Egy kocsihoz két ló kell

Ketten álltak a lótetem fölött.

Nem mozog – mondta az egyik magában. Nem mozog, hogy az isten tenné akárhová – gondolta a másik. Pedig milyen szép volt, és milyen jó illatú – gondolta az egyik. Jól húzott, hogy a fene vinné el – így a másik. Most mi lesz? – kérdezte az egyik. Most mi lesz? – kérdezte a másik.

Álltak egy darabig csendesen. Az egyik hallotta a szelet, ahogy nagyon távol megzizzenti a leveleket, néhány madarat, akik a szomszéd bokorból csodálkozva nézik a hatalmas, mozdulatlan testet, és a varjakat, akik azonnal körözni kezdtek fölöttük. A másik nem hallott semmit, csak a borzasztóan nagy csöndet.

Ilyet még sosem csinált – gondolta az egyik. – Már régóta vagyunk együtt. Mindig is együtt voltunk.

Húsz évig csináltad, miért pont most kellett megdöglened? – mondta a másik, és a zsebébe nyúlt. Mobilt vett elő, és előkereste azt, akivel sosem akart beszélni. Megdöglött a lovam, bassza meg, itt vagyunk a Füves közepén. Mikor tudsz érte jönni?

Itt van, de olyan, mintha mégsem lenne itt – sóhajtott az egyik. – Rossz egyedül lenni. Ezt még sosem érezte.

Egy kocsihoz két ló kell. Ezt mindhárman tudták. Egy ló sosem elég, egy ló csak üresen húzza el a kocsit. Ha az egyikük megbetegedett, a másiknak véres lett az oldala, ha sok volt a munka. Ketten mindig jól bírták. Egyszerre jöttek a világra, együtt játszottak, amíg lehetett, és együtt tanulták meg, amit meg kellett. Gyorsan tanultak. Keveset ettek, de szívósak voltak. Kitartóak. És mindig együtt. Egyszer télen az, aki most ott feküdt mozdulatlanul, kificamította a bokáját, és hetekig bicegett. De akkor is mentek, mert nem lehetett megállni.

A darus teherautó fékezett mellettük. Na ez jól bebaszott neked – mondta a sofőr, miközben a darut, a vastag bőrhevederekkel a tetem fölé igazította. Ez sem tudta megvárni a szezon végét? Most nincs pénzem, éppen fuvarért mentünk – mondta a másik – mit gondolsz, nem kell ez a vágóhidas Jóskának? Majd beszélek vele – mondta a sofőr, és beakasztotta a karabinereket.

Elviszi – gondolta az egyik, szemével lassan követve a tetemet, amelyik ég és föld között lebegett. – Mindig szeretett volna repülni – gondolta, és utoljára még beleszagolt a sörényébe, ahogy szem magasságba ért vele.

A puffanást, ahogy a tetem a platón landolt, mindketten pontosan hallották.

Ketten állnak az üres mezőn.

Nehéz lesz egyedül – gondolta az egyik –, de bírni fogom. Talán már nem lesznek olyan nehéz kocsik, mint a múltkor, amikor nem mentek a lábai. Akkor is én húztam erősebben, mert különben ott maradunk mindannyian. Ez persze ütött is rendesen, pedig elég lett volna, ha rám néz azokkal a fekete szemeivel. Nehéz az emberekkel.

Végem van – gondolta a másik. – Ezzel az eggyel legfeljebb parádés kocsisnak vesznek fel. Lehet, az lenne a legjobb, ha kivinném a hídra. Jóska ad érte valamit, abból egy darabig megleszünk. Aztán meg majd meglátjuk. Csak ne lennének olyan szelíd szemei. Na gyere koma, menjünk. Ma már úgysincs mit csinálni.