Befejezetlen, mégis tökéletes

Publikálás dátuma
2019.07.18. 11:00

Fotó: Galleria Internazionale d'Arte Moderna, Velence
Az örmény származású amerikai festőművész, Arshile Gorky első olaszországi kiállítása nem hagy kételyeket az életmű jelentősége felől.
„Amikor valami elkészül, befejeződik, az annyit jelent, hogy halott, nem? Én az örökkévalóságban hiszek. Soha sem fejezem be a képeimet, csak abbahagyom rajtuk a munkát egy időre. Szeretek festeni, mert sohasem látom elkészültnek a műveimet. Néha festek egy képet, aztán fölé, ugyanarra a vászonra egy másikat. Néha tizenöt, húsz festményen dolgozom egyszerre. Azért teszem ezt, mert olyan gyakran szeretem változtatni a véleményemet, amilyen gyakran csak lehetséges. Újra és újra el kell kezdeni festeni, de semmit sem szabad befejezni” – Arshile Gorky 1947-ben így vélekedett saját művészetéről, amelynek egyes darabjai – akár befejezetlennek, akár nagyon is befejezettnek tekintjük őket – kétségtelenül magukkal ragadnak minket, új és új értelmezési, érzékelési lehetőségeket megnyitva előttünk. A festőművész képei elsőre hathatnak idegennek, ám rövid idő elteltével nagyon is otthonossá, ismerőssé válik a világuk.
Ezt azt élményt kínálja az amerikai művész első retrospektív olaszországi kiállítása is a velencei Ca’Pesaro palotában. Az Arshile Gorky 1904-1948 című tárlat több mint nyolcvan – köztük ritkán bemutatott – alkotáson keresztül vezeti be a látogatókat az örmény származású művész munkásságába: kezdve az 1920-as évek kezdeti időszakától, amikor a XIX. és XX. századi festészet jeles képviselőinek munkáit tanulmányozta, és technikáit sajátította el, egészen az 1940-es évekig, amikorra festményei a szürrealizmustól az absztrakt expresszionizmus felé ívelő, kifejezetten sajátos úton haladtak. A Vostanik Manoog Adoyan néven, 1904-ben, az egykori Örményországban született alkotó még gyerekként megtapasztalta az örmény népirtás borzalmait, s anyja halálát követően 1920-ban kivándorolt az Egyesült Államokba, felvéve az Arshile Gorky nevet. A velencei kiállítás sorra veszi azokat az impulzusokat, amelyek a fiatal alkotót New Yorkban érték. Az 1920-as években különösen Paul Cézanne, majd Pablo Picasso hatásai figyelhetők meg portréin és figuratív festményein, amelyek gyakran személyes referenciákat is tükröznek. A folyamat során, amelynek részeként egyéni technikáit kialakította, azonban nem csupán másolta a számára példaként járó festők (Cézanne és Picasso mellett többek között Kandinszkij, Léger Fernand, Joan Miró) munkáit, igyekezett képeik mögé látni, és az általuk képviselt szellemiséget szintén elsajátítani.
A tárlaton számos rajzot, vázlatot is láthatunk, amelyek festményei alapjául szolgáltak, tökéletesítve általuk a színek és formák egyedülálló kompozícióit. Az 1940-es évekre pályája kiteljesedni látszott, amellett, hogy a szürrealista kísérletek felől az absztrakt expresszionizmus irányába fordult, egyre inkább érdekelte az őt körülvevő természeti világ, ezért absztrakt tájképek festésébe is belekezdett. Alkotásai – bármely mértékben is alapultak más irányzatok és alkotók hatásain – mindig személyiségéből, életének jelentős momentumaiból is táplálkoztak. Így volt ez utolsó éveiben készített festményei esetében is, amikorra azonban számos olyan nehézség érte, melyek következtében 1948-ban önkézzel vetett véget életének. Arshile Gorky vizuális nyelvének alakulása és folytonos formálódása a kiállítás látogatói előtt képről képre válik nyomon követhetővé, könnyed ecsetvonásokkal kirajzolva a huszadik század egyik legjelentősebb amerikai művészének életművét. Amely – mint azt saját megfogalmazásai alapján sejthetjük – nem befejezett, csupán félbehagyott. A többit majd az örökkévalóság megoldja.   Infó: Arshile Gorky 1904-1948, Galleria Internazionale d’Arte Moderna, Ca’Pesaro, Velence, látogatható szeptember 22-ig.

Egy érdekes élet

Bár a legtöbb esetben nem szerencsés összemosni az alkotó életművét munkásságával, a művész unokája, Cosima Spender által rendezett The Eye-Spring című rövidfilm különleges betekintést enged Arshile Gorky világába. A kifejezetten az olaszországi kiállításra készült húsz perces film lebilincselő ereje arra készteti a nézőket, hogy akár más szemszögből is tekintsenek a festményekre. A felvételek azt az alkotót mutatják be, aki egy egyszerű környezetből érkezett az amerikai művészvilágba, s vált annak meghatározó szereplőjévé. A film nagy hangsúlyt fektet Gorky és a francia szürrealista, André Breton kapcsolatára is, s visszaidézi számos kortársának – Mark Rothko, Jack Whitten, Willem de Koonig – elismerő szavait.

Szerző
Frissítve: 2019.07.19. 10:46

Az Oroszlánkirály nagy bukás, de a kassza azért szépen csilingelhet

Publikálás dátuma
2019.07.18. 10:30

„A tengerentúli kritikusok fogadtatása – summásan fogalmazva – tragikus volt. Nagyon jó híreim nekem sincsenek.”
Gigantikus közhelyek jutnak az eszembe Jon Favreau és a Disney közös tevékenysége kapcsán. Tiltakozni, illetve értetlenkedni ugyanis bármikor lehet annak kapcsán, hogy az esztétikai érzékünket, gyerekkori személyes élményeinket földbe tipró módon újrahasznosítja egy-egy stúdió az örök érvényű klasszikusait, csak, hát nem érdemes, mert ez a világtrend. Sajnos a mozi hátrányosan érintett művészeti ág. Míg a színházban egy Hamlet előadás ma is lehet modern, egy tíz éves film már régi, annak újra játszása szóba sem jöhet. Más köntösben kell újra elkészíteni, az animáció műfaját is újra gondolva most a Disney esetében. Az első, úgynevezett fotórealisztikus animációs produkciójuk A dzsungel könyve volt 2016-ban, mely – láss csodát – egészen jól sikerült (rég volt már a hatvanas évek, amikor kijött az eredeti), imádta a kritika, csilingelt a kassza. Jon Favreau rendező (aki egyébként színésznek sem rossz) a siker után megkapta a biankó megbízást és elkészíthette az 1994-es, gigantikus sikert elérő, Az oroszlánkirály fotórealisztikus verzióját. A tengerentúli kritikusok fogadtatása – summásan fogalmazva – tragikus volt. Nagyon jó híreim nekem sincsenek. Monumentális tévedése az alkotói oldalnak, hogy a fotórealisztikus szótól minden bizonnyal elszédülve nem adaptálták, hanem fénymásolták az 1994-es hagyományos animációval készült klasszikust. Azaz, formailag és a történet szempontjából több mint hűek akartak maradni és ez a görcsös ragaszkodás óriási tévedés volt. Egyrészt a hagyományosan rajzolt, 2D animációt az emberi agy (és persze a szív) másképpen értelmezi, mint egy valósághű képsort. Azaz, ha egy oroszlán elroppant egy nyakat, az a mesében picit kegyetlen, de fotórealisztikus valójában durva horror. Biztos, hogy ez jó a gyerekeknek? De hasonló a gond a környezettel is: a sztori összesen négy helyszínen játszódik, ami kétdimenziós figurák esetében épp elég, hiszen a többit hozzá képzeljük a fantáziánk segítségével és amúgy a karakterek viszik a varázslatot, de élethű környezetben kicsit béna, ha egy szavannának összesen pár sarka és kétféle panorámája van. Hasonlóan recseg-ropog a dramaturgia is, mert ami a mesében hihető fordulat, az egy realisztikus drámában bosszantóan leegyszerűsítő. Az egész olyan, mint amikor Gus Van Sant kockáról kockára újra forgatta Alfred Hitchcock Psychóját. Csak éppen színészesben, és pár modern kameramozgással és snittel megtoldva. Aztán senki sem értette miért lett pocsék a végeredmény. Az oroszlánkirály persze nem totális bukás – csak koncepcionálisan. Anyagilag biztos nagy siker lesz – ezt is prognosztizálják az ipari szakemberek, hiszen az eredeti mű igen erős brand. Családi moziként az új azonban sokkal inkább a felnőtteknek fogyasztható mintsem a legkisebbeknek, a benne lévő baljós drámaiság és vizuális brutalitás miatt, amit most nem ellensúlyoznak a poénok, a cuki dialógok vagy éppen Hans Zimmer és Elton John fülbemászó zenéje. Arról nem is beszélve, hogy azon meg bosszankodhatunk, mi lett volna, ha tulajdonképpen Favreau-ék belegondolnak abba, hogyan lehetett volna élő-mozgóképes környezetben működőképes alkotással előállniuk? 
Témák
film
Frissítve: 2019.07.18. 11:21

„Kéklő úton nyárvérű fű virít” - az ősi középnemesi család és a zsidó földbirtokos família egyaránt széthullik

Publikálás dátuma
2019.07.18. 10:00

A Kezdetben volt a kert hatalmas mű, méreteiben a Háború és békét idézi. A vállalkozás formátuma jelzi a regényben ábrázolt világ kivételes gazdagságát.
Lesznai Anna ezen a regényen – megszakításokkal – évtizedekig dolgozott. Nem véletlen, hogy a cselekmény időrendjéhez pontos dátumokkal ellátott vázlatot készített, nehogy eltévedjen szövege rengetegében. A komótosan – szinte a végtelenbe – hömpölygő cselekmény pedig ellenállhatatlanul ragadja magával az olvasót. A történet valamikor a 19. század derekán kezdődik, s a Horthy-korszak elején fejeződik be. Rengeteg szereplőt mozgat, mindenekelőtt azonban két kiváltságos zempléni család több generációjának sorsát tárja elénk. Az ősi középnemes Cserháthy- és a zsidó földbirtokos Berkovics-família hanyatlása jeleníti meg a feudális magyar világ széthullását. Az idősebb nemzedékek formátumosabb tagjai folyamatosan érzik a veszélyt, de már nincs erejük a változtatáshoz. A fiatalok tele vannak ugyan megváltó tervekkel és energiákkal, nekik azonban kellő lehetőségük nem marad a cselekvéshez. A regény sokoldalúan és igen plasztikusan ábrázolja azt, ahogyan a világháború, a forradalmak bukása, Trianon és a fehérterror traumája illúzióvá tette a modernizációt. A Berkovics-birtok állandóan veszteséget termel, területe egyre kisebb lesz, folyvást szűkül a fennmaradásért küszködők cselekvési köre, ám a mindennapokban ebből az egzisztenciális vészhelyzetből semmi sem látszik: a vendégjárások gazdag traktái, a gáláns adományok, felajánlások a kifogyhatatlan bőség illúzióját keltik. A hanyatlás diszkrét és elegáns. Lesznai Anna regénye e mozgalmas, olykor kifejezetten tragikus korszak megannyi konfliktusát villantja fel. Közöttük például a parasztok, a cselédek megaláztatásai, a nemzetiségi feszültségek, a vérlázító szociális-gazdasági egyenlőtlenségek, az agrármozgalmak keltette súlyos zavarok, a zsidóság emancipációjának buktatói kapnak szinte fejezetről fejeztre kiemelt nyomatékot. A válaszkereső fiatal hősök polgári radikálisokká vagy egyenesen kommunistává nevelődnek. Így aztán pályájuk rendre derékba törik: először a polgári radikálisok emigrálnak, a Tanácsköztársaság számukra egzisztenciális fenyegetést jelentett. Majd röviddel utánuk már a kommunista meggyőződésűek is menekülnek a fehér terror pribékjei elől. A regény második kötetének súlyát egyebek mellett épp az adja, hogy politizáló értelmiségi alakjai eleven vitákban igyekeznek föllelni az értelmes cselekvés útjait. A lázas eszmecserék fölidézik a korabeli progresszív szellemi műhelyek (Huszadik Század, Vasárnapi Kör) jellegzetes atmoszféráját. A mű kulcsregényként is olvasható: Berkovics Lizó például Lesznai Anna hasonmása, de megjelenik a műben Jászi Oszkár, Lukács György vagy Kafka Margit alteregója is. Természetesen, itt nem a rejtőzködve kibeszélés a szerző szándéka. A létező személyek stilizált szerepeltetése az eredendő önéletrajzi ihletés magától értetődő következménye. Regényével a szerző ifjúsága végképp tovatűnt világának állít maradandó irodalmi emléket. Berkovics Lizó tehát a regény középponti alakja. Autonóm lény, sorsdöntő pillanatokban egyénisége belső sugallatait követi, nem törődik a korabeli „tisztességes úriasszonyok” konvencióval. Gazdag, nyitott és empatikus személyisége révén minden közegben otthonosan mozog, így (mint erre kritikájában Radnóti Sándor is utal) ő kapcsolja össze a cselekmény sokféle szálát. Elementáris vonzerővel rendelkezik, melynek az intellektus, a kreativitás is lényegi része. Esendősége sem csorbítja kivételességét. Mindenképp méltó tehát az olvasó szimpátiájára. A címbeli, kulcsmotívumként szüntelenül visszatérő kert, persze, nemcsak kezdetben volt: öröklétűnek tűnik, mely túlél mindenféle katasztrófát. Egyszerre ápolt, rendezett és öntörvényűen fejlődő, titkokat rejtő mikrokozmosz ez – varázslatos színek, formák, illatok kimeríthetetlen gazdagságával. Részben az édenkert szinonimája, részben pedig a természetes élet metaforája. A hősnő gyermek- és ifjúkorának elsődleges közege. Menedék és mementó. Maga az örök megújulás. Súlyos csalódások nyomán Berkovics Lizónak így mintegy a kert élménye sugallja az újrakezdés reményeit.