Ellenség kerestetik

Publikálás dátuma
2019.07.28. 12:02

Fotó: Népszava illusztráció
Kína, Kuba, Irak, Észak-Korea. Mostanában főleg Irán. És persze az Egyesült Államok és/vagy Oroszország. Ellenségekre mindig szükségük volt a világbéke aktuális letéteményeseinek. Az évek múlásával a két nagy és erős ellenség mellett egyre több a törékeny egyensúlyt fenyegető kicsi, de erős főgonosz, akik egymaguk is képesek sakkban tartani a világot.
Az elmúlt hónapokban a nemzetközi politika vigyázó szemeit a Perzsa-öbölre, illetve a Hormuzi-szorosra veti, hiszen Irán körül nő leginkább a feszültség. Nem tudni, meddig lesz így, de a korábbi évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy az ügyeletes céltáblák időről időre változnak ugyan, de akik cserélgetik a lőlapokat, azok – némi bizonytalankodás után – többnyire újra ugyanazok: az amerikaiak és az oroszok. Bár Moszkva elvesztette szuperhatalmi státusát, félelmetes fegyverarzenáljának birtokában továbbra is úgy viselkedik, mintha még mindig a bipoláris világban élnénk.  

Dél vs. Észak

Nem sokkal a második világháború után alakult ki és több mint négy évtizeden át tartott az a globális rend, amelyet alapjában véve az amerikai–szovjet szembenállás határozott meg. Két ellentétes eszmeiség két rivalizáló birodalomban, de nagyjából ugyanazokért a célokért. Pontosabban egyetlen célért: a világ fölötti minél nagyobb befolyás megszerzéséért. A szovjetek és az amerikaiak jelentették egymás számára a fő ellenséget, de gondosan kerülték a közvetlen katonai összetűzést, hiszen az – vezető nukleáris hatalmakról lévén szó – beláthatatlan következményekkel járt volna. Attól viszont egyáltalán nem riadtak vissza, hogy a világ legkülönfélébb pontjain saját támogatottjukat tolják előre a harcmezőre. Moszkva „a világkommunizmus ügyét”, Washington „a szabad világ védelmét” tűzte zászlajára. Valójában mindkettőjüknél a birodalmi mentalitás játszotta a főszerepet, ami jól megmutatkozik abban, hogy egyfelől a Szovjetunió korántsem „a termelőerők fejlettsége” alapján választotta ki azokat az országokat, ahol kísérletet tett a forradalom magjának elhintésére, másfelől az Egyesült Államok kegyetlen diktatúrákat is hajlandó volt hatalomra juttatni, hogy megerősítse a szovjetellenes hadállásokat. Az első nagy háború, amit a szovjetek – akkor még a kínaiakkal együttműködésben – többé-kevésbé közvetett módon vívtak az amerikaiakkal, a koreai háború volt (1950–53). Azért csak többé-kevésbé, mert a felek a kommunista északiakat és az antikommunista délieket tolták ugyan maguk elé, de azért vastagon benne voltak a háborúban. Az ameri­kaiak­ az ENSZ égisze alatt, a szovjetek „tanácsadóknak” nevezett katonákkal. Az író Akszjonov idézi a korszak moszkvai anekdotáját: a titkos koreai bevetésre induló orosz pilóták bombázás közben két ujjal ázsiai formá­júra húzzák szét a szemüket, hogy koreaiaknak álcázzák magukat. Ebben az időben – szerencsére – nem volt min töprengeniük a magyar dolgozóknak: a béketáborban a Dél volt az ellenség, és kész. Amerikában a koreaiak után a vietná­miak játszották az algonosz szerepét – érdekes módon szintén a „kommunista Észak” és a „szabad Dél” leosztásban. Hatalmas különbség volt viszont, hogy míg Koreában a háború kompromisszummal zárult – békeszerződés nélkül, formálisan 66 éve érvényes tűzszünettel, a félszigetet kettéosztó demarkációs vonal kijelölésével –, addig Vietnámban a kommunisták egyértelmű győzelmet arattak. Ez volt az Egyesült Államok kétszáz éves történetének első háborús kudarca; nem csoda, hogy súlyosan demoralizálta az amerikai társadalmat. A vietnámiak démonizálását a filmipar is erősítette – elég, ha csak a Szarvasvadász című alkotást idézzük fel. A béketáborban ezalatt éppen a vietnámi elvtársak lettek az ünnepelt kedvencek, amit a szocialista országok – a hangzatos szolidaritási nyilatkozatokon túl – gazdasági segítséggel és fegyverszállítmányokkal is kifejeztek.  1961-ben az amerikaiak és a szovjetek egy karib-tengeri szigeten, Kubában csattantak össze. Az ügy előzménye, hogy két évvel korábban Havannában Fidel Castro vezetésével győzött a kommunista forradalom, aminek két – az Egyesült Államok számára szomorú – következménye is volt. Egyrészt alig 300 kilométerre az amerikai partoktól szerzett újabb szövetségest a Szovjetunió, másrészt odalett az amerikai középosztály egyik kedvelt üdülőhelye, benne rengeteg amerikai idegenforgalmi érdekeltséggel. A kubai konfliktust J. F. Kennedy elnök örökölte elődjétől, Eisenhowertől, akinek terve volt Castróék megdöntésére. Ám a CIA által kiképzett és felfegyverzett kubai emigránsok inváziója csúfos kudarcot vallott a Disznó-öbölben. A következő évben a Szovjetunió ballisztikus rakétákat telepített Kubába – amiből kis híján világháború lett, a havannai rezsimből pedig Washington főellensége a következő évtizedekre. A kommunisták a következő években Latin-Amerikában (Chile) és Afrikában (Angola) ijesztgették a nyugati világot. A chilei konfliktus nyugati győzelemmel zárult, de a baloldali kísérletet csak fasiszta diktatúra bevezetésével tudták leverni, amit nagyon hosszú idő múlva sikerült szalonképes rendszerre cserélni. Az egymást követő fasiszta jellegű katonai diktatúrák egyébként sem álltak távol Dél-Amerikától. Argentínától Paraguayig egy sor országon ment keresztül ez az úthenger. Washington így-úgy (nyíltan vagy hallgatólagosan) rendre támogatta a juntákat, mert azokban látta a garanciát a kommunista terjeszkedés megfékezésére. Angolát évtizedekig tartó, egyre áttekinthetetlenebb polgárháború dúlta. Előbb a gyarmattartó portugálok ellen ragadtak fegyvert – a korszak ikonikus figurája, Che Guevara személyesen ment Afrikába, hogy az imperializmus ellen harcoljon. Az­után egymás ellen fordultak a felszabadítók, és csak az nem avatkozott bele külföldről a háborúba, aki nem akart; néha még annak is muszáj volt. Elvben a szovjetbarát erők győztek, de hamarosan kiderült, hogy abban a közegben az osztálytudat vajmi kevés szerepet játszik, tehát sokat nem profitáltak a győzelemből. Több szakértő ugyanakkor azt állítja: az angolai harcok nagyon hasznosnak bizonyultak a két fő riválisnak: éles körülmények között próbálhatták ki új fejlesztésű fegyvereiket. 

A világ vége és kezdete

A nyolcvanas évek végén összeomló kommunista világbirodalom vákuumot hagyott maga után: az Egyesült Államok vezette NATO hirtelen nem tudta, ki az ellensége, miféle veszélyforrás indokolja egyáltalán a további létét. Ez volt az a rövid időszak, amikor széles körben terjedt „a történelem végének” a mítosza. Ám a hatalmas traumát átélő Oroszországban elképesztő káosz közepette, demokratikus hagyományok és meggyökeresedett szokásrend hiányában kellett volna demokráciát építeni. Nem voltak kiérlelt demokratikus mechanizmusok a nemzeti érdekek megfogalmazására, így irreálisan fontossá vált az ország első számú vezetőjének a személyes szerepe. A jelcini Oroszországnak esze ágában sem volt tovább rivalizálni az Egyesült Államokkal: erre egysze­rűen nem maradt energiája. Az amerikaiak, miután elvesztették Moszkvát mint fő ellenséget, de a szövetségi rendszert nem akarták szélnek ereszteni, új ellenség után néztek, és ezt a nemzetközi terrorizmus képében vélték megtalálni. (Ebben az időben szinte elsikkadt az a tény, hogy a szuperhatalmi státusát elvesztő Oroszországban továbbra is ott van a hatalmas nukleáris fegyverkészlet – abban az értelemben parlagon, hogy ezt az arzenált Moszkva nem használta zsarolási potenciáljának alapjául.) A nyolcvanas években a szovjetek Afganisztánban lényegében ugyanazt a megaláztatást élték át, amit korában az amerikaiak Vietnamban. Ez már jelezte, hogy nem csupán a lendületes kommunista terjeszkedésnek szakadt vége, hanem lényegében megfordultak a szerepek: az önállóságát foggal-körömmel védő, elszánt nép ellenállt egy világhatalomnak, és végül elzavarta azt. Afganisztán fordulópontot jelentett abban az értelemben is, hogy a tálib harcosok képében megjelent a következő évtizedekre rátelepedő új nagy ellenség: a muszlim fundamentalizmus talajából kinövő nemzetközi terrorizmus. A terroristáknak nem volt atomfegyverük, de volt valamijük, amit a korábbi ellenségek már évtizedek óta nélkülöztek: a meglepetés ereje. Az, hogy a világon bárhol, bármikor lecsaphattak, a legváltozatosabb céloktól vezérelve ejthettek túszokat és gyilkolhattak. Persze a terrorizmus a nyolcvanas évek derekára már nem volt új keletű, gondoljunk csak a müncheni olimpián a zsidó sportolók ellen elkövetett gaztettre, a négy évvel később az entebbei repülőgép-eltérítésre vagy a német Baader–Meinhof csoportra (róluk a Visszhang 7. oldalán olvashatnak részletesebben). Ezek a terroristák azonban – bár támogatóik és ellenségeik között államok is voltak – maguk nem államokat, hanem elvont eszméket képviseltek.  

Szaddám, az ideális főgonosz

Irak, pontosabban annak első számú vezetője, Szaddám Huszein volt az első olyan „terrorista”, akinek volt tömegpusztító fegyvere. Szaddám egyúttal a maga radikalizmusával bátorítást jelentett és nyugalmas hát­országot biztosíthatott az iszlámra hivatkozó, különféle terrorista csoportoknak. A terrorizmus került a nemzetközi közösség célkeresztjébe, és kikiáltatott az új fő ellenségnek. George W. Bush amerikai elnök egy évvel a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után (erről és egy másik fő- és közellenségről, Oszama bin La­denről később) határozta el, hogy leszámol Szaddámmal és rendszerével. Bush 2002 januárjában beszélt először a „gonosz tengelyéről”, amely Iránból, Észak-Koreából és Irakból állt. Elhíresült beszédében azzal vádolta a bagdadi rezsimet, hogy „lépfenét, ideggázt és atomfegyvereket fejleszt már egy évtizede”, valamint hogy „büszkélkedik Amerika-ellenességével és a terror támogatásával”. Noha a vádak egy részét soha nem sikerült bizonyítani, Bush elnök alig leplezetten kimondta: Szaddámnak távoznia kell. Az amerikai csapatok 2003-ban villámháborúval foglalták el Irakot és megbuktatták a diktátort. Egy ideig bujkált szülővárosa közelében, de még ugyanabban az évben elfogták, és három évvel később egy iraki bíróság halálra ítélte. Az ítéletet 2006-ban végre is hajtották. A világ akkori főgonoszát az alábbi vádpontok miatt végezték ki: összesen több százezernyi észak-iraki kurd megölése (1986–88); Kirkuk ágyúzása; a dél-iraki síita felkelés véres leverése (1991); a dudzsaili mészárlás, amelyben a város 148 lakóját ölték meg egy Szaddám elleni merényletkísérlet miatt (1982); több ezer síita kurd elűzése lakóhelyéről a szomszédos Iránba (1980); a Halabdzsa kurd település ellen vegyi fegyverrel végrehajtott, becslések szerint ötezer ártatlan életet követelő támadás (1988); a befolyásos kurd Barzani-klán 8 ezer tagjának lemészárlása; Kuvait lerohanása (1990 – ennek kapcsán id. George Bush amerikai elnök az ENSZ égisze alatt amerikai csapatokat küldött a térségbe, lásd Öböl-háború); vallási vezetők kivégzése (1974); politikai ellenfelek kivégzése, vallási, világi és politikai pártok üldözése és a mezopotámiai síkság 1991-ben kezdett lecsapolása. Szaddám azonban nemcsak ellenség volt, hanem barát is. Mindig akadtak nyugati politikusok, akik tárt karokkal várták Irak „erős emberét”, Franco spanyol diktátortól Chirac francia miniszterelnökön át magas rangú KGB-s elvtársakig. A bagdadi vezető kitűnően lavírozott a megosztott világban. Rugalmasan váltogatta világnézetét. Pánarab nacionalista volt, máskor szocialista vagy igazhitű szunnita – attól füg­gően, hogy éppen melyikért járt több külföldi fegyver és nagyobb népszerűség. Éppoly otthonosan mozgott nyugati szabású öltönyben, mint tábornoki egyenruhában vagy beduin népviseletben. Hivatalos poszterfotóin hol Mekka felé imádkozott, hol gyémántokkal díszített Rolex kar­órát villantott. Irán elleni háborúja idején Szaddám még az amerikaiakat is elbűvölte mint a fanatikus ajatollahok alternatívája, modern, világi vezető. Donald Rumsfeld a nyolcvanas években Reagan elnök különmegbízottjaként parolázott vele, és támogatásáról biztosította, hogy aztán az ifjabbik Bush hadügyminisztereként hadat üzenjen neki. Szaddám a palesztin öngyilkos merénylők családjának is utalt pár ezer dollárokat, hogy a mohamedánok lássák, mennyire szívén viseli Jeruzsálem ügyét.  

Főellenség állam nélkül

A szegény parasztból milliomossá lett Muhammad bin Laden 18. fiú­gyermeke, Oszama 1957-ben született Rijádban, és 2011-ben, tíz évvel a borzalmas New York-i és washingtoni terrortámadások után, Pakisztánban halt meg, amerikai katonákkal vívott tűzharcban. Bár sosem kapott vallásos nevelést, már kora gyermekkorában szélsőséges iszlamista nézeteket hangoztatott. Drezdában tanult mérnöknek, de sosem fejezte be az egyetemet. Közbejött a szovjetek afganisztáni megszállása, és a fiatal Oszama – sok muszlim társával együtt – odautazott, hogy fegyverrel harcoljon az „egy igaz hitért”. Életét onnantól a szent háború, a dzsihád határozta meg. 1988-ban alapította meg az al-Kaidát, amelynek egyetlen célja volt: az iszlám védelme a világon. Ő és szervezete számos merényletet követett el vagy segített ezekben, de a leghírhedtebb mind közül a 2001. szeptember 11-i volt, amely több ezer halálos áldozatot követelt. Elfogása, pontosabban levadászása bő egy évtizedes rettegésnek vetett véget. Amikor Obama elnök bejelentette, hogy katonái végeztek bin Ladennel, az egész nyugati világ fellélegzett. Pedig – amint azt a későbbi fejlemények mutatják – az al-Kaida akkorra már leszálló ágban volt. Oszama bin Laden már modern, ízig-vérig huszonegyedik századi ellenségkép volt: nem állam állt mögötte, hanem egy titokzatos nemzetközi szervezet. Ez arra mindenképpen jó volt (ha másra nem is), hogy egyesítette a világ vezető hatalmait a terrorizmus és az iszlám fundamentalizmus elleni harcban. Persze, hogy ez kinek és főleg mikor mit jelentett, az sosem volt egyértelmű. A magát Iszlám Államnak nevező brutális terrorszervezet térhódítása (2014–17) tragédia volt a Közel-Keleten és a támadások célpontjává váló világvárosokban – ugyanakkor nagy ajándék a nyugati populistáknak. Olyan ellenségképet kaptak készen, hogy hatásosabbról nem is ábrándozhattak. A vallási fanatikus, állig felfegyverzett kegyetlen csőcselék – amely önmaga örökítette meg rémtetteit, és terjesztette az interneten – eleven rémálommá vált. Azóta minden populista rájuk mutogat, tőlük védi a keresztény kultúrát, egyre leplezetlenebb rasszista felhanggal. A kalifátus rémével fenyegetni sokaknak hoz politikai hasznot évek óta, Amerikától Közép-Euró­páig. A 2015-ös menekültválság volt a nyitány, jóllehet az Európába özönlő szíriaiak zöme éppen az Iszlám Állam elől keresett menedéket, de ez az összefüggés, úgy fest, sokaknak már túlságosan bonyolult.  

Az örök horror birodalma

Ha Észak-Koreában nemzeti konzultációt hirdetnek, azon minimum 100 százalékos részvételt várnak el. Így volt ez 2013-ban is, amikor az ország vezetői megkérdezték a népet, szeretné-e, ha Phenjan nukleáris kísérleteket végezne? Persze a dolgot nem úgy kell elképzelni, hogy a koreai emberek az urnák elé járultak volna, csupán az egyetlen párt vezető napilapja, a Rodong Szinmun írta meg „Nincs más lehetőségünk” című vezércikkében, hogy a nép igényli az atomrobbantást. És mivel dél-koreai és amerikai hírszerzők is megerősítették, hogy a kommunista állam egy évvel korábban Föld körüli pályára állított egy műholdat, nem volt kérdés, hogy a tömegpusztító fegyverhez hordozórakéta is készül. A több mint 70 éve családi vállalkozásban, a Kim dinasztia három nemzedéke által irányított országban az Amnesty International adatai szerint több százezren vannak börtönben és átnevelő táborokban politikai okokból. Az ország jelentős részén a ’90-es évek óta mindennapos az ­éhínség. A bevételek nagy része a népjólét helyett hadi fejlesztésekre megy, a Legfőbb Vezetőnek, Kim Dzsongunnak mániája lett az atomfegyver. Észak-Korea a Szovjetunió felbomlásáig Moszkva, később Peking védelmét élvezhette a világpolitikai arénában. Kína ma is lavírozik: nem szeretné, ha parányi szomszédja kiszámíthatatlan atomhatalommá lenne, de azt sem akarja, hogy a diktatúra esetleges bukásával tovább nőjön az Egyesült Államok befolyása a térségben. Észak-Korea az elmúlt évtizedekben joggal pályázhatott a Világ Első Számú Főgonosza címre, de Donald Trump úgy gondolta, ő képes pacifikálni a kommunista diktatúrát, és – az amerikai elnökök közül elsőként – kétszer is találkozott Kim Dzsongunnal, sőt még a két Koreát elválasztó vonal északi oldalára is átlépett. A veszély ettől még nem hárult el. Csak abban reménykedhetünk, hogy Phenjannak nem csapásmérésre kell az atomfegyver, „csupán” elrettentésre és zsarolásra.  

Enyém, tiéd

Észak-Koreánál keményebb dió a világ számára Irán. A perzsa állam, amely az 1979-es iszlám fordulat (forradalom) óta az Egyesült Államok egyik fő mumusa, korábban többször is háborúzott Irakkal, mára pedig a térség legveszélyesebb országa lett. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy átvette Irak korábbi szerepét. Bonyolítja a helyzetet Vlagyimir Putyin, aki közel-keleti erőpolitikájával próbálja visszaadni Oroszország „önbizalmát” (értsd: világpolitikai nagyságát). Putyin azt mondja Amerikának: nem én vagyok a te fő ellenséged, hanem mindkettőnk közös fő ellensége a terrorizmus. Csakhogy közben Oroszország megszállja Ukrajna egy részét, közvetlen katonai beavatkozással megsegíti a szíriai polgárháborúban saját emberét, Bassár el-Aszad elnököt, sőt felrúgja a közepes hatótávolságú rakétákat tiltó megállapodást is. Moszkva a terrorizmusra mutat mint fő ellenségre – és a terrorizmus valóban súlyos veszély –, ám ezzel azt igyekszik leplezni, hogy egyre közelít ahhoz az egykori szovjet mentalitáshoz, amely miatt Moszkva évtizedeken át a szabad világ fő ellensége volt. Eközben pedig impozánsan – egyre kevésbé csöndesen – növekszik és erősödik Kína, az a feltörekvő birodalom, amely egyelőre csak a gazdaság területén vívta ki Amerikában a fő veszélyforrás minősítést. De a kínai növekedési tempó – és a megugró védelmi kiadások – láttán nyugodtan megjósolható: ez az értékelés hamarosan megjelenik majd katonai területen is.

Kigolyózták Hitlert

 „Hitler has only got one ball”, dalolták brit bakák egy ismert induló dallamára a második világháborúban; magyarán Hitlernek csak egy golyója van. A korszak vitathatatlan főgonoszát gúnyoló katonanóta nem spontán népköltés. Profi propagandista írta a szövegét – név szerint egy bizonyos Toby O’Brien –, azzal a céllal, hogy a katonák személyes ellenséget lássanak a Führerben. A hadvezetés meggyőződése volt, hogy ha gyűlölik és lenézik az ellenséget, az fokozza a harci kedvet. A dalocska egyben bátorítás is volt a briteknek, hiszen a „töketlenség” az angolban inkább gyávaságot jelent, mint szimpla tétovaságot. Az már más kérdés, hogy van-e valóságalapja a halhatatlan verssornak. Hitler tényleg rejtett heréjűségben szenvedett volna, netán egyéb genitális rendellenességben, vagy az egész csak legenda? Hetven éve vitatkoznak róla, és még mindig nem unják.

Listáznak

 Az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok is évről évre elkészíti saját feketelistáját. Ezen azok az országok szerepelnek, amelyek pénzzel vagy más módon támogatják a terrorizmust. Az amerikai lista élén már évek óta Szíria, Irán és Szudán áll. Kubát, amelyik 1982 óta volt a listán, még Obama elnök javaslatára törölték, miután a két ország tárgyalásokat kezdett egymással. Irak a Szaddám Huszein vezette rezsim idején – 1979 és 1982, valamint 1990 és 2003 között – számított latorállamnak, ahogy Líbia is. Az észak-afrikai országot 2006-ban törölték a nyilvántartásból azután, hogy Moammer Kadhafi elnök bejelentette tömegpusztító fegyvereinek megsemmisítését. Észak-Koreát az USA csak 1988-ban minősítette terrorista államnak, majd 2008-ban ezt visszavonta, miután Phenjan megígérte, hogy lemond atomprogramjáról. Az Európai Unió Pénzügyi Akciócsoportja (FATF) „kezeli” az uniós feketelistát. Ezen jelenleg tizenhat ország szerepel, köztük Jemen, Észak-Korea, Irán, Irak, Szíria, Afganisztán és Szaúd-Arábia. Erre a listára olyan országok kerülnek fel, amelyek nem teljesítik az Európai Uniónak a pénzmosás megfékezésére, illetve a terrorizmus finanszírozásának megakadályozására szolgáló irányelveit. A listára javasolt országok nevei soha nem nyilvánosak, a névsor mindig csak akkor lesz hivatalos, ha mind a 28 EU-tagország jóváhagyja azt.

Heti abszurd: Hurrá, nyaralnak!

Publikálás dátuma
2019.07.28. 08:28

Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala
„A miniszterelnöknek az a dolga, hogy fitt, jókedvű és egészséges ember benyomását keltse, de ez nem mindig van így, és amikor az ember fárad, akkor türelmetlen” – mondta a miniszterelnök még a tavalyi nyaralása előtt, és elutazott Horvátországba. Idén nem mondott semmi ilyesmit, hanem csak úgy elutazott Oroszországba. Teljesen igaza van; lásson világot, nyaraljon, kapcsolódjon ki, Szentpétervár nyáron a legszebb, főleg, ha a régi cimborákkal is összefuthat az ember. Bár Havasi Bertalan, a kormányfő szóvivője nem tudott arról, hogy a főnöke találkozott volna Vlagyimir Putyinnal vagy Alekszandr Lukasenkóval, akik pont akkor épp ugyanott tárgyaltak, de hát mondom, az ember a szabadságát töltse jó társaságban, kellemes környezetben, lehetőleg távol az otthoni gondoktól. Persze mehetne a Balatonhoz is. A magyar tenger is népszerű, mint Szentpétervár, és drága is, szóval minden együtt lehetne egy jó nyaraláshoz. De talán a miniszterelnököt zavarja a tó körül kibontakozó osztályharc – legalábbis erre lehet következtetni a Fidesz helyi lapjában megjelent cikkből. Az „Osztályharc helyett fejleszteni kell a Balatont!” című írás azt boncolgatja, hogy egyesek szerint a kispénzű turisták mára kiszorultak a tó mellől. Ezek az egyesek azt állítják – egyébként teljesen alaptalanul –, hogy a miniszterelnök veje és barátai szép lassan felvásárolják a tó körüli legértékesebb ingatlanokat, szabad strandokat szüntetnek meg és luxusszállodákat építenek. „Téves és abszurd az a megközelítés, hogy osztályharcot csinálnak egyesek abból, hogy kié a Balaton” – mondja a lapban Hoffmann Henrik, a Balatoni Turizmus Szövetség elnöke. Szerinte az a nosztalgia a szakszervezeti üdültetés korszakát idézi, „amikor a SZOT-üdülőben mindenki lemehetett napozni. Azonban ez nem tartható fenn ebben a formában sem Európában, sem máshol. A világon mindenhol vannak olyan kiemelt üdülőhelyek, amelyeket a kevésbé tehetős vendégek nem engedhetnek meg maguknak, és vannak olyan helyek is, ahol a tehetősebbek nyaralnak. Például a francia munkásosztály sem Monte-Carlóban vagy Saint-Tropez-ben üdül, de ők is megtalálják a számukra megfelelő és kedvelt pihenőhelyeiket”. Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy ha a francia dolgozók nem mennek Monte-Carlóba, akkor a magyarok maradhatnak a fenekükön. Nyugodtan napozzanak, senkit nem zavarnak, de csinálják otthon, a négy fal között. „A rendszerváltáskor a piacgazdaságot választottuk, és ez azzal jár, hogy mindig lesznek befektetők a tóparton, akik egy területben vagy egy ingatlanban üzleti lehetőséget látnak, megvásárolják és fejlesztik” – mondta Hoffmann Henrik, válaszul azoknak a további egyeseknek, akik azt kifogásolják, hogy a balatoni turizmus fejlesztéséből főleg a miniszterelnök veje és barátai veszik ki a részüket. Ja, és éppen Hoffmann úr, aki – lapértesülések szerint – milliárdos támogatást vett fel egy balatoni szállodára, majd továbbpasszolta azt az oroszoknak. Egyébként jobb is, ha nem indulnak el. Nem biztos ugyanis, hogy megérkeznek. A héten mondta fel a szolgálatot a Kék Hullám nevű sebesvonat, amely Balatonfüredig összehozott 40 percnyi késést, majd a nyílt pályán lerobbant. Az északi partra igyekvőket egy újabb 110 perces várakozással igyekeztek lebeszélni a Balatonról. Hát csoda, hogy a miniszterelnök inkább Szentpétervárra megy?
Szerző
Témák
Heti abszurd

Fenntartani a normalitást - Rónai Egon, akinek nem folyik vér a szája szélén

Publikálás dátuma
2019.07.21. 19:28

Fotó: Markoszov Szergej
Az egyik, ha nem a legnépszerűbb televíziós kérdező. Látszólag semmi nem hozza ki a sodrából, bár kollégái állítják, kamerán kívül „tud türelmetlen is lenni”. Valaha sportriporter volt, ma otthonosan mozog szinte minden témában, az atomfizikától a napi politikáig. Ez nem azért van, mert mindenhez ért, hanem mert érdekli az, akivel beszélget – mondja. Úgyhogy beszélgettünk mindenről: Orbán Viktorról, Istenről és az árkokról. És – régi kollégák lévén – tegeződtünk az ATV Egyenes beszéd című műsorának népszerű műsorvezetőjével, Rónai Egonnal.
Mikor erre az interjúra készültem, kérdeztem korábbi riport­alanyaidat, akik azt mondták, hogy azért szeretnek veled beszélgetni, mert kemény vagy, de ha megkaptad a választ a kérdésedre, akkor elengeded őket, nem zúzod szét, a végén „nem folyik vér a szád szélén”. Pedig biztos, hogy a nézők egy része kifejezetten igényelné, hogy legyőzz egy-egy riportalanyt. Miért nem ­teszed? Mindig vannak olyanok, akik valóban azt várnák, hogy ha bejön egy kormánypárti politikus, ketten támogassák ki a stúdióból. De én nem hiszek a nyilvános győzelmekben. Én abban hiszek, hogy nem megalázni kell a másikat, és nem széttépni a testét, hanem megadni a lehetőséget arra, hogy visszavonuljon. Nem emelt fővel adott esetben, de nem is úgy, hogy soha többé nem hajlandó bejönni a stúdióba. Másfelől, és ez a fontosabb szempont, abban hiszek, amit Vitray Tamás mondott nagyon-nagyon régen, hogy aki a nyilvánosság előtt felülkerekedik, az alul marad. Mert a néző egy ponton túl elkezd szimpatizálni azzal, aki megaláztatik. És ez szinte független attól, hogy okkal vagy ok nélkül kerül olyan helyzetbe. Igen, bár ez abban az időben volt alapvetés, amikor egyetlen televízió volt, és abban nagyon kevés kérdező. Nem volt kormánypárt és ellenzék. Te egy – kimondva-kimondatlanul – ellenzéki tévében ülsz, innen nézve a közönséged talán elvárná, hogy ha egy kormánypárti vezető bemegy abba a stúdióba, akkor az igenis kapja meg a magáét az Egontól. Az előbb kormánypárti politikusoktól vagy ellenzékiektől idéztél? Is-is. Na látod. Ez fontos. Merthogy én egyféleképpen viselkedem valamennyivel. Szerintem ezt hívják független újságírásnak. Hiszek abban, miközben egyre kevésbé látszik, hogy ez működőképes lenne a világban is, hogy a független újságírásnak van helye és szerepe, és hiszek abban, hogy pártállástól függetlenül is fel lehet tenni kérdéseket egy politikusnak, az újságírói érdeklődés és igazságkeresés okán. Ez egyre kevésbé működik, látom, hiszen a világ nagy televíziós társaságai is elkezdték elfoglalni vagy önszántukból, vagy sodródva a „helyüket” a lövészárkok egyik vagy másik oldalán. Ma már itthon is nagyon kevés a politikailag független médium, nem gondolom azt, hogy megengedhető az a luxus, hogy ne kérdezzek egyféleképpen ellenzékit és kormánypártit. Mert akkor valóban én csupán egy ellenzéki újságíró leszek, aki kifejezetten politikai véleményt formálok, és politikai véleményemnek megfelelően kérdezek. Én meg nem ilyen vagyok. Független újságíró vagyok. Németh S. Szilárd, a csatorna általános vezérigazgatója is azt mondta, hogy az ATV nem akar „politikacsináló” lenni. De közben az ATV szinte az egyetlen olyan hely, ahol az ember elvárja, hogy igazat mondjanak neki. És ez valahol mégis mozgatja a választókat. Vagyis: ha választhatsz, mi a fontosabb, az objektivitás vagy a függetlenség? Van különbség a kettő között? Az ATV mindig a kritikus póluson foglal helyet, de a régimódi megközelítéssel, a független újságíró általában is az. Létezik a propagandista újságírás, ugyanígy persze lehet az elkötelezetten ellenzéki, és van a független, aki valóban újságíróként végzi a munkáját. Neki az a dolga, hogy bárkit számon kérjen. A másik kérdésedre nem biztos, hogy pontosan tudok válaszolni. Az objektivitás mindenkitől kötelező lenne, függetlenül attól, hogy van politikai álláspontja, személyes véleménye vagy sem. Vagyis sosem mondanád el nyilvánosan, hogy kire szavazol és miért. Pontosan. Viszont azt hiszem, hogy a kérdéseimben nagyon is benne van a véleményem a világról. Az objektivitásom itt lehet, hogy sérül, de a függetlenségem soha. Nagyon sok ember ült veled szemben a Húzósban vagy az Egyenes beszédben, de a miniszterelnököt még nem kérdezhetted. Ez fáj? Vicces, de amikor még a Sport Tv-ben dolgoztam, volt alkalmam kérdezni, fociról bármikor, boldogan nyilatkozott. Komolyra fordítva: persze, hogy csalódott vagyok. Jelenleg az Egyenes beszéd toronymagasan a legnézettebb közéleti műsor. Tehát, ha úgy vesszük, megkerülhetetlen lenne egy miniszterelnök számára, ha közölni akar valamit a közönséggel. Hát ő nem akar. Illetve a közönség egy részével nyilvánva­lóan szeretne kommunikálni, de erre megvannak a maga csatornái. És ez működik is. A Fidesz kialakított egy parádésan működő kommunikációs stratégiát, amely 2010 óta folyamatosan fejlődik, bizonyos szempontból a csúcspontját, más olvasatokban pedig a mélypontját a 2018-as tavaszi választási kampányban érte el. Egy kommunikációs stratégiát egyetlen dolog minősít, ez pedig az eredménye. Hát ez eredményes. És ehhez nem kell Orbán Viktornak az ellenzékkel vagy az ellenzéki választókkal szóba állnia, a sajátjait kell folyamatosan mozgásban tartania. Folyamatosan üzenni nekik, megmagyarázni azt a világképet, amilyennek éppen adott pillanatban ő látja maga körül a világot. Nyilván az ATV-n keresztül egy olyan közönséget érhet el, amelyik kritikus az ő gondolkodásmódjával szemben, így ez neki nem is célja. És ameddig nem kényszerül rá, hogy itt megszólaljon, nem is hiszem, hogy ezt az utat keresni fogja. Szerinted egyébként a miniszterelnök jelen állapotában alkalmas lenne arra, hogy megszólítsa a nem rá szavazó választókat? Úgy gondolom, hogy ő kiváló kommunikátor. Láthatóan, amikor olyan terepre kell merészkednie, ahol ez nem megúszható, lásd Brüsszel, akkor ugyanúgy helyt tud állni. Vagyis nem gondolom, hogy problémát okozna neki bármilyen környezetben érvelni. Az már jobb kérdés, hogy az ATV-s közönség erre mennyire lenne fogékony, és mennyire lenne hajlandó elfogadni azt, amit bizonyos dolgokról ő gondol. Sajnos nagyon durván kettészakadt az ország, és ezt látom a saját közönségünknél is. Amikor 2010-ben a csatornához kerültem, még sokkal többen egyetértettek azzal az attitűddel, hogy hallgattassék meg a másik fél is. Azt hiszem, sokkal merevebb ma az álláspont e tekintetben, sokkal elzárkózóbbak az ellenzéki tévénézők, az ellenzéki szavazók, mint amilyenek voltak mondjuk 7-8 évvel ezelőtt. Ez a te olvasatodban azért van, mert egy sikeres kommunikációs kampányon vagyunk túl, amikor megásódtak azok az árkok, amelyeknek meg kellett ásódniuk? Igen, az árkok miatt van. Mindenki érzi, hogy melyik oldalra szorult ebben a harcban, és nem látja a hidakat, amelyeken érdemes lenne megindulni. Amellett 2010 után a kormánypártiakat mozgatták a sérelmeik, mára az ellenzékiek is bőven összegyűjtötték a magukét, így nehéz szót érteni. Nem a hozzád hasonló profi kommunikátorok dolga volna fel­építeni ezeket a hidakat? Vagy ez ma már teljesen lehetetlen? Azt hiszem, hogy meg kell mutatni a normalitást, és az adhat valami reményt. Én is arra törekszem, hogy hívjunk páros beszélgetésekre kormánypárti politikust, politológust, újságírót, hogy alkalmuk legyen akár páros beszélgetéseken megmagyarázni bizonyos döntéseket. Tudom, erre azt szokták mondani, hogy ezt fújja a kormánysajtó, ezt fújja az összes miniszter, ezt hallgatjuk a parlamentben, ugyanazokat mondják el újra és újra. Csak itt egy másik helyzetben mondják el, a stúdióban van valaki, aki azonnal tud reagálni és vitatkozni. Ez mennyivel izgalmasabb, mint meghallgatni egy miniszter sajtótájékoztatóját, ahol kinyilatkoztat, majd kimegy? Szeretném ezt fenntartani, és erre szeretném valamilyen módon kondicionálni a nézőket, hogy a normalitásnak ez a pici szintje fent tudjon maradni. Mert előbb-utóbb úgyis beszélni kell egymással, én hiszek abban, hogy ez nem örökre marad így. Nem két Magyarországon fognak felnőni a gyerekeim. Te korábban sok mindennel foglalkoztál, voltál sportújságíró, kereskedelmi rádiós műsorvezető, később tulajdonos lettél cégekben, rádiókban, volt egy PR-ügynökséged. Főnök voltál, beosztottakkal. Most pedig egy nagy gépezet egyik, bár nagyon fontos fogaskereke vagy. Hogy bírod újra az alkalmazotti létet? Néha azért nem könnyű, mert az ember azonnal mondaná a vé­leményét, mert vezetőként megszokta, így meg nyilván más mondja. Másrészt a kollégáim tudják rólam, hogy én eléggé vitatkozós vagyok, ­főnökként is az voltam. Hozzám be lehetett jönni vitatkozni. Szeren­csére a főnökeim tőlem is elviselik. Másfelől meg valóban húsz-egy­néhány éven keresztül vezettem különböző média-mindenféléket. Ez a történet pont akkor ért véget az életemben, amikor a gazdasági válság volt, 2008-2009-ben, és megéltem azt, hogy mennyire nagyon nehéz emberek sorsáért felelősséget vállalni vezetőként, és mennyire tehetetlen vagyok adott helyzetekben azoknak az embereknek a helyzetével, akikért vezetőként felelek. És azt mondtam, nem biztos, hogy ez nekem kell. Ebből a szempontból a legjobbkor jött az ATV ajánlata. Egy másik műfajba kerültem, egy másik televízióhoz, egy másik élethelyzetbe. Azt lehetett mondani, hogy jó, akkor most le lehet tenni ezt a puttonyt, és most csináljuk így. Nem bántam meg. Korábban mondtad, hogy néhány dologról nem szívesen beszélsz, ezt én tiszteletben is tartom, de hadd tegyek fel egy igencsak személyes kérdést. A néző azt látja, hogy Rónai Egon az egyik legra­cionálisabb pasas a televízióban, miközben a téged jól ismerők tudják, hogy hívő ember vagy. Ezt hogyan egyezteted össze? Én nagyon sokáig nem voltam hívő ember, sőt inkább meggyőződéses ateista voltam. Egy lelkész barátom szerint ez sok szempontból szerencsés, mert ma nem kell azzal elszámolnom, hogy hívőként mit tettem, amit nem kellett volna. Annak ellenére, vagy talán éppen azzal együtt, hogy apám, aki vallását látszólag nem gyakorló zsidó volt, szinte soha nem beszélt nekem a hitéről. Vagy arról, amit a munkaszolgálatban át kellett élnie zsidóként. Persze tudtam, hogy az, de a viszonyomat a hithez, a valláshoz inkább az elhallgatás, a misztikum határozta meg. És igen, ma már hívő ember vagyok, és a mostani hitemmel talán már képes vagyok kapcsolatot találni apám hitéhez is. Ahhoz, hogy ő mit és ­miért élt meg. Az ember mindig keres va­lamit, válaszokat, megoldásokat, valami értelmet a világban. Talán ez történt meg velem, hogy megtaláltam. És – visszatérve az alapkérdésedre – ez semmiféle konfliktust semmiféle racionalitással kapcsolatban nem okoz bennem. Nem gondolom, hogy Isten irracionális, de legalábbis számomra kevésbé tűnik irracionálisnak időnként, mint a valóság, amiben élünk. Ennek nincs semmi köze a munkámhoz.
Szerző
Frissítve: 2019.07.21. 19:31