Takaró Mihály profilja eltér az átlagos NER-lovagétól. Művelt ember, jó előadó, úgy hallottam, népszerű a református egyetem hallgatói között. Raffay Ernő szerint "az Istenhez fordulás alázata mellett a »ne bántsd a magyart« harciassága egyaránt jelen van" működésében. Ez fontos: ugyan mi másra lehetne alapozni a történelem és az irodalom oktatását? És ki védené meg harciasabban a kis, zsidó lapocska (a Nyugat) szerzőitől (pl. Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső), vagy a köztudottan nem keresztény és nyilván nem nemzeti Kertész Imre és Spiró György támadásaitól a keresztény-nemzeti alapú irodalmat, mint Takaró Mihály? Mindent nem tudni az új komisszár terveiről, de Raffay szerint "a XX. század első felének elhallgatott, világhírű és világirodalmi szintű szerzőit helyezi vissza a kánonban megérdemelt helyükre". Ilyenek szerinte: Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Sinka István, Szabó Dezső, Wass Albert, Nyírő József.
Ki dalolta ezeket világhírűnek? Takaró Mihály karnagy. Ironizálhatnék hosszan a kánonról, a Wikipédia legalább nyolc különböző értelmet tulajdonít a kifejezésnek, de olcsó mulatság lenne, hagyjuk…
A listánál azonban érdemes elidőzni, mert sok mindent felfed a kánonalakító szándékairól. Herczeg Ferenc az írói mesterség minden fogását ismerő, bár már a maga korában is elavult szerző volt. Tormay Cécile-ről hívei terjesztették, hogy a Nobel-díj várományosa, csak azt felejtették hozzátenni, saját alkalmazottai ajánlották és a Nobel-díj bizottság (ritka eset!) visszaüzente, hogy nem kérnek belőle. Boldogult és azóta halhatatlanult Esterházy Péter szerint: "Azeri balta + Tormay Cécile". Sinka István elismerése későn, élete végén érkezett, de finoman szólva ő is sokat tett azért, hogy kánonon kívül tartsák. Szabó Dezsőről két monográfia is megjelent, helyét – Takaró segítsége nélkül – már kijelölték. Wass Albertből valóban Takaró próbál "világirodalmi szintű" írót csinálni, de nem fog menni. TGM egyetlen, frappáns mondattal jellemzi: "középszerű lektűríró, ráérő idejében pedig nyilas". Nyírő József ráérő idejében szintén nyilas, sőt Szálasi parlamentjének tagja volt, de szépprózája, elsősorban Uz Bence című regénye valódi irodalom.
Takaró Mihály az irodalomtörténet oktatását panoramikusan képzeli el, "nem világnézeti, hanem értékelvű alapon". A panorámává bővített kánon, ha az eddig felsorolt neveket nézzük, további igazításokra szorul. A történelem tanítása még ennél is jóval vastagabb csomók kibogozását (és nem gordiuszi-módra kettévágását) feltételezi. Hogy az alapoknál kezdjük, milyen a hazafias történelemírás, és mi ennek az ellentéte, a hazafiatlan történelemírás? Milyen az a múlt, amelyet a hazafiasságon túl még keresztény-nemzeti szempontok szerint is értelmeznek? A saját okulásomra megpróbáltam ezeket a kifejezéseket angol és francia szövegkörnyezetbe áttenni. Az eredmény riasztó! Magára valamit adó európai, vagy amerikai történész le sem írná, mert nem kívánna szakmájában nevetségessé válni.
Gyengébbek kedvéért: nem azt állítom, hogy író, történész, társadalomtudós, vagy bármilyen más mesterség gyakorlója ne lehetne (vagy ne legyen) hívő keresztény, ne szánja akár teljes életművét a tágabb, vagy szűkebb hazának: szeretve, bírálva, kárhoztatva – akár mindhármat szimultán. Vállalva – ha kedve és ízlése erre hajtja – az éppen regnáló hatalom kegyeit, börtöneit, sokszor egyiket a másik után, néha többször is ..., vagy megvetően hátat fordítva mindennek. De sohasem feledve, hogy műveit a műfaj belső törvényei szerint ítéli meg a jelen és az utókor.
Húszévesen elesni a csatában? Gyönyörű! Aggon élvezni a családi kör melegét? Gyönyörű! Kivágni Norvégia erdeiben a legmagasabb fenyőt és azzal írni az égre: szeretlek Ágnes? Még gyönyörűbb! Akadnak aztán bonyolultabb ügyek. Egy Villon nevű útonálló, aki valószínűleg akasztófán végezte életét. Nem ezért szeretjük, de posztumusz egészen szép olvasói sikert aratott. Időben közelebb: Knut Hamsun, Louis-Ferdinand Céline, Ezra Pound. Ők valóban "világirodalmi szintűek", bár őrjöngő antiszemitizmusuk hasonlított Tormay Céciléhez, Sinka Istvánéhoz, Wass Albertéhez.
Gyanítom, hogy kánonba emelésükre a megbízást nem őrjöngő antiszemita, nyilas- és Horthy-barát kedvencei ellenére kapta Takaró Mihály, hanem ép ezért. A náciasított tananyaghoz megfelelő tanszemélyzetre lesz szükség, de erre vállalkozókat találni nem lesz nehéz. A lényeg, hogy az egyetemre készülő fiatalok már a középiskolában megfelelő hazafias képzésben részesüljenek. Az ott szerzett műveltséggel ugyan európai szintű egyetemre nem jutnak be, de ez nem is cél. Hazafiaskodjanak csak itthon.
Minden jó a lehető legjobbak világában, egy nehézséget azonban előre látok. Orbán, ha teheti, minden lehetséges fórumon előadja az antiszemitizmus = zéró tolerancia számát. Több-kevesebb sikerrel. Félő, hogy a jövőben kevesebbel, mert sikerének titka éppen az, hogy hallgatóságát egyrészt idiótának tekinti, másrészt amnéziásnak. Ha egyszer közönségét elkábítja, egyre nagyobbakat mond és egyre hangosabban. A visszafogottság, önmérséklet sohasem tartozott retorikai eszközei közé. Ha későn is, de eljön a pillanat, amikor a díszletek szétesnek és szemébe mondják, hogy hazudik. Ekkor talán ráébred, hogy jobb lett volna addig nyújtózkodni, ameddig a takaró ér.
