A hitelesség margójára

Kérem, ne játssza itt a hülyét! Kérem, én nem játszom – jut eszünkbe, amikor Dippold Pál öles Csoóri Sándor-apológiáját olvassuk a Magyar Hírlapban. A szerző persze nem hülye, amikor a Hitel első számának megjelenésére emlékezik, „csak” körmönfontan hajlítgatja a megkopó emlékezet abroncsait.
A Csoóri-apológia kiteljesedését szolgálja, hogy a nép-nemzeti vonal e jelesének felemelése mellett pocskondiázzuk az urbánus ellenzéket: ők a handabandázó, izgága látványforradalmárok, az erkölcsi romlás termékei, szemben a nép-nemzeti „illedelmes ellenállókkal”. Nem rajtuk múlt, hogy évtizedes hiábavaló kilincselés után a Hitel végül nem szamizdatként jelent meg, mint a Beszélő – idézi Csoórit Dippold -, hanem egy hosszú távú megfontoláson („mi nemcsak a politikai és hatalmi rendszert akartuk megváltoztatni, hanem a magyarság megrontott életösztönét, stílusát, lelkületét"). A lap végül 1988 novemberében jelent meg, hiába volt „bejáratos az oroszlán barlangjába” – Aczél Györgyhöz – Csoóri (is). 
Dippold elfeledkezik arról, hogyan próbáltak az MDF alapítói az akkori fő ideológussal, Berecz Jánossal megállapodni: a Hitelért cserébe felmondják az „urbánus” (liberális-zsidó) ellenzékkel kötött nagyon laza szövetséget. Csoóriéknak  kellett egy újság, ahol  beszélhetnek arról: a nemzethaláltól fenyegetett országnak nem (polgári) demokráciára, hanem egységes, erős, nemzeti kormányra van szüksége, amely képes (át)nevelni, vezetni a népet, valahova, a se nem kapitalista, se nem szocialista, „magasban lebegő hazába”. (l. Karsai László: A múltnak kútja, ÉS, 2007. november 16).  
Dippold elítéli és lekicsinyli a demokratikus ellenzéket, elfeledve, hogy hősét mint a két tábor közötti hídverőt tartották számon. New Yorkban „felhívott Lipták Béla, Mécs Imre levelére hivatkozva, hogy Lakitelken antiszemita felhangokkal fűszerezett találkozót tartottak a népiek. Rémülten hívtam fel Bíró Zolit és Für Lajost, hogy elment-e az eszük? Felháborodottan válaszoltak: szó sem volt ilyesmiről. A demokratikus ellenzék is képviseltette magát, de mindenkit nem hívhattak meg – pl. Kis Jánost, Harasztit stb. –, mert jelen volt Pozsgay Imre, s mégsem lehetett „összeereszteni” őket” – írja naplójában, 1987 októberében Csoóri. Nem lehetett, mert a demokratikus ellenzék élesen ellenezte a nép-nemzeti ellenzék és az MSZMP Pozsgay-szárnyának alakuló szövetségét, amin az első pecsét Pozsgay államelnökké választása lett volna. (Az SZDSZ „négyigenes népszavazása” miatt nem lett.) 
A hídemberi szerepből Csoóri 1990 szeptemberében kilépett, amikor a Nappali holdban, azt írta: „fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag „asszimilálni” a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha.” 
Dippold cikkében azt látjuk, hogy a „nemzeti Orbán-kormány” által öntözött kultúrharcban hogyan próbálja önmagát történeti kánonná emelni a harmadikutas gondolat.
Szerző
Friss Róbert

A brüsszeli szavazás hete

Azt állította Gulyás Gergely, Miniszterelnökséget vezető miniszter (sajtótájékoztatóján), hogy az Európai Bizottság elnökévé választott Ursula von der Leyen elődje, Juncker „kellően sok hibát” hagyott hátra, hogy tanulni lehessen belőlük, ilyen például az is, hogy a brit kilépés feltételei máig bizonytalanok.
Ezzel szemben a tény az, hogy a feltételek egyáltalán nem bizonytalanok; ezekben megállapodott az Európai Unió és Nagy-Britannia kormánya, csak éppen a londoni parlament nem volt hajlandó a megegyezést jóváhagyni. Ezért azonban nem Juncker a felelős, de még Orbán Viktor sem, aki szintén támogatta, hanem a brit konzervatívok egy része, köztük a valószínű új miniszterelnök, Boris Johnson. A panaszkönyvet neki tessék küldeni. 
Azt állította Dömötör Csaba, a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára (az M1-es kormánycsatornán), hogy az uniós támogatás nem könyöradomány, hanem kompenzáció a nemzeti piacok megnyitásáért.
Ezzel szemben a tény az, hogy az uniós támogatásokat nem kompenzációként, hanem azzal a céllal adják az elmaradottabb régiók számára (vagyis még olyan országoknak is, amelyek nettó befizetők), hogy kiegyenlítsék a fejlettségi különbségeket. A magyar piac megnyitása ugyan kétségtelen hasznot hozott a nyugati cégeknek, de ezzel egy időben Magyarország előtt megnyílt az egész európai piac, és ebből mi jobban profitáltunk, mint ők belőlünk. 2004-ben például a külkereskedelmi egyenlegünk mindössze 660 millió eurós többletet mutatott az uniós országokkal szemben, 2018-ban ugyanakkor 9600 milliót, vagyis majdnem a 15-szörösét. Ki kompenzál itt kicsodát? 
Azt állította Szijjártó Péter külügyminiszter (Washingtonban, a vallásszabadság előmozdításáról tartott nemzetközi konferencián), hogy Magyarország felelősséget visel a világon üldözött keresztényekért, és reméli, hogy a nemzetközi szervezetek is fel fognak lépni a keresztényüldözés ellen, amiről csak a lehető legkevesebbszer hajlandók nyíltan beszélni.
Ezzel szemben a tény az, hogy a nemzetközi szervezetek természetesen erről is elítélően beszélnek, ellentétben a magyar kormánnyal, amely például soha sehol nem tiltakozik sem a keresztények, sem a muzulmán vallású ujgurok üldözése miatt Kínában. A konferencia alkalmából pedig Trump elnök a Fehér Házban fogadott vallási üldözötteket, és nem tett kivételt: volt köztük ujgur és rohingya muzulmán, Falun Gong-hívő, tibeti buddhista, és igen, kínai keresztény is. Ilyen a washingtoni csőlátás a magyarhoz képest. 
Azt állította ugyancsak Szijjártó (az amerikai kereskedelmi miniszterrel találkozva Washingtonban), hogy Magyarország egy akadálymentes világgazdaságban érdekelt, hiszen az idei, „Európa-bajnok” magyar növekedéshez is 6,4 százalékos exportnövekedés kellett.
Ezzel szemben a tény az, hogy bár a szabad kereskedelem szükségességéről szóló alaptétel igaz, a magyar növekedés 2019 első negyedében sem volt Európa-bajnok. Ez a cím Írországnak jár, ahol a GDP 6,3 százalékkal nőtt az 5,2 százalékos magyarhoz képest. De az ezüstérem is szépen csillog.
Szerző
Bolgár György

Intelmek kezdő buzizóknak

Felületes szemlélő azt hihetné, hogy buzizni egyszerű dolog. Na ja, a kocsmában! De a NER-konform buzizás – elegánsabban: politikai homofóbia – szigorú szempontoknak kell, hogy megfeleljen. Buzizni csak pontosan, szépen… ugyebár. 
A kormányvezérelte média jóvoltából folyamatban van a „homofób” szó előjelváltása: szitokszóból dicséretté teszik. A Hír TV show-műsorában a közönséget felszólították: emelje fel a kezét, aki öntudatos homofób. „Legalább itt, ebben a stúdióban jelentsük ki boldogan, bátran és büszkén: igen, mi azok vagyunk”. És némi zavart vihogás után emelik is, különben még azt hiszik róluk, hogy … izé. Szóval, hogy nem „egészséges, heteroszexuális férfiak”, ahogy a műsorvezető bediktálta az elvárást. A buzizás a férfiasság attribútuma, macsó erény egy macsó rendszerben. (Az agresszió ezért főleg a meleg férfiakat sújtja. Ők gyalázták meg a férfiúi felsőbbrendűséget. A „normaszegő” nők kevesebb indulatot váltanak ki, hiszen azok csak nők. Kevésbé számítanak.)
Ha a migránsozás már nem volna elég, mellé bekészítették a buzikampányt. „A Fidesznél kimérték, hogy ez egy olyan témává építhető, ami a szavazóbázisuknál messzebbre hord, … és hosszú távon alkalmas indulatok keltésére” – írja Lakner Zoltán. Seperc alatt összefércelhető a pusztító modern szellem, pláne a gender-elmélet kiátkozásával, a lelkétől megfosztott kereszténységgel, a kizárólag a hagyományos házasságra szűkítő családtámogatással. 
De kell néhány szabály. Először is: mindenki tudja, hogy buzizol, de a szót magát lehetőleg ne használd! A miniszterelnök már 2015-ben „kellő körültekintést” ajánlott a téma kapcsán. Mert -csippentett egyet a szemével – „a kérdés csábít a viccelődésre”. Hangsúlyozd a toleranciádat! Egy határig, persze. „Együtt tudunk élni velük, mint a száraz kutyapiszokkal az árokparton, még csak fel sem rúgjuk” – így Gajdics Ottó. Tedd világossá, hogy a türelem az érintettek (a Háttér Társaság szerint kb. félmillió magyar) közül csak a magukat meghúzó melegekre vonatkozik! A házelnök szavaival a „normális homoszexuálisra”, aki „nem tartja magát egyenrangúnak”. 
Nekik a miniszterelnök is „hálás”, mert „nem azt a provokatív magatartást folytatják, amellyel számos európai országnak meg kell küzdenie”. Ha ez a kör „kihívóbb magatartást tanúsít, akkor a mostani békés, nyugodt, egyensúlyi állapot megbomlik”. Ebből mindenki más is megtanulhatta, hogyan kell viselkednie. Ha már, akkor csinálja otthon. Az ellenzékiséget, a szegénységet, a betegséget, a hajléktalanságot. 
Hasznos, ha célozgatsz egy világösszeesküvésre, az mindig bejön. „A homoszexuális lobbi a világban a legerősebb szervezetek egyike. Ott vannak minden egyesületben” – int a Sajtóklub. (És sajnos nincs rajtuk semmilyen megkülönböztető jelzés!) Jobb, ha lefekvés előtt benézel az ágy alá, ajtó mögé: nem lapul-e ott valamelyik. Ugyanez a jeles műsor már tavaly figyelmeztetett: „Először a meleg közösség beteszi a szőrös lábát, vagy hát nem is tudom, mijét az ajtórésen, aztán visznek mindent”. Mert persze szőrös lábuk van, milyen lenne. Az egyéb utalásokat nem vagyok hajlandó érteni.
A 888 a tettek mezejére hív: „Ezt a homoszexuális lobbit ki kell szorítani intézményeinkből, iskoláinkból, köztereinkről… Mert ha hagyjuk, … néhány évtizeden belül magas kerítésekkel körülvett, kicsi rezervátumokból bámuljuk azt a szép új világot, amit a baloldal, és benne a homoszexuális lobbi létrehozott.” Remélem, a szőrös lábú melegek adnak be majd némi ételt a heteroszexuális rezervátumokba, bár újabban a kerítéssel őrzötteket nálunk nem divat etetni.
Ébresztő, ellenzék! Itt az önkormányzati kampány, néhány városban veszélyben a kormánytöbbség. A jogvédő civilekkel együtt nem csupán „bevándorláspártiak”: „buzipártiak” is lehettek. És mennyivel érdekesebb plakátokat lehet majd e témában készíteni! A hímnemű pártelnökök egymással csókolóznak, talán Sorossal is, olyan bőrtangában, amit a Pride-on már rég nem is látni, bár a teljes kormánymédia kamerával vadászik rá. Vagy Soros helyett inkább a fiával, arról már elterjesztették, hogy meleg. Hátha valakinek nem elég, hogy zsidó.
Meg kellene szólalni, nem takarózva azzal, hogy ez hű, de kényes téma, megosztja a szavazótábort. Megosztja, naná. Minden megoszt, amiért az életben kiállni érdemes. De ez semmi ahhoz képest, ahogy az országot osztják meg végzetesen, új meg új ellenségekre mutatva, a rokkantaktól hajléktalanakon, szegényeken, idegeneken át most a melegekig. 
Ó, tudom, mi, öntudatos ellenzéki politikusok kijárunk a Pride-ra. Én is szoktam, és utána roppant elégedett vagyok magammal. Soha kisebb erőfeszítés árán nem tűnhetek bátor, nyitott szellemnek. (Kissé ront a képen, hogy nem emlékszem, pártelnökként, választás előtt mentem-e, vagy nem. Lehet, hogy akkor én is óvatoskodtam?) De egy szivárványszínű kitűző évente egyszer nem lesz elég. Aki nem emel szót azokért, akikből ma csinálnak ellenséget, annak hogyan hinnék el, hogy megvédi azokat – megfélemlített közmunkásokat, kiszolgáltatott dolgozókat, sztrájkolókat, tüntetőket –, akikkel, ha sokat ugrálnak, ugyanezt tehetik?
Szerző
Lendvai Ildikó