Trágyadomb Microsoft-alsón

Bánhatja minden magyar kormánypolitikus, hogy nem hat kézzel született. Mert igazi aranykora van most a lopásnak: lehet büntetlenül dugig tömni zsebet, pofazacskót, zabálni a közkondérből gyomorrepedésig, a hatóságok nemcsak hogy nem üldözik az öltönyös markecolókat, de készségesen tartják is nekik a zsákot.
Felesleges itt már finomkodni. Maga az amerikai igazságügy jelentette be szép, közhiteles, pecsétes papíron, hogy a Microsoft magyar leányvállalata kilóra vett meg magyar kormánytisztségviselőket, akik hálából milliárdos extraprofithoz segítették hozzá a jó nevű amerikai céget a magyar adófizetők pénzéből. De a rend szigorú őreként tetszelgő Pintér Sándor rendőrsége nagyjából fütyül az egészre. Úgy-ahogy normális országban – ilyen volt néhány éve még ez is - hivatalból kellene eljárást indítania, hogy kiderítse, ugyan kik követtek el százmilliós-milliárdos költségvetési csalást? Kik voltak azok a politikusok, akiknek teli tömték a zsebét kenőpénzzel? 
A bibi csak az, hogy most az adatgyűjtést speciel O. Viktor (56) tanúkihallgatásával kellene elkezdeni, akit 2012-ben először láttak suskusolni a Parlamentben a Microsoft egyik ideküldött slapajával, majd utána csodás mód a cég fölött megnyílt a bőségszaru. Elvileg persze jöhetne, mint a filmekben, egy karakán, magányos farkas nyomozó, aki saját szakállára bekéri az FBI-tól a Microsoft-ügy aktáit, netán elkezdi átvágni magát a NER lopótök-lugas egymásba kapaszkodó indáin. Csak még a nyomozást elrendelő határozatot is egy olyan office szövegszerkesztőn kellene megírnia, amit a zsebbe dugott pénzért cserébe a tisztelt felettesei sóztak az ügyosztálya nyakába, dupla áron. 
És mondhatják azt is, hogy tulajdonképpen ugyan mit várnak el tőlük?! Hiszen még a jogállamiság buzgó őre EU és a szabadság végső fellegvára USA is jól láthatóan fütyül arra, hogy Magyarországon nyíltan kilopják az adófizetők szemét, cserében pedig a többségnek sokkal nyomorultabb az élete, mint lehetne. A Microsoft voltaképpen egy pitináer kis bírsággal letudta azt, hogy éveken korrupt visszaosztó rendszer üzemelt Magyarországon, amit ha odahaza követnek el, akkor hosszú éveket mérnek rá az érintettekre. Az EU pedig néhány tessék-lássék figyelmeztetés mellett gyakorlatilag évek óta finanszírozza az illiberális magyar rezsimet, s ha a német multicégek itteni dínomdánomját nézzük, akkor mindjárt megvan az indíték is. 
Egy ilyen helyzetben nem lehet haragudni azért, hogy a mindenfelől elárult, magára hagyott magyar nép jobb híján kocsmabölcselkedésekbe menekül: régen is loptak, most is lopnak, viszont most legalább valamivel több a meló, kevés a migráns. Amúgy meg a lassú rothadás is hőt termel, legalább kicsit melegedhetünk mellette.
Azonban az ilyen bölcselkedés mögött mindig ott van a „valami nagy-nagy tűz” óhajtása is. Titokban mindenki várja, hogy amikor elapad a rendszert éltető uniós pénzfolyam, a kiszáradó trágyadomb a saját súlya alatt végre felgyulladjon. És akkor végre tényleg melegedjenek azok, akik felhalmozták.

Tanítani

Egy Magyarországon alkalmazott focista (a másodosztályban játszókat is számítva) havonta átlagosan tízszer annyit keres, mint egy ugyancsak Magyarországon alkalmazásban álló pedagógus. 
Ez a rövid írásmű itt akár véget is érhetne, hiszen a fentiekhez egyrészt nehéz bármit hozzáfűzni, másrészt aki felelősen gondolkozik az ország jövőjéről, azt az iménti arányosságon túl aligha szükséges arról győzködni, hogy valami végletesen félrebillent azoknak a fejében, akikre egyebek között a jövőnket is bíztuk. 
Az ügy ugyanakkor túlságosan fontos ahhoz, hogy ennyiben hagyjuk. Az elmúlt 50 évben Európában egyetlen országnak sem sikerült felzárkóznia a többiekhez az oktatás alapos átalakítása nélkül, és az összes eredményes oktatási reformnak kulcseleme volt a pedagógus-fizetések radikális megemelése, a tanítással foglalkozók társadalmi, anyagi, morális megbecsülésének kézzelfogható növelése. 
A finn példáról – családi tapasztalat birtokában is – azt mondhatom, hogy ott egy tanár mindenféle értelemben a felső középosztályhoz tartozik, a tanári pálya presztízse magas, a pedagógus pozíciók betöltéséről éles verseny dönt, és értelemszerűen a legjobbakat választják. Ami pont az ellentéte annak, amit az Orbán-kormány tudatos sorvasztó politikája idehaza létrehozott a megalázó bérekkel, a megbecsülés hiányával, a kézivezérléssel, az önállóság utolsó zárványainak felszámolásával, az évtizedes tapasztalatú legendás tanár-egyéniségek kirostálásával. 
Beszélhet ez a rezsim bármennyit a nemzetről meg a holnapról, ha egyszer az az út, amit a pedagógusok elé állít, a leszakadás felé vezet. Jelenleg a tanítói-tanári szakot választók negyede marad tartósan az oktatásban, ami nemcsak azt mutatja meg, mekkora kamu a kabinet évek óta tartó ágálása az „értéktelen bölcsészdiplomák” ellen (sok pedagógus is bölcsész: a háromnegyedük fogja a diplomáját, és elballag vele egy multihoz dupla fizetésért) – hanem azt is, mennyire értékeli ez a hatalom azokat, akiknek többek között az annyira vágyott kurzusgyerekeket is szépre-jóra-okosságra kellene majd tanítaniuk.

Térségi kooperáció a kulcs

Az 1,7 millió lakosságú Budapest elég nagy területű város, mégsem mondhatjuk, hogy véget érne a városhatárnál. Az összefüggő városterület sok helyen túlnyúlik a városhatáron: Újbuda-Budaörs, Óbuda-Üröm, Pestszentimre-Gyál csak néhány példa arra, hogy az utca két oldala különböző településekhez tartozik. A munkaerőpiac és a lakáspiac szempontjából a budapesti városi térség ennél sokkal kiterjedtebb: az ingázási adatok alapján statisztikai egységként lehatárolt Budapesti Agglomeráció 81 településén közel 2,8 millió ember lakik, őket lehet tehát tágabb értelemben budapestinek tekinteni, mert lényegében napi kapcsolatban vannak a várossal. A vállalkozók, beruházók még ennél is nagyobb térségben gondolkodnak: az ő szempontjukból minden olyan terület a városhoz tartozik, amely a repülőtértől egy óra alatt elérhető. Ezen az alapon a budapesti gazdasági térség magába foglalja a várostól 60-80 km távolságra eső településeket is. Ezen az Esztergom, Tatabánya, Székesfehérvár, Dunaújváros, Kecskemét, Szolnok, Gyöngyös, Salgótarján által határolt „csapágyvárosi gyűrűn” belül több mint 3,5 millió ember él, ez tekinthető Budapest gazdasági vonzáskörzetének. A mindennapi tapasztalatok azt mutatják, hogy a városban, illetve a városhatáron kívül lakókat általában nem izgatja, hogy hol húzódik a városhatár, és hogy hogyan szervezik meg a különböző szolgáltatásokat. „Láthatatlansága” ellenére azonban ez a kérdés nagyon is befolyásolja a városi térségben lakók mindennapi életét, a közlekedéstől, lakhatástól kezdve egészen addig, hogy milyen nemzetközi beruházók érkeznek és hova, a térség „megszervezettségének” és versenyképességének megfelelően. Európában sok jó példát lehet találni arra, hogy a nagyváros és térsége együttműködik. Szinte mindegyik nagyvárosnak van a környékével közös közlekedési szövetsége (a nyugati városokon túlmenően Prágának és Varsónak is), sok helyen működnek sikeres városkörnyéki kormányzási szervezetek (például Barcelona, Lyon, Milánó), és vannak olyan városok, ahol a tervezés koordinációja, azaz kötelező érvényű várostérségi tervek közös kidolgozása teremti meg az együttműködés alapjait (például Zürich, Amszterdam, Koppenhága). Budapesten a 90-es évek második felében a korábbinál intenzívebbé váltak a törekvések a városkörnyéki együttműködés kiépítésére. Az a tény, hogy az EU tagság első pillanatától, 2004-től Budapest és Pest megye egy közös fejlesztési régióba, a Közép-magyarországi Régióba (KMR) tartozott, elvileg jó lehetőséget jelentett, hiszen együtt kellett tervezni és dönteni az ide érkező uniós pénzek elosztásáról. Létrejött továbbá 2005-ben a Budapesti Közlekedési Szövetség és az agglomeráció 81 településére kiterjedő Budapesti Agglomerációs Fejlesztési Tanács is. Megkezdhették tehát működésüket azok az intézmények, amelyek a város-térségi kooperációt lehetővé tehették volna.
A 2010-es évek elején azonban nagy változások következtek be: az új hatalom rövid idő alatt, már 2011-ben az összes kooperációs intézményt megszüntette. 2016-ban döntés született a KMR szétválasztásról is, azaz a főváros és Pest megye ezentúl külön EU-s fejlesztési régiókat alkotnak. Mindezek következményeképpen Budapest újra beszorult saját adminisztratív városhatára keretei közé. Hozzá kell tegyük, hogy ez nem csak budapesti probléma: Magyarországon az uniós pénzek felhasználásának 2014-től érvényes szabályozása lényegében az összes nagyobb város esetében kizárja a városkörnyéki együttműködést, hiszen a megyei jogú városoknak külön pénzkeretet biztosítottak, amely a városhatáron kívül nem használható fel. De miért is probléma ez? Nem célszerűbb, ha minden település maga dönt a fejlődéséről és a neki jutó uniós pénzek felhasználásáról? A nemzetközi tapasztalat egyértelműen a térségi együttműködés előnyeit mutatja. Ez a közlekedési szövetség esetében a legnyilvánvalóbb: mindenki beláthatja, mennyivel egyszerűbb (és olcsóbb is!) lenne a tömegközeledés, ha például az Érd és Budapest, vagy akár az Érd és Veresegyház közötti utazáshoz csak egy jegyet kellene venni, és azt tetszés szerinti közlekedési eszközökön lehetne felhasználni. Egy ilyen rendszer erőteljesen hatna az autóhasználat csökkentésére. Hasonlóan fontos lenne a tervezési együttműködés: el lehetne érni, hogy lakások a városon kívül elsősorban ott épüljenek, ahol jó a tömegközlekedés, az ipari-logisztikai funkciók viszont az erre alkalmas, jó útkapcsolatokkal rendelkező helyeken valósuljanak meg. Az ilyen módokon fejlesztési lehetőségekkel rendelkező települések befizetéseiből kompenzálni lehetne (és kellene) azokat a településeket, amelyek esetében a gazdasági beruházásokkal, ingatlanfejlesztésekkel szemben a természeti környezet fenntartása, rehabilitációja a közös térségi érdek. A térségi együttműködés előnyeire nem csak a felsorolt nyugati nagyvárosokban jöttek rá. Hozzánk sokkal közelebb áll, és ezért talán még relevánsabb is Lengyelország példája, ahol az országos szervek 2014-ben kötelezővé tették a régióközpont nagyvárosoknak, hogy meghatározzák vonzáskörzetüket, és az ebbe eső településekkel közösen tervezzék meg az uniós pénzek elosztását. Ez a szabályozás mindenhol – még Varsóban is, ahol korábban a városkörnyéki települések ellenállása hasonló volt a budapestihez – nagyon pozitív változásokhoz vezetett. A közös uniós projekteken túlmenően is kialakult a kooperáció szelleme, Varsó térsége esetében például a 40 település most már nemcsak koordinált közlekedési megoldásokban (közlekedési szövetség, multimodális központok, P+R, kerékpárutak) gondolkodik, hanem abban is, hogy közösen kezeljék a leginkább szennyező egyedi fűtés problémáját, a varsói távfűtési rendszerre való csatlakozással. A térségi együttműködés sikerességét mutatja, hogy konkrét elképzelések vannak a települési kör bővítésére: 40 helyett 70 település fogja alkotni a Varsói Funkcionális Várostérséget. Fentiek alapján megfogalmazható, hogy mit kellene tennie Budapestnek. A 3,5 milliós tágabb gazdasági térség esetében kezdeményeznie kellene a szorosabb, kölcsönös előnyökön alapuló együttműködést és közös gazdasági jövőkép megfogalmazását a csapágyvárosi gyűrűbe tartozó településekkel. A szűkebb, mintegy 2,8 milliós agglomerációs térségben ennél sokkal erősebb kooperációra van szükség, ennek érdekében újra kellene teremteni a térségi együttműködés intézményeit és lépéseket kellene tenni a közös térségi tervezés kialakítása és megerősítése irányába is. Nyilvánvaló, hogy az erősebb agglomerációs kooperáció kialakításához Budapest szándéka önmagában kevés, egy ilyen változás végrehajtásához sok más szereplő hozzájárulása is szükséges. Jelenleg semmilyen térségi intézmény nem létezik, a térségi szintre emelendő funkciók és jogosultságok pedig nem Budapestnél, hanem a kormánynál vagy a megyénél, vagy a településeknél (kerületeknél) vannak. A térségi együttműködés előnyei azonban annyira nyilvánvalóak, hogy Budapestnek egy ilyen politikai, intézményi szempontból reménytelennek tűnő helyzetben is kezdeményező szerepet kellene játszania, feltárva az előnyöket és megkísérelve az alulról szerveződő kooperáció kiépítését, a térségi partnerek meggyőzésével. Az önkéntes alapon vállalt együttműködések sikerei fokról fokra győzhetnek meg más szereplőket is, mindaddig, amíg a térségi kooperáció ösztönzésében érdekelt kormányzati struktúra létre nem jön, „felülről” is támogatva a városi térség lakói szempontjából legjobb megoldások kialakítását.
Szerző
Tosics Iván