Előfizetés

Fantomok

Újra Bacsó Péterhez nyúlok, konkrétan a Tanúhoz, mert egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a filmrendező szerény fantáziával bírt, gyenge előképét alkotta meg mindannak, ami a XXI. század Magyarországára immár jellemző. Bástya elvtárs például csak egy uszodát sajátított ki, azt is csak arra az időre, amíg úszni volt kedve, és eszébe sem jutott a hétvégi háza sarkába építtetni egy versenyuszodát. Pedig hát megtehette volna, hisz tudjuk, Czinege elvtárs saját lejárót kanyaríttatott az M7-esen, csak azért, hogy sztrádán közelíthesse meg Lovasberényt. De mi ez a kisvasúthoz képest? Noha éppenséggel ő is telepíthetett volna egyet, akár a Felcsút-Lovasberény vonalra. Szegény Bacsó meg megelégedett a szocialista szellem vasútjával, pedig gondolhatott volna merészebbet is. 
Aztán ott volt a magyar narancs: igazán nem mondhatja Bacsó, hogy merészet húzott ezzel az ötlettel, amikor fantomnarancsot mutatott be a tisztelt publikumnak, citrom formájában. 2019-ben ezt már másként csinálják: potom 447 millió forintot lehet felvenni a kormánytól egy nemlétező katonai beruházásra. Még az is megengedhető, hogy – engedéllyel – máshova telepítsék a nemlétező katonai logisztikai központot, és még az is, hogy a logisztikai központ egyszerűen a semmibe tűnjön, noha a pénzt felvették rá. Hol jutott volna eszébe ilyesmi Bacsónak? Moldova György is csak odáig merészkedett, hogy vak ellenőrt küldött a nem működő üzembe. Még szerencse, hogy a Pénzügyminisztérium azt mondja, majd vizsgálódni fog; nincs kizárva, hogy Moldova ellenőrét már kormányzati státuszba vették. 
Az elképzelhető, hogy Szerencsen – a nemlétező beruházásnál – lesz majd dolga, Triesztbe viszont biztosan nem kell utaznia, ott ugyanis a kormány maga lépett egy nagyot: 31 millió euróért megvásárolta a kikötő egy 300 méter hosszú partszakasszal rendelkező 32 hektáros területét annak az érdekében, hogy Magyarország tengeri kikötőt és kijáratot létesítsen ott a magyar vállalkozások számára. Bacsó ilyet se lett volna képes kitalálni; tízmilliárdért venni valamit, ami csak arra alkalmatlan, amiért megvásárolták, hát ez igazán túlment az ő fantáziáján... A szakértők ugyanis azt állítják: az inkriminált tengeri partszakasz mindenre jó, csak kikötőnek nem. Ott még gátőr sem lehetne Pelikán, noha azért a napsütötte Adrián az élet mégis egy habostorta. Kiváltképp, ha állami tízmilliárd gurul oda. A pénz persze nem fantom, csak legfeljebb a kikötő. 
De ne legyünk kicsinyesek, lépjünk túl a fantom katonai központon és a fantom kikötőn, hiszen van ennél nagyobb ötlet is: a fantom metró. Szeptembertől már használhatjuk is az 5-ös metrót, és ha nem engedjük Pelikán gyerekét a közelébe, sose derül ki, hogy valójában nem a metrón, hanem egy HÉV-en ülünk. 
De ha mégis, nyugodtan elmondhatjuk: kicsi, savanyú, de a mi metrónk. És amennyibe ez az egész nekünk kerülni fog, annyiból újabb partszakaszokat is vásárolhatunk valamelyik tengeren. Ha szerencsénk lesz, még egy kikötő is bele fog esni.

Évforduló

Erre nagyon figyelj, ha majd felnőtt leszel, akkor is emlékezned kell rá! – nyomott le apám a kisszékemre a tévé előtt, és én a három évem minden elszánásával bámultam a képernyőt. Fehér foltok kóvályogtak a szürke háttérben, csak recsegést lehetett hallani, de abból, hogy körülöttem a felnőttek lélegzet visszafojtva nézték a televíziót, megértettem, hogy valami nagyon fontosnak vagyok szemtanúja. 
Ember a Holdon. 
Később úgy képzeltem, mire – végre – felnövök, a Mars-utazás már olyan lesz, mint nekünk a hétvégi Széplak-Alsó, és persze nem Wartburggal, hanem repülve közlekedünk a városban, valamint egy készséges robot főzi nagyanyám helyett a reggeli kávét. Érdekes, hogy a tonnányi tudományos-fantasztikus irodalomban, amin általános iskolásként végigrágtam magam, csak egy dologról nem esett szó: hogy felnőtt koromban vonattal járok ugyan Széplak-Alsóra, viszont lesz a zsebemben egy apró számítógép – a teljesítményéért mit nem adtak volna a Hold-programot levezénylő NASA-mérnökök! –, amellyel a világ összes tudásából válogathatom ki, ami érdekel. És még apámat is elérem, sőt: videóhívással.
Persze arra sem gondoltam volna ötven évvel ezelőtt, hogy mire nagy leszek, az ember ugyan nem lép ki fénysebességű űrhajójával a Naprendszerből, viszont prímán tönkreteszi a Földet. Ki sejtette akkor, hogy fenyegető veszélyforrássá válik a napsütés és hiánycikké a víz? Kinek jutott eszébe, hogy szeméttel telnek meg az óceánok, és a leggyönyörűbb természeti fotókat a méreggel teli tavacskák mellett lehet majd készíteni? Egyáltalán, ki gondolta, hogy az élet ilyen baromi gyorsan elszalad, fél évszázad mint egy pillanat, és mégis, a sok jó mellett váratlanul sok rossz, szinte jóvátehetetlen kártétemény is belefér? 
Viszont látod, papa, ahogy megígértem: ma is emlékszem a Holdra szállásra.

Gyere haza Fiattal

Az orbáni bér- és munkaerőpolitika leglátványosabb hozadéka kétségtelenül az a momentum volt, amikor a Fidesz munkástagozatának vezetője Londonba ment dolgozni; de azért a különféle „gyere haza…!” programok is megérték a pénzü(n)ket. A fiatalok hazacsábítására indított projekt 2015-től egészen 2016 közepéig tartott, és állítólag 105 célszemélyt sikerült vele visszahozni 100 millió forintos ráfordítással. A kezdeményezés kitalálójának, Azbej Tristannak viszont bejött az élet: ő jelenleg „Az üldözött keresztények megsegítéséért és a Hungary Helps Program megvalósításáért felelős államtitkár”, és mint ilyen, évente legfeljebb perceket tölt Magyarországon – igaz, tudtommal nem is akarja senki marasztalni. 
Valamivel csúfosabb véget ért a Vállalkozz itthon, fiatal! elnevezésű akció: a hazacsalt ifjú üzletembereknek nem fizették ki időben a megígért támogatásokat, így két szék közül a pad alá pottyantak. 
Nekifutott a kormány az ifjú kutatók visszaédesgetésének is. Ez volt a legköltségesebb próbálkozás: ismeretlen, de mindenképpen legalább tízmilliárdos nagyságrendű összegből 150 kutatócsoportot sikerült felállítani a hazatelepített tudósokból. Ők azok, akik most az akadémiai kutatóintézetek NER-megszállását és az 56-os Intézet fideszesítését látva fejvesztve menekülnek, általában oda, ahonnan jöttek. 
Most a kőművesek vannak soron – nem tudom, hogy őket mivel próbálják meggyőzni, de ha a helyükben lennék, nem biztos, hogy hallgatnék a hívó szóra. Az a helyzet ugyanis, hogy akik elmentek, nem csak a pénzért mentek el, és ma sem a 2008-as szinten beragadt fizetések jelentik a kivándorlás egyedüli mozgatórugóját. A távozás – szemben a hazaköltözéssel – jellemzően racionális döntés: akik megtették, alighanem akkor járnak el helyesen, ha hazajönnek ugyan, ám amikor letelt a nyaralás, megölelgetik a nagymamát/nagypapát, nyomnak egy barackot a kutya fejére, aztán beülnek a Fiatba (Opelbe, Volvóba), és visszamennek oda, ahol működik az iskola, a kórház, a vasút, meg úgy általában az állam.