Olyan köznevelési reformot, mint a Nagy Proletár Kulturális Forradalom, nem látott a világ azelőtt. Bárcsak ne is látna többé.
Mao Ce-tung ámokfutása felfoghatatlan pusztítást okozott Kínában. A hatalom által felheccelt diákok tanárokat lincseltek meg és kínoztak az iskolákban, könyveket égettek, múzeumokat dúltak fel, ősi porcelánvázákat törtek össze. „A négy régi” (eszmék, kultúra, szokások, hagyományok) ellen meghirdetett hadjárat csak a kezdet volt. Futótűzként terjedt a téboly, a lázadó csoportok bandaháborúiban kis híján kiirtottak egy több évezredes civilizációt.
Értelme nem volt az esztelen rombolásnak, célja igen: Mao hatalmának totális kiterjesztése. A meglévő intézmények, struktúrák módszeres megsemmisítése, hogy a végén egyetlen abszolút tekintély maradjon – bármi áron. Mao személyi kultusza túltett az egyszerű diktátorokén, a kínai hagyományokban élő istencsászár vonásait vette fel. Aki tévedhetetlen, még ha tegnap az ellenkezőjét mondta is annak, amit ma.
Az agymosás annál hatékonyabb, minél korábban kezdik: az iskolában. Kínában megszűnt a formális oktatás. A matematikát, fizikát, irodalmat burzsoá csökevénynek nyilvánították. Amikor nem az áldozatok megszégyenítésével és bántalmazásával múlatták az időt, Mao-idézeteket memorizáltak. Vagy a híres indulót énekelték arról, hogy aki a tengeren hajózik, annak kormányos kell, aki forradalmat vív, annak Mao bölcsessége. Közben a kórházakban a Vörös könyvvel kúrálták a betegeket, gyógyszer úgyse volt.
A legmegrázóbb, amit erről az abszurd korszakról (1966–76) olvastam, Jung Chang családregénye, a Vadhattyúk. A kijózanodás drámai története ez. A kellőképpen indoktrinált, idealista szecsuani lány tizennégy évesen csatlakozik a vörösgárdistákhoz. Testközelben éli át, amit könyvének egyik méltatója találóan „egy nemzet agyhalálának” nevez. Ám a családja is hamar áldozat lesz. Hivatalnok szüleit megvádolják, hogy „kapitalista úton járnak”, összeverik, megalázzák, bebörtönzik, kényszermunka-táborba zárják őket.
Az „osztályellenség” gyerekét átnevelő mezőgazdasági munkára vezénylik, ahol a városi diák döbbenten szembesül a falusi valósággal. Az írástudatlan parasztok hálásak Maónak a marék rizsért, és simán elhiszik, hogy nyomorukról az ellenség tehet. Hiábavaló minden nyilvánvaló személyes tapasztalat, képtelenek értelmezni. Végletesen beszűkült világukból reménytelen kitörniük, ezért a tanulást fölöslegesnek tartják, megvetik a tudást, gyűlölik a művelt embereket.
Egy másik lány társaival Pekingbe zarándokol, hogy egy pillantást vethessen a Nagy Kormányosra. Amikor odahaza kiderül, hogy útközben teherbe esett, szégyenében megöli magát. Szívszorító bizonyíték, mennyire hazug a szlogen: miközben értékeket vernek szét, meg sem próbálják eloszlatni a múlt sötétségét. Éppen hogy régi előítéletekre, alantas ösztönökre, babonákra, ostobaságra alapozzák a rendszert. A Maóné vezette propagandahatóság ki is mondja: „Mit számít, még ha az egész ország analfabéta lesz is? Ami számít, az a kulturális forradalom dicső győzelme!”