Erre nagyon figyelj, ha majd felnőtt leszel, akkor is emlékezned kell rá! – nyomott le apám a kisszékemre a tévé előtt, és én a három évem minden elszánásával bámultam a képernyőt. Fehér foltok kóvályogtak a szürke háttérben, csak recsegést lehetett hallani, de abból, hogy körülöttem a felnőttek lélegzet visszafojtva nézték a televíziót, megértettem, hogy valami nagyon fontosnak vagyok szemtanúja.
Ember a Holdon.
Később úgy képzeltem, mire – végre – felnövök, a Mars-utazás már olyan lesz, mint nekünk a hétvégi Széplak-Alsó, és persze nem Wartburggal, hanem repülve közlekedünk a városban, valamint egy készséges robot főzi nagyanyám helyett a reggeli kávét. Érdekes, hogy a tonnányi tudományos-fantasztikus irodalomban, amin általános iskolásként végigrágtam magam, csak egy dologról nem esett szó: hogy felnőtt koromban vonattal járok ugyan Széplak-Alsóra, viszont lesz a zsebemben egy apró számítógép – a teljesítményéért mit nem adtak volna a Hold-programot levezénylő NASA-mérnökök! –, amellyel a világ összes tudásából válogathatom ki, ami érdekel. És még apámat is elérem, sőt: videóhívással.
Persze arra sem gondoltam volna ötven évvel ezelőtt, hogy mire nagy leszek, az ember ugyan nem lép ki fénysebességű űrhajójával a Naprendszerből, viszont prímán tönkreteszi a Földet. Ki sejtette akkor, hogy fenyegető veszélyforrássá válik a napsütés és hiánycikké a víz? Kinek jutott eszébe, hogy szeméttel telnek meg az óceánok, és a leggyönyörűbb természeti fotókat a méreggel teli tavacskák mellett lehet majd készíteni? Egyáltalán, ki gondolta, hogy az élet ilyen baromi gyorsan elszalad, fél évszázad mint egy pillanat, és mégis, a sok jó mellett váratlanul sok rossz, szinte jóvátehetetlen kártétemény is belefér?
Viszont látod, papa, ahogy megígértem: ma is emlékszem a Holdra szállásra.