Patricia Clarkson;

2019-07-22 10:25:00

A bolondok közel állnak hozzám

Patricia Clarkson életműdíjat kapott Karlovy Vary-ban. Azon ritka sztárok közé tartozik, aki szívesen vegyül az emberekkel, így egy interjú sem esett a nehezére.

A 2014-ben készült komédiáját prezentálta Karlovy Vary-ban. Ez az ön választása volt?

Igen, bár tudom, hogy a fesztiválokon divat morózus drámákkal jelen lenni, de ez a film a műfaja ellenére komoly, ma is releváns üzentet hordoz. A partnerem is remek volt, Ben Kingsley, a rendező Isabelle Coixet pedig remek ember. Én már jóval a metoo előtt mondtam, hogy sokkal több nőre lenne szükség a kamerák mögött. Nem a gender kérdés miatt, hanem egyszerűen azért, mert mi nők sokszor másképp látjuk a világot. Talán egyszerűbbnek, talán olykor szebbnek. A női rendezők korábban legfeljebb marginális műveket készíthettek, ez most változóban van.

Ha már metoo, akkor utazzunk vissza az időben, amikor erről még szó sem lehetett. Piszkos Harry rajongóként, muszáj a Holtbiztos tippel kezdenem.

Hát, rendben! Mondjuk ki: én vagyok Piszkos Harry utolsó barátnője. 1988! Huszonnyolc éves voltam, Clint Eastwood pedig nem! Ezzel sok mindent elmondtam..., de el kell mondanom, hogy Clint nagyszerű férfi. Elképesztően jó hangulatú volt vele a munka, soha nem éreztem annyi jól magam forgatáson, mint akkor, vele. Ő a pillanat művésze. Volt egy jelenetünk, melyben nagyon sok dialógus volt. Elpróbáltuk egyszer, erre ő suttogva megkérdezte tőlem: nekem jó volt? Mert neki igen. Igen – mondtam halkan. Erre utasította a rendezőt, hogy mehetünk tovább, mert úgy intézte, hogy felvegyék a próbát. Szóval, még akkor is ő rendezte a filmeket, amikor papíron csak színész volt. 

Piszkos Harry sokak szemében a túlzott rendőri agressziót jelképezte, aki a Magnumjával önbíráskodik.

Ó, igen. Ezért több szofisztikált New York-i barátom pikírt megjegyzéseket tett arra, hogy vállaltam a szerepet. Mondtam nekik: lépjenek túl rajta!

Pályafutásának egyik legfontosabb állomása a 2003-ban a Sundance-en minden lehetséges díjat bezsebelő Az állomásfőnök volt. Ez is jó választás volt.

A semmiből jött. Egyik nap felhívott Tom McCarty elsőfilmes rendező, hogy írt egy forgatókönyvet nekem. Találkoztunk, elolvastam, és mélyen meghatott a könyv, így igent mondtam minden feltétel nélkül. Úgy volt, hogy már 2001-ben lefogatjuk, de nem jött össze a pénz. Aztán egy évvel később Tom azzal hívott, hogy egy ember írt neki egy csekket 500 ezer dollárról, így ennyiből kell megoldanunk. Emlékszem, Tom, Peter Dinklage és én egy útszéli motelben laktunk, a hűtő büdös volt, szerintem előtte hullát rejtegettek benne. Szóval, leforgattuk a kis gyöngyszemet, amelynek forgatókönyvén egy betűt sem változtattunk. Csak egyetlen jelenetben, ahol nem volt pénzünk strandra menni, helyette Tom beállította a producer két gyerekét focizni a háttérben. Annyira intim esemény volt ez a film, hogy amikor összefutok Tommal és Peterrel gombócot érzek a torkomban és megindulnak a könnyeim. Nagyon ritka az a film, melyben olyan karaktert játszol, ami te is lehetnél.

Ha már nagy rendezőkről beszélünk, milyen emlékei vannak Lars von Trierről, akivel a Dogville-en dolgozott együtt?

Ó, egek, Lars! Nagyon furcsa ember, elképesztő kreatív erővel van felruházva. Ennélfogva ő sem keres túl egyszerű lelkületű színészeket: itt ismertem meg igazán jól Nicole Kidmant és Stellan Skarsgardot, akik szintén őrült nagy művészek. Lars pedig olyan alkotó, akinél nem tudod, hogy mire számíts. Fogalmam sem volt, hogy az egész tér stilizált lesz és egy olyan házban kell játszanom, ami csak a képzeletben létezik metaforaként. Amikor édesapám megnézte a filmet, azt mondta: szólj a rendezőnek, hogy kellettek volna ajtók! Persze, nem szóltam, mert az egész épp attól lett klausztrofobikus, hogy nem voltak se falak, se ajtók. Lars igazi huncutkodó, pajzán és incselkedő alkat, aki néha nagyon kemény, de én jól jöttem ki vele. Nem szabad befeszülni, ha efféle művésszel dolgozol. De Lars mellett ilyen volt Martin Scorsese, Woody Allen és Jean-Marc Vallée. Nem rendet akarnak a munkafolyamat során, mint az amerikai rendezők többsége, hanem őrületet. Én képes vagyok mindkét végletben játszani, de mivel én is egy kicsit őrült vagyok, a bolondok közel állnak hozzám. 

Jean-Marc Vallée-val az Éles tárgyak című sorozatot forgatta.

Igen, ő pontosan az ellentéte volt Lars-nak. Ő minden falon és ajtón apró részleteket helyezett el. Ami közös bennük, hogy igen keményen követel. De ez nem baj, sőt tisztelem benne azt, hogy kihozta belőlem a maximumot.

Beszélne a saját színészi módszertanáról?

Nem hiszek az általánosan tanítható módszertanban, minden tehetséges színésznek meg kell találnia a saját útját a tökéletes játék eléréséhez. Az Éles tárgyak esetében Amy Adams-szel olyan sok démonnal kellett megküzdeni a szerepeinkben, hogy a nap végén gyakran úgy éreztük, hogy innunk kell valamit, hogy elűzzük őket. Ez totálisan abszurd, hiszen szenvedélybetegeket alakítottunk, akik műalkoholt ittak egész nap. Nekem muszáj minden nap megszabadulnom az adott karaktertől, hogy erőteljesen tudjak visszatérni. Ez sokkal fontosabb, mint bemagolni a dialógusokat. Szóval, én nem csinálom azt, hogy hazamegyek és még a kutyámmal is az aktuális szerepalteregóm beszélget.

Igaz, hogy imádja a filmkritikusokat?

Hogyne, jópáran közeli barátaim. Pályafutásom során mindig azokat a díjakat tartottam a legértékesebbnek, amiket kritikusok ítéltek oda.