A horvát példa

A forint piacán is aktív devizakereskedők ezekben a napokban a szokottnál is feszültebben figyelnek a monitorjaikra. Kiemelt érdeklődésük indokolt, hiszen ismét elérhető közelségbe került az a legfeljebb a spekulánsok számára üdvözítő helyzet, hogy a magyar fizető eszköz árfolyama rekordmélységekbe zuhan, vagyis egy euróért akár 330 forintot is megadhatnak majd. 
A forint tartós gyengélkedése ezúttal nem egy váratlan sokk eredménye, hanem egy olyan bizonyítványé, amelyet a piac rendre az Orbán-kormány orra alá dörgöl. Nagyjából így: "másfél évtizede írjátok a konvergenciajelentéseiteket, aminek célja az egyensúlytalanság felszámolása, az, hogy alkalmassá váljatok az európai közös pénz bevezetésére. A magyar kormány azonban az Európai Unió által nehezen tolerálható magatartást tanúsít, a közösség monetáris politikáját bírálja, ahelyett, hogy maga is a valutaközösség tagjává válna." 
Eközben Brüsszel - ezt is régen mondhattuk el - elismeri a magyar gazdaság teljesítményét. Bár a költségvetésért is felelős uniós biztos lapunknak adott interjújában szóvá tette, hogy nem független az igazságszolgáltatásunk, ami a gazdasági fejlődésnek is gátja.  Varga Mihály pedig - miközben ezt a sommás véleményt visszautasította - előadta sirámát: "Magyarország ragaszkodik ahhoz, hogy az eurozóna költségvetési eszköz forrásainak megosztásáról az unió hétéves pénzügyi keretének részeként minden EU-tagállam egyetértésével szülessen döntés." Magyarán, bár nem vállaljuk az euróövezettel járó kötelmeket, de a partvonalon kívülről bekiabálva előadjuk aggályunkat: nehogy már az euróövezet az új költségvetési uniós ciklusban forrásokat vonjon el tőlünk, nálunk ezeknek a pénzeknek jobb helye lenne! 
Az továbbra sem merül fel a pénzügyminiszterben, hogy ideje lenne már felkészülni az euró bevezetésére, ami ráadásul felvállalt kötelességünk is. Ócska érvnek látszik, hogy nem csatlakozunk egy olyan valutaunióhoz, amely állandó változásban van, hogy arról az - időnként gazdaságstratégiai képességeit felcsillantó - Varga Mihálytól származó kijelentésről ne is beszéljünk: akinek drága az euró, az nyaraljon itthon.
Itthon, és ne a magyarok szemében felettébb népszerű Horvátországban, ahol ha minden jól megy, már 2023-tól szintén az euró lesz a fizetőeszköz. Reális esély van arra, hogy nem sokkal ezután Románia és Bulgária is az Európai Monetáris Unió tagjává válik. A három, gondolkodásában felettébb különböző balkáni állam egymást váltó kormányainak célja azonos: gazdaságuk felzárkóztatása a többi uniós tagállamhoz.  Nem volt nehéz belátniuk, hogy nincs más választásuk, mert sérülékeny a devizájuk, elinflálódnak a lakosság megtakarításai, drágán importálnak. 
Közép-Európában csak két ország ódzkodik az eurótól. Rajtunk kívül az euroszkeptikus Csehország, ahol azonban már látszanak a kései ébredés jelei. Cégeik ötöde az országon belül már nem koronában üzletel. Feltehetően rájuk is gondolt az a közismert gazdasági szakíró, aki a helyzetet így jellemezte: illik az eurót temetni, oszt mégis terjeszkedik.
Szerző
Bonta Miklós

Egy kocsihoz két ló kell

Ketten álltak a lótetem fölött. 
Nem mozog – mondta az egyik magában. Nem mozog, hogy az isten tenné akárhová – gondolta a másik. Pedig milyen szép volt, és milyen jó illatú – gondolta az egyik. Jól húzott, hogy a fene vinné el – így a másik. Most mi lesz? – kérdezte az egyik. Most mi lesz? – kérdezte a másik. 
Álltak egy darabig csendesen. Az egyik hallotta a szelet, ahogy nagyon távol megzizzenti a leveleket, néhány madarat, akik a szomszéd bokorból csodálkozva nézik a hatalmas, mozdulatlan testet, és a varjakat, akik azonnal körözni kezdtek fölöttük. A másik nem hallott semmit, csak a borzasztóan nagy csöndet. 
Ilyet még sosem csinált – gondolta az egyik. – Már régóta vagyunk együtt. Mindig is együtt voltunk. 
Húsz évig csináltad, miért pont most kellett megdöglened? – mondta a másik, és a zsebébe nyúlt. Mobilt vett elő, és előkereste azt, akivel sosem akart beszélni. Megdöglött a lovam, bassza meg, itt vagyunk a Füves közepén. Mikor tudsz érte jönni?
Itt van, de olyan, mintha mégsem lenne itt – sóhajtott az egyik. – Rossz egyedül lenni. Ezt még sosem érezte.
Egy kocsihoz két ló kell. Ezt mindhárman tudták. Egy ló sosem elég, egy ló csak üresen húzza el a kocsit. Ha az egyikük megbetegedett, a másiknak véres lett az oldala, ha sok volt a munka. Ketten mindig jól bírták. Egyszerre jöttek a világra, együtt játszottak, amíg lehetett, és együtt tanulták meg, amit meg kellett. Gyorsan tanultak. Keveset ettek, de szívósak voltak. Kitartóak. És mindig együtt. Egyszer télen az, aki most ott feküdt mozdulatlanul, kificamította a bokáját, és hetekig bicegett. De akkor is mentek, mert nem lehetett megállni. 
A darus teherautó fékezett mellettük. Na ez jól bebaszott neked – mondta a sofőr, miközben a darut, a vastag bőrhevederekkel a tetem fölé igazította. Ez sem tudta megvárni a szezon végét? Most nincs pénzem, éppen fuvarért mentünk – mondta a másik – mit gondolsz, nem kell ez a vágóhidas Jóskának? Majd beszélek vele – mondta a sofőr, és beakasztotta a karabinereket. 
Elviszi – gondolta az egyik, szemével lassan követve a tetemet, amelyik ég és föld között lebegett. – Mindig szeretett volna repülni – gondolta, és utoljára még beleszagolt a sörényébe, ahogy szem magasságba ért vele. 
A puffanást, ahogy a tetem a platón landolt, mindketten pontosan hallották. Ketten állnak az üres mezőn.
Nehéz lesz egyedül – gondolta az egyik –, de bírni fogom. Talán már nem lesznek olyan nehéz kocsik, mint a múltkor, amikor nem mentek a lábai. Akkor is én húztam erősebben, mert különben ott maradunk mindannyian. Ez persze ütött is rendesen, pedig elég lett volna, ha rám néz azokkal a fekete szemeivel. Nehéz az emberekkel. 
Végem van – gondolta a másik. – Ezzel az eggyel legfeljebb parádés kocsisnak vesznek fel. Lehet, az lenne a legjobb, ha kivinném a hídra. Jóska ad érte valamit, abból egy darabig megleszünk. Aztán meg majd meglátjuk. Csak ne lennének olyan szelíd szemei. Na gyere koma, menjünk. Ma már úgysincs mit csinálni.
Szerző
Kövesdi Péter

Kereszténység a kirakatban

Sok más férfitársammal egyetemben én is figyelemmel kísértem a televízióban a legutóbbi hazai szépségkirálynő-választást (Miss World Hungary 2019). A résztvevő hölgyek szereplése a rangos megméretésen nem csupán esztétikai élményt nyújtott a nézőknek. Lebilincselően érdekes és tanulságos volt a megtisztelő címre aspirálók bemutatkozó szövegeinek végighallgatása is. Ezek a prezentációk általában valamilyen életcél megfogalmazásával végződtek; a szóban forgó hölgyek fel kívánták hívni figyelmünket egy-egy káros társadalmi jelenségre, hangsúlyozták valamely karitatív tevékenység fontosságát. 
Volt azonban köztük valaki, aki bizonyos értelemben kilógott a sorból. Az ominózus hölgy többek között önnön hitének kihangsúlyozásával próbálta elnyerni a zsűri rokonszenvét. Bevallom, zavarba jöttem e hitvallás hallatán. Lehet-e eszköz világi céljaink elérésére legszemélyesebb magánügyünk, a vallás? A szépségversenyen elhangzott konfesszió igencsak rossz képzettársításokat keltett bennem.
Merthogy Európának ezen a tájékán nemcsak egyes szépségkirálynő-jelöltek, hanem reménybeli kormányfők, közjogi méltóságok is előszeretettel kampányolnak önnön kereszténységükkel. És nem kizárólag a törvényhozási választásokat közvetlenül megelőző időszakban. Hazánk miniszterelnöke tőle szokatlan módon áprilisban leült beszélgetni egy francia filozófussal. E diskurzus során ragadtatta magát többek közt a következő kijelentésre: „Én vagyok a legkeresztényebb, tehát a legeurópaibb az európaiak között.” 
Nem értek egyet Gábor György vallásfilozófussal, aki mentális problémákat vélt felfedezni e kijelentés mögött. Orbán Viktor nagyon jól tudja, mit csinál, amikor kamerák kereszttüzében kulcsolja imára kezeit. Törődik is ő az evangéliumi intelemmel: „Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek.” (Mt 6,5)
S a goebbelsi propagandagépezet is megirigyelhetné Orbánnak a Papp László Budapest Sportarénában tavalyelőtt elhangzott szavait, miszerint „Isten kegyelmének megnyilvánulása”, hogy Magyarország élén ma keresztény, hitvalló kormány áll.

Hogy tisztán lássunk „a nemzet miniszterelnökének” „kereszténységét” illetően, megint csak az evangéliumi ősforrásból szükséges merítenünk. „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik bárányok képében jönnek hozzátok, belül pedig ragadozó farkasok. A gyümölcseikről ismeritek fel őket. Vajon szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bogáncsról fügét?” (Mt 7,15-16) Ha sorra vesszük Orbán Viktor országlásának „gyümölcseit”, lehangoló a kép. Párját ritkító érzéketlenség a legelesettebbekkel szemben: menekültcsaládok éheztetése, hajléktalanok üldözése, betegek életveszélynek való kitevése a lerohasztott kórházakban, rokkantak megbélyegzése. Szemérmetlen elrablása a lakosság magánnyugdíj-vagyonának, az akadémiai vagyon kisajátítása, átláthatatlan korrupció. S a sor folytatható.
Egyszer még szégyellni fogjuk, hogy hamis prófétát bálványoztunk. Ami egy szépségversenyen megbocsátható szemfényvesztés, a közéletben halálos bűn Magyarország ellen.
Szerző
Beck Tamás