Nyughatatlan terroristák nyomában

Publikálás dátuma
2019.07.28. 19:09

Fotó: Bertram / AFP
Még egyszer nekiveselkednek a német rendőrök, hogy végre elkapjanak három hírhedt terroristát. Az időközben megszűnt Vörös Hadsereg Frakció utolsó tagjai több mint húsz éve rejtőzködnek. Mivé lettek az öregedő szélsőbalos lázadók?
Ötvennél is több tippet kapott az alsó-szászországi bűnügyi rendőrség, miután a nyár elején újabb körözést adott ki három egykori terrorista ügyében. Ernst-Volker Staub 65 éves, Daniela Klette 61, a csoport Benjáminja, Burkhard Garweg 51. Feltételezik, hogy a régóta illegalitásban, álnéven élő bűnözők fegyveres rablások sorozatát hajtották végre Németország északi részén. Pénzszállítókat, szupermarketeket, irodákat fosztottak ki, és több mint kétmillió eurót zsákmányoltak az évek során. Egy meghiúsult támadás helyszínén talált DNS-nyomok irányították rájuk a figyelmet 2015 nyarán. A nyomravezetőnek 80 ezer eurót (26 millió forint) ajánlottak fel. Vizsgálódnak Hollandiában és a német nyugdíjasok kedvenc spanyolországi üdülőhelyein is.  

Az utolsó robbantás

A Spiegel hírmagazinnak névtelenül nyilatkozó nyomozók szerint a rablássorozat tettesei hidegvérű profik. Precízen dolgoznak: felmérik a helyszínt, a hamis papírokkal vásárolt használt autót menekülés közben felgyújtják. Nem használnak modern kommunikációs eszközöket, így digitálisan követhetetlenek. Mindez egybevág azzal a kevéssel, amit tudni lehet az egykori szélsőbalos terroristákról, a Vörös Hadsereg Frakció (Rote Armee Fraktion, RAF) úgynevezett harmadik nemzedékéről. „Ellentétben az elődeikkel, a harmadik generáció szinte semmi nyomot nem hagyott hátra a tetthelyen” – mondta Klaus Pflieger nyugalmazott főügyész, elismerve, hogy több mint húsz éve „nem volt lényegi előrelépés a nyomozásban”. Staub, Klette és Garweg a Vörös Hadsereg Frakció utolsó ismert élő tagjai, akiket még nem vontak felelősségre. 1993. március 27-én, hajnalban robbanás döntötte romba a weiterstadti börtönt. Az ország legbiztonságosabb fegyintézetének kikiáltott épület éppen elkészült, négy nappal később avatták volna fel. A merénylők szokás szerint üzeneteket hagytak hátra: „Szabadságot a politikai foglyoknak!” és „A börtönök nélküli társadalomért”. Ekkor még nem lehetett sejteni, hogy ez lesz az egykor rettegett terrorszervezet hattyúdala. A RAF több ak­ciót már nem hajtott végre, csöndes agónia után 1998-ban feloszlott. Az utolsó mohikánokat mintha a föld nyelte volna el.  

Törvényen kívül

Valódi krimi, csupa talány, mi lett a trió tagjaival. Elképzelhető, hogy húsz év alatt közönséges megélhetési bűnözőkké váltak? Régen is követtek el rablásokat, de a „hőskorban” a zsákmány a mozgalom bevétele lett, a közös ügyet szolgálta. Ma már csak a pénzre hajtanak, akik egykor világforradalomról ábrándoztak? Persze fogalmunk sincs, mennyibe kerül az állandó bujkálás mint életforma. Politikai aktivitásuknak semmi jele. Wolfgang Kraushaar politológus mégis kételkedik abban, hogy feladták volna elveiket, hiszen az üldözötteknek csak a hit jelenthet célt, vigaszt, önigazolást. Irdatlan lelki teher lehet a törvényen kívüli lét. Hogy vannak-e segítőik, nem tudni. Rajongóik biztosan: a hamburgi szélsőbalos miliőben Robin Hood-szerű népi hősökként tisztelik a három szökevényt. Kikötői kocsmákban vidáman emlegetik a törzs­vendégek, hogy az orruknál fogva vezetik a zsarukat. Elhagyatott épületeken falfirkák éltetik őket. A Rote Hilfe (Vörös segély) nevű szolidaritási szervezet – amelyet a nemzetbiztonság szélsőségesként tart nyilván – még üzent is nekik 2016-os belső hírlevélben: „Daniela, Burkhard és Volker, sok erőt és életörömet kívánunk. Menjen jól a sorotok, ne hagyjátok magatokat elkapni!” Staubék a harmadik RAF- nemzedékkel léptek színre a nyolcvanas években, amikor a szervezet már erősen hanyatlott. Két merényletük emlékezetes: a Deutsche Bank, illetve az állami vagyonkezelő vezérének meggyilkolása. Társaik közül Wolfgang Grams tűzharcba keveredett a kommandósokkal, a letartóztatás helyett agyonlőtte magát (1993). A szellemi irányítónak tekintett Birgit Hogefeld és Eva Haule letöltötte hosszú szabadságvesztését, jelenleg mindketten „feltűnés nélkül élnek német nagyvárosokban”, így tudja a sajtó. A még keresett bűnözőket kihallgatnák az 1991-es ferihegyi úti robbantás ügyében is, amelyet szintén a frakció tagjai hajtottak végre (lásd keretes írásunkat).  

Andreas és a nők

A Vörös Hadsereg Frakció a hatvan­nyolcas német diákmozgalmak vad­hajtása. Alapításakor di­vat volt a radikális kapitalizmusellenesség, csakhogy ez a szűk, de annál harcia­sabb kör nyers erőszakkal forgatta volna fel a rendet. Megvetették a békés „hippiket”, harcolni akartak. A szélsőséges társaságot a két alapító, a karizmatikus Andreas Baader (1943–77) és az ideológus Ulrike ­Meinhof (1934–76) után Baader–­Meinhof csoportnak nevezték. Kulcsszerepet játszottak a pat­riarchális világrend ellen lázadó nők, a letartóztatott Baadert négy nő szöktette meg (1970). Gudrun Ensslinék lecsukása után ismét egy nő, Brigitte Mohnhaupt irányításával jött el a második nemzedék ideje, a drámai „német ősz” (lásd keretes írásunkat). „Régimódi” terroristák voltak. Nem öltek találomra – ezt nem mentegetésképpen, hanem a tények kedvéért említjük. Tudatosan választottak célpontot. Az amerikai katona az imperializmust, a gyáros és bankár a kapitalizmust, a rendőr és főhivatalnok az elnyomó államhatalmat jelképezte. Némelyik áldozatuk azelőtt náci volt, más a fegyvergyártásban dolgozott. A sorozatgyilkosság azonban elriasztotta a kezdeti szimpatizánsokat, a közhangulat a RAF ellen fordult. Kínos dolgok derültek ki róluk. Együttműködtek a keletnémet titkosszolgálattal. Palesztin kapcsolataik révén közük volt a müncheni olimpián elkövetett terrortámadáshoz (1972). Mellesleg soha nem adtak választ, milyen világot képzelnek a kapitalizmus megdöntése utánra. A német egyesítést követő optimizmus nem kedvezett a militáns szubkultúrának, nem vonzotta a fiatalokat. A korábbi két generációváltáskor az újak személyesen nem vagy alig ismerték a régieket, de csodálták tetteiket, és lelkesedésükben a helyükre léptek. A ’90-es években azonban elapadt az utánpótlás. Egy emberöltő alatt nagyot változott a korszellem, egy jól fizetett menedzseri állás már menőbb volt, mint a világmegváltás. Az utolsó felfegyverzett forradalmárok elszigetelődtek, magányosan öregszenek – habár úgy fest, nem tétlenül. Fennállásának harminc éve alatt 34 emberölést írtak a RAF rovására. Közben a terrorszervezet 24 tagja vesztette életét, beleszámítva a börtönben elkövetett öngyilkosságokat, az éhségsztrájk okozta és a tisztázatlan haláleseteket is. És hogy hol tart most a három utolsó szökevény utáni felújított hajtóvadászat? Jutottak-e bármire? Kérdezték a német kollégák, de csak a megszokott választ kapták: „Folyamatban lévő ügyről a nyomozás érdekében nem adhat tájékoztatást a rendőrség”.

1991

A ferihegyi gyorsforgalmi út mellett pokolgép robbant 1991. december 23-án. A célpont egy busz volt, amely a megszűnő Szovjetunióból Izraelbe kivándorló zsidókat szállított a repülőtérre. A bomba késve lépett működésbe, így nem volt halálos áldozat. A nyomozás szerint az akciót palesztin szélsőségesek „kiszervezték” német szélsőbalos bűntársaiknak, akikkel régóta összedolgoztak. A gyanúsítottaknak évekre nyomuk veszett, mígnem bankrablásra készülve belefutottak az osztrák rend­őrökbe Bécsben, 1999-ben. A párosból Horst Ludwig Meyert tűzharcban agyonlőtték, élettársát, Andrea Klumpot elfogták. Mindketten RAF-tagok voltak, hosszabb időt töltöttek Szíriában és Libanonban – őket azonosították ferihegyi tettesek közül. A nő tagadott, de közvetett bizonyítékok alapján 12 év börtönre ítélték. A nyomok arra utaltak, hogy volt Budapesten egy harmadik cinkosuk is, őt azóta sem találják.

1977

1977 volt a Vörös Hadsereg Frakció történetének legdurvább éve. Pedig Baader börtönben ült, Meinhof halott volt (sokan kétségbe vonták, hogy önmagával végzett). A semmiből előtűnő „második nemzedék” bosszút állt. Meggyilkolták a vádat emelő szövetségi főügyészt, majd elrabolták Hanns Martin Schle­yer dúsgazdag gyárost, testőreit és a sofőrét szitává lőtték. Azt követelték, hogy engedjék szabadon a RAF 11 bebörtönzött tagját. Helmut Schmidt kancellár kijelentette, nem egyezkedik terroristákkal; a családnak bíróság tiltotta meg, hogy váltságdíjat ajánljon fel. Súlyosbította a helyzetet, hogy a túszdráma kellős közepén palesztin terroristák eltérítettek egy német utasszállító repülőgépet – ez is összehangolt akció volt. A GSG 9 elit alakulat Mogadisu repterén rajtaütött a géprablókon, az utasokat kiszabadították. A hírre Baader és két társa megölte magát a stuttgarti börtönben. Ez viszont megpecsételte Schle­yer sorsát is. A túsz megtestesítette a frakció ellenségképét: Hitler alatt náci párttag volt, az NSZK-ban iparkamarai elnök. Holttestét egy kocsi csomagtartójában hagyták, így zárult a „német ősz”.

Ülve, állva, felszabadulva

Publikálás dátuma
2019.07.28. 16:16

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
A tánc mindenkié – állítja Tóth Sára, aki miután 12 év alatt 10 iskolába járt diszlexia, diszgráfia és diszkalkulia miatt, nem adta fel, pedagógus táncterapeutává képezte magát, tanult amerikai szakemberektől Bécsben, és most egyedülálló módszerével mozgatja meg az időseket és a sérülteket.
Türelmesen, csendben ülnek a széken az idős asszonyok a pátyi Levendula Ház Idősek Otthonában. Mindannyian Tóth Sárára várnak, aki több mint egy éve jár már hozzájuk tánc-rehabilitációs órát tartani. Saját fejlesztésű módszerével dolgoznak, melyben kombinálja az izomfejlesztést, a tartásjavítást és a gyógytornát. Mikor a maga 150 centijével és hatalmas göndör hajával berobog a terembe, mindenki fészkelődni kezd, végre kezdődhet a mozgás. Pár perccel az érkezése után már szól is a Beatles, majd a Queen, és az ősz hajú nénik átszellemülten melegítenek.  

Gyógytánc

Az óra felében izmot fejlesztenek (súlyzót is használnak!), a másikban tartást javítanak. Nem is akárhogy: balettmozdulatokkal. A széken ülve egyenes háttal, koncentráltan emelik egyes, kettes, majd hármas pozícióba a kezüket, miközben a lábfejük a sarkuknál összezárva, kifelé néz. Persze nem jelenik meg a klasszikus értelemben vett tánc, főleg, mert az óra ülve, egy helyben zajlik, és a gyakorlatok nagy része inkább emlékeztet gyógytornára vagy súlyzós edzésre, de a változatos stílusú zenék és a mozdulatok olykor valóban megidéznek egy-egy táncfigurát. Óra közben többen is rám mosolyognak, biztatnak, hogy csináljam én is a gyakorlatokat. Idővel engedek a nyomásnak és csatlakozom. A kilenc nagymamám korú asszonnyal együtt masszírozom a karom és a combom a tüskés labdával, hogy engedjenek az izmok. Sára időnként javít egy-egy mozdulaton, de többedszerre már nincs szükség a korrekcióra. Megható, ahogy egy törékeny, ősz hajú néni, aki az első alkalmak egyikén ül, büszkén elmosolyodik, mikor Sára megdicséri, milyen ügyes. De nem csak kezdők, ha­ladók is járnak az órára. Erős Antalné, Erika még csak nem is itt kezdett táncolni. „Gyerekkoromban hét éven át balettoztam, így jó érzés visszaidézni azokat a mozdulatokat. Még akkor is, ha most már csak ülve csinálom, nem spicc-cipőben. Nagyon hálás vagyok Sárának” – mondja mosolyogva óra után a 75 éves asszony. Sára hetente egyszer jár az otthonba, de a lakóknak több találkozóra is lenne igényük. „Szeretjük őt, rendkívül udvarias, nagyon szépen beszél velünk, ami az idősek lelki világának sokat számít” – mondja Erika néni, majd elköszön, várja az ebéd, a többiek már az asztalnál.  

Csak nem feladni

A délelőtti pátyi óra után Sárával kocsiba pattanunk, irány vissza Budapest, délután már a Down Alapítvány egyik otthonának lakói várják. A kocsiban arról mesél: mindig is a tánc volt a legmeghatározóbb és biztosabb pont az életében. Négyévesen beíratták jazzbalettre, és ő már az első óra után tudta, hogy tánctanár szeretne lenni. A nehézségek akkor kezdődtek, mikor iskolába ment. „Lyukas tüdővel és oxigénhiányosan születtem. Utóbbi miatt diszlexiás, diszgráfiás és diszkalkuliás vagyok, ami csak később derült ki, és nagyon megnehezítette a gyerekkoromat. Tizenkét év alatt tíz iskolában tanultam, sokat csúfoltak, nem voltak barátaim” – meséli, mintegy mellékesen. Döbbenten hallgatom. Sára büszke rá, hogy a nehézségei ellenére nem adta fel, bölcsész-pedagógus diplomát szerzett, hat szakmája van, külföldi szakemberektől tanul és rendszeresen jár sérültekkel kapcsolatos konferenciákra is. 2016-ban bekerült az 50 legtehetségesebb magyar fiatal közé is. A semmiből, anyagi támogatás nélkül hozta létre a Magyar TáncRehabilitációs Alapítványt, és folyamatosan azon dolgozik, hogy a lehető legtöbb ember számára elérhető legyen ez a mozgásforma. Hangsúlyozza: az idő előrehaladtával mindenkinél kialakul valamiféle „fogyatékosság”, romlik a szeme, kialakulnak különböző mozgásszervi problémák, esetleg egyéb krónikus betegségek. Így mindenkinek szüksége lehet egy olyan mozgásformára, ami alkalmas arra, hogy megmozgassa és szórakoztassa is. A fájdalmas gyógytorna helyett a tánc-rehabilitációs órán pedig zenére élvezetesebben fejleszthetők a sérültek.  

Tánc és ölelés

A Down Alapítvány fitneszterme egy zuglói alagsorban működik. Érkezésünkkor már sorban állnak a Down-kóros fiatalok és idősek, hogy együtt mozoghassanak. Egyenként bemutatkoznak be nekem is. Sára itt már jóval határozottabb, sehol a csendes szelídség, itt – ahogy mondja – vehemensebb fellépésre van szükség ahhoz, hogy gördülékeny legyen az óra, hiszen a tanítványai könnyen elkalandoznak. Persze állapotához mérten mindenki igyekszik, bár akkor sem szalad fel a szemöldök, ha valaki egyszer csak kisétál a teremből és csak akkor jön vissza, mikor ismét van kedve. Itt mások a szabályok. Pátkai Ferencné a terem előtt várakozik, míg lánya, Andi a gyakorlatokat végzi. Még csak második alkalommal jöttek, de Andinak láthatóan nagyon tetszik az óra – mondja. Ügyesen mozog, figyel a tartására, és tényleg mindent belead. Látszik is, hogy sok fejlesztésre járt gyerekkorában. Rögtön feltűnik nekem, milyen empatikus és figyelmes. Ha egy társának nem megy egy gyakorlat és feladná, Andi odalép hozzá, biztatja, segít neki. Ha kell, meg is öleli. Jelenléte jó hatással van a többiekre, akik unszolására újra próbálják, ha valami elsőre nem sikerül. Közben végig mosolyog, koncentrál. Édesanyjától megtudom, hogy egy évig blogot is írt, jelenleg pedig aktívan színészkedik a Baltazár Színházban, ahol az egész napos próbákon beszédtechnikát és táncot is tanul. Az óra végén odalép hozzám. Azt mondja, hallotta, hogy újságíró vagyok, és szeretne beszélni velem, de mindenekelőtt megölelne, ha szabad. Ennyi kedvességnek nehéz ellenállni. Még akkor is, ha közben picit összeszorul a szívem. De nincs idő a sajnálatra, leülünk egy folyosói padra, ő pedig belekezd a mondandójába. „Arra szeretnélek megkérni, hogy egyszer gyere át hozzánk, mert szívesen megmutatnám neked, hogy miket szoktam csinálni otthon. Írhatnál róla. Olyan jó lenne! Tudok sütni és főzni, palacsintát és tojásrántottát is készítek, de írni is szoktam” – mondja. Megígérem neki, hogy egyszer feltétlenül meglátogatom. Miután mindenkitől elköszöntünk, Sára mesélni kezd. Arról, mi­lyen kemény kritikákat kapott kamaszként, az egyetemi évekről, amikor cseppet sem volt mindig könnyű dolga a tanulási nehézségei miatt. Aztán arról, kitartása hogyan segítette hozzá, hogy külföldön tanulhasson. „Hallottam egy nagyon jó táncterápiás képzésről, amit egy neves amerikai szakember tartott Bécsben. Levelezni kezdtünk az oktatóval, aki érezte, hogy nekem tényleg a táncterápia, a sérültek segítése az életem. A képzés hihetetlenül drága lett volna, de az oktató, aki egész családjával Bécsbe költözött a kurzus miatt, felajánlotta, hogy kifizeti a tandíj háromnegyedét, ha órák után vigyázok a kisgyermekeire. Így ő picit több időt tölthetne a feleségével, én pedig ilyen módon ledolgozom a tandíjat. Biztos vagyok benne, hogy azért segített, mert tudta, milyen fontos ez nekem” – emlékezik vissza Sára, aki már gyermekkorában is csak a táncórán érezte, hogy nincs kényszer, nem kell megfelelni. Ott volt igazán boldog és önfeledt. Ezt szeretné továbbadni azoknak, akik szintén küzdenek valamilyen nehézséggel, és végre közelítsünk egyfajta társadalmi egyenlőség felé. Hogy ne bélyegezzék meg azokat, akik mások.
Szerző
Témák
tánc terápia

A közösség a legnagyobb kincs

Publikálás dátuma
2019.07.28. 14:29

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Vízcseppek csillannak a meztelen vállakon, lerúgott papucsok hevernek szerteszét, a fűre terített takarón négy srác kártyázik törökülésben. Ha nem tudnám, hogy ezek a fiatalok súlyos betegek voltak, némelyik nem is lábalt még ki egészen, el se hinném.
A parttól távol jóképű, nyurga fiú ül a kerekes székben, hatan állják körül. „Gyere velünk, nem lesz gond, beemelünk, segítünk!” – győzködik kórusban, ő azonban hajthatatlan. „Víziszonyod van?” – kérdem tőle. – „Dehogyis, csak még túl korai. Tavaly augusztusban volt a balesetem. A Tiszán hajókáztunk a rokonokkal, fejest ugrottam a motorcsónakból és eltört két nyakcsigolyám. Az unokatesóm is ugrott, csak nálam sekélyebb volt a víz. Szerencsére a gerincvelőm nem szakadt el, az első perctől éreztem a lábamat, de sokáig nem tudtam mozgatni. Most már járókerettel mászkálok otthon” – feleli. Péter tizenkilenc éves, a balesetkor ment volna negyedikbe. A hosszadalmas rehabilitáció alatt négy kórházsulis egyetemista egymást váltva készítette fel az érettségire. Korábban rendre hármasokat kapott, szenvedélyesen röplabdázott, a sportnak élt. Négyes átlaggal érettségizett, és lábadozás közben azt is kiötlötte segítőivel, hogyan tovább. Tudomásul vette, hogy világklasszis sportoló már nem lesz, nyáron leteszi az angolnyelv-vizsgát, ősszel pedig készülni kezd az egyetemi felvételire. Tóthné Almássy Monika tizenöt évig kórházpedagógus volt, az ott szerzett tapasztalatok nyomán hozta létre a Kórházsuli Alapítványt öt évvel ezelőtt. Azt mondja, a kórházi tanulás arra szolgál, hogy a tartósan beteg gyerekek mindennapjait motiválja, strukturálja, ám az otthoni rehabilitáció alatt – ami akár évekig eltarthat – semmi segítséget nem kapnak. Egy tanár ismerőse vetette fel: mi lenne, ha ez idő alatt megfelelően felkészített kortársakkal tanulnának a beteg gyerekek? Az alapítványhoz hamarosan csatlakozott Berczelédi Réka, az Eötvös József Gimnázium tanára, így lett a KórházSuli önkénteseinek bázisa a budapesti gimnázium. A KórházSuliban az egyetemista önkéntesek személyesen vagy Skype-on segítenek, a középiskolások tananyagot fejlesztenek számukra. Közülük vá­lasztódott ki egy kemény mag, ők a KórházSuli kommandó, akik toboroznak, képzéseket tartanak, a vezetőkkel együtt alakítják, formálják a programot. „Programunk három lába: az egyénre szabott tananyagfejlesztés, a személyes mentorálás és a közösségépítés. Alkotó-, illetve integráló nyári táborainkban együtt nyaralnak, szórakoznak gyógyulók és egészséges társaik. A kortárs közösség nagyon fontos, mert éppen ez az, amitől egy sérülés vagy tartós betegség megfosztja a fiatalokat – magyarázza Monika. – A táborban a délelőtti megbeszéléseken együtt próbáljuk megfogalmazni, milyen a jó segítség. Hogyan segíthetünk egymásnak feloldani a betegségeket övező tabukat? A félelmek könnyen feloldhatók ugyanis, csak attól félünk, amiről nem beszélünk, amit nem ismerünk. A program annak idején a beteg gyerekek megsegítéséért indult, ugyanakkor azt látjuk, hogy az önkéntesekre is komoly hatást gyakorol. Erőteljes személyiségfejlődésen mennek keresztül, ami befolyásolhatja további életútjukat. Öt éve négy beteg fiatallal kezdtünk, az idei tanévben 147 gyerekkel foglalkoztunk egyénileg, 270 önkéntes több mint 6000 munkaórát fektetett ebbe. A szabadidejüket áldozzák a közös célra és nem áldozatnak, hanem küldetésnek tekintik.” 

A kommandó

A strandhoz vezető úton hárman kenik magukat sokfaktoros naptejjel. Dávid és Balázs az Eötvösbe járnak, Panna az ELTE gyakorló gimnáziu­mába, a Trefortba. „Különleges élmény a KórházSulival dolgozni, mert extrém élethelyzetekhez visz minket közel. Ezek a diákok olyasmit élnek át, amit mi, egészségesek soha. A KórházSuli döbbentett rá, hogy le kell győznünk a bennünk élő sztereotípiákat. A gyógyuló fiatalok külseje néha szokatlan, de valójában ugyanolyanok, mint bárki. Örülök, hogy segíthetek nekik azzal, hogy társnak szegődök a tanulásukhoz” – fejtegeti Balázs. „Ebben a munkában mindkét fél nyer – folytatja Dávid. – Nyereség, hogy gimnazistaként olyan mélységben sajátítunk el tananyagrészeket, hogy átadhassuk másnak. Ehhez rálátás, rendszerezettség kell, amivel a legtöbb középiskolás nem rendelkezik. Nagy dolog az is, hogy megismerhetjük azt a világot, amiben a gyógyulók élnek, mert ez egyfajta szociális érzékenységet alakít ki bennünk.” „Ez a munka fejleszti az érzelmi intelligenciát, ami rendkívül hasznos, mert segít alkalmazkodni a gyorsan változó világhoz – mondja Panna. – Én nagyon sok pluszt kaptam a KórházSulitól. Rengeteg új embert ismertem meg, elképesztő a közösség, befogadók, önzetlenek, sokat tanulok tőlük. Az a legnagyobb kincs, ha lelki társakra lel az ember.” 

Hegek a lélekben

A mezítlábas Sorompó Anett derékig érő, szőke hajsátorával akár diáklány is lehetne. Édesanyja a Bethesda Gyermekkórház onkológiai osztályának főnővére volt, Anett sok időt töltött a gyógyulófélben lévő gyerekekkel. Tizenöt éve dolgozik a Be­thesdában, szakterülete az oktatási rehabilitáció. „Egy hosszú betegség vagy egy súlyos sérülés nem múlik el nyomtalanul. Sokszor visszavonhatatlanul megváltoztatja az életet, de ha nem, akkor is láthatatlan hegek maradnak utána a lélekben. Ezzel mi külön foglalkozunk a traumafeldolgozó csoportokban. A kórházsulis táborokba például csak azok jöhetnek, akik már komolyan elkezdték feldolgozni a traumájukat. Nekem a kórházban az a feladatom, hogy betegeink megkapják az állapotuknak leginkább megfelelő oktatást, képzést. Az alapítvány sokat segíthet ebben, nem véletlenül láttam benne kezdetektől fantáziát.” „Fiatal vagy, lelkes és itthon dolgozol. Miért?” – provokálom Anettet. Szerinte nem átmenni kell a határon, hanem behozni a határon túlról, ami ott már bevált. Ő körbekutatja a világot, és hazai viszonyokra adaptálja a kint felcsipegetett módszereket. Csak itt, a helyszínen derül ki, hogy kiskorúakkal nem beszélhetek, mert nincs hozzá szülői engedély. Anett vigaszdíjul felkínálja nekem az ideális riportalanyt, akire évek múlva is emlékezni fogok. Diana éteri jelenség – szellőlány. Karcsú, fehér bőrű, halk szavú. Bonyolult eleganciája megkapó: libbenős, apró flitteres fekete tüllruháján áttetszik hibátlan alakja. A homlokán lévő folt égés nyoma. „Négyéves koromban forró olajjal leforráztam magam. Az arcom, a nyakam, a mellkasom és a kezem égett meg, harmadfokú égés volt, sokáig intenzív osztályon feküdtem. Össze se tudom számolni, hányszor műtöttek. Tizenöt éve folyamatosan korrigálják a meg­égett bőrt, hogy minél szebb legyen” – kezdi, amint letelepszünk az üres emelvény lépcsőjére. Szépen, kereken fogalmaz, pedig csak néhány éve képes beszélni erről. Dia óvodás volt a balesetkor. Sokáig nem érdekelte, hogyan néz ki, később tudatosult benne, hogy más, mint a többiek. Ekkor jöttek az igazán nehéz időszakok. Nem tudta, hogyan teremtsen kapcsolatot, nem tudta, mit gondolnak róla a többiek. Iskolás korát magányban élte, a kórházsulis segítők törték fel a hallgatás burkát. Tavaly bekerült egy rehabilitációs táborba, ott ismerte meg Fruzsinát, aki szintén megégett, és Szandit, akinek agyvérzése volt. Azóta együtt bandáznak. Dia úgy látja, a sorstársakkal minden könnyebb. Nyíltan kérdeznek, erre nyíltan válaszolhat. Őszinték, nem sugdolóznak a háta mögött, emiatt szorosak a barátságok. Ekkor ül le mellénk Annamari, aki pszichológiát tanul az ELTE-n, negyedéves. Két éve tartozik az alapítvány önkéntesei közé, angolt tanít. Diával az hozta össze a tábor első napján, hogy megcsodálta a lány szivárványos sminkjét, mert ő is „sminkbolond”. Szinte ontja a történeteket tanítványairól. Egy évig oktatott angolra egy születése óta mozgássérült, kerekes székes fiatalt. A lány egy komplikált gerincműtét után a Heim Pál kórházban feküdt. Egyébként vidéken élt, ahol egy elméletben akadálymentesített gimnáziumba járt. Az épületbe kerekes székkel csak a hátsó ajtón tudott bejutni, az emeleti szaktantermekhez nem vezetett rámpa, nem vitt fel lift. Annamaritól értesült arról, hogy létezik a fővárosban egy Mozgásjavító Iskola és Gimnázium, ahol több önállóságot tanulhatna. Megvívta az otthoni harcokat, felvették, jól halad és talán életében először boldog. Annamari az idei évben egy enyhén mozgássérült fiút tanított angolra. A srác egyedül jár, erősen sántítva, és súlyos beszédzavarral küzd. Ilyenkor a tanítványt ki kell békíteni a helyzettel, s föl kell mérni a lehetőségeket. A fiú tipikus kamasz, mindene a haverok meg a buli. De józanul gondolkozik, tudja, hogy a jövőben nem végezhet akármilyen munkát, szüksége lehet például biztos nyelvtudásra. Két tannyelvű gimnáziumba jár, informatikát tanul. Szeret úszni, rettentő lelkes, s nem titkoltan a paralimpiára kacsingat. Amikor éppen nem úszik, Annamarival angolozik. A következő történet azt mutatja meg, miként működik a személyre szabott oktatás a KórházSuliban. Egyik barátnője egy negyedikes ­autista kisfiúval tanult, akinek nehezére esett a beilleszkedés és a közös tantermi tanulás. Annamari barátnője magyart és nyelvtant tanított neki. A kisfiú imádott mindenféle állatot, különösen a hörcsögöket és a világszerte népszerű Minecraft számítógépes játékot. Ezért az igeidőket ezzel a játékkal gyakorolták, a szövegelemzést pedig egy hörcsögös mesén. A srác sikeresen befejezte normál általános iskolában a negyediket, és ötödikben átkerült egy speciális, kis létszámú osztályba.

A KórházSuli szeptembertől újra várja a tanulni vágyó, gyógyuló fiatalok és az önkéntes segítők jelentkezését. (www.korhazsuli.com)

Szerző