Ellenség kerestetik

Kína, Kuba, Irak, Észak-Korea. Mostanában főleg Irán. És persze az Egyesült Államok és/vagy Oroszország. Ellenségekre mindig szükségük volt a világbéke aktuális letéteményeseinek. Az évek múlásával a két nagy és erős ellenség mellett egyre több a törékeny egyensúlyt fenyegető kicsi, de erős főgonosz, akik egymaguk is képesek sakkban tartani a világot.

Az elmúlt hónapokban a nemzetközi politika vigyázó szemeit a Perzsa-öbölre, illetve a Hormuzi-szorosra veti, hiszen Irán körül nő leginkább a feszültség. Nem tudni, meddig lesz így, de a korábbi évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy az ügyeletes céltáblák időről időre változnak ugyan, de akik cserélgetik a lőlapokat, azok – némi bizonytalankodás után – többnyire újra ugyanazok: az amerikaiak és az oroszok. Bár Moszkva elvesztette szuperhatalmi státusát, félelmetes fegyverarzenáljának birtokában továbbra is úgy viselkedik, mintha még mindig a bipoláris világban élnénk.

Dél vs. Észak

Nem sokkal a második világháború után alakult ki és több mint négy évtizeden át tartott az a globális rend, amelyet alapjában véve az amerikai–szovjet szembenállás határozott meg. Két ellentétes eszmeiség két rivalizáló birodalomban, de nagyjából ugyanazokért a célokért. Pontosabban egyetlen célért: a világ fölötti minél nagyobb befolyás megszerzéséért. A szovjetek és az amerikaiak jelentették egymás számára a fő ellenséget, de gondosan kerülték a közvetlen katonai összetűzést, hiszen az – vezető nukleáris hatalmakról lévén szó – beláthatatlan következményekkel járt volna. Attól viszont egyáltalán nem riadtak vissza, hogy a világ legkülönfélébb pontjain saját támogatottjukat tolják előre a harcmezőre.

Moszkva „a világkommunizmus ügyét”, Washington „a szabad világ védelmét” tűzte zászlajára. Valójában mindkettőjüknél a birodalmi mentalitás játszotta a főszerepet, ami jól megmutatkozik abban, hogy egyfelől a Szovjetunió korántsem „a termelőerők fejlettsége” alapján választotta ki azokat az országokat, ahol kísérletet tett a forradalom magjának elhintésére, másfelől az Egyesült Államok kegyetlen diktatúrákat is hajlandó volt hatalomra juttatni, hogy megerősítse a szovjetellenes hadállásokat.

Az első nagy háború, amit a szovjetek – akkor még a kínaiakkal együttműködésben – többé-kevésbé közvetett módon vívtak az amerikaiakkal, a koreai háború volt (1950–53). Azért csak többé-kevésbé, mert a felek a kommunista északiakat és az antikommunista délieket tolták ugyan maguk elé, de azért vastagon benne voltak a háborúban. Az amerikaiak az ENSZ égisze alatt, a szovjetek „tanácsadóknak” nevezett katonákkal. Az író Akszjonov idézi a korszak moszkvai anekdotáját: a titkos koreai bevetésre induló orosz pilóták bombázás közben két ujjal ázsiai formájúra húzzák szét a szemüket, hogy koreaiaknak álcázzák magukat.

Ebben az időben – szerencsére – nem volt min töprengeniük a magyar dolgozóknak: a béketáborban a Dél volt az ellenség, és kész. Amerikában a koreaiak után a vietnámiak játszották az algonosz szerepét – érdekes módon szintén a „kommunista Észak” és a „szabad Dél” leosztásban. Hatalmas különbség volt viszont, hogy míg Koreában a háború kompromisszummal zárult – békeszerződés nélkül, formálisan 66 éve érvényes tűzszünettel, a félszigetet kettéosztó demarkációs vonal kijelölésével –, addig Vietnámban a kommunisták egyértelmű győzelmet arattak. Ez volt az Egyesült Államok kétszáz éves történetének első háborús kudarca; nem csoda, hogy súlyosan demoralizálta az amerikai társadalmat. A vietnámiak démonizálását a filmipar is erősítette – elég, ha csak a Szarvasvadász című alkotást idézzük fel. A béketáborban ezalatt éppen a vietnámi elvtársak lettek az ünnepelt kedvencek, amit a szocialista országok – a hangzatos szolidaritási nyilatkozatokon túl – gazdasági segítséggel és fegyverszállítmányokkal is kifejeztek.

1961-ben az amerikaiak és a szovjetek egy karib-tengeri szigeten, Kubában csattantak össze. Az ügy előzménye, hogy két évvel korábban Havannában Fidel Castro vezetésével győzött a kommunista forradalom, aminek két – az Egyesült Államok számára szomorú – következménye is volt. Egyrészt alig 300 kilométerre az amerikai partoktól szerzett újabb szövetségest a Szovjetunió, másrészt odalett az amerikai középosztály egyik kedvelt üdülőhelye, benne rengeteg amerikai idegenforgalmi érdekeltséggel.

A kubai konfliktust J. F. Kennedy elnök örökölte elődjétől, Eisenhowertől, akinek terve volt Castróék megdöntésére. Ám a CIA által kiképzett és felfegyverzett kubai emigránsok inváziója csúfos kudarcot vallott a Disznó-öbölben. A következő évben a Szovjetunió ballisztikus rakétákat telepített Kubába – amiből kis híján világháború lett, a havannai rezsimből pedig Washington főellensége a következő évtizedekre.

A kommunisták a következő években Latin-Amerikában (Chile) és Afrikában (Angola) ijesztgették a nyugati világot. A chilei konfliktus nyugati győzelemmel zárult, de a baloldali kísérletet csak fasiszta diktatúra bevezetésével tudták leverni, amit nagyon hosszú idő múlva sikerült szalonképes rendszerre cserélni. Az egymást követő fasiszta jellegű katonai diktatúrák egyébként sem álltak távol Dél-Amerikától. Argentínától Paraguayig egy sor országon ment keresztül ez az úthenger. Washington így-úgy (nyíltan vagy hallgatólagosan) rendre támogatta a juntákat, mert azokban látta a garanciát a kommunista terjeszkedés megfékezésére.

Angolát évtizedekig tartó, egyre áttekinthetetlenebb polgárháború dúlta. Előbb a gyarmattartó portugálok ellen ragadtak fegyvert – a korszak ikonikus figurája, Che Guevara személyesen ment Afrikába, hogy az imperializmus ellen harcoljon. Azután egymás ellen fordultak a felszabadítók, és csak az nem avatkozott bele külföldről a háborúba, aki nem akart; néha még annak is muszáj volt. Elvben a szovjetbarát erők győztek, de hamarosan kiderült, hogy abban a közegben az osztálytudat vajmi kevés szerepet játszik, tehát sokat nem profitáltak a győzelemből. Több szakértő ugyanakkor azt állítja: az angolai harcok nagyon hasznosnak bizonyultak a két fő riválisnak: éles körülmények között próbálhatták ki új fejlesztésű fegyvereiket.

A világ vége és kezdete

A nyolcvanas évek végén összeomló kommunista világbirodalom vákuumot hagyott maga után: az Egyesült Államok vezette NATO hirtelen nem tudta, ki az ellensége, miféle veszélyforrás indokolja egyáltalán a további létét. Ez volt az a rövid időszak, amikor széles körben terjedt „a történelem végének” a mítosza. Ám a hatalmas traumát átélő Oroszországban elképesztő káosz közepette, demokratikus hagyományok és meggyökeresedett szokásrend hiányában kellett volna demokráciát építeni. Nem voltak kiérlelt demokratikus mechanizmusok a nemzeti érdekek megfogalmazására, így irreálisan fontossá vált az ország első számú vezetőjének a személyes szerepe. A jelcini Oroszországnak esze ágában sem volt tovább rivalizálni az Egyesült Államokkal: erre egyszerűen nem maradt energiája.

Az amerikaiak, miután elvesztették Moszkvát mint fő ellenséget, de a szövetségi rendszert nem akarták szélnek ereszteni, új ellenség után néztek, és ezt a nemzetközi terrorizmus képében vélték megtalálni. (Ebben az időben szinte elsikkadt az a tény, hogy a szuperhatalmi státusát elvesztő Oroszországban továbbra is ott van a hatalmas nukleáris fegyverkészlet – abban az értelemben parlagon, hogy ezt az arzenált Moszkva nem használta zsarolási potenciáljának alapjául.)

A nyolcvanas években a szovjetek Afganisztánban lényegében ugyanazt a megaláztatást élték át, amit korában az amerikaiak Vietnamban. Ez már jelezte, hogy nem csupán a lendületes kommunista terjeszkedésnek szakadt vége, hanem lényegében megfordultak a szerepek: az önállóságát foggal-körömmel védő, elszánt nép ellenállt egy világhatalomnak, és végül elzavarta azt. Afganisztán fordulópontot jelentett abban az értelemben is, hogy a tálib harcosok képében megjelent a következő évtizedekre rátelepedő új nagy ellenség: a muszlim fundamentalizmus talajából kinövő nemzetközi terrorizmus.

A terroristáknak nem volt atomfegyverük, de volt valamijük, amit a korábbi ellenségek már évtizedek óta nélkülöztek: a meglepetés ereje. Az, hogy a világon bárhol, bármikor lecsaphattak, a legváltozatosabb céloktól vezérelve ejthettek túszokat és gyilkolhattak. Persze a terrorizmus a nyolcvanas évek derekára már nem volt új keletű, gondoljunk csak a müncheni olimpián a zsidó sportolók ellen elkövetett gaztettre, a négy évvel később az entebbei repülőgép-eltérítésre vagy a német Baader–Meinhof csoportra (róluk a Visszhang 7. oldalán olvashatnak részletesebben). Ezek a terroristák azonban – bár támogatóik és ellenségeik között államok is voltak – maguk nem államokat, hanem elvont eszméket képviseltek.

Szaddám, az ideális főgonosz

Irak, pontosabban annak első számú vezetője, Szaddám Huszein volt az első olyan „terrorista”, akinek volt tömegpusztító fegyvere. Szaddám egyúttal a maga radikalizmusával bátorítást jelentett és nyugalmas hátországot biztosíthatott az iszlámra hivatkozó, különféle terrorista csoportoknak. A terrorizmus került a nemzetközi közösség célkeresztjébe, és kikiáltatott az új fő ellenségnek. George W. Bush amerikai elnök egy évvel a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után (erről és egy másik fő- és közellenségről, Oszama bin Ladenről később) határozta el, hogy leszámol Szaddámmal és rendszerével.

Bush 2002 januárjában beszélt először a „gonosz tengelyéről”, amely Iránból, Észak-Koreából és Irakból állt. Elhíresült beszédében azzal vádolta a bagdadi rezsimet, hogy „lépfenét, ideggázt és atomfegyvereket fejleszt már egy évtizede”, valamint hogy „büszkélkedik Amerika-ellenességével és a terror támogatásával”. Noha a vádak egy részét soha nem sikerült bizonyítani, Bush elnök alig leplezetten kimondta: Szaddámnak távoznia kell. Az amerikai csapatok 2003-ban villámháborúval foglalták el Irakot és megbuktatták a diktátort. Egy ideig bujkált szülővárosa közelében, de még ugyanabban az évben elfogták, és három évvel később egy iraki bíróság halálra ítélte. Az ítéletet 2006-ban végre is hajtották.

A világ akkori főgonoszát az alábbi vádpontok miatt végezték ki: összesen több százezernyi észak-iraki kurd megölése (1986–88); Kirkuk ágyúzása; a dél-iraki síita felkelés véres leverése (1991); a dudzsaili mészárlás, amelyben a város 148 lakóját ölték meg egy Szaddám elleni merényletkísérlet miatt (1982); több ezer síita kurd elűzése lakóhelyéről a szomszédos Iránba (1980); a Halabdzsa kurd település ellen vegyi fegyverrel végrehajtott, becslések szerint ötezer ártatlan életet követelő támadás (1988); a befolyásos kurd Barzani-klán 8 ezer tagjának lemészárlása; Kuvait lerohanása (1990 – ennek kapcsán id. George Bush amerikai elnök az ENSZ égisze alatt amerikai csapatokat küldött a térségbe, lásd Öböl-háború); vallási vezetők kivégzése (1974); politikai ellenfelek kivégzése, vallási, világi és politikai pártok üldözése és a mezopotámiai síkság 1991-ben kezdett lecsapolása.

Szaddám azonban nemcsak ellenség volt, hanem barát is. Mindig akadtak nyugati politikusok, akik tárt karokkal várták Irak „erős emberét”, Franco spanyol diktátortól Chirac francia miniszterelnökön át magas rangú KGB-s elvtársakig. A bagdadi vezető kitűnően lavírozott a megosztott világban. Rugalmasan váltogatta világnézetét. Pánarab nacionalista volt, máskor szocialista vagy igazhitű szunnita – attól függően, hogy éppen melyikért járt több külföldi fegyver és nagyobb népszerűség. Éppoly otthonosan mozgott nyugati szabású öltönyben, mint tábornoki egyenruhában vagy beduin népviseletben. Hivatalos poszterfotóin hol Mekka felé imádkozott, hol gyémántokkal díszített Rolex karórát villantott.

Irán elleni háborúja idején Szaddám még az amerikaiakat is elbűvölte mint a fanatikus ajatollahok alternatívája, modern, világi vezető. Donald Rumsfeld a nyolcvanas években Reagan elnök különmegbízottjaként parolázott vele, és támogatásáról biztosította, hogy aztán az ifjabbik Bush hadügyminisztereként hadat üzenjen neki. Szaddám a palesztin öngyilkos merénylők családjának is utalt pár ezer dollárokat, hogy a mohamedánok lássák, mennyire szívén viseli Jeruzsálem ügyét.

Főellenség állam nélkül

A szegény parasztból milliomossá lett Muhammad bin Laden 18. fiúgyermeke, Oszama 1957-ben született Rijádban, és 2011-ben, tíz évvel a borzalmas New York-i és washingtoni terrortámadások után, Pakisztánban halt meg, amerikai katonákkal vívott tűzharcban. Bár sosem kapott vallásos nevelést, már kora gyermekkorában szélsőséges iszlamista nézeteket hangoztatott. Drezdában tanult mérnöknek, de sosem fejezte be az egyetemet. Közbejött a szovjetek afganisztáni megszállása, és a fiatal Oszama – sok muszlim társával együtt – odautazott, hogy fegyverrel harcoljon az „egy igaz hitért”.

Életét onnantól a szent háború, a dzsihád határozta meg. 1988-ban alapította meg az al-Kaidát, amelynek egyetlen célja volt: az iszlám védelme a világon. Ő és szervezete számos merényletet követett el vagy segített ezekben, de a leghírhedtebb mind közül a 2001. szeptember 11-i volt, amely több ezer halálos áldozatot követelt. Elfogása, pontosabban levadászása bő egy évtizedes rettegésnek vetett véget. Amikor Obama elnök bejelentette, hogy katonái végeztek bin Ladennel, az egész nyugati világ fellélegzett. Pedig – amint azt a későbbi fejlemények mutatják – az al-Kaida akkorra már leszálló ágban volt. Oszama bin Laden már modern, ízig-vérig huszonegyedik századi ellenségkép volt: nem állam állt mögötte, hanem egy titokzatos nemzetközi szervezet. Ez arra mindenképpen jó volt (ha másra nem is), hogy egyesítette a világ vezető hatalmait a terrorizmus és az iszlám fundamentalizmus elleni harcban. Persze, hogy ez kinek és főleg mikor mit jelentett, az sosem volt egyértelmű.

A magát Iszlám Államnak nevező brutális terrorszervezet térhódítása (2014–17) tragédia volt a Közel-Keleten és a támadások célpontjává váló világvárosokban – ugyanakkor nagy ajándék a nyugati populistáknak. Olyan ellenségképet kaptak készen, hogy hatásosabbról nem is ábrándozhattak. A vallási fanatikus, állig felfegyverzett kegyetlen csőcselék – amely önmaga örökítette meg rémtetteit, és terjesztette az interneten – eleven rémálommá vált. Azóta minden populista rájuk mutogat, tőlük védi a keresztény kultúrát, egyre leplezetlenebb rasszista felhanggal. A kalifátus rémével fenyegetni sokaknak hoz politikai hasznot évek óta, Amerikától Közép-Európáig. A 2015-ös menekültválság volt a nyitány, jóllehet az Európába özönlő szíriaiak zöme éppen az Iszlám Állam elől keresett menedéket, de ez az összefüggés, úgy fest, sokaknak már túlságosan bonyolult.

Az örök horror birodalma

Ha Észak-Koreában nemzeti konzultációt hirdetnek, azon minimum 100 százalékos részvételt várnak el. Így volt ez 2013-ban is, amikor az ország vezetői megkérdezték a népet, szeretné-e, ha Phenjan nukleáris kísérleteket végezne? Persze a dolgot nem úgy kell elképzelni, hogy a koreai emberek az urnák elé járultak volna, csupán az egyetlen párt vezető napilapja, a Rodong Szinmun írta meg „Nincs más lehetőségünk” című vezércikkében, hogy a nép igényli az atomrobbantást. És mivel dél-koreai és amerikai hírszerzők is megerősítették, hogy a kommunista állam egy évvel korábban Föld körüli pályára állított egy műholdat, nem volt kérdés, hogy a tömegpusztító fegyverhez hordozórakéta is készül.

A több mint 70 éve családi vállalkozásban, a Kim dinasztia három nemzedéke által irányított országban az Amnesty International adatai szerint több százezren vannak börtönben és átnevelő táborokban politikai okokból. Az ország jelentős részén a ’90-es évek óta mindennapos az éhínség. A bevételek nagy része a népjólét helyett hadi fejlesztésekre megy, a Legfőbb Vezetőnek, Kim Dzsongunnak mániája lett az atomfegyver.

Észak-Korea a Szovjetunió felbomlásáig Moszkva, később Peking védelmét élvezhette a világpolitikai arénában. Kína ma is lavírozik: nem szeretné, ha parányi szomszédja kiszámíthatatlan atomhatalommá lenne, de azt sem akarja, hogy a diktatúra esetleges bukásával tovább nőjön az Egyesült Államok befolyása a térségben. Észak-Korea az elmúlt évtizedekben joggal pályázhatott a Világ Első Számú Főgonosza címre, de Donald Trump úgy gondolta, ő képes pacifikálni a kommunista diktatúrát, és – az amerikai elnökök közül elsőként – kétszer is találkozott Kim Dzsongunnal, sőt még a két Koreát elválasztó vonal északi oldalára is átlépett. A veszély ettől még nem hárult el. Csak abban reménykedhetünk, hogy Phenjannak nem csapásmérésre kell az atomfegyver, „csupán” elrettentésre és zsarolásra.

Enyém, tiéd

Észak-Koreánál keményebb dió a világ számára Irán. A perzsa állam, amely az 1979-es iszlám fordulat (forradalom) óta az Egyesült Államok egyik fő mumusa, korábban többször is háborúzott Irakkal, mára pedig a térség legveszélyesebb országa lett. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy átvette Irak korábbi szerepét. Bonyolítja a helyzetet Vlagyimir Putyin, aki közel-keleti erőpolitikájával próbálja visszaadni Oroszország „önbizalmát” (értsd: világpolitikai nagyságát). Putyin azt mondja Amerikának: nem én vagyok a te fő ellenséged, hanem mindkettőnk közös fő ellensége a terrorizmus. Csakhogy közben Oroszország megszállja Ukrajna egy részét, közvetlen katonai beavatkozással megsegíti a szíriai polgárháborúban saját emberét, Bassár el-Aszad elnököt, sőt felrúgja a közepes hatótávolságú rakétákat tiltó megállapodást is.

Moszkva a terrorizmusra mutat mint fő ellenségre – és a terrorizmus valóban súlyos veszély –, ám ezzel azt igyekszik leplezni, hogy egyre közelít ahhoz az egykori szovjet mentalitáshoz, amely miatt Moszkva évtizedeken át a szabad világ fő ellensége volt. Eközben pedig impozánsan – egyre kevésbé csöndesen – növekszik és erősödik Kína, az a feltörekvő birodalom, amely egyelőre csak a gazdaság területén vívta ki Amerikában a fő veszélyforrás minősítést. De a kínai növekedési tempó – és a megugró védelmi kiadások – láttán nyugodtan megjósolható: ez az értékelés hamarosan megjelenik majd katonai területen is.