kortárs irodalom;felnőttkor;recenzió;

2019-07-20 14:30:00

Semmi, csak az élet (Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi? című kötetéről)

Szeifert Natália előző, Az altató szerekről című regényében megmutatta, milyen jól ismeri a női lelket, most bebizonyítja, hogy nincs ez másképp a férfiak belső életével sem.

Mi van veletek, semmi? – lép be minden áldott nap ugyanabban az időpontban az egyik mellékszereplő, idős „kocsmabútor” a regény legfontosabb helyszínéül szolgáló Mexikó nevezetű kricsmibe. És tényleg, az előbb-utóbb mindig ott landoló törzsvendégekkel nincs semmi. Legalábbis semmi olyasmi, ami fontos vagy említésre méltó lenne, csak történnek a mindennapok, amik valahogy szinte mindig ugyanott, a pult mellett érnek véget egy furcsa társaságban, amelynek tagjaiban látszólag nincs semmi közös, hacsak az nem, hogy ide járnak „haza”. Ebbe a belvárosi, körút közeli közegbe csöppen Grafit a kora harmincas, valaha festőnek indult rajztanár, miután a barátnője kiteszi a szűrét, és szó szerint belefut egy vérző fejű, menekülő férfiba, Pókba. A szürreális jelenet egy megbonthatatlan barátság kezdete, a más-más elől menekülő figurák magától értetődő természetességgel húzzák meg egymás után a vodkás­üveget, kötnek furcsa szövetséget, majd osztják meg a lakhelyüket, közvetlenül a Mexikó nevű kocsma szomszédságában.

Szeifert Natália előző, Az altató szerekről című regényében megmutatta, milyen jól ismeri a női lelket, most bebizonyítja, hogy nincs ez másképp a férfiak belső életével sem, hitelesen „mászik bele” a helyüket nehezen találó hősei­nek a fejébe, hol Grafit, hol Pók szemszögéből ismerjük meg az öt év történetét. A két férfi múltja és jelene mellett szépen lassan feltárulnak a kedvenc kocsmájukba járó társaság tagjainak történetei is – az egész olyan, mintha az olvasó is éppen csak leült volna az egyik imbolygó székre, és egy sör mellett figyelné az eseményeket. A város, a helyszínek minden fővárosinak nagyon ismerősek, Szeifert már előző regényében is szeretett azzal játszani, hogy az alakjait jól beazonosítható terepen mozgatta, most azt is tudjuk, pontosan mikor játszódnak az események. A vörösiszap-katasztrófa vagy éppen a Nyugati téri szórakozóhely-tragédia segítenek időben is elhelyezni az eseményeket. A lényeg mégsem ez, hanem a két, elsőre bosszantóan semmirekellőnek tűnő figura közös útja, amelynek hátterében lassan felsejlik a budapesti alvilág, a korrupt politikusok kegyeit kereső „vállalkozók” világa, akik a lakóparképítéstől a könnyűdrog-kereskedelemig fedik le az illegális tevékenységek spektrumát. „Minden városnak két felülete van” – magyarázza Pók, és kénytelenek vagyunk vele egyetérteni.

Nehéz pontosan meghatározni, hogy miről is szól a regény, úgy tűnik, Szeifert nem törekszik arra, hogy hősei kalandos utakat, nagy érzelmi íveket járjanak be, bár ebben sincs hiány. Inkább meg akarja mutatni ennek a két, viszonylag átlagos férfinak az életét, úgy, ahogy van. És az izgalmas fordulatok, nagy sorstragédiák mellőzése nem hagy hiányérzetet, mert mindezt olyan élvezetesen, gördülékenyen és érzékenyen teszi, hogy öröm benne elmélyedni. Mert közben ugyanolyan érzékletesen írja le, hogyan a legjobb a sertéspörkölt nokedlival, mint hogy mit tett a rendszerváltás hőseink családjával. Néhány mondattal és utalással képes megmutatni, hogyan alakultak át a viszonyok vidéken és Budapesten, hogyan lett a rettegett „belügyesből” megtört ember, a megbecsült feleségből megvetett háztartásbeli, hogyan okoznak a szülők szinte öntudatlanul gyógyíthatatlan sebeket a gyerekeiken. Bár a téma nem könnyed, nehéz sorsok és fajsúlyos témák érintődnek a regényben, mégsem lehet azt mondani, hogy nehéz olvasmány, köszönhetően a ritmusos, lendületes történetvezetésnek, jól megírt epizódoknak és háttértörténeteknek, furcsa, de szerethető figuráknak. És az egészet mégiscsak átlengi valamiféle optimizmus, hiszen ha minden veszni látszik, még mindig ott van Mexikó. (Kalligram, 2019. 253 o.)