Nincs visszaút!

Kedden kiderül, ki nyeri a brit roncsderbit. A Konzervatív Párt 160 ezer tagja többfordulós előválasztáson dönti el, ki legyen az elnökük, aki aztán egyből a kormány élére állhat. Az eredetileg tízfős mezőny – már megint ez az ostoba casting, kacaghatnánk saját poénunkon, ha a Hír TV-ben lennénk – mostanra kétfősre és leginkább egyesélyesre szűkült.

A brit demokratikus folyamatot persze a világon senki nem nevezi roncsderbinek. A szellemeskedő fordulatot a hazai előválasztási mozgalom láttán találta fel a kormánypárti „sajtó”. Lenézésüket próbálják vele érzékeltetni, azt, hogy mennyire szánalmasnak tartják a próbálkozást, hogy mennyire nem kell félniük tőle. Nyilván ezért fütyörésznek az erdőn át alkonyatkor hazafelé tartó gyerekként... Ifjabb Lomnici Zoltán közjogi kamunak és kutyakomédiának nevezte a budapesti előválasztást. Pindroch Tamás szerint „semmi közjogi következménye nincs, három párt összefogott és csinált egymás között egy roncsderbit”, aminek semmi köze a demokráciához, csupán „három törpepárt csinált egy castingot”. Végül a saját vetélytársa kiválasztását illetően meglepően aktív Tarlós István főpolgármester, előrebocsájtva, hogy szamárságnak tartja a saját önállótlanságáról szóló híreket, annak a Fidesztől független véleményének adott hangot, hogy „az előválasztás közjogi értelemben nem minősül választásnak”.

Ha semmi mást nem tudnánk az előválasztásról, csak a kormánypárti véleményeket, akkor is világos lenne, hogy az ellenzék, persze kényszerűségből, miután már minden mással pofára esett, végül a rezsimre nézve veszélyes eszközre talált. Olyanra, mint amilyenről Ivan Sadr „Az utcakő a proletaritus fegyvere” című szobrát formázta: ott hever az ember lába előtt, de észre kell venni és le kell érte hajolni. A régen a moszkvai Lenin-múzeumban kiállított műalkotás 1927-ben készült, ám az előválasztás, akárcsak maga az utcakő, még korábbi találmány. A XIX. század vége felé az amerikai Republikánus Párt – amely leginkább csak nevében azonos a jelenlegi, egyre inkább a szélsőjobboldalra sodródó képződménnyel - tagságának tele lett a hócipője. A párt korifeusai ugyanis egymás között, súlyos háttéralkukkal döntöttek a különböző posztokra pályázó jelöltekről, a folyamatból pedig – no, ilyen Magyarországon, pláne a Fideszben aztán sosem fordulhat elő – teljesen kizárták az egyszerű párttagokat. A példa adott volt, a múlt ködébe vesző Szabadkőműves-ellenes Párt már 1831-ben előválasztással – konkrétan egy nagy országos konvención – állított elnökjelöltet. Az 1890 és 1920 közötti „progresszív mozgalom” aztán maradandó nyomot hagyott az amerikai politikában: az előválasztásból mára mindkét nagy pártra nézve kötelező, aprólékosan szabályozott, részletgazdagsága ellenére egységes rendszerré összeálló jelöltállítási módszer lett. Igaz, az amerikai alkotmányban nincs róla egy szó sem.

Persze a pártokról sincs, hiszen ahogyan arról a szövegezésben kulcsszerepet játszó Alexander Hamilton és James Madison idehaza A föderalista címen kiadott alkotmányértelmezésükben írják, „a politikai frakciók” végzetes veszélyt jelentenek a fiatal Egyesült Államokra nézve. Ezek után nem sokkal Hamilton lett a Föderalista Párt első vezére, míg Madison a Demokratikus-Republikánus Párt társelnöke, de hát a demokrácia útjai (is) kifürkészhetetlenek. A mi szempontunkból most az a fontosabb, hogy a derék republikánusok már 1899-ben előválasztással állítottak jelölteket Minnesota állam tisztségeire, két évvel később Floridában pedig az elnökjelöltekre is kiterjesztették a metódust.

A lényeg már akkor is a személyi kiválasztás átláthatóbbá tétele, illetve a jelöltek körének a szűk vezetői csoporton túlra való kiterjesztése volt, és ez a mai napig sem változott. Olyannyira nem, hogy a Demokrata Pártban már javában folyó 2020-as elnökjelölt-állító versenyben kéttucatnyian kandidálnak, ami még gombócból is sok. A mezőnyben van 70-en túli és az előírt 35 éves korhatárt éppen csak elérő, fehér, fekete, barna (azaz latin-amerikai származású), kis mértékben indián is, férfi és nő, heteró és meleg, szenátor, kormányzó, kisvárosi polgármester és üzletember is. De senki nem emleget castingot meg roncsderbit, ott a kevésbé degradáló „lóverseny” kifejezés dívik. Közben a párt élvezi a folyamatra irányuló médiafigyelmet, amelyet még az ilyesmiben igazán ügyes Trump elnök is csak erőlködve tud vissza-vissza terelni magára.

Amilyen gazdag a Demokrata Párt jelölti mezőnye, szinte olyan sokfélék az előválasztási módszerek. Kezdésnek ott van nyolc és két fél állam, ahol nem a hivatalos választási szerv, azaz a helyi adminisztráció bonyolítja az előválasztást, hanem a pártok saját belső szabályaik szerint szerveznek magánrendezvénynek minősülő jelölőgyűléseket (caucus). A nyolc és kétszer fél úgy jön ki, hogy Kentuckyban csak a republikánusok használják ezt a módszert, a Demokrata Párt „rendes” előválasztást tart, Washington államban pedig fordítva. A politikatudomány, attól függően, hogy ki szavazhat a jelöltekre, megkülönböztet nyílt, félig nyílt és zárt előválasztást. Van ahol a különböző pártok jelöltjeit már az előválasztáson „összeengedik”, az első kettő jut tovább, így előfordulhat, hogy végül csak ugyanannak a pártnak a politikusai közül lehet választani. Demokrata párti politikustársával szemben így lett tavaly kaliforniai alkormányzó a volt budapesti nagykövet, Eleni Kounalakis. (Rá érdemes figyelni, elvégre az előző alkormányzóból lett a mostani kormányzó, kaliforniai kormányzóból pedig lett már elnök is.)

Az amerikaiak elsőként ismerik el, hogy a legdemokratikusabb módszerrel – amikor bárki leadhatja a voksát bármelyik párt jelöltjeire – a legkönnyebb visszaélni és igen, már előfordult, hogy a másik párt támogatói szervezetten, nagy számban elzarándokoltak az ellen-oldal gyengébbnek tartott jelöltjére szavazni. De hát senki sem állítja, hogy az előválasztás bombabiztos és manipulálhatatlan eljárás lenne. A politikus ugyanis nagyon alkalmazkodóképes élőlény, gyorsan kitanulja, hogyan idomuljon a verseny folyton változó szabályaihoz. Merthogy azok folyton változnak - a két világháború között például nyolc amerikai állam is visszatolatott a „nyílt” előválasztásból. 1945 után azonban, mivel a rádió és pláne a kor twittere, a televízió elterjedésével a politikusok egyre közvetlenebbül tudtak szólni a potenciális választókhoz, újra megnőtt az igény a jelöltek előszűrésére. A dolog amúgy ragadós, az előválasztás több európai és latin-amerikai országban is terjed – olyannyira, hogy 2000-ben, a szentpétervári polgármester-választás előtt még Oroszországban is volt rá példa.

Nem kell hozzá nagy jóstehetség: lesz még előválasztás a Fideszben (vagy inkább kiterjesztve, a magyar jobboldalon) is. Megígérhetjük, hogy a Népszava nem fogja leszólni az eljárást. Ami pedig a demokratikus oldalt illeti, a kocka el van vetve. Akár nyer ősszel Budapesten Karácsony Gergely, akár nem, a szavazók a 2022-es országgyűlési voksolás előtt is ki fogják kényszeríteni az előválasztást.