Mostanában errefelé a környéken legalábbis igen. Az izraeli-közép-európai kapcsolatok sok szempontból a legbonyolultabbak közé tartoznak. A holokauszt-történeti bonyodalmakról, a nem felvállalt, vagy egyenesen letagadott helyi bűnökről, részvételekről mindenki tud. A legújabb politikai kapcsolatok logikája azonban teljesen más és egyértelműen más irányú is.
Szükségük van egymásra
A közép-európai jobboldali antiszemitizmus feltárásához sem kell különösen mélyre ásni. Éppen azért feltűnő, hogy e jobboldalon e pillanatban nincs kanonizált, első vonalbeli politikai antiszemitizmus. Sőt, furcsa módon, ellenkezőleg: az elit legnagyobb részében jelen van valamilyen érdekes Izrael-pártiság, talán kifejezetten Izrael-rokonszenv is. Mindezek alól, bár itt is puhult a világ, pillanatnyilag és részben, csak a lengyelek a kivételek. Konfliktus ott is akad mindenféle, most éppen az 1944-45 előtti zsidó tulajdonok ügye a legvitatottabb. Bár mindezzel együtt az utolsó években a liberális értelmiség ott is kifejezetten Izrael-barát és filoszemita volt. Közben a kemény jobboldali szavazók jó része a régióban mindenütt hagyományosan antiszemita; minden szinte magától értetődő, beszélni sem kell a hagyományos beidegződésekről, ma is él sokfajta kulturális idegenkedés, s az Izraellel rokonszenvezők egy része nem is tudja, hacsak a televíziós tudósítások külön nem mutogatták feltűnően, hogy az izraeliek legalább részben azért zsidók is…
Egyébként néhány hete láttam egy utcai húsvéti jelenetet Pruchnikból, egy délkelet-lengyelországi kisvárosból. A Facebook-felvételen a helybeli kiskamaszok, de nagyobb fiúk is egy fekvő Júdás-zsákot ütlegeltek. Júdást (a félreértéseket elkerülendő, a kétembernyi szalmabábúra rá volt írva, kiről van szó) a földön húzták, botokkal verték, köpdösték, taposták. Végül a bábut felgyújtották és egy patakba dobták. A tömeg vidám kiáltásokkal kísérte a jelenetet. Mi mást érdemelne egy ennyire közismert áruló? A szokás állítólag a XVIII. századból származik. Gondoltam, talán félreértettem az egészet. De kiderült, hogy nem, később meg is írták részletesen az egészet egy országos lapban, s többfelé előbukkant a videó is. Az eseményt követő külföldi lap-kommentárokat itt hadd ne részletezzem. Végül tiltakozott az izraeli külügy is.
Senki sem rejtegeti a hagyományokat, de mind a közép-európai, mind az izraeli kormányzati eliteknek ma kifejezetten és intenzíven szükségük van a másik oldal szimbolikus barátságára. A magyar, vagy lengyel radikális jobboldalnak gazdasági érdekei Izraelben markánsan nincsenek, ugyanakkor politikai érdekeik számos szempontból pozitívan mozgósítják elitjeiket. Az európai baloldal a 60-as évek óta időnként lelkesedett Európán kívüli hősökért. Így a 60-as években Che Guevaráért és Arafatért, vagy a 70-es években Allendéért, később pedig voltak, akinek imponáltak a palesztin merénylők. A radikális jobboldalnak nem voltak hasonló hősei. Igazán most sincsenek, de Bibi Netanjahu népszerűsége valamelyest nő. Azonban itt érzelmekről szó sincs, politikai logikáról annál inkább. Izraelnek erősebben van szüksége európai szövetségesekre, mint fordítva, bár az ellentétes kapcsolat is létezik.
Az izraeliek európai képlete végletesen egyszerű. Az európai politikák zöme különféle okokból szinte a kezdetektől nem rokonszervezett Izraellel. Egyeseknek (például a briteknek) voltak saját arab vazallusaik. Másokat az Izrael-barátság zavart a külkereskedelemben. Egy harmadik csoport (például a skandináv szocdemek) a hatvanas évektől kezdődően – épp a progresszív kapcsolatokra hivatkozva - egyértelműen palesztin-barát volt. De mindez elolvadt az utolsó tizenöt évben, amikor a közel-keleti bevándorlók - arabok, törökök, irániak - az európai utcakép részeivé váltak, s az európai kormányok igyekeznek erre reagálva az elvi összecsapásoknak elébe menni, és elszigetelni, nem felvállalni Európában az izraeli kapcsolatok látható formáit. S mert a nem-német Közép-Európában alig vannak muszlimok, az általuk nem, vagy kevéssé érintett európai tér izraeli szempontból különösen értékes. Hiszen akkor legalább itt nem kell számítania esetleges tiltakozó akciókra. Az idegenkedés az iszlám bevándorlóktól így azután nálunk kifejezett politikai exportérdek is. E térség saját jobboldali emlékezet-képei érdekes módon ma egyedül Lengyelországban árnyékolják be, vagy egyes pillanatokban zavarják keményen az izraeli kapcsolatokat.
Lengyel, magyar...
Nincsenek összevethető, erősebb és gyengébb helyi antiszemitizmusok. Természetesen az 1938-45 között történések mindenütt mások voltak, de azt gondoljuk, hogy a mai különbségek szempontjából nem az akkori történések az érdekesek, hanem az eltérések a nemzeti emlékezeti konstrukciókban. Viszont az izraeli memória különbségei e pontokon majdnem érdektelenek. A meghatározó valószínűleg az amerikai holokauszt-emlékezethez fűződő helyi, nemzeti emlékezet és a nemzetközi minták közötti különbség lesz. Először úgy néz ki, a magyarok, csehek, lengyelek itt vállalják a holokauszt-képek eltéréseit. Amikor azonban tisztázódik, hogy vannak különbségek, a magyar kormányzat szinte mindig visszavonul. Ugyanakkor a lengyelek kitartanak a radikális, idegenként megélt háborús emlékképek sok (legtöbb?) eleme mellett. Nem világos, honnan ez a különbség?
A nemzeti ideológiák radikalizmusa közel azonos. Az egykori empirikus történések összevethetőek. Feltevésem szerint a magyarázat leginkább a lengyel "történeti érdemek" kinti felfogásában rejlik, s nem a zsidó-képekben, vagy az ügyekben érintett nemzeti ideológusok elszántságában. A lengyelek a háború alatt a nyugati oldalon küzdöttek, a magyarok nem. Magyarország most igazán semmilyen fontosabb nyílt konfrontációt nem vállal a helyi jobboldali emlékezettel. Izrael is igyekszik közben elkerülni e területen bármiféle nyílt összecsapást. Minek nehezítse a magyar kormányok gondjait? Végül is az Orbán-rendszer holokauszt-ügyben mindig és minden kérdésben szimbolikusan feladja főügynökét és ideológusát, Schmidt Máriát, miközben minden más ügyben, médiában vagy ideológiában kedvére tesz. Úgy látszik, a magyarok, miközben belpolitikailag talán a lengyeleknél erősebbek, de külpolitikailag úgy vélik, nem engedhetnek meg maguknak e tekintetben annyit, mint a lengyelek.
Néhány hete az EU tiltakozni akart, mert mint közismert, az amerikaiak elismerték Jeruzsálemet Izrael fővárosának. A tervezet azonban elakadt, mert Magyarország, a csehek és a románok Brüsszelben tiltakoztak. Egyébként annak idején Izrael alapítói, legalább is a politikai elit, nem egyszerűen közép-kelet-európaiak voltak, hanem a cionizmus (még Izrael alapítása előtti) nemzettudata is nagymértékben a XIX. századi lengyel, kisebb mértékben a magyar, de később a román, ukrán és a többi új nemzettudat alapján formálódott. Itt egy fokig rokonideológiákról van szó. Erről egyébként többször beszélt a nagyon ismert izraeli teoretikus, Shlomo Avineri is (évekig ismétlődően a CEU vendég-előadója).
Nemzeti peremek
A spirituális rokonságnak léteznek legendái, vagy valószínűsíthető történetei. Az 1948-as függetlenségi háború alatt mindenhonnan érkeztek, ha nem is óriási számban, az izraeli oldalra önkéntesek. Közöttük az új légierő szinte valamennyi pilótája. Akik, mert nem volt technikájuk az innen-onnan vásárolt, vagy ajándékba kapott gépek közötti kommunikáció kiszűrésére, egymás között a bevetéseken lengyelül beszéltek, mert az arabok, vagy angol kiképzőik azt nem értették. (Egyébként, akik nem lengyelül, azok oroszul beszéltek. A Szovjetunióból is engedtek el valamennyi pilótát.)
S azt hiszem, bár erről nem szoktak beszélni, ma Netanjahu tanulságokat kínál az közép-európai nemzeti radikálisoknak. Egyfelől Izrael páratlan sikereket ér el pármilliós államként a tudományban, az orvoslásban, a haditechnikában. Ilyesmiről Pesten, vagy Varsóban csak álmodozhatunk. De mindezzel együtt Izrael azt is bemutatja, hol vannak a "nemzeti" peremek ma a világban. Mi jöhet össze intellektuális fölényből, és mi sül be bármiről álmodozva. Egyszerűen Izrael esetében látható, hol vannak a kivitelezhetőség nemzeti határai.
S ahogy a The New York Times nemrég megjegyezte, van két további izraeli tanulság Közép-Európában, amit egyébként az ottani liberálisok nem szeretnek elismerni. Először is, hogy Izrael persze demokrácia, de kemény nemzeti demokrácia. Olyan amilyenről itt nálunk a konzervatívok csak álmodozhatnak. Ez az EU-ban egyszerűen most nem kivitelezhető. Másodszor, az Izraelhez mérhető fejlettségű országokban nem nő a helyi lakosság száma, legfeljebb a Közel-Keletről bevándorlók produkálnak új népességet, ugyanakkor Izraelben nem csak az ország arab polgárai, hanem meghatározó mertekben a zsidó többség hoz "közel-keleti" növekedést.
Jól látszik, hogy a nagyvonalú szociálpolitika, a nemzetközi szintű orvoslás, a magas gyerekszám beépítése a nemzeti növekedés alapértékei közé - és valljuk be, kihívásként az arab népesség, mint önmagában is gyorsan növekedő demográfiai versenytárs - együtt akkora, s olyan népességet eredményeznek egy fejlett országban, amilyet a közép-európai nemzetiek jelenleg képtelenek produkálni. Egyszerűen hiányoznak hozzá a kiinduló tényezők. Külön nem lenne elég sem a szuper orvoslás, sem a családtámogatás kifinomult rendszere. A gyermekszámot nem állítják szembe semmivel. Sőt, talán az ipari államokban itt a legkiterjedtebb a meleg családok, és együttélések védelme. Úgy látszik, a leghagyományosabb, szinte keleti családok és ezek az új formák simán megvannak egymás mellett.
