Csobánka Zsuzsa Emese: Elérhető távolság (novella)

Publikálás dátuma
2019.07.20. 11:15

50 éve száll le ember a Holdra.
Mindössze egyszer találkoztunk, a galambtetem felett a mise után. Üresebb lett nélküle a város, pedig alig ismertem. Az utolsó napon, az indulása előtt korán reggel vettem nyakamba a várost. Az iskola és a hivatal közti platánsor ugyanúgy szűrte át magán a reggeli fényt, mint minden nyáron júliusban. Döbbenten és kicsit csalódottan fogadtam a világ egykedvűségét, amivel engem köszönt annyi hiányzó év után. Egy futó lány, munkába igyekvő férfiak és nők, jobbra egy kávégőzben bóbiskoló portás. A sárga vakolaton a meghasadó fény, mint Isten éles tekintete, miután az ágak és a tenyérnyi széles levelek között mégis talált magának utat a dolgok felé. A dolgok lentről csak a koszoskék eget látták, a szemzugban megbújó éjszakai álmok nyomát, a kialvatlanságot és a nyugtalanságot, amivel minden út előtt, a küszöbön áll meg az ember. Az ő tekintete áttetszően kéken hatolt a világba, mintha vízben merítkezne meg, aki belenéz, és így voltam vele én is, mosdatott magában, amíg hozzám beszélt. A sínre előbb ráhajtott egy autó két létrával a tetején, később túl hirtelennek és szabálytalannak éreztem a kanyart, amivel az a másik befordult a szemből érkező villamos elé. A rendre mostanában érzékenyebb lettem. A várost seprő nő hasán feltűrve a póló, kilóg a barnára sült has, ahogy szemből jön a fény, beletemetkezik, sütteti a hasát, mint az állatok, miközben jobb kezében félig szívott cigaretta, a balban a kukát fogja, benne a seprűvel, lapáttal. Hunyorog. Az építkezés felől homokszag került az orromba, lehettem volna tenger mellett, Lisszabonban vagy Corkban, ugyanaz a nyers, szagos erő, miközben a falakat húzzák az ég felé. Semmi különbség nincs a helyekben, pedig azt is mondta, hogy jó elmenni, jó magunk mögött hagyni a régi tereket, mert megváltozott díszletek között az előadás sem lesz ugyanaz. Én a szereplőre gondoltam, hogy az viszont egy darabon belül vajon mennyire állandó? Meg tud-e változni a szerep? Mert a zárlata az volt, hogy végül az élet úgyis visszatesz, csak úgy tűnik, van szabad akarat, az életre ráerőltetett választott formákat kinövi az ember, onnan kell folytatni, ami amúgy is lett volna. A váltót hozta hasonlatként, hogy a vonatot irányba helyezi. Hümmögtem magamban. A földön Európa hevert egy gyufásdobozon, szétlapított csillagokkal a kék testen. Ami fent, ugyanaz van lent is, emlékeztettem magam a szabályra, és kicsit fel is nevettem, hogy van humora annak, aki teremt, de közben már megláttam magam előtt a tornyot. De még hátra volt a házfalakon zongorázó kéz, a férfi, aki muzsikál a téglaporon, és akit csak csuk­lóig látni, mintha leszűkíthető lenne bárki arra, amit épp csinál. A Föld egészen kicsire zsugorodott össze. Erre hónapok óta készült, a döntés időben megszületett, tudta, mi a dolga, merre tovább. Az alázat örök hűség, ezt megfogadta, amikor hasra feküdt a templom közepén évekkel ezelőtt. Maga mögött a test és egy másik ígéret, egyik a másikban ázott ki, mint forró vízben teafilter, erős, vörös színnel a felszínén. Mondom, én alig ismertem, de tudtam arról, valakinek azt tanította, a hit erősebb, mint a szerelem. És ha van mérleg az emberi létben, a hit súlyosabb, a szerelem az elviselhetetlenségig könnyű, mint egy papírsárkány. Az, akinek mondta, soha nem vallotta be magának, hogy ekkora terhet nincs senki, aki elbírna, de ő a hiányra gondolt, és a fájdalomból beszélt, hogy nem lesz több nyári reggel, se kávéillat a kertben, ha a férfi a Holdra száll. A szeretet hazudik, ezt megtanulta, olyankor magáról beszélt. Mert amit fiatal korában szeretetnek nevezett, abban főleg birtoklás volt, csupa édes és nosztalgikus érzés, amikre gyöngyként húzta volna fel a közös negyven-ötven évet, és talán lett is volna benne kikristályosodó szépség, valami igazi, de most már tudja, nem lett volna igaz. A férfi a Holdra akart menni. Látni akarta, milyen onnan a Föld, látni akarta, miféle fényekben úszik egy bolygó, amíg lélektelenül, a puszta fizikai erők révén kering egy másik körül, és kering körülötte is valami, örök megbonthatatlanságban. Valami többet akart, kilépni a pályáról, az ismert köröktől eltérőt, valami hívta, és bár évekig nem tudta megfogalmazni magának, ott fenn megtörtént. A teste Krisztust imitálva a hideg kőpadlón, soha többet nem volt olyan metszően hűvös a talaj alatta, rideg és elutasító, mert azt várta, ő tegye meg az első lépést, a férfi testét akarta arra bírni, hogy áldozzon, adjon magából hőt. Előbb a borzongás, aztán a forróság végeláthatatlan hullámai. A fülzúgás, ami elválasztja a benti teret a kintitől, és az egyszerűen megszűnik lenni, eggyé válik a kettő, végre nincs benne kétség. A Holdra lépve a kétség szűnt meg. Valami másért, nagyobbért, többért lépett ki az űrbe, az elején legalábbis magával ezt hitette el, és a Földről nézve képernyőkön mások is ezt hitték, de ő ott egészen mást élt át. Nem volt értelme a különbözőségnek és a másságnak, az első lépése és az azt követő összes, mindenkié volt, egyszerre összpontosult benne minden idő és minden tér, a régi városban töltött tíz év, a gyerekkor nyarai, a platánok integető tenyere, amiről azt hitte, maga az Isten szólítja, lépjen felé. Ábrahám és Izsák története jutott a nő eszébe, hogy az apa elindul feláldozni a fiát, szó nélkül, mintha ez a világ rendje szerint való lenne, és a Holdon ezt majd ő is így magyarázza, hogy micsoda félelmetes történet ez, ilyet kérni, hogy öld meg azt, akit a legjobban szeretsz a világon. Sokat beszélgettek erről a nővel, hogy mit jelent az áldozat, mint jelent hinni és bízni abban, akit Istennek, Gondviselésnek neveznek, hogy egyáltalán elnevezik, hogy közelebb legyen, elérhető távolságban. A Holdról is ezt mondták. A lengéscsillapítók össze se nyomódtak, olyan puhán tette le a kompot. 1,2 méteres huppanás, szinte homokba. Elfeledtette a hideg kőpadlót. A nedves hamura emlékeztető por mindent belepett. Fájt a torka, könnyezni kezdett, ez volt az a pillanat a lélekben, amikor Ábrahám magasra emelte a kést a fia felett. Mondogatta, a Holdnak nincs légköre. Mondogatta, így nincs kopás. Nincs tér, nincs idő, csak a pillanat, amiben lépek éppen most, az állandó áramlás. Később kutatások mutatták ki, a holdpor a tüdőre és az agysejtekre is káros, se levegő, se gondolat, csak a puszta lét. Egyetlen Omega óra az űrben a bal csuklóján, mert a jobbon a nőtől kapott vékony fekete madzagot hordta, azt vitte magával az égbe. Szabad visszatérési pályán haladva kivételesen pontos manőverezéssel három nap alatt érte el. A híradások szerint nem raktak kilincset a kompra, de ez hazugság. Volt kilincs. Észben kellett tartani, hogy nem szabad maga mögött teljesen becsukni az ajtót. Fennállt az esélye annak, hogy a fülke ismét nyomás alá kerül. Ebben az esetben viszont nehéz lett volna kinyitni az ajtót, ami veszélyes, ha ő épp a Holdon jár. Csönd és sötétség. Holdárok és vége nincs zuhanás. Üresebb lett nélküle a Föld. A nő felnézett az égre. Az angyalt tisztán látta maga előtt. Pedig zúgott a füle, és a szemét is bántotta az erős fény. De belenézett. Kék volt az angyal a vibrálásban, ő kéknek látta, mint a Holdról a Földet. Nem kell több égő áldozat. Nem kell több vér. A birtoklás helyett gondolj arra, hogy minden, amid van, és mindenkid, akit magadénak hiszel, ajándék. Csak legyen készség és tudat. Hit abban, hogy mindig van vissza. Készséget az áldozatra, a bizalomra, tudni, hogy minden érted van, bár te vakon hinnél egy káprázó világban, ahol nincs igazság. A nő szeme barna pézsma. Elnyílnak a platán levelei, végigsimítja az arcát a nap, akár a Teremtő. A hideg és a forróság összeegyeztethető. Nyár van, úgy jövök el a miséről, hogy ne kelljen a pap szemébe nézni. Még idő előtt. Mondta, hogy a dolgoknak nincsen vége, hogy vissza fog jönni. Nem értem még, de hiszek neki. Megszámoltam, tizennégy idős nő és két férfi volt rajtam kívül. Az egymás köszöntésénél felragyogó arcok, hogy még te is élsz. Hátulról összetört testek, a megroppant hát és a kacska gerinc az élet kicsúfolása. A haj rövidre vágva, némely dauerolva, elmosolyodom, nohát, mégis van hiúság. Púderillatot ereget a test, ahogy megindulnak a lépcsők felé, vékony fonálon tartja a sárkányt. Nézem, ahogy repül felfelé.

Szkafanderben érkezett – Interjú Peer Krisztián költővel

Publikálás dátuma
2019.07.20. 10:20

Fotó: Molnar Adam / All rights reserved
Nem tesz lakatot a szájára, sem verseiben, sem interjúiban. Az őszinteségéért sokan csodálják, ugyanakkor vannak, akik épp ezért elítélik vagy akár elítéltetnék… Új, a könyvhétre megjelent, Nem a sajátod című verseskötetébe is belekeveredik a NER, de fontosabb ennél a saját élete és a(z alanyi) költészet megannyi megszólalási lehetősége, formája és műfaja, egészen a gyerekversek nyelvezetéig. Peer Krisztiánnal tragédiáról és boldogságról is beszélgettünk.
Két éve a 42 című kötetével 15 év kihagyás után tért vissza. Az irodalmi közeg mennyire változott, milyen érzés újra megmártózni benne, lehet-e lubickolni?  Jó volt újra találkozni régi kollégákkal, nagy szeretettel fogadtak. Gyanús. Kimaradtam tizenöt év körbesértődéseiből, bele kell húznom. Az lubickol, aki nem szeret úszni. A munkában sokkal több az önfeledt pillanat, mint az úgynevezett szórakozásban. Megmártózni ugyan a jéghideg vízben szokás, de a mártózik igében ott visszhangzik az irtózik. A 32 fokos ülőmedence vize zárás előtt. De ha benne vagy, akkor már jó. Csak ne gondolj bele. Sok kiváló író irtózik az írótársaságoktól, én nem. Az én gyenge lábakon álló íróidentitásomnak valószínűleg az ilyen társasági simi-simi megerősítésekre is szüksége van. Kínos. De ha közeg alatt az intézményeket, írószervezeteket, lapokat, tanszékeket értjük, akkor sokat változott a kép tizenöt év alatt. Kivéreztetni, korrumpálni, eltiporni, bekebelezni. Vannak tanítványaim, olyan döntések meghozatalára kényszeríti őket a NER, amelyben amúgy a teljes tudatos életüket töltötték, amilyeneket az én generációmnak nem kellett meghoznia a csalókán boldog kilencvenes években. Megélhetés, munka, ösztöndíj a kisgömböcszerű kifizetőhelyeknél, de mekkora önfeladás hozzájuk folyamodni. Nézz meg egy NKA-döntést! A kortársaim zöme családos ember, életművet építettek, van mit félteniük. Hogy is mondjam, furán fest ma az, aki lubickol a fuldoklók között. Nem is lubickolni szokás, hanem lavírozni. Különalkuk, személyes ismeretségek – ideig-óráig megelégszik a NER azzal, hogy csak korrumpál, amíg egy másikat elfoglal vagy eltapos. Itt a diszkréció a menő, nem a szolidaritás. Pedig szerintem például nem kéne az elfoglalt Petőfi Irodalmi Múzeumba bemennie senkinek, aki rossz szájízzel teszi ezt, a Margó Irodalmi Fesztivállal se, a Margónak se. Az igazgatói pályázat szakmaiatlan lózungjai miatt, a nyilatkozatok miatt. Ha az csak kifele duma, vezérvakítás, annál nagyobb a baj. De persze értem azt a logikát is, hogy miért adnánk fel ellenállás nélkül az állásainkat. Csak a fejlécet cserélik ki, mert a tartalom mi vagyunk. És tudom, hogy nagyon sok jó ember dolgozik ott, kivárnak, velük is empatizálok, sőt drukkolok nekik. Nincs jó megoldás. Tehát nem a bojkott a megoldás?  Dehogynem, „a közismerten sikertelen költő” egyszemélyes bojkottja, amit Erdős Virágtól lopott. Virág már a Várkertben sem lépett fel ősszel, időben kapcsolt, akkor én még – túl későn értesülve a helyszínről – más megoldást választottam. Először is szkafanderben érkeztem, hogy majd elmondhassam a gyerekeimnek: ezekkel nem érintkeztem, nem szívtam egy levegőt. Lásd belső emigráció problematikussága. A hajléktalanellenes törvény elfogadásának napja volt, beszéltem a Nagyfa-galeriről, tartottam én is évértékelőt, felolvastam Thoreau A polgári engedetlenség iránti kötelességről című művéből. Aztán gyorsan akklimatizálódtam, azaz kinyitottam egy Tiltott Csíki sört meg a szotyit, és nyakamba kanyarintottam a Puskás Akadémia-sálam. Egy, csak egy lehet az Akadémia. Ilyesmit csinálhatnék most is, de túl öreg vagyok én már bohócnak. Inkább távol tartom magam az utóbbi harminc év legjobb irodalomközvetítő kezdeményezésétől. Ha csak három kollégának eszébe jutott, hogy hol a Peer, már jó. Egy mélyen antidemokratikus közegben vagyunk kénytelenek élni talán még sokáig, nem tehetünk mást, mint hogy a jövőnek dolgozunk. Hogy oldja meg, hogy ne érintkezzen az állami intézményekkel, helyekkel?  Szkafanderrel. Épp az a baj, hogy folyamatosan érzékeny morális döntéseket kell hozni, nincs automatizmus. Te lekérdezed a hely tulajdonosi körét, mielőtt kérsz egy fröccsöt? Akkor valószínűleg a NER egyik alvállalkozójának iszol. Sőt, hát van itt szabad sajtó, annak is fütyülsz. Olvastam, hogy lesz egy ilyen applikáció, amivel egy termékről, szolgáltatásról látni fogod, hogyan kapcsolódik a Mészáros-, Tiborcz- stb. cégbirodalomba, és akkor majd tarthatunk NER-mentes hónapot. Én nem pályázok, mondjuk, az NKA-hoz, egy ilyen kuratóriummal, ne csináljunk már Krisztusból bohócot, de ha egy színház kifizeti egy melómat, abban nyilván van önkormányzati, NKA-s vagy EMMI-s, netán MMA-s pénz, tehát nem jutottam sehova. Próbálkozom az őstermeléssel. Igyekszem olyanokkal dolgozni, akik legalább az MMA-hoz nem pályáznak. Az igazi célom pedig létrehozni olyan produkciót, amelyik művészi kompromisszumok nélkül is piacképes. Például ezen dolgozunk most az Elavult nevű zenekarunkkal. Ha minden koncertünkre eljön 100-150 fizető néző, akkor már csak sokat kell koncertezni. Nekem valószínűleg kisebb az igényem a homárlevesre, mint az uralkodó osztálynak. Egy közmunkásbérnyi összeget pedig összedob nekem havonta egy Dudás Gergő barátom szervezte csoport – ne halat adj a szegénynek, hanem barátot. Volt, hogy „lazított” a bojkotton?  Amikor a Térey Jánosért tartott virrasztáson a PIM-ben odajöttek hozzám a Kossuth rádió Irodalmi újságjától, akkor nem azt mondtam, ami csípőből jött volna, hogy nem szeretnék két közszolgálati sorosozás között Jánosra emlékezni, aki ugyanúgy Soros-ösztöndíjas volt amúgy a kilencvenes években, min én vagy Orbán János Dénes, hanem mentem két ideges kört, hogy miért hoznak ilyen helyzetbe, aztán válaszoltam a kérdésükre. János halála korszakhatár, iszonyú fontos esemény és felfoghatatlan személyes tragédia, ez felülír minden politikai elgondolást. Tragédiából kijutott mostanában: három éve, 25 éves korában veszítette el a szerelmét, Zsófit, akinek a 42 című kötettel állított emléket. Azóta van új párja, Dóri. Hol tart a gyászfeldolgozásban? Uh! Azt majd egy év múlva látom, ha látom, hol tartottam most. Mindennap eszembe jut Zsófi, miért is akarnám, hogy ez ne így legyen. Dóri sem akarja. Ő inkább azt akarja, hogy mosogassak többet, mozduljunk ki többet, mosolyogjak többet stb. stb. Ha nyer, mind a ketten nyerünk. Tudta, mit vállalt, nem tudhatta, én se tudhattam stb. Közben meg tök normálisan élünk a hegyen. Csak ne kellene annyiszor lejönni. De ezekről a kérdésekről versben érdemes beszélni, interjúban ízléstelen. Az új kötet, a Nem a sajátod versei részben a régi és az új szerelem kettősségét szcenírozzák.  Igen, ez a fővonal. Jó kérdés, hogy öntudatlan szcenírozom az életem, vagy csak folyton kapóra jövök magamnak. Mindenesetre pont félidőben a két kötet között volt egy majdnemelvérzős nyelőcsővérzésem, ezzel meg is lett a kötet-tengelye vers. Zsófi elengedésének fontos pillanata ez, hogy kitámolyogtam az utcára, bárhogy hajtogattam is magamnak addig, lám, mégsem akartam meghalni. Abban a versben folyton változik a te jelentettje, hol az olvasót szólítom meg, hol magamat, hol a Zsófit, hol a Dórit, hol idézem magam, ahogy egy asszisztenst. Ez egy fontos ív: ahogy a közös léttevékenység tesz te-vé téged. De hasonló nagyságú élmény volt Fekete Ádám első kötete is, sokat tanultam tőle a hagyományos költői eljárások elengedéséről és kifigurázásáról. Vagy a közös munka Keresztesi Jóskával, akinek igencsak jó füle van arra a groteszkre, nonszenszre, amerre mozdulni akartam. Azt a földet, amin kezdetben bizonytalanul álltam, ő már ősidők óta műveli. Vagy még régebben. Tudtam, hogy pozitív, cliffhangeres véget szeretnék a könyvnek, valami csakazértis boldogsághimnuszt, az persze nem sikerült, de épp a kötetleadással egy időben kellett költöznünk is, eladták a tulajok a nagymarosi házat, ebben ne lássak szimbolikát? Vagy ne merjem észrevenni a boldogságot? És mi ad örömet, boldogságérzetet?  Hazafelé sétálva hallani az énekes rigót, a fülemülét… A szex! …a vörösbegyet, a füzikéket stb. Sok az elhagyatott kert. Szerencsére. Tudod, honnan lehet megkülönböztetni az énekes rigót a fekete rigótól? Az énekes rigó kényszeresen ismétel, ő költő. A kertben nőnek a karalábék, érik az egres. Kiújul az eper-szeder háború. Rágyújtok. Volt Szolnokon egyszer egy beavató színházi meló, Szabó Máté csinálta. Sok kis szobán át vezettük a nézőket, az egyik szoba a 10 másodperc boldogság volt, azzal az effekttel, hogy tíz másodperc után szigorúan vége. De mi legyen a boldogság? Rántott hús, cicis csaj, Bach? Na itt a baj. Nem formalizálható. Kinek mi a boldogság. Hogy érd el, hogy érezze? Azt találtam ki, hogy rángassanak be ebbe a szobába, nyissák ki erőszakkal a szádat, jöjjön a náci fogorvos, túrjon a szádba a kampójával meg a tükrével… Uram, az ön fogai teljesen rendben vannak!

Elavult

A 42 című kötet után Peer Krisztián nem akart a gyászköltő pózába „belekövesedni”. Színházi és dalszövegeit megmutatta színész barátjának, Hajduk Károlynak, majd megalapították az Elavult zenekart. Károly gitárral kísérve énekelni a szövegeket, Krisztián pedig a saját verseit mondja. Eleinte Borsik Miklós volt az ütőhangszeres, ma már Kárpáti Pál és Tóth Andor teszi „alájuk” az elektronikát. Első videoklipjük Sötét van címmel a héten debütált és más rádióbarát számuk is lesz.

Turi Tímea versei

Publikálás dátuma
2019.07.20. 08:27

Fotó: Népszava
Én vétkem Vétkeztem tettel, szóban és gondolatban, mert a szó tett, és gondolkodni is csak szavakkal lehet. Lót felesége visszafordul, és megy tovább Évekig vártam arra, hogy valami történjen, és utólag hálát adtam a sorsnak, hogy nem zavarta meg semmi a nyugalmamat. Az eset A nagy darab fiúk tetszettek neki. Ha izmosak voltak és szőrösek, ez volt a gyengéje. Ha társaságban bemutattak neki egy ilyen férfit, zavartan az italát keverte, hogy minél kevesebbet kelljen ránéznie. Hiszen foglalt volt, és az is akart maradni. Mégis egy reggel, amikor munkába ment, a férje még aludt, csodálkozva nézett vissza az ajtóból. Alig látszott a takaró alatt, olyan törékeny volt, és az álla élesen világított, akár egy görög szobornak. A férfi, akit szeret, akivel együtt fog megöregedni. Hogyan történhetett, hogy mégsem az esete? Az elkerülhetetlen  Vajon mit tennék, ha kopaszodó férfi lennék? Úgy tennék, mintha nem venném észre, a fodrásznak változatlan utasítást adnék, és próbálnék mindenkire szemből nézni, hogy ne lássák, a fejem búbjáról terjed a folt? Vagy épp ellenkezőleg: ami van, azt hosszabbra hagynám, hátha eltakarná a hiányt, esetleg át is fésülném a maradék tincseket? A legvalószínűbb, hogy kopaszra nyírnám magam, mintha én akartam volna így, és teljesen. De bármit tennék, lenne-e hozzá elég bátorságom, hogy elfogadjam: vannak dolgok, amiket megváltoztatni nem tudok, amiket befolyásolni nincs hatalmam. Hogy vannak dolgok, amik bár engem érintenek, de a bekövetkeztükhöz nincs közöm.
Szerző
Témák
versek