Az első Holdra szállás talán legszebb kollektív emlékünk a huszadik századból. Az a híres „kis lépés” megcsillantotta a reményt, hogy az emberiség felnő, a tudományt a haladás szolgálatába állítja, útra kel a világűrben, újabb égitesteket népesít be. A lábnyom ma is ott van, és őrzi a talpalatnyi reményt.
„A sors úgy rendelte, hogy a Holdra lépő békés felfedezők a Holdon maradjanak, ott nyugodjanak békében. E bátor férfiak, Neil Armstrong és Edwin Aldrin tudják, hogy nincs reményük a visszatérésre. De tudják azt is, hogy áldozatuk reményt nyújt az emberiségnek. A legnemesebb célért adják életüket, az igazságot és a tudást kutatva.” A washingtoni Nemzeti Archívumban máig megvan a gépelt papírlap, amely két nappal a tervezett Holdra szállás előtt kelt, 1969. július 18-án. Így kezdődött Nixon elnök előre megírt gyászbeszéde arra az esetre, ha a nagy kísérlet kudarcba fullad.
Egyetlen esély
A beszédíró William Safire-nak volt oka, hogy készüljön a tragédiára. 1967-ben odaveszett az Apollo 1 legénysége, Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee, amikor próba közben tűz ütött ki a kabinban. A Szojuz 1 rossz startja orosz kollégájuk, Vlagyimir Komarov életébe került. Frank Borman, aki az Apollo 8 fedélzetén kerülte meg a Holdat, figyelmeztette a Fehér Házat, nincs garancia a sikerre. Tanácsára úgy döntöttek, ha baj van, az elnök először az özvegyeknek nyilvánít részvétet telefonon, televíziós beszédet mond, majd a tengerésztemetések mintájára a mélységnek ajánlja a holtak lelkét egy lelkész – és a közvetítést megszakítják. Ha az asztronauták a Holdon rekednek, még éltek volna a részvétnyilvánítás idején. Órákig, talán napokig. Számoltak azzal is, hogy ez esetben inkább „lezárják a kommunikációt” – vagyis berendezéseiket kikapcsolva „lerövidítik” az agóniájukat.
„Minden érintett tudta, hogy a holdutazás, különösen az első kísérlet baleseti kockázata magas. Amint Armstrong és Aldrin talajt ért, fennállt a lehetőség, hogy nem sikerül elhagyniuk a Hold felszínét”, mondja John Logsdon, a George Washington Egyetem professzora. Egyszer manőverezhettek, nem volt több esélyük, hogy eljussanak harmadik társukhoz, a Hold körül keringő Michael Collinshoz. Az ismeretlenbe indulók úgy köszöntek el családjuktól, hogy nem tudták, viszontlátják-e egymást. Így talán érthető, hogy amikor egy holdraszállás-tagadó fiatalember nyilvánosan csalónak nevezte Aldrint, az akkor 72 éves asztronauta jobbegyenessel vett elégtételt.
Extrém stressz
A Holdra szállást pillanatképekbe sűríti az emlékezet. Pedig hosszú utat járt be az Apollo 11, az indítástól a csendes-óceáni visszatérésig 8 nap 3 óra 18 perc 35 másodperc telt el. Július 16-án nagy tömeg figyelte az indítást a floridai űrközpontban, amelyet a programot meghirdető, időközben meggyilkolt Kennedy elnökről neveztek el. Ott állt Lyndon Johnson ex-elnök is. A start sem volt éppen veszélytelen, hiszen irdatlan rakétát hoztak működésbe. Felért volna egy kisebb nukleáris fegyver erejével, ha a Saturn V felrobban, érzékeltet Michael Neufeld, az űrkutatási múzeum kurátora. A hordozórakéta fő konstruktőre a német Wernher von Braun volt, aki a második világháború idején még Hitler fegyvereit tervezte a náci párt tagjaként, csak 1945 után szegődött amerikai szolgálatba.
Az űrhajó elhagyta a légkört, leírt egy hurkot a Föld körül, majd a harmadik rakétafokozat a Hold felé térítette röppályáját. Ekkor az asztronautáknak röptében irányba kellett fordítaniuk az Eagle (Sas) leszállóegységet. A bonyolult manőver után viszont három hosszú, eseménytelen nap következett, tétlenül, extrém stressznek kitéve, a parancsnoki modul legszélesebb pontja sem volt négy méter. Az ünnepelt hősök csak 21 nappal hazatértük után találkozhattak szeretteikkel, addig karanténban tartották őket, hátha ismeretlen baktériumokkal fertőződtek.
Köztudott, hogy az Apollo program motorja az űrverseny volt. Kennedy elnök nemrég publikált magánbeszélgetéseiből egyértelmű, nem a tudományos eredmények érdekelték, hanem a Szovjetunión akart túltenni. Utódainak még fontosabb lett, hogy a vietnami háború közepette helyreállítsák az Egyesült Államok önbecsülését.
Hamvak a bolygón
Az űrutazás kevésbé ismert kulcsfigurái is közül Eugene Shoemaker (1928–97) csillagász-geológus maga akart elsőként a Holdon sétálni, de mellékvese-betegsége kizárta ezt, így a Földön hasznosította magát. Meggyőzte a program vezetőit, ha már egy másik égitestre mennek, végezzenek kísérleteket. Betanította az asztronautákat a terepmunkára, mit gyűjtsenek, mit figyeljenek meg. Neki köszönhetjük a történelmi mozgóképeket is, kollégái szerint ő dobta be az élő tévéközvetítés ötletét. Korszakos tudósként tisztelték, harminc üstököst fedezett fel, ám „élete csalódása” maradt, hogy nem jutott el a Holdra. Végül valóra vált az álma, de csak a halála után. Hamvait a Lunar Prospector űrszonda a Holdra vitte 1999-ben. Máig ő az egyetlen, akit ott temettek el.
A fiatal matematikus, Margaret Hamilton (1936–) a szoftverfejlesztés úttörőjeként kézzel írt programokat a leszállóegység számítógépeihez. Kulcsfontosságú munkája tette lehetővé, hogy a komputer fontossági sorrendet állítson fel a parancsok között, amikor túlterhelt. Miközben az Eagle a Hold felszínéhez közeledett, a rendszer hibát jelzett, de a szoftver megakadályozta, hogy lefagyjon. „Az űrhajósoknak nem volt sok idejük, de szerencsére ott volt Margaret Hamilton”, mondta Obama elnök, amikor a legmagasabb polgári kitüntetést, a Szabadság Érdemérmet adományozta neki.
Nem ő volt az egyetlen nő az Apollo programban. Dorothy Vaughan, Mary Jackson és Katherine Johnson történetéből játékfilm is készült (A számolás joga, 2016). Bármilyen fontos számításokat végeztek is, a három fekete tudós sokáig nem használhatta a fehéreknek fenntartott mosdókat a NASA központjában. Ahol előszeretettel alkalmaztak nőket, úgy tartották, türelmesebbek, fogékonyabbak a finom részletekre. Nélkülözhetetlenek, de csak a háttérben: a bolygó „meghódításának” dicsőségét férfiak aratták le. A következő, 2024-re tervezett amerikai Holdra szállás űrprogramjának névadója Artemisz holdistennő. A NASA ígéri, végre az első nő is az égitestre léphet.
12 űrhajós lépett a Holdra eddig, mindannyian amerikaiak, fehérek és férfiak. Közülük már csak négyen élnek, elmúltak nyolcvanévesek. Az első lépéseket Neil Armstrong (1930–2012) és Buzz Aldrin (1930–) tette meg (Apollo 11), az utolsókat Gene Cernan (1934–2017) és Harrison Schmitt (1935–) 1972. decemberében (Apollo 17).
