Önkéntesek

Nemrég postásost játszottunk otthon. Történt ugyanis, hogy új kézbesítőt kaptunk, aki úgy hidalta át a kezdők tanácstalanságát és lassúságát, hogy itt-ott kinézett egy postaládát, abba beletömte a környék leveleit, majd sietve továbbtekert. Mi is kiválasztottak lettünk, esténként szortíroztuk a szomszédság banki értesítéseit, önkormányzati és nyugdíjfolyósítós leveleit, kora reggel pedig, munkába indulás előtt, szétosztottuk a borítékokon szereplő címekre. Végülis az embernek jól esik segíteni.
Azért azon elgondolkodtunk, hogy jó, jó, a Magyar Postának be tudtunk segíteni egy kicsit, de mi lesz a többi közszolgáltatással, ami hasonló szinten áll? Mert ugye buszt nem tudunk vezetni se Pesten, se az Eger-Füzesabony-Szolnok távolsági vonalon, ahogy vasutasnak se biztos, hogy beválnánk. A Posta most kevesebb mint egyszázalékos emberhiánnyal küzd, mégis elkelt a segítség. A többi nagy állami vagy önkormányzati cég is képes volt valamennyire rendezni a sorait a két évvel ezelőtti katasztrófahelyzethez képest a hároméves, 30 százalékos központi béremeléssel, a folyamatos toborzással, de az emberek megszerzésének és megtartásának ára van. A Posta például úgy tudott idén többet emelni a bérein, mint az állami egyezség erre az évre maradt 5 százaléka, hogy sorra eladja az üdülőit. Amúgy sincs miből felújítani őket, minek álljanak ott üresen – hangzik az erősen sántító érvelés. 
Pedig a postásoknak, BKV-soknak, vasutasoknak, volánosoknak nagyon is kellene a megfizethető árú pihenés, mert csak túlórák tömegével tudnak kijönni a pénzükből. A nonstop átszervezés alatt álló távolsági buszcég alkalmazottai már megmondták, hogy jövőre legalább 15 százalékos béremelést kérnek, s hamarosan a többiek is bejelentik a hasonló igényeket. A nagy kérdés, hogy az állam hajlandó lesz-e megadni a dolgozók megtartásához szükséges pénzt jövőre, meg azután és azután, vagy nem. Mielőtt vonakodni kezdene, jobb tisztázni: az üdülők lassan elfogynak. Meg mi, állampolgárok sem tudunk mindenhol besegíteni.

Kedves kormány

Takaró Mihály úgy ugrott most elő Orbán varázsdobozából, mint annak idején Grespik László. A magyarságkultuszba belegyönyördött derék főispán húsz éve kifejezetten azt a cél szolgálta, hogy a budapestiek megtanulják: így jár az, aki rosszul voksol, és az ellenzéknek szavaz bizalmat a fővárosban, miközben a Fidesz kormányoz. Takaró most már az egész országnak figyelmeztetés. Ha sokat ugráltok, lesz ez még rosszabb is, Csurka István reinkarnációja már itt cserkel a kertek alatt.
És tényleg. Az ember ráadásul szinte visszasírja a Zsírtáltost, mert ő még hiába szentelt vérkomoly tanulmányt a magyarságteljesítménynek, senkinek sem jutott eszébe megbízni, hogy pántlikázza fel cifraszűrrel a Nemzeti Alaptantervet. Takaró Mihály azonban egyes értesülések szerint most éppen ezen dolgozik, és innen, e megbízás piedesztáljáról hirdeti eszméit a magyarság mibenlétét illetően, az irodalomtól a magánéletig.
És akkor most hagyjuk is, hogy mit mond Takaró Mihály Esterházy Péterről, mert ez a vulgárpszichológia olyan mélységeibe sorolandó, mint Bayer Zsolt sűrűsödő nyilatkozatai a homoszexualitás tárgyában. Az azonban mégiscsak elgondolkodtató, hogy az ország magyarságügyi referense feljogosítva érzi magát, hogy életvezetési tanácsokat adjon a szülőknek. Miként a minap is Komáromban, ahol felszólította hallgatóságát: "mindenki tegye fel a kérdést magának, ő mit tett a magyarság megmaradásáért, hány gyereket szült, kivándoroltak-e a gyerekei, mert ha igen, akkor valamit elrontott a kedves szülő".
Mert hát mi köze hozzá, ugye. De kivételesen kezeljük értékén a kérdést, és feleljünk rá őszintén. 
Nem a kedves szülő rontott el bármit is, Takaró úr, hanem önök. Ebből az elbutított, kirekesztővé trenírozott, korlátoltságában hóttciki országból - így érzik sokan - csak menekülni érdemes. Futni, ki merre lát. Amíg még lehet.
Szerző
N. Kósa Judit

Ellenszer

A miniszterelnök, akit már a neve is győzelemre predesztinál, előre megmondta, milyen vezetőket akar látni az uniós intézményrendszer élén. A legfontosabb, hogy mindannyian bevándorlásellenesek legyenek, és a V4-eknek mindenképpen kell egy csúcspozíciót kapniuk. 
Nem mi találtuk ki, ő maga határozta meg ekképpen a tétet, mégsem lenne érdemes most annak boncolgatásánál leragadni, hogy milyen diadal az, amikor a két legfontosabb célkitűzés egyike sem teljesül. Magát a tényt azért rögzítenénk: a visegrádiaknak (ha eltekintünk a román, tehát nem V4-es hátterű Laura Codruta Kövesitől, aki e pillanatban esélyes az Európai Főügyészség vezetésére, és a térség összes korrupt kormányának összes tagja hideglelést kap a neve hallatán, mivel odahaza számos minisztert rács mögé juttatott már) nem jutott semmi, „bevándorlásellenes” politikus pedig nincs az EP elé kerülő vezetőjelöltek között. 
Maga a kategória is abszurd persze, és erre épp a bizottsági elnöknek jelölt Ursula von der Leyen a legjobb példa – merthogy hova soroljunk valakit, aki a 2015-ös migrációs válság csúcsán, hogy példát mutasson emberségből, a házába fogadott egy szír menekültet; egyébként viszont a közös uniós menekültpolitika megvalósítását, a Frontex megerősítését akarja, vagyis súlyt helyez Európa határainak megvédésére, mégis pont az ellenkezőjét képviseli annak, amiért a magyar kormányfő harcol?
A méltán népszerű, morális kérdésekben mindig zsinórmértéknek tekinthető, és az igazmondás tekintetében megkérdőjelezhetetlen Rogán Antal szerint a most formálódó európai felállás újdonsága, hogy a V4 „megkerülhetetlenné vált”. Anélkül, hogy vitába szállnánk az állítással, annyit szeretnénk csupán érzékeltetni: arról, hogy ki irányítja a következő években az Európai Bizottságot, ugyanúgy nem a karmelita kolostorban döntenek, mint az Unió többi, az elnök(asszony) személyénél sokkal fontosabb sorskérdéséről. 
Orbán Viktor kétségtelenül hatást gyakorolt az EU bevándorlási politikájára, némi képzelőerővel még pólusképző erőnek is látszhat ebben az ügyben (bár a széljobb valódi pólusa a menekültek újraosztását szorgalmazó, vagyis Orbánéval ellentétes álláspontot elfoglaló Salvini). Az európai közgondolkodást azonban, és mint láttuk – meg látjuk majd ezután – a politikai cselekvést is nem azzal befolyásolta igazán, amit a Magyarországra amúgy nem vágyó menekültekről gondol, hanem azzal, ahogyan a közpénzekhez, a társadalom elesettjeihez, a civil szervezetekhez, a nőkhöz, a különféle kisebbségekhez, az oktatáshoz, a tudományhoz az Orbán-rendszer viszonyul. És az új Európát nem az fogja meghatározni, hogy mit akar Orbán Viktor, hanem az, hogy amit ő akar, azt mennyire erősen nem akarják mások. 
Magyar szemszögből nézve erről szóltak Ursula von der Leyen – a szavazás előtt az EP-frakcióknak tett - ígéretei, és erről szólt maga a voksolás is. De ne feledjük: jelölt-elődjéből, Manfred Weberből éppen azért nem lett EB-elnök, mert túl sokáig asszisztált Orbán dúlásához.