A hetvenkét éves amerikai énekes tulajdonképpen maga az 1960-as évek „szex, rock és rock’n’roll” jelszavának megtestesülése. Nála nincs olyan, hogy hakni: inkább csak a színtiszta extázis. Pedig, ha csak a vizuális fronton szemlélem a fickót, bizony, aggódnék: a felsőteste olyan ráncosan romos, hogy ha nem tombolna a színpadon, segítséget hívnék neki. Meg persze, ha nem tudnám, hogy fiatalon is afféle molekulárisan billegő testmozgása volt, bizony az összeesését vizionálnám.
A budapesti buli az I Want Be Your Doggal indult, ezzel meg is kezdte a komoly hangolást: járkált és ugrált, mintha csak be akarta volna pörgetni a közönséget. Nincs itt tréfa, kérem. Szinte látszik, hogy Pop más üzemmódba kapcsolt, látszik, hogy extázisba került. Nem lát, nem hall, csak a közönségnek él. A harmadik nóta a Passanger – ekkor már a teljes Budapest Park teltházas közönsége vele élt. Nem kellett sokat arra sem várni, hogy mikrofonállványát elhajítsa, amit hiába rakosgatnak vissza a gondos technikusok, a művész többször röppályára küldte azt. Az ilyen közjátékok során tűnt fel, hogy milyen extrém jól szólt ez a koncert. Az Iggy Pop alá játszó banda, de maga a frontember is. Hangja még mindig energiával teli, acélos egyszerűséggel hozta a jól bevált baritont.
Arra sem kellett túl sokat várni, hogy a buli kedvéért az örök rocker lejöjjön a küzdőtér előtti árokba és szépen háttal betámasztva magát élvezze, ahogy az első soros rajongók tapizzák és kényeztessék. Teszem hozzá, a hangja itt sem „görbült”. Volt ám itt szórás jócskán: a tinilányok a haját simogatták, az idősödő férfiak pedig a karját vagy a vállát próbálták ki – tényleg van a fickó ráncaiban némi túlvilági. Filmes referenciáért sem kell nagyon a távolba tekinteni: Jim Jarmusch a cannes-i fesztivált megnyitó The Dead Don’t Die című mozijában kávéfüggő zombit játszatott vele.
Ha pedig már szóba jöttek a káros szenvedélyek: Iggy Pop nagypapaként már csak röhög azon, amikor David Bowie barátja rendszeresen bevitte őt az elvonóra. Ahogy megjegyezte: régen „mindent szart” használt. Mondhatni, halálosan károsan élt. Az a csodálatos ebben, hogy tényleg őszintén vallott a saját gyengeségéről. Miközben nem értem, hogy mi szüksége volt erre az „elfeledett” periódusára, hiszen ezen az estén is bizonyította: semmi szüksége gyorsítókra, mivel úgy ahogy van, a színpadi jelenlét számára a legkeményebb tudatmódosító.
A ráadás utolsó nótájában, a Real Wild Child (Wild One) eléneklése közben mindent bedobott, amit addig: rajongósimogatás, mikrofonrepítés és egyébként az ultraprofi zenekarának a kilépője után visszajött a színpadra és elmondta: nagyon boldoggá tette őt a ma esti közönség. Nagy lelkesen bejelentette, hogy még egy utolsó nótát csak nekünk elnyom, de ehhez szüksége lesz ránk is. Hogy mi lett volna ez a nóta, sosem tudjuk meg, mert a zenészei időközben meglógtak. Iggy Pop ezt nem látta. Csak a rajongókért élt. Azért ez gyönyörű volt.
Meg, persze az is, hogy a buli után a Budapest Park hangszóróiból felcsendülő Sex Pistols sláger nettó zajnak hatott.
Infó
Iggy Pop
Budapest Park, július 24.
