Csupó Gábor;film;interjú;

2019-07-17 09:45:00

A másik fénypont nyomában – Interjú Csupó Gáborral

Huszonhárom éves korában disszidált, majd megalapította a Klasky Csupo Inc.-t, a világ egyik legismertebb animációs filmstúdióját. A kétezres évek közepén animátorból élőfilmes rendezővé avanzsált. Csupó Gáborral a Kecskeméti Animációs Fesztiválon beszéltünk, ahol a zsűri tagja volt.

A magyar animációsok állítják: a Pannónia Filmstúdió időszaka volt az aranykor. Ön is itt kezdte a pályafutását, de inkább a külföld mellett döntött.

Nem szabad elfelejteni, hogy ez a bizonyos aranykor még a kommunista időszakban volt. A Kanizsai Dorottya Gimnáziumba jártam és felvettek ötünket, akik a legnagyobb animáció-őrültek voltunk és éjjel-nappal rajfilmes figurákat rajzoltunk. Hat boldog hónapot töltöttem a Pannóniában, amikor 1972-74-ig elvittek katonának. Amikor leszereltem és visszamentem, láttam, hogy mennyire le vagyok maradva a többiekhez képes. Sőt, a fázisrajzolói státuszomat is elvesztettem, mert nem vártak rám, így jobb híján filmhordozó lettem. Egyrészt, ez elkeserített. Másrészt megnéztem a legnagyobb művészeinket – Jankovics Marcellt, Nepp Józsefet és Dargay Attilát – és láttam, hogy eldugott, sötét és zugos szobákban görnyedtek az asztal felett. Átgondoltam: ha minden összejön és ez lesz nekem is az alagút végén a fénypont, akkor inkább azt mondom, hogy kösz, de nem.

Mi volt az alternatíva?

A barátaimmal eldöntöttük: saját stúdiót kell nyitni. Mivel Magyarországon akkor ez volt kivitelezhető, egyértelmű volt, hogy le kell lépni nyugatra. Mándoki Laci tervezte meg az utat, Jugoszlávián és Ausztrián keresztül Németországba, Gondoltuk, sem a jugók, sem az osztrákok nem lőnek le, ha elkapnak miközben hátizsákkal épp át akarsz lógni. Végül leszálltunk az utolsó vonat állomásnál, majd az alagúton négy és fél óra alatt átsétáltunk. Hárman voltunk animátorok, nekünk üzent egy a Pannóniából korábban lelépett haver, hogy ha eljutunk Stockholmba, akkor ott melóval várnak minket. Elindultunk, de Dániában lekapcsoltak minket. Azt hitték kábítószercsempészek vagyunk, mert fel nem tudták fogni, mit csinál öt pasi éjjel gyalog két szabad ország között. Csalódottak voltak, mivel semmink sem volt. Olyannyira, hogy megtagadták a politikai menedékjogot és visszatoloncoltak Németországba. Ott tárt karokkal vártak, mert azt hitték szuper információink vannak a kommunista rendszerről, de nekik is csalódniuk kellett, hogy csak művészarcok akadtak horogra. A zirndorfi táborban megkaptuk a papírjainkat, az animátorok felmentek Stockholmba, Mándokiék maradtak Németországban.

Svédországból hogyan került Amerikába?

A sors hozta így. Ha nem találkozom egy amerikai csajjal, akkor minden bizonnyal svéd maradok, mert nagyon jól éreztem magam Stockholmban. Egy iszonyatosan nagy bulira jött a barátnőjéhez, akinek a stúdiójában dolgoztam. Aztán átcsábított magához Hollywoodba.

Bocsánat, ez a „csaj” lenne Arlene Klasky, akivel közös stúdiót alapított és házasok is voltak?

Igen. De ez sem volt ennyire egyszerű. Arlene-nek volt egy kis grafikai tervező cége két másik emberrel közösen. Én a Hanna-Barbera stúdióban kaptam animátori állást, de nyolc hónappal később, amikor véget ért a sorozatszezon, leépítettek, mint ahogy ott az szokás. Arlene nem jött ki a két üzlettársával, így egymásra néztünk, összeraktunk a portfólióinkat és létrehoztuk a Klasky Csupo Inc.–t. Akkoriban hónapról hónapra éltünk és egy nagyobb munkát szerettünk volna megszerezni. Ám az első héten tartott öt találkozón mindenhol kaptunk megbízást, így rögtön az lett a probléma, hogy oldunk meg annyi feladatot. Fölvettünk az összes olyan ismerősünket és barátunkat, akiknek becsültük a képességeit és fokozatosan technikailag is fejlesztettünk. Nagyon hamar beindult az üzlet. Talán azért mert már az elején is az volt a mottónk, hogy minőségi munkát végezzünk, még akkor is, ha esetleg ráfizetünk. Megérte, mert lenyűgöztük a megrendelőket, akik egyre több munkát adtak a stúdiónak.

Évtizedeken keresztül Hollywood egyik legfontosabb stúdiója volt a Klasky Csupo aztán kivonultak. Mi történt?

Elvesztettünk fontos megbízásokat. Első körben a Simpson családot, mert a megrendelő azt szerette volna, hogy az egyik legjobb produceremet rúgjam ki. Nekem a becsületem fontosabb volt annál, hogy megbüntessek egy ártatlan embert. Anyagilag életem legbutább döntése volt, de erkölcsileg nem volt kérdéses, hogy ez volt a helyes lépés. De egy héttel később jött a Nickeodeon, hogy találjunk ki egy új sorozatot. Tizenöt évig dolgoztunk velük, amikor a tulajdonos Viacom úgy döntött, hogy nem külsős cégekkel dolgoznak tovább, hanem házon belül fejlesztenek. Nagyon sok tehetséges embert kellett leépítenünk és úgy éreztem, nem bírom tovább. Kaptam ajánlatokat, hogy rendezzek, így mondtam Arlene-nek, hogy váltanék. Papíron még tagja vagyok a cégnek, de ma már Arlene vezeti.

A Viacom lépése csak egy volt abban a folyamatban, melynek során az elmúlt tíz évben teljesen átrendeződött a tévés piac.

Manapság mindenki stúdiót épít, a Netflix, az Amazon vagy az Apple TV költ most arra a legtöbbet, hogy házon belül gyártson le mindent. Nagy bajban vannak a függetlenek. Vagy végignézik, ahogy elsipkázzák a tehetségeket, rosszabb esetben arra kényszerülnek, hogy bezárják a boltot. Vagy egyszerűen hagyják, hogy felvásárolják őket.

Első élőfilmes rendezése A híd Terabithia földjére volt, mely, tegyük hozzá, remek film.

Igen, itt minden ideális volt. Nagyon jó volt a forgatókönyv és a producerek teljesen szabad kezet adtak. Megengedték, hogy válasszak operatőrt: Michael Chapmant, aki a Taxisofőrt és a Dühöngő bikát is fényképezte. Ha jó az alapanyag és meg tudod választani a munkatársat, akkor lehet jó filmet csinálni. Ismertem az irodalmi alapanyagot, igen emocionális sztori a veszteségről és annak túléléséről gyerek szemmel. Jeff Stockwell hat hét alatt írta meg az első verziót Katherine Patherson regényéből, ez olyan szenzációs volt, hogy ezt le is forgattuk. Fontos volt, hogy megidézzem Godard-t és Scorsese-t. Akkor jó a szórakoztató film, ha a maga módján művészi is egyben. A megrendelő Disney eleinte aggódott, de amikor látták, hogy nem fél órán keresztül mutatok egy felhőt, akkor megnyugodtak!

Nem izgult, hogy élő színészekkel kell dolgoznia?

Nem. Sajnos ma az animációs alkotók nem kapnak elég kreditet. Animációs rendezőként nagyon éreztem, hogy fontos a struktúra, hiszen a „mozgatásnál” nincs strukturáltabb és összetettebb művészet, ugyanakkor itt is, ott is sztorit kell elmondani. Ezt a fiatalok egyre inkább elfelejtik. Most a KAFF zsűrijében is ezt éreztem: nagyon sok volt a túlanimált, ám a történetről megfeledkező film. Ízlés kérdése: nem szeretem a túlkarakterizált műveket.

A Pappa pia körülötti kritikai viharokat hogyan élte meg?

Sokat bírálták a forgatókönyvet, az a célnak tökéletesen megfelelt, vicces és ironikus volt. Az más kérdés, hogy én jobban örültem volna kissé több stilizációnak, a műfaj kifordításának, különösen, hogy a musical az általam legkevésbé becsült zsáner. Viszont azokat a zenéket felfrissíteni, melyeken felnőttem, kifejezetten érdekelt: ábrázolni, hogyan lehet a régi giccsből átlépni a modernbe. Szerettem volna viccet csinálni a musical stílusból, öniróniával közelíteni, de Andy nagyon komolyan akarta venni az egészet és az ő szava volt a végső. Voltak viták emiatt. Amúgy muszáj elmondanom: anyukám szerint ez a legjobb magyar film. Ez elfeledtette velem a kritikusokat és a fájdalmas pillanatokat

Úgy tudom, lesz második rész.

Valami készülődik, de én biztosan nem leszek benne. Nagyon küzdöttem a saját verziómért az első rész készülte során és sajnos elterjedt rólam, hogy „nagyon nehéz velem”. De senki se aggódjon, vannak más terveim.