Mindössze egyszer találkoztunk, a galambtetem felett a mise után. Üresebb lett nélküle a város, pedig alig ismertem. Az utolsó napon, az indulása előtt korán reggel vettem nyakamba a várost. Az iskola és a hivatal közti platánsor ugyanúgy szűrte át magán a reggeli fényt, mint minden nyáron júliusban. Döbbenten és kicsit csalódottan fogadtam a világ egykedvűségét, amivel engem köszönt annyi hiányzó év után. Egy futó lány, munkába igyekvő férfiak és nők, jobbra egy kávégőzben bóbiskoló portás. A sárga vakolaton a meghasadó fény, mint Isten éles tekintete, miután az ágak és a tenyérnyi széles levelek között mégis talált magának utat a dolgok felé. A dolgok lentről csak a koszoskék eget látták, a szemzugban megbújó éjszakai álmok nyomát, a kialvatlanságot és a nyugtalanságot, amivel minden út előtt, a küszöbön áll meg az ember.
Az ő tekintete áttetszően kéken hatolt a világba, mintha vízben merítkezne meg, aki belenéz, és így voltam vele én is, mosdatott magában, amíg hozzám beszélt. A sínre előbb ráhajtott egy autó két létrával a tetején, később túl hirtelennek és szabálytalannak éreztem a kanyart, amivel az a másik befordult a szemből érkező villamos elé. A rendre mostanában érzékenyebb lettem. A várost seprő nő hasán feltűrve a póló, kilóg a barnára sült has, ahogy szemből jön a fény, beletemetkezik, sütteti a hasát, mint az állatok, miközben jobb kezében félig szívott cigaretta, a balban a kukát fogja, benne a seprűvel, lapáttal. Hunyorog.
Az építkezés felől homokszag került az orromba, lehettem volna tenger mellett, Lisszabonban vagy Corkban, ugyanaz a nyers, szagos erő, miközben a falakat húzzák az ég felé. Semmi különbség nincs a helyekben, pedig azt is mondta, hogy jó elmenni, jó magunk mögött hagyni a régi tereket, mert megváltozott díszletek között az előadás sem lesz ugyanaz. Én a szereplőre gondoltam, hogy az viszont egy darabon belül vajon mennyire állandó? Meg tud-e változni a szerep? Mert a zárlata az volt, hogy végül az élet úgyis visszatesz, csak úgy tűnik, van szabad akarat, az életre ráerőltetett választott formákat kinövi az ember, onnan kell folytatni, ami amúgy is lett volna. A váltót hozta hasonlatként, hogy a vonatot irányba helyezi. Hümmögtem magamban.
A földön Európa hevert egy gyufásdobozon, szétlapított csillagokkal a kék testen. Ami fent, ugyanaz van lent is, emlékeztettem magam a szabályra, és kicsit fel is nevettem, hogy van humora annak, aki teremt, de közben már megláttam magam előtt a tornyot. De még hátra volt a házfalakon zongorázó kéz, a férfi, aki muzsikál a téglaporon, és akit csak csuklóig látni, mintha leszűkíthető lenne bárki arra, amit épp csinál.
A Föld egészen kicsire zsugorodott össze. Erre hónapok óta készült, a döntés időben megszületett, tudta, mi a dolga, merre tovább. Az alázat örök hűség, ezt megfogadta, amikor hasra feküdt a templom közepén évekkel ezelőtt. Maga mögött a test és egy másik ígéret, egyik a másikban ázott ki, mint forró vízben teafilter, erős, vörös színnel a felszínén. Mondom, én alig ismertem, de tudtam arról, valakinek azt tanította, a hit erősebb, mint a szerelem. És ha van mérleg az emberi létben, a hit súlyosabb, a szerelem az elviselhetetlenségig könnyű, mint egy papírsárkány.
Az, akinek mondta, soha nem vallotta be magának, hogy ekkora terhet nincs senki, aki elbírna, de ő a hiányra gondolt, és a fájdalomból beszélt, hogy nem lesz több nyári reggel, se kávéillat a kertben, ha a férfi a Holdra száll. A szeretet hazudik, ezt megtanulta, olyankor magáról beszélt. Mert amit fiatal korában szeretetnek nevezett, abban főleg birtoklás volt, csupa édes és nosztalgikus érzés, amikre gyöngyként húzta volna fel a közös negyven-ötven évet, és talán lett is volna benne kikristályosodó szépség, valami igazi, de most már tudja, nem lett volna igaz. A férfi a Holdra akart menni. Látni akarta, milyen onnan a Föld, látni akarta, miféle fényekben úszik egy bolygó, amíg lélektelenül, a puszta fizikai erők révén kering egy másik körül, és kering körülötte is valami, örök megbonthatatlanságban. Valami többet akart, kilépni a pályáról, az ismert köröktől eltérőt, valami hívta, és bár évekig nem tudta megfogalmazni magának, ott fenn megtörtént.
A teste Krisztust imitálva a hideg kőpadlón, soha többet nem volt olyan metszően hűvös a talaj alatta, rideg és elutasító, mert azt várta, ő tegye meg az első lépést, a férfi testét akarta arra bírni, hogy áldozzon, adjon magából hőt. Előbb a borzongás, aztán a forróság végeláthatatlan hullámai. A fülzúgás, ami elválasztja a benti teret a kintitől, és az egyszerűen megszűnik lenni, eggyé válik a kettő, végre nincs benne kétség. A Holdra lépve a kétség szűnt meg. Valami másért, nagyobbért, többért lépett ki az űrbe, az elején legalábbis magával ezt hitette el, és a Földről nézve képernyőkön mások is ezt hitték, de ő ott egészen mást élt át. Nem volt értelme a különbözőségnek és a másságnak, az első lépése és az azt követő összes, mindenkié volt, egyszerre összpontosult benne minden idő és minden tér, a régi városban töltött tíz év, a gyerekkor nyarai, a platánok integető tenyere, amiről azt hitte, maga az Isten szólítja, lépjen felé.
Ábrahám és Izsák története jutott a nő eszébe, hogy az apa elindul feláldozni a fiát, szó nélkül, mintha ez a világ rendje szerint való lenne, és a Holdon ezt majd ő is így magyarázza, hogy micsoda félelmetes történet ez, ilyet kérni, hogy öld meg azt, akit a legjobban szeretsz a világon. Sokat beszélgettek erről a nővel, hogy mit jelent az áldozat, mint jelent hinni és bízni abban, akit Istennek, Gondviselésnek neveznek, hogy egyáltalán elnevezik, hogy közelebb legyen, elérhető távolságban.
A Holdról is ezt mondták. A lengéscsillapítók össze se nyomódtak, olyan puhán tette le a kompot. 1,2 méteres huppanás, szinte homokba. Elfeledtette a hideg kőpadlót. A nedves hamura emlékeztető por mindent belepett. Fájt a torka, könnyezni kezdett, ez volt az a pillanat a lélekben, amikor Ábrahám magasra emelte a kést a fia felett. Mondogatta, a Holdnak nincs légköre. Mondogatta, így nincs kopás. Nincs tér, nincs idő, csak a pillanat, amiben lépek éppen most, az állandó áramlás.
Később kutatások mutatták ki, a holdpor a tüdőre és az agysejtekre is káros, se levegő, se gondolat, csak a puszta lét. Egyetlen Omega óra az űrben a bal csuklóján, mert a jobbon a nőtől kapott vékony fekete madzagot hordta, azt vitte magával az égbe.
Szabad visszatérési pályán haladva kivételesen pontos manőverezéssel három nap alatt érte el. A híradások szerint nem raktak kilincset a kompra, de ez hazugság. Volt kilincs. Észben kellett tartani, hogy nem szabad maga mögött teljesen becsukni az ajtót. Fennállt az esélye annak, hogy a fülke ismét nyomás alá kerül. Ebben az esetben viszont nehéz lett volna kinyitni az ajtót, ami veszélyes, ha ő épp a Holdon jár.
Csönd és sötétség. Holdárok és vége nincs zuhanás. Üresebb lett nélküle a Föld. A nő felnézett az égre.
Az angyalt tisztán látta maga előtt. Pedig zúgott a füle, és a szemét is bántotta az erős fény. De belenézett. Kék volt az angyal a vibrálásban, ő kéknek látta, mint a Holdról a Földet. Nem kell több égő áldozat. Nem kell több vér. A birtoklás helyett gondolj arra, hogy minden, amid van, és mindenkid, akit magadénak hiszel, ajándék. Csak legyen készség és tudat. Hit abban, hogy mindig van vissza. Készséget az áldozatra, a bizalomra, tudni, hogy minden érted van, bár te vakon hinnél egy káprázó világban, ahol nincs igazság.
A nő szeme barna pézsma. Elnyílnak a platán levelei, végigsimítja az arcát a nap, akár a Teremtő.
A hideg és a forróság összeegyeztethető. Nyár van, úgy jövök el a miséről, hogy ne kelljen a pap szemébe nézni. Még idő előtt. Mondta, hogy a dolgoknak nincsen vége, hogy vissza fog jönni. Nem értem még, de hiszek neki. Megszámoltam, tizennégy idős nő és két férfi volt rajtam kívül. Az egymás köszöntésénél felragyogó arcok, hogy még te is élsz. Hátulról összetört testek, a megroppant hát és a kacska gerinc az élet kicsúfolása. A haj rövidre vágva, némely dauerolva, elmosolyodom, nohát, mégis van hiúság. Púderillatot ereget a test, ahogy megindulnak a lépcsők felé, vékony fonálon tartja a sárkányt. Nézem, ahogy repül felfelé.
