Sebes György: Magas szőke, magas színvonal

Publikálás dátuma
2019.07.20. 18:33

Fotó: ADRIAN DENNIS / AFP
Közhely ugyan, mégis igaz, az élet a legnagyobb rendező. Így aztán egy izgalmas sportközvetítést aligha lehet felülmúlni.
Oszthatják ezt a véleményt mindazok, akik múlt vasárnap végignézték a wimbledoni teniszbajnokság férfi egyes döntőjét. Pedig nem volt rövid a műsor. Kevés híján öt órán át tartott. De a két főszereplő, Novak Djokovics és Roger Federer végig fenn tudta tartani a feszültséget. Még azokban a menetekben is, amelyeket egyikük vagy másikuk – a remek szerváknak köszönhetően – egyértelműen megnyert. A többség azonban nem ilyen volt. A végjáték pedig egyedülálló. S nem csupán azért, mert először a brit nyílt teniszbajnokság történetében az ötödik játszmában 12-12 után rövidítés következett. Néhány éve volt egy döntő, amely 16-14-nál ért véget, s akadtak ennél hosszabb csaták is – bár nem a döntőkben -, de emiatt határoztak úgy, hogy nem várják meg, amíg kivilágos kivirradtig elhúzzák a meccset. A helyszíni közönség érezhetően a 37 éves svájcinak drukkolt. Nem véletlenül. Kétségkívül ő a szimpatikusabb. Már csak azért is, mert még mindig világszínvonalon teniszezik és játékában mindig benne van egy-egy váratlan, fantasztikus húzás. A szerb meg olyan, mint egy gép. Tökéletesen adogat, a világ legjobb fogadója, csak ritkán hibázik. Ám ezúttal a szokottnál többször. Nem használta ki, amikor elvette Federer adogatását. Ám aztán a svájci sem tudta beütni a győztes pontot. Érdemes volt tehát az Eurosport 2-re kapcsolni és aztán már nem lehetett onnan elszabadulni. A kommentátorok pedig alkalmazkodtak a különleges alkalomhoz. Csak akkor szólaltak meg, amikor kellett, nem beszélték túl a csatát. Ritka, de követendő hozzáállás. E drámai élmény után a nézőnek ki kell kapcsolódnia, valahogy le kell vezetnie az izgalmakat, amelyeknek hatása alá került. Ehhez a legjobb módszer, ha megnéz egy könnyed vígjátékot. Ez persze nem a legjobb jellemzés arra a filmre, amelyet a TV2 új filmcsatornája, a Moziverzum jóvoltából – immár sokadszorra – láthattunk. Egy klasszikusról van ugyanis szó, egy olyan profi módon elkészített alkotásról, amelyben minden tökéletes, minden a helyén van. Ezért aztán valahányszor elénk kerül a Magas szőke férfi felemás cipőben, szinte az újdonság erejével hat. Mindig felfedezhetünk benne újabb poénokat, s még a legtöbbször ismételt jelenetek is úgy szórakoztatnak, mintha először látnánk. Napjainkban, amikor ugyancsak sokat hallunk a nyugati titkosszolgálatok működéséről, valamint vetélkedéséről, egészen aktuálisnak hat ez az 1972-ben forgatott és Magyarországon is két év múlva bemutatott film. A történet egész egyszerű lenne: a szolgálat főnöke csapdát állít a posztjára pályázó helyettesének. Így kerül a történetbe a kicsit bolond főhős, aki amúgy hegedűművész – és zeneszerző -, de semmiképpen nem nagy titkok tudója. Ebből az alapból gyártott frenetikus mozit a rendező, Yves Robert, aki nem állhatta meg, hogy maga is ne szerepeljen benne. Ő játssza ugyanis az egyik legjobb jelenetben a karmestert, aki kevés sikerrel igyekszik kordában tartani zenekarának három, saját magánbajaival elfoglalt zenészét. A majdnem ötvenéves film szereplőinek többsége már rég meghalt. A gyönyörű Mireille Darc is – Alain Delon egykori kedvese –, akárcsak a fő titkosszolgát alakító remek Jean Rochefort. A magas szőkét játszó Pierre Richard – akit ennyi év elteltével már alig ismernénk fel – még él, s ősszel éppen Magyarországra készül. Elmorfondírozhatunk azon is, hogy régen még milyen nagyszerű francia filmek készültek. Richarddal többet is forgattak - Balfácán, Félénk vagyok, de hódítani akarok – de említhetnénk Depardieut, vagy Jean Renót is. Vagy Belmondót, az ugyancsak klasszikussá vált A profival, amelynek egyik különlegessége, hogy nincs happy end, hiszen a főhőst lelövik. Nagy szerencse, hogy ezeket a filmeket időről-időre meg lehet nézni valamelyik csatornán (csak éberen figyelni kell a műsorokat). Biztos, hogy sikerükben nem csekély része van a kitűnő magyar szinkronnak. A magas szőke esetében már a főcím alatt elkezdődik a játék, amihez két remek hang segít: Bánsági Ildikó és Kristóf Tibor. A magyar szöveget az a dr. Hársing Lajos írta, aki a tévézés hőskorában – az akkor egyetlen – Magyar Televízióban vetélkedőket is vezetett. Nagy műveltségű, sok nyelven beszélő férfiú volt, s nem derogált neki a filmek fordítása sem. Így aztán ötletes, jól mondható és a magyar nyelvet is jól kiaknázó szövegeket kaptak tőle a nagyszerű színészek. Tahi Tóth László nem először – és nem is utoljára – volt Richard hangja,  mellette remekelt Kálmán György, Képessy József (a híres Bernard Blier megszólaltatója), valamint a sajnálatosan korán elhunyt Káldi Nóra (Darc magyar hangjaként). Meg a többiek, akik közül még megemlíthetjük Mezei Máriát, aki hajlandó volt elvállalni egy egészen kis szerepet is. Ami egyébként jellemző volt arra a korra: a legkiválóbb magyar színészek adták a hangjukat a külföldi sztároknak – és ez emelte a filmek színvonalát. Napjainkban ez is másképpen van. Jó azonban nosztalgiázni egy-egy régi, de ma is nagyon nézhető filmen. A drámai sportközvetítésekkel egész jól kiegészítik egymást és még azt is elfelejtjük, hogy azért mindkettő közben reklámokkal próbálnak etetni bennünket.  
Témák
film tenisz etető

Bóta Gábor: Shakespeare Shakespeare-rel

Publikálás dátuma
2019.07.20. 14:09

Fotó: Kiss Zoltán
Az idei Shakespeare Fesztivál mérlege összességében pozitív, bár voltak benne hullámvölgyek, de hullámhegyek is.
Már meg sem lepődöm azon, hogy iráni Szentivánéji álmot látok Gyulán, a XV. Shakespeare Fesztiválon. Szinte a világvégéről, „hottentotta országból” is járt már itt színház, hiszen Gedeon József, aki 1995-ben került a Gyulai Várszínház élére és haláláig, 2016-ig igazgatta, mert fene nagyot álmodni: tényleg a messzeségek messzeségéből is elhozott ebbe a virágoktól pompázó, fürdőjéről is híres, gyönyörűséges kisvárosba nevezetes, gyakran rangos nemzetközi fesztiválokat nyert nagy produkciókat. Valahogy megszerezte, ügyesen szerződtette őket. Valószínűleg közrejátszott ebben a személyes varázsa, színházimádata, szakértelme, ízlése, dacolni tudása akár az ellenszéllel is, de közben meg ott volt az integráló ereje, hogy szinte mindenkit meg tudott nyerni a megvalósítandó vágyálmainak. Ott voltak persze mellette, mögötte többen, de azért sok tekintetben heroikus, egyszemélyes vállalkozásnak tűnt, amit csinált, ezért félő volt, hogy halálával összeomlik annak jelentős része, amit annyira áldozatosan felépített. És bár karizmatikus, pótolhatatlan személyisége, a nem könnyű természetével együtt igencsak hiányzik, Elek Tibor lényegében tovább viszi azt, amit ő megkezdett. Igaz, ami igaz, nincs feltétlenül négy-öt nagy előadás egymásutáni napokon, de ez már Gedeonnak sem feltétlenül sikerült a legutolsó időszakában. Vannak azonban jó, érdekes, színvonalas produkciók, de idén akadt egy kimondottan fiaskónak tekinthető, érthetetlen módon a fesztiválra került, fölöttébb unalmas előadás is. Ez azonban egyáltalán nem az irániaké, ami telis-tele van energiával, ötlettel, pajkos játékkedvvel, humorral. A teheráni Mostaghel Színház néhány éve működik, főleg Shakespeare darabokat játszik. A Szentivánéji álomban a színészek televiháncolják a színpadot, akrobatikus, cirkuszi elemeket is használva, Mostafa Koushki rendezésében. Ő tervezte azt a rendkívül elmés díszletet is, ami olyan lyukas, mint az ementáli sajt, így se perc alatt fel tudnak bukkanni belőle, vagy el tudnak tűnni benne a szereplők, ami temérdek bohózati helyzetet, meglepetéssel teli szituációt eredményez. Jól érzékelteti azt, hogy itt aztán minden összekavarodik: az örökmozgó rosszcsont Puck nyelvöltögetően gonoszkodó nyughatatlanságával úgy összekuszálja, amit csak lehet, hogy már senki nem ismeri ki magát. De, ahogy ez egy jó Shakespeare előadásban dukál, jobban kiismerhető tőle az emberi természet - a fene nagy, mulatságos káosznak megvilágosító ereje van. Lehet azon vitatkozni, hogy brutálisan meghúzták a szöveget, mindössze nyolcvan percnyi a produkció, ami nem ás túl mélyre, a mesterembereket pedig úgy ahogy vannak, „likvidálták” belőle. Ugyanakkor meg a fékezhetetlen lendület, a diákos hevület, az ötletes mozgás, a lélekkel teli, ötletdús játék, abszolút élvezetessé teszi, amit ezek a tehetséges iráni művészek csinálnak. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata örömtelien visszatérő vendég Gyulán, ahol idén A vihart adták, Hernyák György némiképp hektikus, de figyelemre méltó rendezésében. Prospero emblematikus szerepét a társulat igencsak jeles színésznőjére, Vicei Natáliára osztotta, aki meglehetősen fajsúlyos személyiség. Fiatalabb, mint akik a nagy bölcset, az agyas igazságosztót – akit rútul elüldöztek a hatalomból, de közben maradék hatalmát egy szigeten ő sem valami szépen gyakorolja – szokták megformálni. Ilyen Prosperót alakít például Fodor Tamás a Budapest Bábszínházban, Szikszai Rémusz rendezésében. Vicei nem bölcset játszik, hanem inkább vehemenst, aki talán még a régi hatalmát is visszavágyná most is, és mint a zsinórpadlásról leereszkedő akasztófakötelek mutatják, halálos ítéletekre is hajlamos lenne. Nem elgyengült agg ő, hanem energikus, nyughatatlan ember, nem lemondóan töri szét a pálcáját, hanem egy fenyítésre is alkalmas, már-már furkósbotnak beillő faágat „zúz” ketté, ijesztően dühös mozdulattal, amihez gyilkos tekintet párosul. Ha nő formálja meg Prosperót, akkor Ariel, a légi szellem, a hagyománnyal ellentétben, miért is ne lehetne férfi. Bár ennek egyik esetben sincs túlzott jelentősége. Pálfi Ervin inkább manós, mint macsós, de kedvessége mögött, amiben van színlelés is, mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy ott a szabadságharc, amit azért vív, hogy végre-valahára ne kelljen szolgálnia Prosperót. Pálfi afféle konferanszié szerepet is betölt ebben az amúgy nem mindig következetes felfogásban, és még dalra is fakad. A gonosz figurák nem tűnnek elég veszélyesen aljasaknak, és nem is kellően mulatságosak. A szöveget, Nádasdy Ádám pazar fordítását, ezúttal is jócskán megnyirbálták, és más Shakespeare művekből vendégmondatokat illesztettek bele, ami némi többletkomikum forrásként szolgál. Alapvetően színvonalas a produkció, de azért mégiscsak egyenetlen, nem valamennyi momentumában végig gondolt. Fölöttébb örültem volna, ha az orosz U Mosta Theater dramaturgja is „csonttá” húzza a Vízkereszt, vagy amit akartok szövegét, mert akkor többünk kínszenvedése rövidebb lett volna. Abban a jó néhány évtizeddel ezelőtti, úgy látszik, nem eléggé letűnt stílusban játszottak, amiben gyakran csak ácsorognak a szereplők, és megemelt hangon, különösebb közlésvágy nélkül, érdektelenül felmondják a „leckét.” És negyedóra után sejthető, hogy ez így is marad! Bár szünetet ígértek, mégsem tartottak. Lehet, hogy előadás közben határoztak így, mert látták menet közben a fogyatkozó publikumot, és sejthették, hogy pauza beiktatása esetén valószínűleg drámaian kiürült nézőtérrel találkoznának. Én tűrtem és tűrtem, de az utolsó húsz percben végképp elszakadt a cérna, és azt gondoltam, hogy erre tovább senki nem kötelezhet. Kucsár Noémi Tellabor táncszínházi előadása esetében viszont pont a fordítottját éreztem, hú, ezt a Sok hű hó semmiért előadást nagyon néztem volna még! Kulcsár koreográfiája elementáris, tűzbe jönnek tőle a táncosok, valósággal szikrázik a tekintetük, felhevül a testük, a lábuk ujjától a fejük búbjáig zsigerileg átélnek mindent, itt valósággal életre-halálra megy a szerelmi párviadal, érződik éppen ki kerül fölülre, alulra, kit aláznak meg, ki az aki végképp elveti a sulykot. Ezek a lenyűgözően tehetséges fiatalok csöppet sem kímélik magukat, testüket-lelküket odateszik a színpadra. Az idei Shakespeare Fesztivál mérlege összességében pozitív, bár voltak benne hullámvölgyek, de hullámhegyek is. 
Szerző
Témák
Shakespeare Gyula
Frissítve: 2019.07.21. 10:40

Afrikáról feketén-fehéren

Publikálás dátuma
2019.07.14. 20:16

Fotó: VINCENT AMALVY / AFP
Negyedszázaddal a ruandai népirtás után szomorú leírni: a magát civilizáltnak nevező világ semmit sem tanult az afrikai tragédiából.
Ruanda olyan, mint „a kőkorszak beteg változata”, állapította meg Keith Richburg amerikai újságíró. A The Washington Post egykori tudósítója röviddel az 1994-es népirtás után sikerkönyvet (Out Of America, 1997) írt Afrikának a Szaharától délre eső területeiről (e cikkben végig ebben az értelemben használjuk Afrika fogalmát, kizárva belőle az északi, arab partvidéket). A riporter nagy várakozásokkal érkezett a földrészre, ahol egykor ősei éltek, de úgy kiábrándult, hogy az igazság nevében sutba vágta a politikai korrektséget – már két évtizeddel Donald Trump előtt. Richburg reménytelen helynek ábrázolja Afrikát, és a kontinens lakóiról sincs jó véleménye. Kész szerencse, hogy felmenőit a kulturált Újvilágba menekítették, még ha zsúfolt rabszolgahajókon is. A szerző maga hangsúlyozza bőrszínét könyvének alcímében: A Black Man Confronts Africa (Egy fekete szembesül Afrikával). Sikerének záloga, hogy a fehér közönség rasszista-gyanús sztereotípiáit erősíti meg. A „lusta, buta, erőszakos néger” fantomképe mélyen él az európai lélek legsötétebb zugában. Akárcsak a vele szemben érzett felsőbbségtudat. Nincs ebben semmi új, már Arisztotelész arra jutott, hogy a görögök joga uralkodni a barbár népeken. Hegel úgy látta, Afrikát a piramisok építése után elhagyta a világszellem. Christoph Meiners göttingeni professzor 1790-ben tudományos szándékkal megállapította a „fajok” hierarchiáját, és ennek aljára – közvetlenül az állat fölé – helyezte a feketét, aki nézete szerint „ostobasága folytán szolgaságra született”. E világkép irodalmi terméke Robinson Crusoe és Péntek. A közhelyszerű előítélet él és virul, manapság is eredményesen használják olcsó populisták. Csakhogy létezik egy másik klisé is, a jóságos, nemes lelkű afrikai bennszülötté, akit nem rontott meg a civilizáció, aki harmóniában él önmagával és a természettel. Ez Rousseau és Albert Schweitzer víziója. Ezt a romantikus alakot irigyelni lehet, például kiapadhatatlan életöröme, felszabadult szexualitása, muzikalitása, testi adottságai miatt. Mélyen belénk ivódott ez a kép is, bizonyíték rá a dán Karen Blixen világsikere, az Out of Africa (magyarul: Volt egy farmom Afrikában, Sydney Pollack filmváltozatban: Távol Afrikától). Az ellentétes közhelyekben közös, hogy Afrikát az európai kultúra ellenpólusaként határozzák meg, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva a koncepcióba nem illő tényeket. Márpedig klisék csapdájában nehéz árnyalt véleményt alkotni.

A múlt sötét árnyai

Háborúk, aszály, éhínség, járványok, mélyszegénység. A nemzetközi médiában ezek az afrikai hírek kulcsszavai. A nyugati sajtó – rendszerint a volt gyarmatosító nemzeteké – meglehetősen egyoldalú képest fest a kontinensről, mintha a ki nem mondott tételt akarná bizonyítani: lám csak, milyen pocsékul mennek a dolgok, amióta nem vagyunk ott. És a dolgok tényleg pocsékul mennek. A kontinens méreteihez, erőforrásaihoz képest elhanyagolható szereplő a világgazdaságban. Válságról válságra bukdácsol. Válságból van mindenféle: háborús, élelmezési, demográfiai, menekült-, valuta-, AIDS-, ebola-, klíma-, környezetszennyezési és végül, de nem utolsó sorban kormányzati. Csoda, hogy az afrikaiak mégis megvannak valahogyan: művészei a túlélésnek. Ki tehet Afrika nyomorúságáról? Az európaiak, akik a rabszolga-kereskedelemmel és a gyarmatosítással lerombolták a hagyományos gazdálkodást, társadalmi struktúrákat, értékrendet, és ezzel máig sem gyógyuló sebet ejtettek Afrikán? Vagy maguk az afrikaiak, akik a függetlenségük kikiáltása óta eltelt fél évszázadban képtelenek voltak normális állapotokat, élhető országokat teremteni? A két magyarázat szorosabban összefügg, mint képzelnénk. A rabszolgavadászat okozta traumát nem lehet túlbecsülni. Afrika három évszázadon keresztül folyamatosan veszítette el legerősebb, legéletképesebb fiait és lányait. John Newton angol kereskedő precízen írta The Journal of a Slave Trader című művében (1750–54), hogy csakis fiatal, erős és egészséges „példányokkal” (sic!) érdemes foglalkozni. Az öregek, betegek, gyengék, sánták és rövidlátók, még ha túlélik is a hosszú hajóutat, nem hajtanak jelentős profitot, csak a helyet foglalják az értékesebb portéka elől. Az első ismert rabszolgaszállítmány 1518-ban indult útnak Amerika felé, egyetlen emberöltővel Kolumbusz után, a felvilágosult európai hatalmak pedig csak a XIX. század elején tiltották be a „fekete elefántcsont” (szörnyű eufemizmus) kereskedelmét. Zanzibár rabszolgapiaca 1873-ban zárt be. Nem tudjuk pontosan, hány embert hurcoltak el életfogytiglani kényszermunkára e két dátum között, a becslések több tízmillióig terjednek. Csak az biztos, hogy rájuk épült az Újvilág cukornád- és gyapottermelése a karibi szigeteken, Brazíliában és az Egyesült Államok déli részén; lényegében tehát ők hajtották a XVIII. század világgazdaságát. Odahaza az ő erejükből, tehetségükből, szorgalmukból fejlődhetett volna Afrika a maga útján. 

A vadember civilizálása

1800 körül az európai jelenlét kisebb helyőrségekre korlátozódott Afrika nyugati partvidékén. Egy bő évszázad múltán, mire kitört az első világháború, Etiópia és Libéria kivételével a teljes kontinenst felosztották a rivális európai hatalmak. Méghozzá a búr háborúk kivételével meglepően békésen. Óriási üzlet volt a gyarmatosítás, kár lett volna megnehezíteniük egymás közötti hadakozással. Jelszavuk „a civilizáció terjesztése” volt. Bernhard Dernburg, az első német gyarmatügyi miniszter kötelességnek nevezte ezt – cserébe a kolónia természeti erőforrásainak és munkaerejének kiaknázásáért. A cél álságos, a kivitelezés kegyetlen volt. A Force Publique, a belgák nemzetközi bűnözőkből szervezett gyarmati rendfenntartó alakulata chicotte-tal, vízilóbőrből készült korbáccsal terjesztette a civilizációt. A kaucsukültetvényeken egy-egy munkásnak, ha nem teljesítette a normát, levágták a kezét, hogy így ösztökéljék a többieket. A pszichopata hírében álló felfedező és kalandor, Henry Morton Stanley (1841–1904) páratlan gyűjteményt harácsolt össze Kongó műkincseiből II. Lipót belga királynak, aki romantikus rajongója volt a földrésznek. Lázadni reménytelen volt. A brit katonaság körülzárt egy lázadó falut, és kiirtotta teljes lakosságát, kétezer embert, mert így élesben is kipróbálhatta új fegyvereit. Még rigmus is született erről: „Whatever happens, we have got the Maxim Gun and they have not” (Bármi történjék, nekünk van Maxim géppuskánk, nekik nincs). Az ifjú Churchill, a Colonial Office államtitkára mészárlásnak nevezte Sir Frederick Lugard (1858–1945) véres nigériai büntetőexpedícióját. Utóélete miatt érdemel említést a korszak másik emblematikus figurája, Deutsch-Ostafrika alapítója, Carl Peters (1856–1918). A magát amúgy filozófusnak tartó birodalmi komisszár felakasztatta szolgáját és háremének egyik nőjét, akik titokban összeszűrték a levet. Berlinben botrány lett belőle, el is csapták a hivatalából, de halálának huszadik évfordulóján Hitler rendeleti úton rehabilitálta, hőstetteiről náci propagandafilmet forgattak.

Az adófizető bérrabszolga

A „lusta” bennszülöttek móresre tanításán túl az adóztatás bevezetése volt a civilizáció terjesztésének másik hathatós módja. A helybelieknek persze nem volt se megadóztatható vagyonuk, se jövedelmük, de éppen ettől volt ördögi az ötlet. Ezzel a módszerrel rákényszerítették őket, hogy az idegen uraknak dolgozzanak, fillérekért, amit aztán nyomban vissza is vettek tőlük fej- vagy kunyhóadó címén. Az őslakosok kénytelenek voltak feladni hagyományos életmódjukat, így a gyarmati módra „civilizált” feketék – rabszolgák helyett – bérrabszolgákká váltak a saját földjükön. Az európai hódítók egy szétrabolt, kivéreztetett kontinensről távoztak a XX. század derekán. Az imperializmus népszerűtlenné vált a gyarmattartó anyaországokban a második világháború után, ráadásul kezdett túlságosan sokba kerülni. A portugálok csak 1975-ben, a spanyolok 1976-ban váltak meg kolóniáiktól, a francia Dzsibuti 1977-ben nyerte el függetlenségét. Ez a folyamat is aránylag békésen ment végbe, bár előfordult, hogy a kivonulók felperzselt földet hagytak hátra. A portugálok lakhatatlanná tették angolai villáikat, betonnal öntöttek ki a csővezetékeket, a francia hivatalnokok még a konnektorokat is leverték guineai irodáikban. De ennél sokkal nagyobb károk is maradtak utánuk. A természetes etnikai, gazdasági és kulturális választóvonalakat érzéketlenül keresztülvágó államhatárok, sérülékeny monokultúrás mezőgazdaság, teljhatalmú multicégek, súlyos környezetszennyezés, a kizsákmányoltak fatalizmusa, kisebbségi komplexusok – megannyi konfliktusforrás. Az elmúlt ötszáz év legsúlyosabb, folyamatosan romboló öröksége a helyi hadurak hatalma. A fehérekkel üzletelő gátlástalan fekete rabszolga-kereskedő, az „erős ember” lett a mai afrikai politikai vezető prototípusa. Kezdetben üveggyöngyért fogdosta össze az embereket, akár a sajátjai közül is. Bármit eladott, amit a vevő kívánt: aranyat, gyémántot, elefántcsontot, kaucsukot, trópusi fát, szizált, újabban kőolajat. Hamar rákapott a fehér ember két csábító exportcikkére, a lőfegyverre és az alkoholra. Hasznot húzott a hidegháborúból és nem érdekelte, hogy a Szovjetuniótól vagy az Egyesült Államoktól kapott-e pénzt, paripát – de legfőképpen fegyvert. Lenyúlta az országa felzárkóztatására szánt nemzetközi segélyeket. A figura örök, csak a neve változik: Bokassa (Közép-Afrika), Idi Amin (Uganda), Mobutu (Zaire), Mugabe (Zimbabwe), Charles Taylor (Libéria), Omar el-Basír (Szudán) és így tovább.

Új urak, álarcban

„Az alapvető baj a totálisan korrupt és hozzá nem értő elit. Csak két cél élteti: a hatalom és a meggazdagodás. Józan ész, felelősség, tervezés nem létezik errefelé” - foglalta össze a tanulságot Oladapo Fafowora lagosi vállalkozó az ezredfordulón. Pontosan az következett be, amitől a martinique-i születésű gondolkodó, Frantz Fanon (1925–61) már előre óva intett: a függetlenné váló országokban magától értetődően folytatódik a gyarmati időkből örökölt rablógazdálkodás. Az idegen elit helyét olyan helyi uralkodó réteg vette át, amely mindent a gyarmatosítóktól tanult. Fanon úgy fogalmazott: peau noire, masques blancs (fekete bőr, fehér álarcok). Az aggodalomból csakhamar hétköznapi realitás lett. A nyugati típusú liberális demokráciának szemernyi esélye sem volt a függetlenné váló afrikai államokban. A diktatúra és az egypártrendszer lett a norma, a szabad sajtó és a független igazságszolgáltatás jóformán ismeretlen. Az „erős ember” korlátlan és ellenőrizetlen hatalmát szolgálja a hatalmasra duzzasztott, működésképtelen és korrupt államapparátus, azon keresztül tartja jól szűkebb klánját és egyéb vazallusait, persze közpénzből. Az új elit pompában is igyekszik túltenni elődein, nemhiába emlegették úgy Mobutu kastélyát, hogy „a dzsungel Versailles-a”. Persze ahogy egy öregembertől nem rokonszenves, ha folyton a nehéz gyerekkorára hivatkozik, Afrika sem okolhatja örökké hányatott múltját mindenért. Etiópia elkerülte a gyarmati sort, mégsem áll jobban szomszédainál. Nigéria olajának a története megmutatta, hogy nincs az az irdatlan bevétel, amit rövid úton el ne lehetne lopni és/vagy értelmetlen presztízsberuházásokra pazarolni. Ha a mai Afrika reménytelen hely, akkor elsősorban a borzalmas elitje miatt az. Mindenekelőtt a telhetetlen kleptokráciától kellene megszabadulniuk a kontinens szerencsétlen sorsú népeinek, mert amíg ezek ülnek a nyakukon, tényleg nincs esélyük az előrelépésre. Nem muszáj Richburg sztereotípiáit olvasni, az agresszív fekete primitív sémája anélkül is könnyedén ráhúzható Ruandára. Ahogy halványul a negyedszázaddal ezelőtti borzalmak emléke, a tényeket felülírják az előítéletek, és kész az egyszerű, rasszista magyarázat. Sokszor hallunk olyasmit, hogy a néger heverészik a pálmafa alatt, és várja, hogy az ölébe pottyanjon az érett banán, de közben néha felkel, hogy beverje a szomszédja fejét. Az ellenséges törzsek mindig is gyilkolták egymást, szól tovább a lenéző fejtegetés, csak régen kőbaltával, ma Kalasnyikovval. Ilyen népség ez, nincs mit tenni – azon kívül persze, hogy sok szögesdrót-kerítést építünk, nehogy ezek a javíthatatlan vademberek elárasszák Európát.

A francia kapcsolat

A dolog valójában úgy áll, hogy Ruandában a földműves hutuk és az állattenyésztő tuszik – helyi és alkalmi konfliktusaikkal együtt – megfértek egymással a fehér ember felbukkanásáig. Közös az anyanyelvük és a vallásuk is. Ellentéteiket az európai hódítók tudatosan élezték az „oszd meg és uralkodj” klasszikus receptje szerint. A német, majd az első világháború után a belga gyarmati adminisztráció előnyben részesítette a tuszikat, akik a helyi közigazgatás alacsonyabb vezetői pozícióiig juthattak. 1934-től a személyi okmányokban is feltüntették, ki melyik népcsoporthoz tartozik. Később, amikor a tuszi elit a függetlenség hívévé vált, fordult a kocka: ellenük játszották ki a még szegényebb hutuk haragját. Az első véres zavargások 1959-ben törtek ki közöttük. Három évvel később az idegen urak sietősen távoztak, de a mesterségesen felizzított konfliktus megmaradt, és lassanként polgárháborúba sodorta az országot. 1994 áprilisa és júliusa között legkevesebb félmillió, de lehet, hogy 800 ezer embert gyilkoltak meg Ruandában. Egy olyan parányi földterületen, amely nagyjából a harmada Magyarországnak. Mit csinált eközben a magát civilizáltnak nevező világ? Ölbe tett kézzel nézte végig az emberiség elleni bűnöket. Az ENSZ a vérfürdő hírére kivonta békefenntartóit. Clinton elnöknek esze ágában sem volt újabb veszélyes missziót küldeni Afrikába egy évvel a kínos szomáliai kudarc után. Az amerikai diplomatáknak megtiltották „a G betűs szó” (G, mint genocídium) használatát, így lett a népirtásból a hivatalos szóhasználatban „törzsi villongás” meg „erőszakcselekmény”. Belga különleges alakulatok kimenekítettek néhány apácát – természetesen fehéreket, televíziós kamerák előtt –, miközben a helybeliek ezreit sorsukra hagyták. A legszégyenteljesebb szerepet a francia politika játszotta, amely régóta támogatta a hutu Habyarimana-diktatúrát. A népirtást megelőző négy év alatt a francia hadiipar 36 fegyverszállítmányt küldött a rezsimnek. Már hetek óta tartott a mészárlás, amikor Mitterrand elnök májusban barátságosan fogadta a ruandai külügyminisztert. Azelőtt szívesen látták a ruandai first ladyt, Madame Habyarimanát is, ha csak kedve szottyant magánrepülőgépén Párizsba látogatni, hogy shoppingolással töltsön el egy-egy hosszú hétvégét. Végül a franciák „humanitárius folyosót” létesítettek, ami szépen hangzik – kár, hogy azon át háborús bűnösöknek biztosítottak szabad elvonulást a tetthelyről. Az utókor talán többet tud majd erről, egyelőre az Alkotmánytanács tavalyelőtt úgy döntött, hogy a francia kormányzat ruandai felelősségére vonatkozó dokumentumok államtitoknak minősülnek.

Feltámadt nácik

Ne áltassuk magunkat, a ruandai tragédia nem a kőkorszakból visszamaradt vademberek műve. Nagyon is XX. századi történet. Ha az örmények lemészárlására, a holokausztra, a kambodzsai gyilkos mezőkre vagy Srebrenicára gondolunk, azt sem hihetjük, hogy ilyesmi csak Afrikában esik meg. A népirtást Ruandában az állam intézményei tervelték ki és bonyolították le, a kormányzat, a hadsereg, a rendőrség, a titkosszolgálatok, radikális félkatonai szervezetek segítségével. A szálak egy bizonyos Bagosora ezredesnek, a hadügyminiszter kabinetfőnökének a kezében futottak össze, akit azóta minimum 35 év börtönre ítélt a nemzetközi büntetőtörvényszék (2011). Kulcsszerepe volt a modern tömegmédia uszításának is. A Milles Collines rádióadó több száz órányi rögzített hanganyagát csatolták bizonyítékképpen a periratokhoz. Műsorvezetők sürgetik hallgatóikat, hogy tüstént induljanak lincselni. Vigyenek magukkal bármilyen, szomszédaik életének kioltására alkalmas eszközt, amit a háznál találnak. A pogrom nem volt korhatáros, gyerekek is részt vehettek benne. Szervezetten, hatékonyan ment minden. A tömeg tudatos heccelése, felfegyverzése, a kiszemelt áldozatok megsemmisítése, majd az egész folyamat tulajdonképpeni célja: az elvett javak szétosztása. Csak apróbb fegyelmezetlenségek fordultak elő, például néhol már az elnök elleni, a népharag ürügyéül szolgáló április 6-i merénylet előtt elkezdték az öldöklést. Az, hogy hutuk és tuszik között nincs éles választóvonal, még kapóra is jött a tetteseknek, ugyanis kedvükre bárkit „tuszinak” minősíthettek. Erre a sorsra jutott sok hutu, mert szemben állt a diktatúrával, vagy mert megirigyelték a vagyonát. „Mintha a nácik támadtak volna fel Afrika közepén” - fogalmaz Bartholomäus Grill. A német Die Welt tudósítója szemtanú volt, ott járt a helyszínen 1994 véres nyarán. Kitűnő könyvet írt a történtek okairól és következményeiről. A legmegrázóbb rész egy haldokló kisfiúról szól, akinek a rémképe még sokáig kísértette álmatlan éjszakáin. Tanulságosabb olvasmány, mint Richburg.
Témák
Afrika