Néma szégyen - Sokszor teljesen magára marad a szexuális abúzus gyerek áldozata

Publikálás dátuma
2019.07.21. 07:00

Fotó: Shutterstock / Shutterstock
Felfoghatatlan és sokkoló, ha egy felnőtt, ráadásul az esetek nagyobb részében családtag szexuális erőszakot követ el egy gyereken. Az esetek többsége rejtve marad, az áldozatok nagy része nem beszél az őket ért traumáról. Ha mégis, gyakran a saját családjuk sem hisz nekik, így évtizedek múlva is szenvednek a támogatás hiányától. Ráadásul romokban az ellátórendszer is, az abúzuson átesett gyerekek töredékének sem tud megfelelő ellátást biztosítani az állam.
Gyermekkori szexuális abúzus. Szavak, amiknek már a kimondásától is összébb szorul a gyomor, szinte felfoghatatlan, de minden 6-7. lányt és minden 10. fiút ér valamilyen típusú szexuális bántalmazás 18 éves kora előtt. Ez lehet akár egy dörgölőzés a buszon, amit valaki akarata ellenére szenved el, de súlyosabb esetekben szexuális erőszak is. Gyakran azonban nem idegen, hanem éppen egy családtag követi el a megbocsáthatatlant: a szexuális abúzust elkövetők 90 százaléka közeli ismerős, kétharmada pedig családtag. Minderről egy nyári délutánon beszéltek szakemberek Budapesten, egy kríziskommunikációról szóló eseményen.  

Valóság helyett struccpolitika

„Sok szülő azért utasítja el a gyermekét, amikor ilyen történetet hall tőle, mert nem tud mit kezdeni a helyzettel, hihetetlenül ijesztő a gondolat, hogy amit a gyerek mond, az igaz. Szinte képtelenek felfogni, hogy az abúzus valóban megtörtént, és egy általuk ismert és szeretett ember az elkövető. Ezért folytatnak sokan struccpolitikát” – mondja Pócsné Berkesi Zsuzsanna. A nyílt tekintetű, kedves nő őszintén beszélt arról: gyermekkorában őt is éveken át bántalmazták szexuálisan, és hosszú idejébe telt feldolgozni a múltat. Az igazi szembenézés akkor kezdődött számára, amikor gyermeke annyi idős lett, mint amennyi ő volt a történtekkor. Akkor hirtelen felszínre törtek benne a régi emlékek. Mégis, először a gyermekét vitte pszichológushoz, mert a lányuknak megváltozott a viselkedése, szorongani kezdett. Végül kiderült, hogy a gyermeknek valójában nincs baja, az édesanyja zaklatottsága hat rá. Ez­után Zsuzsanna sokáig járt terápiára, hogy feldolgozza az évtizedekkel korábbi eseményeket. „Ezek a történetek 30-40 évvel később is kísértik az áldozatokat, akiknek nem a fizikai, hanem a lelki sérüléseket a legnehezebb helyre tenni, hiszen gyerekként cinkosnak érzik magukat, mintha ők is bűnt követtek volna el. Egy ilyen titok óriási erővel nehezedik egy gyerek lelkére, nem akarja, hogy kiderüljön, mert úgy érzi, akkor már nem lesz szerethető. Elkezdődik egy állandó színjáték. Felnőttként gyakran él csapongó életet, nincs megfelelő önbecsülése és segítség nélkül könnyen köt ki bántalmazó kapcsolatban. Aztán a gyerekvállalásnál »borul a bili«” – mondja Zsuzsanna, aki férjével, az újságíró Pócs Balázzsal együtt áll a plénum előtt. Úgy vélik, itt az ideje, hogy ne csak titokban lehessen beszélni a témáról, ami sajnos máig tabunak számít a magyar társadalomban. Ezzel pedig csak megnehezítik a trauma feldolgozását az érintetteknek. A pár létrehozta a beszeljrola.hu oldalt, ahol név nélkül oszthatják meg történetüket a gyermekkori szexuális abúzust elszenvedett nők és férfiak. A honlapon már több mint 300 történet olvasható, sokan azért mertek írni a borzalmakról, mert erőt adott nekik a tudat, hogy nincsenek egyedül.  

Hazudsz, kérj bocsánatot!

A legrémisztőbb, hogy gyakran a család is hazugsággal vádolja az áldozatokat, és az is előfordul, hogy rossz szemmel nézik, amiért évtizedekkel később beszélnek a gyermekkorban történtekről. Hiszen „az már olyan régen volt, miért kell felhánytorgatni”. A Beszélj róla oldalán sorjáznak a szívszorító történetek. „Kicsi, egészen kicsi voltam. Mindig is tudtam, hogy »ez« történt velem. Semmire sem emlékszem, csak tudom. Fájt, féltem, sírtam, könyörögtem, de én voltam a kis királylánya… Mozdulatlanul kellett maradni, aludtam, s arra ébredtem, hogy simogat, betapasztotta a számat. Most is él. Sajnos… Senki nem hitt nekem, egyszer bevettem egy csomó gyógyszert felnőttkoromban, felhívtam anyát, s elmondtam neki. Rágalmazásnak vette, azt mondta, beteg vagyok, hogy ilyeneket gondolok. Megharagudott. Apám mentegetőzött. Testvéreim megharagudtak rám. Nekem kellett bocsánatot kérni mindenkitől. Tőle is” – írja a fiatal lány, Jeny, akinek a példája nem egyedi. Pócs Balázs szerint sok érintettől kaptak olyan visszajelzést, hogy a beszeljrola.hu honlap volt az első lépés, ott írtak először a velük történtekről, és ezt követően tudtak szakszerű segítséget kérni; túllépni a félelmen, hogy nem hisznek nekik. „Ha egy ilyen esemény kiderül, ez az egész családot megrázza, mindenki számára felborul a világ rendje, és mindez feldolgozhatatlannak tűnik. Ezért választják sokan azt a hozzáállást, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is” – mondja Balázs. Pedig attól, hogy nem beszélnek róla, ezek a történetek még ott vannak, mérgeznek, és sok családot tesznek tönkre észrevétlenül. „Ideje megtörni ezt a titokspirált és hinni az áldozatoknak. Ha meghallgatjuk és komolyan vesszük őket, az elkövetők sem mondhatják majd olyan magabiztosan: úgysem fognak hinni neked” – hangsúlyozza a házaspár.  
A kép illusztráció
Fotó: Shutterstock

Romokban az ellátás

Tíz éve foglalkozik a gyerekként és felnőttként szexuális bántalmazást elszenvedett áldozatokkal Szőke András pszichológus, aki szerint a segítés sosem egy protokoll szerint zajlik, mindig minden attól függ, hol tart az érintett. A folyamat a bizalomra épít. Van, aki néhány alkalom után már tud beszélni a vele történtekről, de előfordul, hogy ez évekbe telik. „A szexuális bántalmazások 80 százaléka családon belül történik. Amikor egy olyan felnőtt bánt egy gyereket, akinek az lenne a feladata, hogy védje, ott nagyon mélyen sérül a bizalom. Az áldozatok gyakran felnőttként is a gyermeki bizalmat keresik, de azt már sosem kaphatják vissza, ezért kifejezetten nehéz számukra a kötődés. Jelen van egy állandó rettegés az elutasítástól. Előfordulnak szexuális problémák is, nehezen választják szét a bántást és az egészséges szexualitást” – mondja lapunknak a pszichológus. Szőke András szerint egy ilyen trauma valamilyen módon min­denképpen hat a későbbi szülő-gyerek kapcsolatra is. Aki nem kap szakszerű támogatást és nem dogozza fel a vele történteket, annál hiányos szülő-gyerek kapcsolat alakul ki, amit a gyerek mindenképpen megszenved. Aki járt terápiára, annál finomabb formában érződik a hatás, és valójában ez a cél. Korábban az  sos.hu­ oldalon úgy nyilatkozott a pszichológus: szakaszosan kell kezelni a traumatizált gyerekeket. Például hat-hét évesen jó, ha járnak pár hónapot te­rá­piá­ra, aztán a prepubertásban érdemes visszamenniük, majd az első párkapcsolat idején is. Hiszen egy hatéves gyerekkel nem lehet arról beszélni például, hogy milyen egy szexuális kapcsolat. Ez addig folytatódik, amíg szülővé nem válik, hiszen akkor érti meg a szülő-gyerek viszonyt, azt a kontextust, amiben a bántalmazás megtörtént. Mint mondja, minél kisebb egy gyerek, annál könnyebb vele elhitetni, hogy rendben van, ha egy felnőtt tárgyként „használja”. Bár a fizikai fájdalom is megrázkódtatásként hat, de mikor rájön, hogy amit átélt, az nem normális, akkor teljesedik ki a trauma. Magyarországon egyébként nagyon esetleges, hogy milyen segítséget kap egy gyermek, mi történik vele az ellátórendszerben. A pszichológus szerint, bár vannak szakértők, könnyen előfordul, hogy olyan helyre kerül az áldozat, ahol nem tudják megadni neki az empátiát, amire szüksége lenne. Az ellátórendszer nem tudja fogadni az áldozatokat, pedig így is csak töredékük kér segítséget, a kutatások szerint egy napvilágra került esetre húsz titokban maradt történet jut. Sokan pedig azért sodródnak a rendszer peremére, mert nincs pénzük kifizetni a magánellátást, az állami segítségnyújtás pedig nem megfelelő színvonalú, ha van egyáltalán. Bár szándék már szerencsére akad, de rendszerszinten még nincsenek erre szakosodott központok, a korábbi civil ellátóhelyek pedig elsorvadtak, az utánuk maradt űr nagyon nehezen töltődik fel. Ráadásul Szőke András szerint sokszor az igazságszolgáltatásban sem tudják, hogyan kellene gyerekbarátnak lenni. Vannak ugyan gyerekbarát kihallgatószobák és pozitív tapasztalatok, mégis előfordul, hogy akár ötször-hatszor-hétszer is kihallgatnak egy gyereket, ami óriási lelki teher számára. Ilyenkor újra traumatizálódik, hiszen nem egy olyan közegben beszél, ahol magától, bizalommal telve akarja elmondani az őt ért bántalmat. Ezen mindenképp változtatni kellene, hogy ne bántsuk tovább az egyébként is sérült gyerekeket. Ehelyett inkább álljunk ki mellettük, higgyünk nekik, akkor is, ha felfoghatatlan, amit mondanak.
Szerző

Kalózból karibi kiskirály

Publikálás dátuma
2019.07.20. 17:15

Egy barokk kalandor-lovag karrierje Amerikában

A La Petite Europe nevű hajó 1639. január 12-én vitorlát bontott, és a francia partoktól az Újvilág felé indult. Utasa már nem volt fiatal, élete bővelkedett kalandokban. Máltai lovag, kalóz és rabszolga-kereskedő, admirális, tengeri csaták hőse, Richelieu bíboros bizalmasa. A karibi szigetvilágba tartott, ahol páratlan pályafutása csúcsára ért.
Philippe de Longvilliers de Poincy (1584–1660) úti célja a Szent Kristóf-sziget (Saint-Christophe) volt, amelyet Kolumbusz tiszteletére, a felfedező védőszentjéről neveztek el. Ő lett a Kis-Antillák kormányzója, hivatalos kinevezése szerint ­Gouverneur et Lieutenant Général de Sa Majesté pour tout les Îles de l’Amérique. Barokkos titulus, ahogy maga a lovag is igazi „barokk karakter” volt. Kortársa, Jean Baptiste Du Tertre dominikánus történetíró szerint ellentmondásos személyiség: bátor katona, kitűnő politikus, nagyvonalú, ugyanakkor félelmetes, ellenségeivel kíméletlen.

Korzár, kapitány, kormányzó

Amikor a francia gyarmati társaság, a frissen alapított Compaigne des Îles d’Amérique (1635) kormányzót keresett a szigetre, de Poincy remek választásnak tűnt. A feladat nem ígérkezett egyszerűnek: rendszeresek voltak az összetűzések a rivális európaiakkal, spanyolokkal, angolokkal és hollandokkal, az afrikai rabszolgák lázadoztak, a bennszülötteket megtizedelték a behurcolt betegségek. A nemesembernek kifinomult diplomáciai, katonai, tengerészeti, közigazgatási érzékre volt szüksége, hogy megbirkózzék a nehézségekkel. Amikor huszonévesen, 1606-ban csatlakozott a máltai lovagrendhez, családi hagyományt követett. A történészek 16 rokonáról tudnak, aki katona-szerzetesnek állt a földközi-tengeri szigeten, miután a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend a török elől menekülve Rodoszról Máltára tette át a székhelyét (1530). A rend a Mediterráneum vezető tengeri hatalmává nőtte ki magát, fő bevételi forrása a kalózkodás lett. Rabszolgákkal is kereskedett, persze az anyaszentegyház nevében, pápai áldással – bár azt azért nem állítanánk, hogy Isten nagyobb dicsőségére. Eleinte az ifjú de Poincy is ebben a jövedelmező iparágban tüntette ki magát. Korzárként (engedéllyel rendelkező, állami szolgálatban álló kalózként) egy évtizeden át vezetett rabló hadjáratokat (1610–19). Vakmerősége nem ismert határt. Egyszer túlerőre támadt Egyiptom partjainál, és bár a csatát elvesztette, ép bőrrel megúszta. Hírnevét és tapasztalatait a francia hadiflottánál kamatoztatta, a spanyolok ellen. A súlypont az Atlanti-óceánra tevődött át. Érdeklődése Nouvelle France (a mai Kanada és Egyesült Államok területén fekvő francia gyarmatok) felé fordult. Üzletemberként is fantáziát látott az Újvilágban, jelentős összegeket fektetett be. Altengernagyi rangig vitte, közben bizalmi viszonyba került Richelieu bíborossal (1585–1642). A nagyhatalmú főminisztert a popkultúra A három testőr intrikusaként, a történettudomány az abszolút monarchia megteremtőjeként ismeri – emellett személyesen is érdekelt volt a tengerentúli kereskedelemben, és meglátta, hogy a sokoldalú katona hasznára lehet odaát. Volt még egy nyomós oka de Poincynak, hogy elfogadja a felkérést: összeveszett Bordeaux érsekével, aki egy személyben a flottát is felügyelte, így hiába várta volna az előléptetést a haditengerészetnél. Tapasztalatai, képességei és kapcsolatai tökéletesen alkalmassá tették a távoli sziget irányítására. Csak az ambícióit becsülték alá XIII. Lajos udvarában: a kormányzó rövidesen saját kis birodalmat szervezett a Karib-tengeren, amit élete hátralévő húsz évében többé ki sem engedett a markából, fittyet hányva az otthonról küldött utasításoknak.  

Az első kapitalista

Kormányzói ténykedését egy rabszolgalázadás leverésével kezdte, majd az angolokkal kötött szerződéssel folytatta. Megállapodtak, hogy nem rontják egymás üzletét oktalan vérontással még akkor sem, ha a két anyaország hadban áll Európában. Megegyezett a hollandokkal és a hugenottákkal is, az alku részeként kinek-kinek garantálta a szabad vallásgyakorlást. A szigeten élő kapucinusok erre felháborodtak. Azt várták volna, hogy a katolikus egyház lovagja fellép a protestánsokkal szemben, de nagyot csalódtak. A kormányzónak fontosabb volt a zavartalan kereskedés, inkább a leghangosabban zúgolódó barátokat száműzte. Szót értett a hírhedt karibi kalózokkal is (mégiscsak kollégák voltak…). Hallgatólagosan eltűrte, hogy használják a sziget partjait. Cserébe az ő és partnereinek hajóit nem fosztották ki, ráadásul adó formájában még részesedést is kapott a zsákmányból. Hogy fokozza zsol­do­sai­nak elrettentő erejét, kötelező katonai kiképzést vezetett be a telepeseknek. Közben új kikötőt, raktárakat, utakat, templomokat építtetett. Sőt egy kórházat is, máltai módra: a rend hagyományosan a legjobban felszerelt kórházakat tartotta fenn alapítása, a keresztes háborúk óta – ezért nevezték eredetileg ispotályos rendnek. Kastélya, a Château de la Montagne a szigetvilágban példátlan épület volt, egyszerre pompás és praktikus – a csodájára jártak. Fallal, árokkal és ágyúkkal védett erődítmény, saját vízellátással. Itt létesült az Újvilág első ismert európai könyvtára, gazdag földrajzi, hajózási, történelmi, természet- és hadtudományi szakirodalommal. Háromszáz fős személyzet tartozott a házhoz. Kertjét szökőkutak, egzotikus növények díszítették, távolabb istálló és disznóól is volt. Futotta mindenre, mert a biznisz virágzott. A cukornád és a dohány volt a két legsikeresebb gyarmatáru, de nagy nyereséget hozott a gyapot és az indigó is. A francia kalandor vállalkozóként is rátermettnek bizonyult. Pierre Cultru francia történész azt írja róla, hogy „kora első kapitalistája volt az Antillákon”. Forgatta tőkéjét, újabb és újabb befektetési lehetőségeket keresett. Gazdálkodása mintául szolgált sok későbbi telepesnek, nem is csak honfitársainak. Ültetvényein hétszáz rabszolgát dolgoztatott, három cukormalmában sok szabad munkást is. A már idézett Domonkos-rendi krónikás rossz szemmel nézte ezt, nála azt olvassuk, hogy a kormányzó „devinrent très rich aux dépens du pauvre­ peuple”, vagyis a szegények kárára lett nagyon gazdag. Pedig amikor szerzetes lett, szegénységi fogadalmat tett, de ez nem gátolta a vagyongyűjtésben. Könnyedén átlépett a szüzességi fogadalmán is, kastélyában párizsi divat szerint több udvari szeretőt tartott. A máltai lovagok esküjének harmadik eleme az engedelmesség – kiderült, ezt is rugalmasan értelmezte.  

Lovagias megoldások

Richelieu és XIII. Lajos halála után fordult a kocka Franciaországban. Az új főminiszter, Mazarin bíboros a maga emberét szánta a sziget élére, amikor de Poincy megbízatása lejárt. Ő azonban nem hagyta veszni az életművét. Kijelölt utódját elzavarta, és megüzente, hogy a gyermek XIV. Lajostól (1638–1715) nem fogad el utasításokat. Az udvart lefoglalta a harmincéves háború, nem tudta érvényesíteni akaratát a távolból. Végül beletörődött a helyzetbe, sőt meghosszabbította a lovag kinevezését – mégiscsak jobban mutatott, ha „Őfelsége akaratából” kormányoz, mintha annak ellenére. (A későbbi Napkirály csak a hősünk halála utáni évben vette kézbe az államügyeket.) De Poincy ekkortól kiskirályként viselkedett. Hódítani kezdett, fennhatóságát – részben erővel, részben újabb ravasz alkukkal – további területekre terjesztette ki az Antillákon: a Szent Márton-, a Szent Bertalan- és a Szent Kereszt-szigetre (Saint-Martin, Saint-Barthélemy, Saint-Croix). Miután véget ért az európai háború, előre menekült: bonyolult diplomáciai manőverekkel elérte, hogy a pénzszűkében lévő francia kincstár eladja a négy szigetet a máltai lovagrendnek (1651), ilyenformán a helyén maradhatott. Idővel a máltaiak is megpróbálták leváltani, de az ő emberük is dolgavégezetlenül távozott; de Poincy haláláig ragaszkodott apró birodalmához. A máltai uralom alig élte túl, a szigetek visszaszálltak francia tulajdonba. A lovagrend kudarcként élte meg a rövid karibi kísérletet, többé nem is akart tengerentúli gyarmatokat. Saint-Christophe 1983 óta független állam Saint Kitts és Navis részeként, a Brit Nemzetközösség tagja. Saint Croix az Egyesült Államokhoz tartozik, Saint-Barthélemy változatlanul Franciaország tengerentúli birtoka. Szent Márton szigete, ahol két éve végigsöpört az Irma hurrikán, egy darabka Európa az Antillákon: északi fele francia, a déli holland államterület. A határ máig ugyanott húzódik, ahol de Poincy kormányzó 371 évvel ezelőtt meghúzta. Az előkelő jachtkikötő, Port Longvilliers neve azóta is a kivételes kalandorra emlékeztet.
Témák
történelem

Kis csodák, ha találkoznak

Publikálás dátuma
2019.07.14. 21:10

Hiánypótló klubot álmodott meg egy édesanya autista gyermekével, ahol végre egymásra találhatnak a nem hétköznapi fiatalok. Az első Csudibogár-találkozón jártunk, ahol kiderült, milyen különleges képességei lehetnek az autistáknak és mekkora bajban van egy szülő, ha megfelelő iskolát szeretne találni gyermekének.
Helyes, tiszta tekintetű, nyurga kiskamasz áll a színpadon és boldogan meséli, hogy neki bizony már három barátja van – mindannyiukkal most találkozott. Név szerint is megemlíti őket, ennek hallatán Eszter, Beni és Kristóf felpattannak és körbeintegetnek, hogy jelezzék, igen, ők azok! A hallgatóság meghatottan figyel. A színpadon álló, 13 éves Bence autizmus spektrumzavarral élő kamasz, aki most önfeledten játszik új barátaival. Nagy szüksége volt már erre a változásra, ugyanis magántanulóként gyakran volt magányos. Édesanyja látta, mekkora szüksége lenne fiának a társaságra, ezért együtt kitalálták, hogy létrehozzák a hiánypótló Csudibogár Clubot, ahol megismerkedhetnek egymással a Bencéhez hasonló, nem hétköznapi gyerekek. Az ötlet másokat is lázba hozott, és június végén már legalább 40 ember sürgött-forgott a legelső találkozón, amiről a Facebookon értesültek.  „Minden autizmussal élő gyermek és fiatal számára szeretnénk lehetőséget biztosítani arra, hogy megtalálják, aki hozzájuk hasonló, és barátokra leljenek egymás között. Egy különleges, aktív közösséget szeretnénk építeni, ahol megtanulhatjuk azt is, hogyan tudjuk támogatni és önálló életre nevelni a mi kis csudibogarainkat” – mondja Buday Kollárik Tímea, Bence édesanyja. A havonta egy alkalommal rendezett találkozó helyszíne sem mindennapi, a Pre­mier Kultcafé Európa legnagyobb alapterületű fogyatékosságbarát közösségi és kulturális tere, ahol üzemel kávézó, pékség, mozi és egy akadálymentes rendezvényterem is, változatos programokkal. Ez egy integrált munkahely, ahol fogyatékossággal élők is dolgoznak – értelmi sérültek, hallássérültek, Down-szindrómások és autisták. A találkozó napján is pörgött az élet a kávézóban, egymás után hordták ki a rendeléseket a mosolygós, kedves pincérek. A hely annyira kellemes hangulatú, hogy akkor is érdemes betérni, ha csak egy presszókávéra van idő. 

Rossz bolygóra született

„Ahogy én mondanám, kis beszéd egy új baráttal, de hatalmas lépés az életemben” – mondja Bencus a színpadon állva. Nem beszél hosszan, inkább visszatér a barátaihoz, akikkel egyre lelkesebben szaladgálnak a színpad két oldala között. Édesanyjától megtudom: már nagyon sok mindenen mentek keresztül. „Nem is szeretnék belemenni abba, hogy milyen fejlesztések és nehézségek voltak, vagy hogy milyen érzés az, ahogyan a tudatlan emberek néznek rám, ha Bencus a túlhallása miatt picit máshogy reagál hangokra, helyzetekre, mint egy átlagos gyermek. Mi mindig úgy éltük meg, hogy Bencus egy csoda, aki ­rossz­ bolygóra született. Vele együtt meg kell oldjuk, hogy ezen a világon boldog legyen és érvényesülni tudjon. A lényeg, hogy csodálatosan fejlődik és gyönyörű, kedves, okos gyermek. Hat éve zongorázik, táncol és kicsi kora óta képregényeket rajzol – verset is úgy tanul, hogy lerajzolja. Nem vágyik másra, mint hogy mindenki szeresse és elfogadja” – mondja Tímea. Nem Bence az egyetlen ilyen kis csoda a teremben. Már az első alkalommal is közel 20 csudibogár beszélgetett vagy játszott egymással a színpadon vagy mellette. Gyerekek és kamaszok, akik egyébként nem találnának egymásra. A találkozó ötlete nemcsak a budapestieket mozgatta meg: a 16 éves Saci és édesanyja, Lengyel Zsófia például Szentendréről érkeztek. A magas, mosolygós, nagy hangú lány szinte azonnal megismerte egyik iskolatársát, aki addig nyugodtan üldögélt egy széken, és az egyik szervezővel játszott. Lelkesen odaszaladt hozzájuk, egy ideig leste, mit csinálnak, majd ő is beszállt. Én is melléjük álltam, és nosztalgiával figyeltem a játékot: gyermekkoromban mi is sokat szórakoztunk ilyen összekötött madzaggal, amit különböző technikákkal vettünk át egymás kezéről. Ha valaki nem volt elég ügyes, a madzag szétbomlott. Ha ügyesek voltunk, különböző minták jöttek ki. A lányok elmélyülten játszottak, míg Saci édesanyja arról mesélt: nem speciális iskolába járnak, de egyelőre nincs gond Sacival, aki nyitott, csupa szív, lelkes kamaszlány. „Nagyon jó a memóriája, ha valamit be kell magolni, például a matekpéldákat, az kiválóan megy, de ha meg is kell érteni az anyagot, az már nehezebb. Negyedikes korában lett gyanús, hogy még mindig elsősökkel játszik. Visszagondolva, korábban is voltak jelek, melyekből következtethettem volna az állapotára, de ezeket akkor még nem értettem. Kezdetben nevelési tanácsadóba jártunk, majd pszichológushoz. Végül egy barátnőm hozakodott elő az autizmussal, aminek elkezdtem utánaolvasni. Fel is vetettem a pszichológusnak, akihez jártunk, de ő csak annyit reagált, hogy „ne címkézzük a gyereket, ne skatulyázzuk be – idézi Lengyel Zsófia. – Saci egy átlagos intelligenciájú, jól funkcionáló gyerek, így szerencsénk van, de későn kaptunk segítséget. Az érzelmei kifejezésével most is nehézségei vannak. Ha például szomorú vagy rosszkedvű vagy bármi miatt nem érzi jól magát, mindig csak annyit mond, hogy fáradt. Az érzések megvannak neki, de a hozzájuk társítható fogalmak már nem tiszták számára” – mondja Lengyel Zsófia. Saci most láthatóan vidám, nagy hangon, önfeledten meséli a sztorikat az iskolatársának, akivel időközben másokhoz is odamennek. Van, aki nehezen nyit az ismeretlenek felé. Egy törékeny alkatú, sápadt kamasz lány például sokáig csendesen üldögél és csak megfigyel. Vonakodva válaszol a neki feltett kérdésekre, de ahogy telik az idő, kezd fel­engedni ő is, és hamarosan már társas játékokról beszélget egy hasonló korú, magas, jámbor fiúval.  

Ne legyenek „eldugva”!

A hazai diagnosztikai nehézségekre nem csak Saci példája világít rá, többen is meséltek az édesanyák közül arról, hogy sokára derült ki, autizmus spektrumzavara van a gyereknek. Ez leginkább azért problémás, mert így ők később kapják meg azokat a segítségeket, amelyek megkönnyíthetik az életüket. Emellett többen megjegyezték azt is, hogy mennyire nehéz olyan intézményt találni, ahol megfelelően képzett pedagógusok foglalkoznak az ­autizmussal élő gyerekekkel. Szalontai Enikő gyermeke, Beni például nem speciális iskolába jár, hanem integráltan tanul, de egy gyógypedagógus-hallgató rendszeresen vele van, ő támogatja, ha elvesztené a fonalat. Nélküle ez nem menne. Persze ezt a pluszsegítséget a szülőknek kell finanszírozni. „Beni magasan funkcionáló autista, aki nagyon szeret ismerkedni, beszélgetni. Nagyon szép kezdeményezés ez a Csudibogár Club, kell, hogy az autizmussal élők is tartozzanak valahová, megtalálják a helyüket a világban, ne legyenek „eldugva”, hanem igenis részei legyenek a közösségnek” – mondja az édesanya. Később Benivel is beszélgetek, két játék között arról mesél, nagyon jól érzi magát a klubban. Bencéhez hasonlóan (akivel egyébként már barátok) ő is nagyon szereti a zenét, hegedülni is tanul. Ahogy Beni vagy Bencus példája is mutatja, az autisták egy része ép intellektusú, vagy magasabb intellektussal bír, csak nehézségekbe ütközik számukra a társas kapcsolatok kezelése, éppen ezért nagy szükségük van a kortársak, osztálytársak megértésére, támogatására, elfogadására. „Minden gyermeknek fontos, hogy legyenek barátai, ennek a lehetőségét nem vehetjük el egy autista gyermektől sem, de esetükben sokkal több energiát kell fordítani arra, hogy megtanítsuk nekik, miképpen működik ez, hogyan kell viselkedni egy-egy szituációban” – mondja Kővári Edit, az Autisták Országos Szövetségének elnöke. Ahhoz, hogy megfelelő támogatást és segítséget kapjanak ezek a gyerekek, óriási szükség lenne autizmushoz értő pedagógusokra, gyógypedagógusokra is. A hazai iskolákban azonban egyelőre nemigen tudják kezelni a speciális igényeket, mivel nincs a rendszerben elég gyógypedagógus. Még úgy sem, hogy Európában egyedülálló módon csak nálunk van autizmus szakirányú képzés a felsőoktatásban. „Jellemző a magyarországi helyzetre, hogy jogszabályban biztosítva vannak ugyan az autisták számára az egyenlő esélyek az oktatáshoz, neveléshez, fejlődéshez, de a feltételrendszer sajnos nem adott hozzá, ekképpen a köznevelésnek komoly vesztesei az autista személyek. Azt, hogy hogyan lehetne javítani a feltételrendszeren, pontosan tudjuk. Szeretnénk, ha az ehhez szükséges döntések is megszületnének” – mondja Kővári Edit.  

Rejtve maradt képességek

Ha egy autista gyermek, aki az iskolában vagy az óvodában addig teljesen „problémamentes” volt, egyszer csak „kiborul”, és mások számára furcsán kezd viselkedni, akkor az az autizmus szempontú megértés, a támogatás hiányának következménye. A viselkedése ilyenkor egyfajta jelzés, segélykiáltás. „Sok tévhit és negatív hír kering az autistákkal kapcsolatban, ezért a szülőknek gyakran iskolát sem könnyű találni. A feltételrendszer- és a szakemberhiány, valamint a viselkedéses tünetektől való félelem miatt ugyanis nem fogadják ezeket a gyerekeket” – mondja szomorúan az elnök. Vannak, akik nem integráltan tanulnak, hanem speciális iskolába, kis létszámú csoportokba járnak. Esetükben intellektuális képességzavar is felmerül, ezt a laikusok értelmi fogyatékosságnak nevezik, pedig az autisták esetében ez nem ilyen egyértelmű és egyszerű. Kővári Edittől megtudjuk: könnyen előfordulhat, hogy valaki súlyos állapotú, nem beszélő autista, de közben kimagasló képességei vannak például matematikából, ami lehet, hogy sosem derül ki, mert nem kap megfelelő, autizmus szempontú segítséget. A pedagógusoknak sokféle speciális tudásra lenne szüksége, de többségük nem rendelkezik széles körű tudással a sajátos nevelési igényekről. Éppen ezért utazó gyógypedagógusokkal próbálja a rendszer biztosítani a speciális szakmai tevékenységet, akik kijárnak az iskolákba és néhány órában fejlesztik a gyerekeket. Ez persze segítség, csak sajnos nem elég, hisz egy autistának folyamatos támogatásra volna szüksége. A cél az lenne, hogy ne csak heti egy-két alkalommal kapjanak egyéni fejlesztést ezek a gyerekek, hanem biztosítva legyen számukra a folyamatos szakmai támogatás. Így ugyanis akár igazi szuperképességek is előhívhatók a kis csudibogarakból.

68

Míg korábban minden 100. családot érintett, addig mára minden 68-at érint az autizmus. Ennek oka, hogy egyre pontosabb a diagnózis is. Nem ritka az sem, hogy valakit csak felnőttként diagnosztizálnak. Az autizmust Magyarországon elismerték fogyatékosságként, ezért ugyanazok a támogatások elérhetőek az érintettek számára, amelyek minden más fogyatékkal élő személy esetében. Az azonban komoly probléma, hogy a támogatásokhoz szükséges vizsgálatokat újra és újra el kell végezni, ami komoly megterhelést jelent az érintetteknek.

Szerző
Témák
autizmus gyerekek