Ülve, állva, felszabadulva

Publikálás dátuma
2019.07.28. 16:16

Fotó: Lakos Gábor / Népszava
A tánc mindenkié – állítja Tóth Sára, aki miután 12 év alatt 10 iskolába járt diszlexia, diszgráfia és diszkalkulia miatt, nem adta fel, pedagógus táncterapeutává képezte magát, tanult amerikai szakemberektől Bécsben, és most egyedülálló módszerével mozgatja meg az időseket és a sérülteket.
Türelmesen, csendben ülnek a széken az idős asszonyok a pátyi Levendula Ház Idősek Otthonában. Mindannyian Tóth Sárára várnak, aki több mint egy éve jár már hozzájuk tánc-rehabilitációs órát tartani. Saját fejlesztésű módszerével dolgoznak, melyben kombinálja az izomfejlesztést, a tartásjavítást és a gyógytornát. Mikor a maga 150 centijével és hatalmas göndör hajával berobog a terembe, mindenki fészkelődni kezd, végre kezdődhet a mozgás. Pár perccel az érkezése után már szól is a Beatles, majd a Queen, és az ősz hajú nénik átszellemülten melegítenek.  

Gyógytánc

Az óra felében izmot fejlesztenek (súlyzót is használnak!), a másikban tartást javítanak. Nem is akárhogy: balettmozdulatokkal. A széken ülve egyenes háttal, koncentráltan emelik egyes, kettes, majd hármas pozícióba a kezüket, miközben a lábfejük a sarkuknál összezárva, kifelé néz. Persze nem jelenik meg a klasszikus értelemben vett tánc, főleg, mert az óra ülve, egy helyben zajlik, és a gyakorlatok nagy része inkább emlékeztet gyógytornára vagy súlyzós edzésre, de a változatos stílusú zenék és a mozdulatok olykor valóban megidéznek egy-egy táncfigurát. Óra közben többen is rám mosolyognak, biztatnak, hogy csináljam én is a gyakorlatokat. Idővel engedek a nyomásnak és csatlakozom. A kilenc nagymamám korú asszonnyal együtt masszírozom a karom és a combom a tüskés labdával, hogy engedjenek az izmok. Sára időnként javít egy-egy mozdulaton, de többedszerre már nincs szükség a korrekcióra. Megható, ahogy egy törékeny, ősz hajú néni, aki az első alkalmak egyikén ül, büszkén elmosolyodik, mikor Sára megdicséri, milyen ügyes. De nem csak kezdők, ha­ladók is járnak az órára. Erős Antalné, Erika még csak nem is itt kezdett táncolni. „Gyerekkoromban hét éven át balettoztam, így jó érzés visszaidézni azokat a mozdulatokat. Még akkor is, ha most már csak ülve csinálom, nem spicc-cipőben. Nagyon hálás vagyok Sárának” – mondja mosolyogva óra után a 75 éves asszony. Sára hetente egyszer jár az otthonba, de a lakóknak több találkozóra is lenne igényük. „Szeretjük őt, rendkívül udvarias, nagyon szépen beszél velünk, ami az idősek lelki világának sokat számít” – mondja Erika néni, majd elköszön, várja az ebéd, a többiek már az asztalnál.  

Csak nem feladni

A délelőtti pátyi óra után Sárával kocsiba pattanunk, irány vissza Budapest, délután már a Down Alapítvány egyik otthonának lakói várják. A kocsiban arról mesél: mindig is a tánc volt a legmeghatározóbb és biztosabb pont az életében. Négyévesen beíratták jazzbalettre, és ő már az első óra után tudta, hogy tánctanár szeretne lenni. A nehézségek akkor kezdődtek, mikor iskolába ment. „Lyukas tüdővel és oxigénhiányosan születtem. Utóbbi miatt diszlexiás, diszgráfiás és diszkalkuliás vagyok, ami csak később derült ki, és nagyon megnehezítette a gyerekkoromat. Tizenkét év alatt tíz iskolában tanultam, sokat csúfoltak, nem voltak barátaim” – meséli, mintegy mellékesen. Döbbenten hallgatom. Sára büszke rá, hogy a nehézségei ellenére nem adta fel, bölcsész-pedagógus diplomát szerzett, hat szakmája van, külföldi szakemberektől tanul és rendszeresen jár sérültekkel kapcsolatos konferenciákra is. 2016-ban bekerült az 50 legtehetségesebb magyar fiatal közé is. A semmiből, anyagi támogatás nélkül hozta létre a Magyar TáncRehabilitációs Alapítványt, és folyamatosan azon dolgozik, hogy a lehető legtöbb ember számára elérhető legyen ez a mozgásforma. Hangsúlyozza: az idő előrehaladtával mindenkinél kialakul valamiféle „fogyatékosság”, romlik a szeme, kialakulnak különböző mozgásszervi problémák, esetleg egyéb krónikus betegségek. Így mindenkinek szüksége lehet egy olyan mozgásformára, ami alkalmas arra, hogy megmozgassa és szórakoztassa is. A fájdalmas gyógytorna helyett a tánc-rehabilitációs órán pedig zenére élvezetesebben fejleszthetők a sérültek.  

Tánc és ölelés

A Down Alapítvány fitneszterme egy zuglói alagsorban működik. Érkezésünkkor már sorban állnak a Down-kóros fiatalok és idősek, hogy együtt mozoghassanak. Egyenként bemutatkoznak be nekem is. Sára itt már jóval határozottabb, sehol a csendes szelídség, itt – ahogy mondja – vehemensebb fellépésre van szükség ahhoz, hogy gördülékeny legyen az óra, hiszen a tanítványai könnyen elkalandoznak. Persze állapotához mérten mindenki igyekszik, bár akkor sem szalad fel a szemöldök, ha valaki egyszer csak kisétál a teremből és csak akkor jön vissza, mikor ismét van kedve. Itt mások a szabályok. Pátkai Ferencné a terem előtt várakozik, míg lánya, Andi a gyakorlatokat végzi. Még csak második alkalommal jöttek, de Andinak láthatóan nagyon tetszik az óra – mondja. Ügyesen mozog, figyel a tartására, és tényleg mindent belead. Látszik is, hogy sok fejlesztésre járt gyerekkorában. Rögtön feltűnik nekem, milyen empatikus és figyelmes. Ha egy társának nem megy egy gyakorlat és feladná, Andi odalép hozzá, biztatja, segít neki. Ha kell, meg is öleli. Jelenléte jó hatással van a többiekre, akik unszolására újra próbálják, ha valami elsőre nem sikerül. Közben végig mosolyog, koncentrál. Édesanyjától megtudom, hogy egy évig blogot is írt, jelenleg pedig aktívan színészkedik a Baltazár Színházban, ahol az egész napos próbákon beszédtechnikát és táncot is tanul. Az óra végén odalép hozzám. Azt mondja, hallotta, hogy újságíró vagyok, és szeretne beszélni velem, de mindenekelőtt megölelne, ha szabad. Ennyi kedvességnek nehéz ellenállni. Még akkor is, ha közben picit összeszorul a szívem. De nincs idő a sajnálatra, leülünk egy folyosói padra, ő pedig belekezd a mondandójába. „Arra szeretnélek megkérni, hogy egyszer gyere át hozzánk, mert szívesen megmutatnám neked, hogy miket szoktam csinálni otthon. Írhatnál róla. Olyan jó lenne! Tudok sütni és főzni, palacsintát és tojásrántottát is készítek, de írni is szoktam” – mondja. Megígérem neki, hogy egyszer feltétlenül meglátogatom. Miután mindenkitől elköszöntünk, Sára mesélni kezd. Arról, mi­lyen kemény kritikákat kapott kamaszként, az egyetemi évekről, amikor cseppet sem volt mindig könnyű dolga a tanulási nehézségei miatt. Aztán arról, kitartása hogyan segítette hozzá, hogy külföldön tanulhasson. „Hallottam egy nagyon jó táncterápiás képzésről, amit egy neves amerikai szakember tartott Bécsben. Levelezni kezdtünk az oktatóval, aki érezte, hogy nekem tényleg a táncterápia, a sérültek segítése az életem. A képzés hihetetlenül drága lett volna, de az oktató, aki egész családjával Bécsbe költözött a kurzus miatt, felajánlotta, hogy kifizeti a tandíj háromnegyedét, ha órák után vigyázok a kisgyermekeire. Így ő picit több időt tölthetne a feleségével, én pedig ilyen módon ledolgozom a tandíjat. Biztos vagyok benne, hogy azért segített, mert tudta, milyen fontos ez nekem” – emlékezik vissza Sára, aki már gyermekkorában is csak a táncórán érezte, hogy nincs kényszer, nem kell megfelelni. Ott volt igazán boldog és önfeledt. Ezt szeretné továbbadni azoknak, akik szintén küzdenek valamilyen nehézséggel, és végre közelítsünk egyfajta társadalmi egyenlőség felé. Hogy ne bélyegezzék meg azokat, akik mások.
Szerző
Témák
tánc terápia

A közösség a legnagyobb kincs

Publikálás dátuma
2019.07.28. 14:29

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Vízcseppek csillannak a meztelen vállakon, lerúgott papucsok hevernek szerteszét, a fűre terített takarón négy srác kártyázik törökülésben. Ha nem tudnám, hogy ezek a fiatalok súlyos betegek voltak, némelyik nem is lábalt még ki egészen, el se hinném.
A parttól távol jóképű, nyurga fiú ül a kerekes székben, hatan állják körül. „Gyere velünk, nem lesz gond, beemelünk, segítünk!” – győzködik kórusban, ő azonban hajthatatlan. „Víziszonyod van?” – kérdem tőle. – „Dehogyis, csak még túl korai. Tavaly augusztusban volt a balesetem. A Tiszán hajókáztunk a rokonokkal, fejest ugrottam a motorcsónakból és eltört két nyakcsigolyám. Az unokatesóm is ugrott, csak nálam sekélyebb volt a víz. Szerencsére a gerincvelőm nem szakadt el, az első perctől éreztem a lábamat, de sokáig nem tudtam mozgatni. Most már járókerettel mászkálok otthon” – feleli. Péter tizenkilenc éves, a balesetkor ment volna negyedikbe. A hosszadalmas rehabilitáció alatt négy kórházsulis egyetemista egymást váltva készítette fel az érettségire. Korábban rendre hármasokat kapott, szenvedélyesen röplabdázott, a sportnak élt. Négyes átlaggal érettségizett, és lábadozás közben azt is kiötlötte segítőivel, hogyan tovább. Tudomásul vette, hogy világklasszis sportoló már nem lesz, nyáron leteszi az angolnyelv-vizsgát, ősszel pedig készülni kezd az egyetemi felvételire. Tóthné Almássy Monika tizenöt évig kórházpedagógus volt, az ott szerzett tapasztalatok nyomán hozta létre a Kórházsuli Alapítványt öt évvel ezelőtt. Azt mondja, a kórházi tanulás arra szolgál, hogy a tartósan beteg gyerekek mindennapjait motiválja, strukturálja, ám az otthoni rehabilitáció alatt – ami akár évekig eltarthat – semmi segítséget nem kapnak. Egy tanár ismerőse vetette fel: mi lenne, ha ez idő alatt megfelelően felkészített kortársakkal tanulnának a beteg gyerekek? Az alapítványhoz hamarosan csatlakozott Berczelédi Réka, az Eötvös József Gimnázium tanára, így lett a KórházSuli önkénteseinek bázisa a budapesti gimnázium. A KórházSuliban az egyetemista önkéntesek személyesen vagy Skype-on segítenek, a középiskolások tananyagot fejlesztenek számukra. Közülük vá­lasztódott ki egy kemény mag, ők a KórházSuli kommandó, akik toboroznak, képzéseket tartanak, a vezetőkkel együtt alakítják, formálják a programot. „Programunk három lába: az egyénre szabott tananyagfejlesztés, a személyes mentorálás és a közösségépítés. Alkotó-, illetve integráló nyári táborainkban együtt nyaralnak, szórakoznak gyógyulók és egészséges társaik. A kortárs közösség nagyon fontos, mert éppen ez az, amitől egy sérülés vagy tartós betegség megfosztja a fiatalokat – magyarázza Monika. – A táborban a délelőtti megbeszéléseken együtt próbáljuk megfogalmazni, milyen a jó segítség. Hogyan segíthetünk egymásnak feloldani a betegségeket övező tabukat? A félelmek könnyen feloldhatók ugyanis, csak attól félünk, amiről nem beszélünk, amit nem ismerünk. A program annak idején a beteg gyerekek megsegítéséért indult, ugyanakkor azt látjuk, hogy az önkéntesekre is komoly hatást gyakorol. Erőteljes személyiségfejlődésen mennek keresztül, ami befolyásolhatja további életútjukat. Öt éve négy beteg fiatallal kezdtünk, az idei tanévben 147 gyerekkel foglalkoztunk egyénileg, 270 önkéntes több mint 6000 munkaórát fektetett ebbe. A szabadidejüket áldozzák a közös célra és nem áldozatnak, hanem küldetésnek tekintik.” 

A kommandó

A strandhoz vezető úton hárman kenik magukat sokfaktoros naptejjel. Dávid és Balázs az Eötvösbe járnak, Panna az ELTE gyakorló gimnáziu­mába, a Trefortba. „Különleges élmény a KórházSulival dolgozni, mert extrém élethelyzetekhez visz minket közel. Ezek a diákok olyasmit élnek át, amit mi, egészségesek soha. A KórházSuli döbbentett rá, hogy le kell győznünk a bennünk élő sztereotípiákat. A gyógyuló fiatalok külseje néha szokatlan, de valójában ugyanolyanok, mint bárki. Örülök, hogy segíthetek nekik azzal, hogy társnak szegődök a tanulásukhoz” – fejtegeti Balázs. „Ebben a munkában mindkét fél nyer – folytatja Dávid. – Nyereség, hogy gimnazistaként olyan mélységben sajátítunk el tananyagrészeket, hogy átadhassuk másnak. Ehhez rálátás, rendszerezettség kell, amivel a legtöbb középiskolás nem rendelkezik. Nagy dolog az is, hogy megismerhetjük azt a világot, amiben a gyógyulók élnek, mert ez egyfajta szociális érzékenységet alakít ki bennünk.” „Ez a munka fejleszti az érzelmi intelligenciát, ami rendkívül hasznos, mert segít alkalmazkodni a gyorsan változó világhoz – mondja Panna. – Én nagyon sok pluszt kaptam a KórházSulitól. Rengeteg új embert ismertem meg, elképesztő a közösség, befogadók, önzetlenek, sokat tanulok tőlük. Az a legnagyobb kincs, ha lelki társakra lel az ember.” 

Hegek a lélekben

A mezítlábas Sorompó Anett derékig érő, szőke hajsátorával akár diáklány is lehetne. Édesanyja a Bethesda Gyermekkórház onkológiai osztályának főnővére volt, Anett sok időt töltött a gyógyulófélben lévő gyerekekkel. Tizenöt éve dolgozik a Be­thesdában, szakterülete az oktatási rehabilitáció. „Egy hosszú betegség vagy egy súlyos sérülés nem múlik el nyomtalanul. Sokszor visszavonhatatlanul megváltoztatja az életet, de ha nem, akkor is láthatatlan hegek maradnak utána a lélekben. Ezzel mi külön foglalkozunk a traumafeldolgozó csoportokban. A kórházsulis táborokba például csak azok jöhetnek, akik már komolyan elkezdték feldolgozni a traumájukat. Nekem a kórházban az a feladatom, hogy betegeink megkapják az állapotuknak leginkább megfelelő oktatást, képzést. Az alapítvány sokat segíthet ebben, nem véletlenül láttam benne kezdetektől fantáziát.” „Fiatal vagy, lelkes és itthon dolgozol. Miért?” – provokálom Anettet. Szerinte nem átmenni kell a határon, hanem behozni a határon túlról, ami ott már bevált. Ő körbekutatja a világot, és hazai viszonyokra adaptálja a kint felcsipegetett módszereket. Csak itt, a helyszínen derül ki, hogy kiskorúakkal nem beszélhetek, mert nincs hozzá szülői engedély. Anett vigaszdíjul felkínálja nekem az ideális riportalanyt, akire évek múlva is emlékezni fogok. Diana éteri jelenség – szellőlány. Karcsú, fehér bőrű, halk szavú. Bonyolult eleganciája megkapó: libbenős, apró flitteres fekete tüllruháján áttetszik hibátlan alakja. A homlokán lévő folt égés nyoma. „Négyéves koromban forró olajjal leforráztam magam. Az arcom, a nyakam, a mellkasom és a kezem égett meg, harmadfokú égés volt, sokáig intenzív osztályon feküdtem. Össze se tudom számolni, hányszor műtöttek. Tizenöt éve folyamatosan korrigálják a meg­égett bőrt, hogy minél szebb legyen” – kezdi, amint letelepszünk az üres emelvény lépcsőjére. Szépen, kereken fogalmaz, pedig csak néhány éve képes beszélni erről. Dia óvodás volt a balesetkor. Sokáig nem érdekelte, hogyan néz ki, később tudatosult benne, hogy más, mint a többiek. Ekkor jöttek az igazán nehéz időszakok. Nem tudta, hogyan teremtsen kapcsolatot, nem tudta, mit gondolnak róla a többiek. Iskolás korát magányban élte, a kórházsulis segítők törték fel a hallgatás burkát. Tavaly bekerült egy rehabilitációs táborba, ott ismerte meg Fruzsinát, aki szintén megégett, és Szandit, akinek agyvérzése volt. Azóta együtt bandáznak. Dia úgy látja, a sorstársakkal minden könnyebb. Nyíltan kérdeznek, erre nyíltan válaszolhat. Őszinték, nem sugdolóznak a háta mögött, emiatt szorosak a barátságok. Ekkor ül le mellénk Annamari, aki pszichológiát tanul az ELTE-n, negyedéves. Két éve tartozik az alapítvány önkéntesei közé, angolt tanít. Diával az hozta össze a tábor első napján, hogy megcsodálta a lány szivárványos sminkjét, mert ő is „sminkbolond”. Szinte ontja a történeteket tanítványairól. Egy évig oktatott angolra egy születése óta mozgássérült, kerekes székes fiatalt. A lány egy komplikált gerincműtét után a Heim Pál kórházban feküdt. Egyébként vidéken élt, ahol egy elméletben akadálymentesített gimnáziumba járt. Az épületbe kerekes székkel csak a hátsó ajtón tudott bejutni, az emeleti szaktantermekhez nem vezetett rámpa, nem vitt fel lift. Annamaritól értesült arról, hogy létezik a fővárosban egy Mozgásjavító Iskola és Gimnázium, ahol több önállóságot tanulhatna. Megvívta az otthoni harcokat, felvették, jól halad és talán életében először boldog. Annamari az idei évben egy enyhén mozgássérült fiút tanított angolra. A srác egyedül jár, erősen sántítva, és súlyos beszédzavarral küzd. Ilyenkor a tanítványt ki kell békíteni a helyzettel, s föl kell mérni a lehetőségeket. A fiú tipikus kamasz, mindene a haverok meg a buli. De józanul gondolkozik, tudja, hogy a jövőben nem végezhet akármilyen munkát, szüksége lehet például biztos nyelvtudásra. Két tannyelvű gimnáziumba jár, informatikát tanul. Szeret úszni, rettentő lelkes, s nem titkoltan a paralimpiára kacsingat. Amikor éppen nem úszik, Annamarival angolozik. A következő történet azt mutatja meg, miként működik a személyre szabott oktatás a KórházSuliban. Egyik barátnője egy negyedikes ­autista kisfiúval tanult, akinek nehezére esett a beilleszkedés és a közös tantermi tanulás. Annamari barátnője magyart és nyelvtant tanított neki. A kisfiú imádott mindenféle állatot, különösen a hörcsögöket és a világszerte népszerű Minecraft számítógépes játékot. Ezért az igeidőket ezzel a játékkal gyakorolták, a szövegelemzést pedig egy hörcsögös mesén. A srác sikeresen befejezte normál általános iskolában a negyediket, és ötödikben átkerült egy speciális, kis létszámú osztályba.

A KórházSuli szeptembertől újra várja a tanulni vágyó, gyógyuló fiatalok és az önkéntes segítők jelentkezését. (www.korhazsuli.com)

Szerző

„A 70 milliárd forint lehet egy megfelelő indító összeg, de ha az elosztás, felhasználás hasonló az eddigi gyakorlathoz, semmire sem jó”

Publikálás dátuma
2019.07.28. 13:42

Fotó: Nagy Melinda / Shutterstock
Vajon mire lenne elég a roma integráció területén az a majdnem 70 (mai árfolyamon pontosan 69,1) milliárd forint, amivel a Norvég Alap támogatná Magyarországot a 2021-ig tartó időszakban? Ezt senki nem tudja pontosan megmondani, de az biztos, hogy rengeteg helye lenne. Illetve rengeteg, ha jól osztják el, elégetett pénz, ha elherdálják – ebben viszont egyetértés van.
A hónap kérdése egyelőre az, hogy hozzájut-e egyáltalán az összeghez Magyarország, amit egyébként a kormányzati kommunikáció szerint teljes egészében a romák felzárkóztatására akar költeni. A norvégok és a magyar kormány közötti megegyezés azért késik, mert a fideszes vezetés nem hajlandó belemenni abba a feltételbe, hogy az előirányzott összeg 10 százalékát egy kormánytól független intézmény ossza szét civil szervezetek között. Az előző időszakban ezt a feladatot az Ökotárs Alapítvány látta el, amelyre 2014-ben a civilek ellen indított offenzíva egyik első és legemlékezetesebb állomásaként rá is küldték a rendőrséget – azóta kiderült, törvénysértő módon. A szervezetnél azóta sem találtak szabálytalanságot. Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter július eleji kormányinfóján finoman Sorosra kente a megegyezés elmaradását, mondván, nehezíti a megállapodást, hogy a norvégok „ragaszkodnak Soros György különböző civil szervezeteinek támogatásához”. Szerinte ez a pénz Magyarországnak jár, mert Norvégia haszonélvezője a közös piacnak. Gulyás nem is annyira burkoltan arra is célzott, hogy a pénz elosztása jobb kezekben van a kormánynál, mert „a magyar cigányság ügye fontosabb, mint a civilek”, amelyek egyéb forrásokból is „elég jól élnek”. A miniszter sugallatával szemben persze nem igaz, hogy az Ökotárs Alapítvány által korábban elosztott pénzből ne jutott volna olyan szervezeteknek, amelyek a romák integrációjával foglalkoznak.   

Ahol értelmezhetetlen a csok

„A terepmunka szintjéről nézve ez a majdnem 70 milliárd forint óriási összeg. De ha mellétesszük, hogy vajon mennyi EU-s forrás folyhatott már el erre a célra anélkül, hogy bármi változás történt volna a generációs szegénységben élő, zömében roma családok életében, akkor mégsem tűnik olyan soknak – mondja L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai igazgatója. – Mi is voltunk norvég támogatottak, két pályázatban is nyertünk, és nagyon célirányosan tudtuk elkölteni a pénzt. Például ebből vásároltuk meg az első ingatlant Toldon, ami az első közösségi színtere lett annak a munkának, amit a szegregátumban végzünk. Ezt azért fontos kiemelni, mert vannak olyan pályázatok is, amelyek indikátorrendszere láthatóan íróasztal mellett születik, a kritériumok egy szegregátumban gyakorlatilag értelmezhetetlenek. Akik ezeket írják, valószínűleg nem jártak abban a közegben, ahol valamilyen változást kívánnak előidézni. Sokszor előfordul, hogy emiatt nem tudunk azokhoz a forrásokhoz kapcsolódni, amik egyébként erre a célra vannak kiírva” – tesz különbséget pályázat és pályázat között a szakember, aki szerint a norvég pályázatoknak az volt a különlegessége, hogy hagyták, hogy a pályázó maga határozza meg azokat a beavatkozási pontokat, amelyek a céljaik megvalósítását segítenék. Az Igazgyöngy Alapítvány összesen 27 hátrányos helyzetű településen van jelen családgondozással, szociális munkával, oktatási tevékenységgel. Toldon működtetik az úgynevezett pilot programjukat, ahol minden megtalálható, amivel foglalkoznak: a többi között baba-mama klub, tanoda, társadalmi vállalkozás, és sok más közösségfejlesztési tevékenység. A rosszul elköltött pénzre példaként hozza a közelmúltban nagy csinnadrattával beharangozott Modern Falvak programot, amelynek – mint azt a Népszava megírta – első pályázati körében az összesen 150 milliárd forintos keretből 13 milliárdot osztanak szét, főként a nemzeti és helyi identitás erősítésére és az egyházi közösségi terek fejlesztésére. Az ötezer fő alatti falvak vezetői nem erre számítottak, azt hitték, végre lesz forrás a legsürgetőbb feladatok elvégzésére, például az utak helyretételére. A polgármesterek szerint a pénz jó, de nem old meg semmit. Sok helyen közösségszervezőt alkalmaznak majd, hogy mindenféle programokkal „erősítse az identitást”, káplánlakok, templomok és más egyházi épületek újulhatnak meg, de valójában nem változik semmi a falu lakóinak életében. L. Ritók Nóra is érthető indulattal beszél ezekről az állami programokról. Toldon például 16 millió forintból újul meg a templom, ahová „kéthetente három néni megy el”, miközben nincs bolt, nincs szennyvízhálózat, nincs semmilyen szolgáltatás és munkalehetőség, megoldhatatlan a lakhatási szegénység, a falusi csok pedig gyakorlatilag értelmezhetetlen. „Gyakran hallani mostanában olyan sikertörténeteket, amelyek azt sugallják, hogy elég az elköteleződés és a »szeretet ereje«, és minden rózsaszín lesz ezeken a településeken. Ez engem bosszant, mert sajnos nem ennyire egyszerű a helyzet. Lassan belefulladunk a megoldhatatlan problémákba, küzdünk a gyerekekért, de olyan akadályokba ütközünk, amelyek egyszerűen megoldhatatlanok” – mondja L. Ritók Nóra, aki úgy gondolja: ezen a területen nem években, hanem évtizedekben kellene gondolkozni, a probléma annyira mély – a munkalehetőségek hiányától a szegregált iskolákon át a szakemberek hiányáig –, hogy mindenképpen kormányokon átívelő stratégiára lenne szükség.  

A máltai példa

Idén április közepe óta Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke lett „a diagnózisalapú felzárkózási roma stratégia előkészítésének és végrehajtásának koordinálásáért felelős miniszterelnöki biztos”. Vecsei a Népszavának adott interjújában júniusban beszélt arról, hogy az elmúlt tizenöt év terepmunkájának civil és egyházi tapasztalatait felhasználva dolgozott ki stratégiát a romák felzárkóztatására, amely „A fogantatástól a foglalkoztatásig” címet viseli. Szerinte háromszáz olyan „cigány falunak” számító település van, ahol sürgős beavatkozásra van szükség, első körben harminc faluban indítják el a programjukat. Négy-öt település dolgozik majd együtt, ahol helyismerettel rendelkező szakemberek egymást is kontrollálva döntenek arról, mire költik a rendelkezésükre álló pénzt, a helybéliekkel egyeztetve. Told lesz az egyik a 30 településből, ahol elindul a Jelenlét nevű program, amelyre az idei költségvetésben 10 milliárd forintot különítettek el. A program mintájául Tiszabő és Tiszabura szolgál, ahol a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek száma meghaladja a 97 százalékot. A program részeként a szülők például kapnak magzatvédő vitamint és babacsomagot, és gyerekház épül a háromévesnél kisebb gyerekeknek, ahol az anyák is segítséget kapnak. A szeretetszolgálat segítségével Tiszabőn savanyítóüzem létesült, Tiszaburán asztalosüzem és varroda indult; emellett mosoda is üzemel. Az, hogy az ezeken a településeken alkalmazott módszerek mennyire élnek meg máshol is, még a jövő zenéje. Told öt éven keresztül évi 30 millió forintot kap majd a programban, amelynek a szakmai megvalósítója továbbra is az Igazgyöngy Alapítvány lesz. „Azt gondolom, hogy nekünk nem kell másképp csinálnunk a dolgunkat, mint eddig, de ez az összeg segíteni fog, hogy megvalósítsunk olyan terveket, amikre korábban nem volt lehetőségünk, például egy játszóteret a gyerekeknek” – mondja L. Ritók Nóra, aki örül annak, hogy végre foglalkoznak a problémával, és reméli, hogy ez egy lehetőség lehet arra, hogy a módszereik tovább terjedjenek, hiszen a 10 éve folyó munkának sok, már bizonyítottan sikeres, adaptálható eleme van. „Mivel a fejlesztéseinket adományokból fedezzük, így nagyobb összeget igénylő beruházásokra nem gondolhatunk. Most ezzel a toldi munka kicsit könnyebb lesz, és jobban tudunk fókuszálni más településekre, ahol szintén nagy szükség van a gyerekszegénység elleni munkánkra ” – teszi hozzá. Bár a norvégok pénzét is az állam szeretné elkölteni, arról egyik forrásuk sem tud, hogy készült volna olyan állami helyzetfelmérés, amely valóban megmutatná, mekkora a probléma országos szinten, nem egyértelmű, hogy Vecsei Miklós például mi alapján beszél éppen háromszáz „cigányfaluról”. A tisztánlátást tovább nehezíti, hogy maguk az adatok is nagyon félrevezetőek és torzak, különösen azóta, hogy törvényileg értelmeztek újra olyan fogalmakat, mint a halmozottan hátrányos helyzet, ennek eredményeképpen pedig a statisztikákban csökkent az érintettek száma. A hivatalos állami adatok a pozitív kormányzati kommunikáció által teremtett megfelelési kényszer miatt nem tudnak hitelesek lenni. Többet és árnyaltabban beszélhetnek a helyzetről a civilek, akik azonban nem országos lefedettséggel dolgoznak, sok az olyan település, ahol senki és semmi nincsen, ami segítene az embereken. Ráadásul sokszor úgy tűnik, az egyébként rendelkezésre álló adatokat, tanulmányokat sem használja senki. Az oktatás területén például születtek már olyan, a problémát jól feltérképező és a célokat, teendőket kijelölő dokumentumok, amelyek az illetékesek fiókjában pihennek. Ilyen például az oktatás területén a 2008-ban kiadott szakpolitikai javaslatcsomag a „Zöld könyv”, melynek téziseit ma is megfontolhatnák a döntéshozók. „Szerintem még soha egyetlen felelős politikus sem közölt számítást arról, mibe is kerülne az integráció, kivetítve egy 800 ezer fős népességre. Magyarul senki nem tudja, mennyi pénzt kellene erre elkölteni. Az egyetlen valós összehasonlítási alap az lehet, hogy ha megnézzük, a kormány milyen gazdasági, pénzügyi alapokat teremt a határon túli magyar közösségeknek vállalkozásra, bérkiegészítésre, közösségfejlesztésre. Ebből már ki lehetne indulni” – mondja Setét Jenő roma aktivista, civil jogvédő. A teljesség igénye nélkül: 2018-ban 90,2 milliárd forintra nőtt a határon túli támogatásokat osztogató Bethlen Gábor Alap költségvetése, ebből 75 mil­liárdot osztottak ki egyedi elbírálással, a Miniszterelnökség javaslatai alapján a pénz nagy része Erdélyben landolt. A Külgazdasági és Külügyminisztérium tavaly 85 mil­liárd forintot utalt külföldre a határon túli gazdaság támogatására. A pénzek java a Vajdaságba áramlott, az ott működő Prosperitati Alapítvány egymaga 45 milliárd forint magyar költségvetési forráshoz jutott. Mindehhez képest valóban nem tűnik soknak az a 69 milliárd.  

Pénz az ablakban

Megbecsülni is nehéz, valójában mennyi pénz folyt el a rendszerváltás óta roma integráció címén, többnyire értelmetlenül. Az Állami Számvevőszék több mint egy évtizede, 2008-ban vizsgálta a roma felzárkóztatási programokat. Jelentésében azt írja: 18 év alatt megközelítőleg 125 milliárd forintot költöttek a kormányok a romák integrációjára, de az adóforintok zöme az átláthatatlan pályázati rendszerek miatt nem jutott el az érintettekhez. Később – számok nélkül ugyan, de – ugyanez a kifogás hangzott el több, romákat képviselő szervezet részéről. Jó példa minderre a korábban Farkas Flórián vezette Országos Roma Önkormányzat (ORÖ) által koordinált Híd a munka világába elnevezésű projekt, amely egy országos foglalkoztatási szövetkezet létrehozása révén közel 2800 romát juttatott volna képzéshez, majd munkához. A programra eredetileg ötmilliárdot szánt volna a kormány, de a botrányok hatására megfelezte a keretösszeget, majd 2016 tavaszán megszüntette a programot, és a visszaélések miatt visszakérte a kifizetett összeg nagy részét is. A program egyáltalán nem érte el a célját, az ORÖ viszont elköltött 31 millió forintot tanulmányokra, 29 milliót autóbérlésre és 31 milliót szóvivői feladatokra. Mint azt az Átlátszó megírta, az ORÖ a támogatás visszafizetését végül megúszta, a szervezetet a kormány segítette ki 1,3 milliárd forintos központi támogatással, a fennmaradó 300 millió forintot részletekben kellett volna 2017 végéig rendezni, de ezt nem tették meg. Bár az Európai Csalás Elleni Hivatal két év alatt meg tudta állapítani, hogy mi történt, a NAV már négy éve nyomoz, de eddig senkit nem hallgattak meg gyanúsítottként, és mivel Farkas Flórián továbbra is a miniszterelnök egyik legmegbízhatóbb szövetségese, jó eséllyel nem is fognak.
Szerző