Nemzeti agyhalál

Olyan köznevelési reformot, mint a Nagy Proletár Kulturális Forradalom, nem látott a világ azelőtt. Bárcsak ne is látna többé.
Mao Ce-tung ámokfutása felfoghatatlan pusztítást okozott Kínában. A hatalom által felheccelt diákok tanárokat lincseltek meg és kínoztak az iskolákban, könyveket égettek, múzeumokat dúltak fel, ősi porcelánvázákat törtek össze. „A négy régi” (eszmék, kultúra, szokások, hagyományok) ellen meghirdetett hadjárat csak a kezdet volt. Futótűzként terjedt a téboly, a lázadó csoportok bandaháborúiban kis híján kiirtottak egy több évezredes civilizációt.
Értelme nem volt az esztelen rombolásnak, célja igen: Mao hatalmának totális kiterjesztése. A meglévő intézmények, struktúrák módszeres megsemmisítése, hogy a végén egyetlen abszolút tekintély maradjon – bármi áron. Mao személyi kultusza túltett az egyszerű diktátorokén, a kínai hagyományokban élő istencsászár vonásait vette fel. Aki tévedhetetlen, még ha tegnap az ellenkezőjét mondta is annak, amit ma.
Az agymosás annál hatékonyabb, minél korábban kezdik: az iskolában. Kínában megszűnt a formális oktatás. A matematikát, fizikát, irodalmat burzsoá csökevénynek nyilvánították. Amikor nem az áldozatok megszégyenítésével és bántalmazásával múlatták az időt, Mao-idézeteket memorizáltak. Vagy a híres indulót énekelték arról, hogy aki a tengeren hajózik, annak kormányos kell, aki forradalmat vív, annak Mao bölcsessége. Közben a kórházakban a Vörös könyvvel kúrálták a betegeket, gyógyszer úgyse volt.
A legmegrázóbb, amit erről az abszurd korszakról (1966–76) olvastam, Jung Chang családregénye, a Vadhattyúk. A kijózanodás drámai története ez. A kellőképpen indoktrinált, idealista szecsuani lány tizennégy évesen csatlakozik a vörösgárdistákhoz. Testközelben éli át, amit könyvének egyik méltatója találóan „egy nemzet agyhalálának” nevez. Ám a családja is hamar áldozat lesz. Hivatalnok szüleit megvádolják, hogy „kapitalista úton járnak”, összeverik, megalázzák, bebörtönzik, kényszermunka-táborba zárják őket.
Az „osztályellenség” gyerekét átnevelő mezőgazdasági munkára vezénylik, ahol a városi diák döbbenten szembesül a falusi valósággal. Az írástudatlan parasztok hálásak Maónak a marék rizsért, és simán elhiszik, hogy nyomorukról az ellenség tehet. Hiábavaló minden nyilvánvaló személyes tapasztalat, képtelenek értelmezni. Végletesen beszűkült világukból reménytelen kitörniük, ezért a tanulást fölöslegesnek tartják, megvetik a tudást, gyűlölik a művelt embereket.
Egy másik lány társaival Pekingbe zarándokol, hogy egy pillantást vethessen a Nagy Kormányosra. Amikor odahaza kiderül, hogy útközben teherbe esett, szégyenében megöli magát. Szívszorító bizonyíték, mennyire hazug a szlogen: miközben értékeket vernek szét, meg sem próbálják eloszlatni a múlt sötétségét. Éppen hogy régi előítéletekre, alantas ösztönökre, babonákra, ostobaságra alapozzák a rendszert. A Maóné vezette propagandahatóság ki is mondja: „Mit számít, még ha az egész ország analfabéta lesz is? Ami számít, az a kulturális forradalom dicső győzelme!”

Önkéntesek

Nemrég postásost játszottunk otthon. Történt ugyanis, hogy új kézbesítőt kaptunk, aki úgy hidalta át a kezdők tanácstalanságát és lassúságát, hogy itt-ott kinézett egy postaládát, abba beletömte a környék leveleit, majd sietve továbbtekert. Mi is kiválasztottak lettünk, esténként szortíroztuk a szomszédság banki értesítéseit, önkormányzati és nyugdíjfolyósítós leveleit, kora reggel pedig, munkába indulás előtt, szétosztottuk a borítékokon szereplő címekre. Végülis az embernek jól esik segíteni.
Azért azon elgondolkodtunk, hogy jó, jó, a Magyar Postának be tudtunk segíteni egy kicsit, de mi lesz a többi közszolgáltatással, ami hasonló szinten áll? Mert ugye buszt nem tudunk vezetni se Pesten, se az Eger-Füzesabony-Szolnok távolsági vonalon, ahogy vasutasnak se biztos, hogy beválnánk. A Posta most kevesebb mint egyszázalékos emberhiánnyal küzd, mégis elkelt a segítség. A többi nagy állami vagy önkormányzati cég is képes volt valamennyire rendezni a sorait a két évvel ezelőtti katasztrófahelyzethez képest a hároméves, 30 százalékos központi béremeléssel, a folyamatos toborzással, de az emberek megszerzésének és megtartásának ára van. A Posta például úgy tudott idén többet emelni a bérein, mint az állami egyezség erre az évre maradt 5 százaléka, hogy sorra eladja az üdülőit. Amúgy sincs miből felújítani őket, minek álljanak ott üresen – hangzik az erősen sántító érvelés. 
Pedig a postásoknak, BKV-soknak, vasutasoknak, volánosoknak nagyon is kellene a megfizethető árú pihenés, mert csak túlórák tömegével tudnak kijönni a pénzükből. A nonstop átszervezés alatt álló távolsági buszcég alkalmazottai már megmondták, hogy jövőre legalább 15 százalékos béremelést kérnek, s hamarosan a többiek is bejelentik a hasonló igényeket. A nagy kérdés, hogy az állam hajlandó lesz-e megadni a dolgozók megtartásához szükséges pénzt jövőre, meg azután és azután, vagy nem. Mielőtt vonakodni kezdene, jobb tisztázni: az üdülők lassan elfogynak. Meg mi, állampolgárok sem tudunk mindenhol besegíteni.

Kedves kormány

Takaró Mihály úgy ugrott most elő Orbán varázsdobozából, mint annak idején Grespik László. A magyarságkultuszba belegyönyördött derék főispán húsz éve kifejezetten azt a cél szolgálta, hogy a budapestiek megtanulják: így jár az, aki rosszul voksol, és az ellenzéknek szavaz bizalmat a fővárosban, miközben a Fidesz kormányoz. Takaró most már az egész országnak figyelmeztetés. Ha sokat ugráltok, lesz ez még rosszabb is, Csurka István reinkarnációja már itt cserkel a kertek alatt.
És tényleg. Az ember ráadásul szinte visszasírja a Zsírtáltost, mert ő még hiába szentelt vérkomoly tanulmányt a magyarságteljesítménynek, senkinek sem jutott eszébe megbízni, hogy pántlikázza fel cifraszűrrel a Nemzeti Alaptantervet. Takaró Mihály azonban egyes értesülések szerint most éppen ezen dolgozik, és innen, e megbízás piedesztáljáról hirdeti eszméit a magyarság mibenlétét illetően, az irodalomtól a magánéletig.
És akkor most hagyjuk is, hogy mit mond Takaró Mihály Esterházy Péterről, mert ez a vulgárpszichológia olyan mélységeibe sorolandó, mint Bayer Zsolt sűrűsödő nyilatkozatai a homoszexualitás tárgyában. Az azonban mégiscsak elgondolkodtató, hogy az ország magyarságügyi referense feljogosítva érzi magát, hogy életvezetési tanácsokat adjon a szülőknek. Miként a minap is Komáromban, ahol felszólította hallgatóságát: "mindenki tegye fel a kérdést magának, ő mit tett a magyarság megmaradásáért, hány gyereket szült, kivándoroltak-e a gyerekei, mert ha igen, akkor valamit elrontott a kedves szülő".
Mert hát mi köze hozzá, ugye. De kivételesen kezeljük értékén a kérdést, és feleljünk rá őszintén. 
Nem a kedves szülő rontott el bármit is, Takaró úr, hanem önök. Ebből az elbutított, kirekesztővé trenírozott, korlátoltságában hóttciki országból - így érzik sokan - csak menekülni érdemes. Futni, ki merre lát. Amíg még lehet.
Szerző
N. Kósa Judit