Hitler Szozopolban

Minden nyaralás fő kelléke a hűtőmágnes. Anélkül nincs büszkélkedés, élménybeszámolás, sőt bizonyos körökben csak gyanakvás marad: ezek nem is jártak ott. Arról nem is beszélve, hogy a nyaralás harmadik napján már eleget nyaralt az ember ahhoz, hogy végiglátogathassa a hely összes szuvenírboltját (legalább kétszer a gyerek és plusz egyszer az alaposság miatt), ahol az apró műremekeknek szinte végtelen variációja kapható.
Vegyük a tengerpartot, bárhol a világban, de most éppen a festői Bulgáriában. Az alapmotívum általában a tenger maga – ebből a szempontból a legalkalmasabb egy jól eltalált felvétel, lehetőleg a vízből kiugráló delfinekkel –, a kép felső harmadában pedig az aktuális helység neve, mondjuk Szozopol. Ha a helynek van úgynevezett sajátossága, ismert épülete, formás hegye, folyópartja, akkor annak feltétlenül szerepelnie kell a mágnesen. (Bár szétfeszítené ennek az írásnak a kereteit, de feltétlenül meg kell emlékeznünk még a többféle méretben kapható, csillámporos, kék páros delfin szobrokról, valamint a különböző vallási tárgyú relikviákról, úgy mint: Jézus a kereszten, alatta 3D-ben síró Máriával, a könnyező Mária és a mosolygó Buddha, utóbbi főleg barna és fekete műanyag kivitelben.)
De mégis a mágnes az a műfaj, amelyben tényleg kibontakozhatnak a helyi művészek. És mivel ebből adnak el egységnyi idő alatt a legtöbbet, bele kell sűríteniük mindent. Szozopolban, az öreg, girbegurba utcácskákkal és faborítású házakkal ékeskedő városkában például a hűtőmágnesek jól eltalált, girbegurba utcácskákat és faborítású házakat ábrázolnak. Tengerpart lévén fontos motívum még a hal, a rák és a tengerparti kis kápolna, amely kísértetiesen hasonlít ugyan a szomszédos városka templomára, de itt egyértelműen a szozopoliról van szó, tekintve, hogy a szorgos kínai munkások… bocsánat: helyi képző- és iparművészek a Szozopol feliratot tették a kis képecskék fölé. 
Talán kukacoskodásnak tűnhet, de mintha kilógott volna a kínálatból a Parlamentet, a Lánchidat és a Dunát ábrázoló kép – Bulgária felirattal. Persze lehet, hogy ez csak nekünk magyaroknak tűnik fájdalmasan elhibázottnak, néhány ezer kilométerről nézve nem oszt, nem szoroz. Meglepő viszont, hogy mekkora az érdeklődés a történelmi figurák iránt. Aszparuh és III. Simeon cárok mellett jól fogy a nagy költő, Hriszto Botev, valamint a másik Hriszto, Sztoicskov is, aki nem kötődik ugyan szorosan Szozopolhoz, viszont az egyetlen bolgár, aki BEK-et nyert a Barcával. Némi felárral kapható Todor Zsivkovot, Vlagyimir Putyint, Sztálint és Adolf Hitlert ábrázoló hűtőmágnes is. Utóbbiból van heroikus, csüggedt és elgondolkodó változat. 
Gyönyörűen sütött a nap. Vidám turisták válogattak a portékában. Egy amerikai házaspár egy halasat, egy páros delfint és egy Sztálint választott. Egy orosz csoportnál Putyin és Sztálin fogyott. Két kedves, tetovált svéd mind a három Hitlerből vett. Körülnéztem, nem találja-e rajtam kívül más is furcsának ezt a kínálatot. De nem. Úgyhogy a művészi szabadság idén Szozopolban találkozott a művészi kereslettel.
Szerző
Kövesdi Péter

Ostobaság

Jól jegyezzük meg, miképpen kell visszavágni, amikor édes hazánkat merészelik bírálni. „Jogállamisági ostobaság”. Így nevezte – példamutató elszántsággal – a nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár, hogy a finnek ilyesmit emlegetnek, amikor a lisszaboni szerződés 7. cikkelyéről van szó. Vagyis arról, hogy eljárás indulhat azon tagállamok ellen, amelyeknél netán nincs minden rendben a jogállamisággal. 
Márpedig Magyarország – nem is kicsit – érintett az ügyben, amit az unió soros elnökségét betöltő Finnország illetékes politikusai a jelek szerint nagyon is komolyan vesznek. Miniszterelnökük nem átallotta azt szorgalmazni, hogy csak olyanok juthassanak uniós forrásokhoz, akik tiszteletben tartják ezt az ostobaságot (értsd: jogállamiság).
Teljesen érthető, hogy ezek után Kovács Zoltán leszögezte, velünk nem lehet lacafacázni. Rámutatott, hogy Helsinkiben „bort isznak, és vizet prédikálnak”. Azaz másoktól megkövetelnék a demokráciát, de maguk fittyet hánynak rá. Még alkotmánybíróságuk sincs – pedig példát vehetnének a magyarról, ahol lényegében már csak a hatalom hívei ülnek a testületben, nehogy véletlenül nem megfelelő döntést hozzanak. Az államtitkár példaként említette, hogy ott a médiapluralizmus is veszélyben van, mert a Sanoma termékei a médiapiac 97 százalékát lefedik. Holott lehetne olyan is, mint a magyar, amelyben a nagy többség pártunk és kormányunk politikáját dicsőíti.
Köztudott, hogy Finnországban szeretik a magyarokat (bár meglehet, ezt már múlt időbe kell tenni). Kovács államtitkárt ez hidegen hagyja. Az ő dolga az, hogy válaszoljon, ha úgy érzi(k), méltánytalanság történt. A többi meg nem számít. Az sem, hogy a tények alapján Magyarország példát vehetne Finnországtól a demokrácia és a jogállamiság tiszteletben tartásából.
Hogy más ostobaságokat ne is említsünk.

Bűnhődünk

Canossát járni indul ősszel a magyar kormány egyik képviselője Brüsszelbe. A cél nem lehet más, mint hogy igyekezzenek lealkudni abból a büntetésből, ami az uniós támogatások felhasználása miatt kijár Magyarországnak. A NER abba beletörődött, hogy fizetni muszáj, de hogy mennyit, az korántsem közömbös. Az ilyesfajta alkudozások fő mestere Lázár János volt, aki közben azt is megpróbálta a közvéleménnyel elhitetni, hogy milyen eredményes volt a tárgyalások során.  
Ma még rejtély, hogy kire hárul majd az egykori kancelláriaminiszter korántsem hálás szerepe. Az viszont tudható, hogy az elmúlt hetekben egy feladatátcsoportosítás során az uniós portfóliót az igazságügyi tárca új vezetője magával vitte a Miniszterelnökségről a minisztériumába. 
A 2019-es esztendő elgondolkodtató tapasztalata, hogy amíg korábban az uniós gazdasági ciklusok utolsó szakaszában egyenletesen szoktak áramlani a támogatások, addig mostanában jó, ha csordogálnak. Ez a helyzet a költségvetés szempontjából felettébb kellemetlen, ugyanis a kormányzati propaganda – még Lázár János interpretálásában – a tavalyi országgyűlési választás előtt fennen hangoztatta, hogy sikerült az összes uniós forrást pályázatokkal lekötni. Aminek az lett a következménye, hogy idén Brüsszel június végéig átutalt ugyan 346,6 milliárd forintot, viszont a kormányzat – nagyvonalúságának bizonyítékaként – ugyanebben az időszakban 710,6 milliárdot utalt ki. Magyarán, a költségvetésből megelőlegezték a különbözetet, abban a reményben, hogy a számlák bemutatását követően az Európai Bizottság is folyósít. Viszont ha az uniónak vitája van egy tagországgal, akkor csak hosszas tárgyalások után dönt arról, mennyit és mikor fizet. 
A kormánynak nagy gyakorlata van az ilyesmiben. Már ki sem küldték az energiahatékonysági, szennyvízberuházási, iskola- és óvodafelújítási számlákat, ugyanis a kivitelező cégek kiválasztásánál – ők tudják a legjobban – koránt sincs minden rendben. Ismét a zsebünkbe nyúlnak tehát, a várható büntetés az adófizetőket terheli.
Szerző
Bonta Miklós