gondolta az egyik. Jól húzott, hogy a fene vinné el – így a másik. Most mi lesz? – kérdezte az egyik. Most mi lesz? – kérdezte a másik. 
Álltak egy darabig csendesen. Az egyik hallotta a szelet, ahogy nagyon távol megzizzenti a leveleket, néhány madarat, akik a szomszéd bokorból csodálkozva nézik a hatalmas, mozdulatlan testet, és a varjakat, akik azonnal körözni kezdtek fölöttük. A másik nem hallott semmit, csak a borzasztóan nagy csöndet. 
Ilyet még sosem csinált – gondolta az egyik. – Már régóta vagyunk együtt. Mindig is együtt voltunk. 
Húsz évig csináltad, miért pont most kellett megdöglened? – mondta a másik, és a zsebébe nyúlt. Mobilt vett elő, és előkereste azt, akivel sosem akart beszélni. Megdöglött a lovam, bassza meg, itt vagyunk a Füves közepén. Mikor tudsz érte jönni?
Itt van, de olyan, mintha mégsem lenne itt – sóhajtott az egyik. – Rossz egyedül lenni. Ezt még sosem érezte.
Egy kocsihoz két ló kell. Ezt mindhárman tudták. Egy ló sosem elég, egy ló csak üresen húzza el a kocsit. Ha az egyikük megbetegedett, a másiknak véres lett az oldala, ha sok volt a munka. Ketten mindig jól bírták. Egyszerre jöttek a világra, együtt játszottak, amíg lehetett, és együtt tanulták meg, amit meg kellett. Gyorsan tanultak. Keveset ettek, de szívósak voltak. Kitartóak. És mindig együtt. Egyszer télen az, aki most ott feküdt mozdulatlanul, kificamította a bokáját, és hetekig bicegett. De akkor is mentek, mert nem lehetett megállni. 
A darus teherautó fékezett mellettük. Na ez jól bebaszott neked – mondta a sofőr, miközben a darut, a vastag bőrhevederekkel a tetem fölé igazította. Ez sem tudta megvárni a szezon végét? Most nincs pénzem, éppen fuvarért mentünk – mondta a másik – mit gondolsz, nem kell ez a vágóhidas Jóskának? Majd beszélek vele – mondta a sofőr, és beakasztotta a karabinereket. 
Elviszi – gondolta az egyik, szemével lassan követve a tetemet, amelyik ég és föld között lebegett. – Mindig szeretett volna repülni – gondolta, és utoljára még beleszagolt a sörényébe, ahogy szem magasságba ért vele. 
A puffanást, ahogy a tetem a platón landolt, mindketten pontosan hallották. Ketten állnak az üres mezőn.
Nehéz lesz egyedül – gondolta az egyik –, de bírni fogom. Talán már nem lesznek olyan nehéz kocsik, mint a múltkor, amikor nem mentek a lábai. Akkor is én húztam erősebben, mert különben ott maradunk mindannyian. Ez persze ütött is rendesen, pedig elég lett volna, ha rám néz azokkal a fekete szemeivel. Nehéz az emberekkel. 
Végem van – gondolta a másik. – Ezzel az eggyel legfeljebb parádés kocsisnak vesznek fel. Lehet, az lenne a legjobb, ha kivinném a hídra. Jóska ad érte valamit, abból egy darabig megleszünk. Aztán meg majd meglátjuk. Csak ne lennének olyan szelíd szemei. Na gyere koma, menjünk. Ma már úgysincs mit csinálni.
Szerző
Kövesdi Péter

Kereszténység a kirakatban

Sok más férfitársammal egyetemben én is figyelemmel kísértem a televízióban a legutóbbi hazai szépségkirálynő-választást (Miss World Hungary 2019). A résztvevő hölgyek szereplése a rangos megméretésen nem csupán esztétikai élményt nyújtott a nézőknek. Lebilincselően érdekes és tanulságos volt a megtisztelő címre aspirálók bemutatkozó szövegeinek végighallgatása is. Ezek a prezentációk általában valamilyen életcél megfogalmazásával végződtek; a szóban forgó hölgyek fel kívánták hívni figyelmünket egy-egy káros társadalmi jelenségre, hangsúlyozták valamely karitatív tevékenység fontosságát. 
Volt azonban köztük valaki, aki bizonyos értelemben kilógott a sorból. Az ominózus hölgy többek között önnön hitének kihangsúlyozásával próbálta elnyerni a zsűri rokonszenvét. Bevallom, zavarba jöttem e hitvallás hallatán. Lehet-e eszköz világi céljaink elérésére legszemélyesebb magánügyünk, a vallás? A szépségversenyen elhangzott konfesszió igencsak rossz képzettársításokat keltett bennem.
Merthogy Európának ezen a tájékán nemcsak egyes szépségkirálynő-jelöltek, hanem reménybeli kormányfők, közjogi méltóságok is előszeretettel kampányolnak önnön kereszténységükkel. És nem kizárólag a törvényhozási választásokat közvetlenül megelőző időszakban. Hazánk miniszterelnöke tőle szokatlan módon áprilisban leült beszélgetni egy francia filozófussal. E diskurzus során ragadtatta magát többek közt a következő kijelentésre: „Én vagyok a legkeresztényebb, tehát a legeurópaibb az európaiak között.” 
Nem értek egyet Gábor György vallásfilozófussal, aki mentális problémákat vélt felfedezni e kijelentés mögött. Orbán Viktor nagyon jól tudja, mit csinál, amikor kamerák kereszttüzében kulcsolja imára kezeit. Törődik is ő az evangéliumi intelemmel: „Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek.” (Mt 6,5)
S a goebbelsi propagandagépezet is megirigyelhetné Orbánnak a Papp László Budapest Sportarénában tavalyelőtt elhangzott szavait, miszerint „Isten kegyelmének megnyilvánulása”, hogy Magyarország élén ma keresztény, hitvalló kormány áll.

Hogy tisztán lássunk „a nemzet miniszterelnökének” „kereszténységét” illetően, megint csak az evangéliumi ősforrásból szükséges merítenünk. „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik bárányok képében jönnek hozzátok, belül pedig ragadozó farkasok. A gyümölcseikről ismeritek fel őket. Vajon szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bogáncsról fügét?” (Mt 7,15-16) Ha sorra vesszük Orbán Viktor országlásának „gyümölcseit”, lehangoló a kép. Párját ritkító érzéketlenség a legelesettebbekkel szemben: menekültcsaládok éheztetése, hajléktalanok üldözése, betegek életveszélynek való kitevése a lerohasztott kórházakban, rokkantak megbélyegzése. Szemérmetlen elrablása a lakosság magánnyugdíj-vagyonának, az akadémiai vagyon kisajátítása, átláthatatlan korrupció. S a sor folytatható.
Egyszer még szégyellni fogjuk, hogy hamis prófétát bálványoztunk. Ami egy szépségversenyen megbocsátható szemfényvesztés, a közéletben halálos bűn Magyarország ellen.
Szerző
Beck Tamás

Az életben maradás joga

Nem kell ahhoz a hatalomban ülők szavait idézni vagy az M1 adásait nézni, éppen elég az egészségügyben körülnézni, hogy megértsük, miként bánnak azokkal, akik nemi identitásuk, anatómiai állapotuk vagy szexuális orientáltságuk okán mások. Ők a LMBTI közösség tagjai, akiket a nemi identitáshoz és/vagy a szexuális orientációhoz való másság köt össze. Valamint a kiközösítettség élménye. 
Magyarországon a hatalom képviselői a megkülönböztetést csak felerősítik. Különösen így van ez azok esetében, akik eleve jobban félnek az egészségügyben dolgozóktól, mint bármilyen súlyos betegségtől. Ők az I betű a betűcsomagban. 
Egy fiatal férfi érkezett a sürgősségi osztályra, kérte a klinikai vizsgálatát és ellátását. A személyzet rettenetesen zavarban volt, mert a férfi nőként volt feltüntetve a személyazonosításhoz használt dokumentumokban. A recepción lévő ápoló kétségbeesetten telefonált segítségért. Láthatóan az ügyeletvezető sem volt a helyzet magaslatán. 
Az interszexuálisok születésük óta megszenvedik testük másságát. Elsődleges és/vagy másodlagos nemi jellegeiket tekintve nem tartoznak bele egyértelműen az orvosi értelemben vett női vagy férfi kategóriába - vagy épphogy egyszerre mindkettőbe besorolhatók. A kromoszómák változása vagy hormonális ok miatt, de már a születéskor csak hosszas hezitálás után meri az orvos megmondani a csecsemő nemét. Későbbi identitását megjósolni pedig szinte képtelenség. Ez a bizonytalanság rengeteg fájdalmat és szenvedést okoz a gyermeknek is, a szülőnek is, és egyenes következménye a műtét és pszichoterápia.
Nemzetközi szervezetek - többek között az ENSZ, UNICEF, WHO - közös állásfoglalásban (2014), az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése határozatban (2017) állt ki az interszexuális gyermekeken, beleegyezésük nélkül végzett ún. „normalizáló” műtétek ellen, amit kényszersterilizálásnak tekintenek. Felszólították az egészségügyi szolgáltatókat, hogy halasszák el ezen műtétek elvégzését mindaddig, amíg az érintettek saját maguk nem tudnak azokról dönteni. A 18 év alatti gyermekek szülei elvileg az egészségügyileg nem indokolt „normalizációs” műtétekbe nem egyezhetnek bele. Mivel azonban nálunk születéstől felnőttkorig, vagy tovább nem létezik teljes, részletes protokoll az interszexuális gyermekek, felnőttek kezelésére vonatkozóan, számos jogsértés következik be. Soha senki sem vizsgálja, mennyire sérül a tájékoztatáshoz való jog a folyamatban.
Felnőttkorban a helyzet még rosszabb. Az érintettek ellátására a magyar egészségügy nincs felkészülve. A családorvos tanácstalan. Példa erre a "háziorvosi törzskarton", annak technikai leírása. Ahol csalni tanítják a háziorvosokat, úgy, hogy közben egy bizonyos csoport életét is veszélyeztetik. Nevezetesen az alapadatok felvételénél semmiféle más lehetőség nincs, mint az orbáni, semjéni, kövéri meghatározás szerint eldönteni: valaki férfi vagy nő. Hogy transzszexuális vagy interszexuális is lehet valaki, esetleg éppen egy „nemváltó” műtéti folyamatban van, ennek dokumentálása Magyarországon nem létezik.
A háziorvosi kartonokon legalább 80 százalékban üresen marad a nemi szervek státusz rovat, hivatkozva arra, hogy itt vizsgálat nem történik. Ezért az I betűs emberek a magyar kormány distinkciója, az adatlap megalkotója szerint mintha nem is léteznének. A családorvosnak hormonális vizsgálatra beutalási lehetősége nincs, miután a betegazonosító rendszer protokollokhoz köti a betegek ellátását. A biztosító által engedélyezhető vizsgálatokat - mint a prosztatarák diagnózisát vagy vér és hormonális vizsgálatokat - egy családorvosi rendszerből el sem lehet kezdeni, mert erre nincs külön protokoll. Nem lehet elszámolni a vizsgálatokat, a költségeket. 
2017-ben Németországban az Alkotmánybíróság úgy döntött, be kell vezetni a harmadik nemet az anyakönyvezésben, és ott „inter”, „vegyes” vagy más pozitív kicsengésű néven kell az adatokat feltüntetni. Azért is született meg a német törvény, hogy akikkel kegyetlenebb volt a természet, azoknak is legyen joguk a teljes, szakszerű és speciális egészségügyi ellátásban korrekt adatokkal megjelenni. A cél az, hogy személyazonosságukat tisztelettel kezelje a személyzet. 
Az LMBTI közösség minden tagja legalább egyszer drámai módon megéli a magyar egészségügyben a diszkriminációt. Amikor nem férnek hozzá az ellátás minden szintjéhez, azzal életminőségük drámai romlásnak indul. Lelki sérelmeket szenvednek, ha bekerülnek a sürgősségi osztályra, ahol az intimitás ismeretlen fogalom. Megélik a félelmet és a szorongást helyzetük miatt. A személyzetnek pedig a politikai hatalom sugallta előítélete mellett még a saját tudatlanságával is meg kell birkózni.
Eközben a beteg nem akar mást csak életben maradni. Némelyiküket egy jobb érzésű szakorvos, családorvos, vagy a pénzéhes magánellátás talán befogadja. Ki is emelhetne gyűlölködő világunkban, a magyar egészségügyben vagy a parlamentben szót értük?