Nincs visszaút!

Publikálás dátuma
2019.07.20. 19:45

Kedden kiderül, ki nyeri a brit roncsderbit. A Konzervatív Párt 160 ezer tagja többfordulós előválasztáson dönti el, ki legyen az elnökük, aki aztán egyből a kormány élére állhat. Az eredetileg tízfős mezőny – már megint ez az ostoba casting, kacaghatnánk saját poénunkon, ha a Hír TV-ben lennénk – mostanra kétfősre és leginkább egyesélyesre szűkült.
A brit demokratikus folyamatot persze a világon senki nem nevezi roncsderbinek. A szellemeskedő fordulatot a hazai előválasztási mozgalom láttán találta fel a kormánypárti „sajtó”. Lenézésüket próbálják vele érzékeltetni, azt, hogy mennyire szánalmasnak tartják a próbálkozást, hogy mennyire nem kell félniük tőle. Nyilván ezért fütyörésznek az erdőn át alkonyatkor hazafelé tartó gyerekként... Ifjabb Lomnici Zoltán közjogi kamunak és kutyakomédiának nevezte a budapesti előválasztást. Pindroch Tamás szerint „semmi közjogi következménye nincs, három párt összefogott és csinált egymás között egy roncsderbit”, aminek semmi köze a demokráciához, csupán „három törpepárt csinált egy castingot”. Végül a saját vetélytársa kiválasztását illetően meglepően aktív Tarlós István főpolgármester, előrebocsájtva, hogy szamárságnak tartja a saját önállótlanságáról szóló híreket, annak a Fidesztől független véleményének adott hangot, hogy „az előválasztás közjogi értelemben nem minősül választásnak”. Ha semmi mást nem tudnánk az előválasztásról, csak a kormánypárti véleményeket, akkor is világos lenne, hogy az ellenzék, persze kényszerűségből, miután már minden mással pofára esett, végül a rezsimre nézve veszélyes eszközre talált. Olyanra, mint amilyenről Ivan Sadr „Az utcakő a proletaritus fegyvere” című szobrát formázta: ott hever az ember lába előtt, de észre kell venni és le kell érte hajolni. A régen a moszkvai Lenin-múzeumban kiállított műalkotás 1927-ben készült, ám az előválasztás, akárcsak maga az utcakő, még korábbi találmány. A XIX. század vége felé az amerikai Republikánus Párt – amely leginkább csak nevében azonos a jelenlegi, egyre inkább a szélsőjobboldalra sodródó képződménnyel - tagságának tele lett a hócipője. A párt korifeusai ugyanis egymás között, súlyos háttéralkukkal döntöttek a különböző posztokra pályázó jelöltekről, a folyamatból pedig – no, ilyen Magyarországon, pláne a Fideszben aztán sosem fordulhat elő – teljesen kizárták az egyszerű párttagokat. A példa adott volt, a múlt ködébe vesző Szabadkőműves-ellenes Párt már 1831-ben előválasztással – konkrétan egy nagy országos konvención – állított elnökjelöltet. Az 1890 és 1920 közötti „progresszív mozgalom” aztán maradandó nyomot hagyott az amerikai politikában: az előválasztásból mára mindkét nagy pártra nézve kötelező, aprólékosan szabályozott, részletgazdagsága ellenére egységes rendszerré összeálló jelöltállítási módszer lett. Igaz, az amerikai alkotmányban nincs róla egy szó sem. Persze a pártokról sincs, hiszen ahogyan arról a szövegezésben kulcsszerepet játszó Alexander Hamilton és James Madison idehaza A föderalista címen kiadott alkotmányértelmezésükben írják, „a politikai frakciók” végzetes veszélyt jelentenek a fiatal Egyesült Államokra nézve. Ezek után nem sokkal Hamilton lett a Föderalista Párt első vezére, míg Madison a Demokratikus-Republikánus Párt társelnöke, de hát a demokrácia útjai (is) kifürkészhetetlenek. A mi szempontunkból most az a fontosabb, hogy a derék republikánusok már 1899-ben előválasztással állítottak jelölteket Minnesota állam tisztségeire, két évvel később Floridában pedig az elnökjelöltekre is kiterjesztették a metódust. A lényeg már akkor is a személyi kiválasztás átláthatóbbá tétele, illetve a jelöltek körének a szűk vezetői csoporton túlra való kiterjesztése volt, és ez a mai napig sem változott. Olyannyira nem, hogy a Demokrata Pártban már javában folyó 2020-as elnökjelölt-állító versenyben kéttucatnyian kandidálnak, ami még gombócból is sok. A mezőnyben van 70-en túli és az előírt 35 éves korhatárt éppen csak elérő, fehér, fekete, barna (azaz latin-amerikai származású), kis mértékben indián is, férfi és nő, heteró és meleg, szenátor, kormányzó, kisvárosi polgármester és üzletember is. De senki nem emleget castingot meg roncsderbit, ott a kevésbé degradáló „lóverseny” kifejezés dívik. Közben a párt élvezi a folyamatra irányuló médiafigyelmet, amelyet még az ilyesmiben igazán ügyes Trump elnök is csak erőlködve tud vissza-vissza terelni magára. Amilyen gazdag a Demokrata Párt jelölti mezőnye, szinte olyan sokfélék az előválasztási módszerek. Kezdésnek ott van nyolc és két fél állam, ahol nem a hivatalos választási szerv, azaz a helyi adminisztráció bonyolítja az előválasztást, hanem a pártok saját belső szabályaik szerint szerveznek magánrendezvénynek minősülő jelölőgyűléseket (caucus). A nyolc és kétszer fél úgy jön ki, hogy Kentuckyban csak a republikánusok használják ezt a módszert, a Demokrata Párt „rendes” előválasztást tart, Washington államban pedig fordítva. A politikatudomány, attól függően, hogy ki szavazhat a jelöltekre, megkülönböztet nyílt, félig nyílt és zárt előválasztást. Van ahol a különböző pártok jelöltjeit már az előválasztáson „összeengedik”, az első kettő jut tovább, így előfordulhat, hogy végül csak ugyanannak a pártnak a politikusai közül lehet választani. Demokrata párti politikustársával szemben így lett tavaly kaliforniai alkormányzó a volt budapesti nagykövet, Eleni Kounalakis. (Rá érdemes figyelni, elvégre az előző alkormányzóból lett a mostani kormányzó, kaliforniai kormányzóból pedig lett már elnök is.) Az amerikaiak elsőként ismerik el, hogy a legdemokratikusabb módszerrel – amikor bárki leadhatja a voksát bármelyik párt jelöltjeire – a legkönnyebb visszaélni és igen, már előfordult, hogy a másik párt támogatói szervezetten, nagy számban elzarándokoltak az ellen-oldal gyengébbnek tartott jelöltjére szavazni. De hát senki sem állítja, hogy az előválasztás bombabiztos és manipulálhatatlan eljárás lenne. A politikus ugyanis nagyon alkalmazkodóképes élőlény, gyorsan kitanulja, hogyan idomuljon a verseny folyton változó szabályaihoz. Merthogy azok folyton változnak - a két világháború között például nyolc amerikai állam is visszatolatott a „nyílt” előválasztásból. 1945 után azonban, mivel a rádió és pláne a kor twittere, a televízió elterjedésével a politikusok egyre közvetlenebbül tudtak szólni a potenciális választókhoz, újra megnőtt az igény a jelöltek előszűrésére. A dolog amúgy ragadós, az előválasztás több európai és latin-amerikai országban is terjed – olyannyira, hogy 2000-ben, a szentpétervári polgármester-választás előtt még Oroszországban is volt rá példa. Nem kell hozzá nagy jóstehetség: lesz még előválasztás a Fideszben (vagy inkább kiterjesztve, a magyar jobboldalon) is. Megígérhetjük, hogy a Népszava nem fogja leszólni az eljárást. Ami pedig a demokratikus oldalt illeti, a kocka el van vetve. Akár nyer ősszel Budapesten Karácsony Gergely, akár nem, a szavazók a 2022-es országgyűlési voksolás előtt is ki fogják kényszeríteni az előválasztást.

Sebes György: Magas szőke, magas színvonal

Publikálás dátuma
2019.07.20. 18:33

Fotó: ADRIAN DENNIS / AFP
Közhely ugyan, mégis igaz, az élet a legnagyobb rendező. Így aztán egy izgalmas sportközvetítést aligha lehet felülmúlni.
Oszthatják ezt a véleményt mindazok, akik múlt vasárnap végignézték a wimbledoni teniszbajnokság férfi egyes döntőjét. Pedig nem volt rövid a műsor. Kevés híján öt órán át tartott. De a két főszereplő, Novak Djokovics és Roger Federer végig fenn tudta tartani a feszültséget. Még azokban a menetekben is, amelyeket egyikük vagy másikuk – a remek szerváknak köszönhetően – egyértelműen megnyert. A többség azonban nem ilyen volt. A végjáték pedig egyedülálló. S nem csupán azért, mert először a brit nyílt teniszbajnokság történetében az ötödik játszmában 12-12 után rövidítés következett. Néhány éve volt egy döntő, amely 16-14-nál ért véget, s akadtak ennél hosszabb csaták is – bár nem a döntőkben -, de emiatt határoztak úgy, hogy nem várják meg, amíg kivilágos kivirradtig elhúzzák a meccset. A helyszíni közönség érezhetően a 37 éves svájcinak drukkolt. Nem véletlenül. Kétségkívül ő a szimpatikusabb. Már csak azért is, mert még mindig világszínvonalon teniszezik és játékában mindig benne van egy-egy váratlan, fantasztikus húzás. A szerb meg olyan, mint egy gép. Tökéletesen adogat, a világ legjobb fogadója, csak ritkán hibázik. Ám ezúttal a szokottnál többször. Nem használta ki, amikor elvette Federer adogatását. Ám aztán a svájci sem tudta beütni a győztes pontot. Érdemes volt tehát az Eurosport 2-re kapcsolni és aztán már nem lehetett onnan elszabadulni. A kommentátorok pedig alkalmazkodtak a különleges alkalomhoz. Csak akkor szólaltak meg, amikor kellett, nem beszélték túl a csatát. Ritka, de követendő hozzáállás. E drámai élmény után a nézőnek ki kell kapcsolódnia, valahogy le kell vezetnie az izgalmakat, amelyeknek hatása alá került. Ehhez a legjobb módszer, ha megnéz egy könnyed vígjátékot. Ez persze nem a legjobb jellemzés arra a filmre, amelyet a TV2 új filmcsatornája, a Moziverzum jóvoltából – immár sokadszorra – láthattunk. Egy klasszikusról van ugyanis szó, egy olyan profi módon elkészített alkotásról, amelyben minden tökéletes, minden a helyén van. Ezért aztán valahányszor elénk kerül a Magas szőke férfi felemás cipőben, szinte az újdonság erejével hat. Mindig felfedezhetünk benne újabb poénokat, s még a legtöbbször ismételt jelenetek is úgy szórakoztatnak, mintha először látnánk. Napjainkban, amikor ugyancsak sokat hallunk a nyugati titkosszolgálatok működéséről, valamint vetélkedéséről, egészen aktuálisnak hat ez az 1972-ben forgatott és Magyarországon is két év múlva bemutatott film. A történet egész egyszerű lenne: a szolgálat főnöke csapdát állít a posztjára pályázó helyettesének. Így kerül a történetbe a kicsit bolond főhős, aki amúgy hegedűművész – és zeneszerző -, de semmiképpen nem nagy titkok tudója. Ebből az alapból gyártott frenetikus mozit a rendező, Yves Robert, aki nem állhatta meg, hogy maga is ne szerepeljen benne. Ő játssza ugyanis az egyik legjobb jelenetben a karmestert, aki kevés sikerrel igyekszik kordában tartani zenekarának három, saját magánbajaival elfoglalt zenészét. A majdnem ötvenéves film szereplőinek többsége már rég meghalt. A gyönyörű Mireille Darc is – Alain Delon egykori kedvese –, akárcsak a fő titkosszolgát alakító remek Jean Rochefort. A magas szőkét játszó Pierre Richard – akit ennyi év elteltével már alig ismernénk fel – még él, s ősszel éppen Magyarországra készül. Elmorfondírozhatunk azon is, hogy régen még milyen nagyszerű francia filmek készültek. Richarddal többet is forgattak - Balfácán, Félénk vagyok, de hódítani akarok – de említhetnénk Depardieut, vagy Jean Renót is. Vagy Belmondót, az ugyancsak klasszikussá vált A profival, amelynek egyik különlegessége, hogy nincs happy end, hiszen a főhőst lelövik. Nagy szerencse, hogy ezeket a filmeket időről-időre meg lehet nézni valamelyik csatornán (csak éberen figyelni kell a műsorokat). Biztos, hogy sikerükben nem csekély része van a kitűnő magyar szinkronnak. A magas szőke esetében már a főcím alatt elkezdődik a játék, amihez két remek hang segít: Bánsági Ildikó és Kristóf Tibor. A magyar szöveget az a dr. Hársing Lajos írta, aki a tévézés hőskorában – az akkor egyetlen – Magyar Televízióban vetélkedőket is vezetett. Nagy műveltségű, sok nyelven beszélő férfiú volt, s nem derogált neki a filmek fordítása sem. Így aztán ötletes, jól mondható és a magyar nyelvet is jól kiaknázó szövegeket kaptak tőle a nagyszerű színészek. Tahi Tóth László nem először – és nem is utoljára – volt Richard hangja,  mellette remekelt Kálmán György, Képessy József (a híres Bernard Blier megszólaltatója), valamint a sajnálatosan korán elhunyt Káldi Nóra (Darc magyar hangjaként). Meg a többiek, akik közül még megemlíthetjük Mezei Máriát, aki hajlandó volt elvállalni egy egészen kis szerepet is. Ami egyébként jellemző volt arra a korra: a legkiválóbb magyar színészek adták a hangjukat a külföldi sztároknak – és ez emelte a filmek színvonalát. Napjainkban ez is másképpen van. Jó azonban nosztalgiázni egy-egy régi, de ma is nagyon nézhető filmen. A drámai sportközvetítésekkel egész jól kiegészítik egymást és még azt is elfelejtjük, hogy azért mindkettő közben reklámokkal próbálnak etetni bennünket.  
Témák
film tenisz etető

Bóta Gábor: Shakespeare Shakespeare-rel

Publikálás dátuma
2019.07.20. 14:09

Fotó: Kiss Zoltán
Az idei Shakespeare Fesztivál mérlege összességében pozitív, bár voltak benne hullámvölgyek, de hullámhegyek is.
Már meg sem lepődöm azon, hogy iráni Szentivánéji álmot látok Gyulán, a XV. Shakespeare Fesztiválon. Szinte a világvégéről, „hottentotta országból” is járt már itt színház, hiszen Gedeon József, aki 1995-ben került a Gyulai Várszínház élére és haláláig, 2016-ig igazgatta, mert fene nagyot álmodni: tényleg a messzeségek messzeségéből is elhozott ebbe a virágoktól pompázó, fürdőjéről is híres, gyönyörűséges kisvárosba nevezetes, gyakran rangos nemzetközi fesztiválokat nyert nagy produkciókat. Valahogy megszerezte, ügyesen szerződtette őket. Valószínűleg közrejátszott ebben a személyes varázsa, színházimádata, szakértelme, ízlése, dacolni tudása akár az ellenszéllel is, de közben meg ott volt az integráló ereje, hogy szinte mindenkit meg tudott nyerni a megvalósítandó vágyálmainak. Ott voltak persze mellette, mögötte többen, de azért sok tekintetben heroikus, egyszemélyes vállalkozásnak tűnt, amit csinált, ezért félő volt, hogy halálával összeomlik annak jelentős része, amit annyira áldozatosan felépített. És bár karizmatikus, pótolhatatlan személyisége, a nem könnyű természetével együtt igencsak hiányzik, Elek Tibor lényegében tovább viszi azt, amit ő megkezdett. Igaz, ami igaz, nincs feltétlenül négy-öt nagy előadás egymásutáni napokon, de ez már Gedeonnak sem feltétlenül sikerült a legutolsó időszakában. Vannak azonban jó, érdekes, színvonalas produkciók, de idén akadt egy kimondottan fiaskónak tekinthető, érthetetlen módon a fesztiválra került, fölöttébb unalmas előadás is. Ez azonban egyáltalán nem az irániaké, ami telis-tele van energiával, ötlettel, pajkos játékkedvvel, humorral. A teheráni Mostaghel Színház néhány éve működik, főleg Shakespeare darabokat játszik. A Szentivánéji álomban a színészek televiháncolják a színpadot, akrobatikus, cirkuszi elemeket is használva, Mostafa Koushki rendezésében. Ő tervezte azt a rendkívül elmés díszletet is, ami olyan lyukas, mint az ementáli sajt, így se perc alatt fel tudnak bukkanni belőle, vagy el tudnak tűnni benne a szereplők, ami temérdek bohózati helyzetet, meglepetéssel teli szituációt eredményez. Jól érzékelteti azt, hogy itt aztán minden összekavarodik: az örökmozgó rosszcsont Puck nyelvöltögetően gonoszkodó nyughatatlanságával úgy összekuszálja, amit csak lehet, hogy már senki nem ismeri ki magát. De, ahogy ez egy jó Shakespeare előadásban dukál, jobban kiismerhető tőle az emberi természet - a fene nagy, mulatságos káosznak megvilágosító ereje van. Lehet azon vitatkozni, hogy brutálisan meghúzták a szöveget, mindössze nyolcvan percnyi a produkció, ami nem ás túl mélyre, a mesterembereket pedig úgy ahogy vannak, „likvidálták” belőle. Ugyanakkor meg a fékezhetetlen lendület, a diákos hevület, az ötletes mozgás, a lélekkel teli, ötletdús játék, abszolút élvezetessé teszi, amit ezek a tehetséges iráni művészek csinálnak. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata örömtelien visszatérő vendég Gyulán, ahol idén A vihart adták, Hernyák György némiképp hektikus, de figyelemre méltó rendezésében. Prospero emblematikus szerepét a társulat igencsak jeles színésznőjére, Vicei Natáliára osztotta, aki meglehetősen fajsúlyos személyiség. Fiatalabb, mint akik a nagy bölcset, az agyas igazságosztót – akit rútul elüldöztek a hatalomból, de közben maradék hatalmát egy szigeten ő sem valami szépen gyakorolja – szokták megformálni. Ilyen Prosperót alakít például Fodor Tamás a Budapest Bábszínházban, Szikszai Rémusz rendezésében. Vicei nem bölcset játszik, hanem inkább vehemenst, aki talán még a régi hatalmát is visszavágyná most is, és mint a zsinórpadlásról leereszkedő akasztófakötelek mutatják, halálos ítéletekre is hajlamos lenne. Nem elgyengült agg ő, hanem energikus, nyughatatlan ember, nem lemondóan töri szét a pálcáját, hanem egy fenyítésre is alkalmas, már-már furkósbotnak beillő faágat „zúz” ketté, ijesztően dühös mozdulattal, amihez gyilkos tekintet párosul. Ha nő formálja meg Prosperót, akkor Ariel, a légi szellem, a hagyománnyal ellentétben, miért is ne lehetne férfi. Bár ennek egyik esetben sincs túlzott jelentősége. Pálfi Ervin inkább manós, mint macsós, de kedvessége mögött, amiben van színlelés is, mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy ott a szabadságharc, amit azért vív, hogy végre-valahára ne kelljen szolgálnia Prosperót. Pálfi afféle konferanszié szerepet is betölt ebben az amúgy nem mindig következetes felfogásban, és még dalra is fakad. A gonosz figurák nem tűnnek elég veszélyesen aljasaknak, és nem is kellően mulatságosak. A szöveget, Nádasdy Ádám pazar fordítását, ezúttal is jócskán megnyirbálták, és más Shakespeare művekből vendégmondatokat illesztettek bele, ami némi többletkomikum forrásként szolgál. Alapvetően színvonalas a produkció, de azért mégiscsak egyenetlen, nem valamennyi momentumában végig gondolt. Fölöttébb örültem volna, ha az orosz U Mosta Theater dramaturgja is „csonttá” húzza a Vízkereszt, vagy amit akartok szövegét, mert akkor többünk kínszenvedése rövidebb lett volna. Abban a jó néhány évtizeddel ezelőtti, úgy látszik, nem eléggé letűnt stílusban játszottak, amiben gyakran csak ácsorognak a szereplők, és megemelt hangon, különösebb közlésvágy nélkül, érdektelenül felmondják a „leckét.” És negyedóra után sejthető, hogy ez így is marad! Bár szünetet ígértek, mégsem tartottak. Lehet, hogy előadás közben határoztak így, mert látták menet közben a fogyatkozó publikumot, és sejthették, hogy pauza beiktatása esetén valószínűleg drámaian kiürült nézőtérrel találkoznának. Én tűrtem és tűrtem, de az utolsó húsz percben végképp elszakadt a cérna, és azt gondoltam, hogy erre tovább senki nem kötelezhet. Kucsár Noémi Tellabor táncszínházi előadása esetében viszont pont a fordítottját éreztem, hú, ezt a Sok hű hó semmiért előadást nagyon néztem volna még! Kulcsár koreográfiája elementáris, tűzbe jönnek tőle a táncosok, valósággal szikrázik a tekintetük, felhevül a testük, a lábuk ujjától a fejük búbjáig zsigerileg átélnek mindent, itt valósággal életre-halálra megy a szerelmi párviadal, érződik éppen ki kerül fölülre, alulra, kit aláznak meg, ki az aki végképp elveti a sulykot. Ezek a lenyűgözően tehetséges fiatalok csöppet sem kímélik magukat, testüket-lelküket odateszik a színpadra. Az idei Shakespeare Fesztivál mérlege összességében pozitív, bár voltak benne hullámvölgyek, de hullámhegyek is. 
Szerző
Témák
Shakespeare Gyula
Frissítve: 2019.07.21. 10:40