Fenntartani a normalitást - Rónai Egon, akinek nem folyik vér a szája szélén

Publikálás dátuma
2019.07.21. 19:28

Fotó: Markoszov Szergej
Az egyik, ha nem a legnépszerűbb televíziós kérdező. Látszólag semmi nem hozza ki a sodrából, bár kollégái állítják, kamerán kívül „tud türelmetlen is lenni”. Valaha sportriporter volt, ma otthonosan mozog szinte minden témában, az atomfizikától a napi politikáig. Ez nem azért van, mert mindenhez ért, hanem mert érdekli az, akivel beszélget – mondja. Úgyhogy beszélgettünk mindenről: Orbán Viktorról, Istenről és az árkokról. És – régi kollégák lévén – tegeződtünk az ATV Egyenes beszéd című műsorának népszerű műsorvezetőjével, Rónai Egonnal.
Mikor erre az interjúra készültem, kérdeztem korábbi riport­alanyaidat, akik azt mondták, hogy azért szeretnek veled beszélgetni, mert kemény vagy, de ha megkaptad a választ a kérdésedre, akkor elengeded őket, nem zúzod szét, a végén „nem folyik vér a szád szélén”. Pedig biztos, hogy a nézők egy része kifejezetten igényelné, hogy legyőzz egy-egy riportalanyt. Miért nem ­teszed? Mindig vannak olyanok, akik valóban azt várnák, hogy ha bejön egy kormánypárti politikus, ketten támogassák ki a stúdióból. De én nem hiszek a nyilvános győzelmekben. Én abban hiszek, hogy nem megalázni kell a másikat, és nem széttépni a testét, hanem megadni a lehetőséget arra, hogy visszavonuljon. Nem emelt fővel adott esetben, de nem is úgy, hogy soha többé nem hajlandó bejönni a stúdióba. Másfelől, és ez a fontosabb szempont, abban hiszek, amit Vitray Tamás mondott nagyon-nagyon régen, hogy aki a nyilvánosság előtt felülkerekedik, az alul marad. Mert a néző egy ponton túl elkezd szimpatizálni azzal, aki megaláztatik. És ez szinte független attól, hogy okkal vagy ok nélkül kerül olyan helyzetbe. Igen, bár ez abban az időben volt alapvetés, amikor egyetlen televízió volt, és abban nagyon kevés kérdező. Nem volt kormánypárt és ellenzék. Te egy – kimondva-kimondatlanul – ellenzéki tévében ülsz, innen nézve a közönséged talán elvárná, hogy ha egy kormánypárti vezető bemegy abba a stúdióba, akkor az igenis kapja meg a magáét az Egontól. Az előbb kormánypárti politikusoktól vagy ellenzékiektől idéztél? Is-is. Na látod. Ez fontos. Merthogy én egyféleképpen viselkedem valamennyivel. Szerintem ezt hívják független újságírásnak. Hiszek abban, miközben egyre kevésbé látszik, hogy ez működőképes lenne a világban is, hogy a független újságírásnak van helye és szerepe, és hiszek abban, hogy pártállástól függetlenül is fel lehet tenni kérdéseket egy politikusnak, az újságírói érdeklődés és igazságkeresés okán. Ez egyre kevésbé működik, látom, hiszen a világ nagy televíziós társaságai is elkezdték elfoglalni vagy önszántukból, vagy sodródva a „helyüket” a lövészárkok egyik vagy másik oldalán. Ma már itthon is nagyon kevés a politikailag független médium, nem gondolom azt, hogy megengedhető az a luxus, hogy ne kérdezzek egyféleképpen ellenzékit és kormánypártit. Mert akkor valóban én csupán egy ellenzéki újságíró leszek, aki kifejezetten politikai véleményt formálok, és politikai véleményemnek megfelelően kérdezek. Én meg nem ilyen vagyok. Független újságíró vagyok. Németh S. Szilárd, a csatorna általános vezérigazgatója is azt mondta, hogy az ATV nem akar „politikacsináló” lenni. De közben az ATV szinte az egyetlen olyan hely, ahol az ember elvárja, hogy igazat mondjanak neki. És ez valahol mégis mozgatja a választókat. Vagyis: ha választhatsz, mi a fontosabb, az objektivitás vagy a függetlenség? Van különbség a kettő között? Az ATV mindig a kritikus póluson foglal helyet, de a régimódi megközelítéssel, a független újságíró általában is az. Létezik a propagandista újságírás, ugyanígy persze lehet az elkötelezetten ellenzéki, és van a független, aki valóban újságíróként végzi a munkáját. Neki az a dolga, hogy bárkit számon kérjen. A másik kérdésedre nem biztos, hogy pontosan tudok válaszolni. Az objektivitás mindenkitől kötelező lenne, függetlenül attól, hogy van politikai álláspontja, személyes véleménye vagy sem. Vagyis sosem mondanád el nyilvánosan, hogy kire szavazol és miért. Pontosan. Viszont azt hiszem, hogy a kérdéseimben nagyon is benne van a véleményem a világról. Az objektivitásom itt lehet, hogy sérül, de a függetlenségem soha. Nagyon sok ember ült veled szemben a Húzósban vagy az Egyenes beszédben, de a miniszterelnököt még nem kérdezhetted. Ez fáj? Vicces, de amikor még a Sport Tv-ben dolgoztam, volt alkalmam kérdezni, fociról bármikor, boldogan nyilatkozott. Komolyra fordítva: persze, hogy csalódott vagyok. Jelenleg az Egyenes beszéd toronymagasan a legnézettebb közéleti műsor. Tehát, ha úgy vesszük, megkerülhetetlen lenne egy miniszterelnök számára, ha közölni akar valamit a közönséggel. Hát ő nem akar. Illetve a közönség egy részével nyilvánva­lóan szeretne kommunikálni, de erre megvannak a maga csatornái. És ez működik is. A Fidesz kialakított egy parádésan működő kommunikációs stratégiát, amely 2010 óta folyamatosan fejlődik, bizonyos szempontból a csúcspontját, más olvasatokban pedig a mélypontját a 2018-as tavaszi választási kampányban érte el. Egy kommunikációs stratégiát egyetlen dolog minősít, ez pedig az eredménye. Hát ez eredményes. És ehhez nem kell Orbán Viktornak az ellenzékkel vagy az ellenzéki választókkal szóba állnia, a sajátjait kell folyamatosan mozgásban tartania. Folyamatosan üzenni nekik, megmagyarázni azt a világképet, amilyennek éppen adott pillanatban ő látja maga körül a világot. Nyilván az ATV-n keresztül egy olyan közönséget érhet el, amelyik kritikus az ő gondolkodásmódjával szemben, így ez neki nem is célja. És ameddig nem kényszerül rá, hogy itt megszólaljon, nem is hiszem, hogy ezt az utat keresni fogja. Szerinted egyébként a miniszterelnök jelen állapotában alkalmas lenne arra, hogy megszólítsa a nem rá szavazó választókat? Úgy gondolom, hogy ő kiváló kommunikátor. Láthatóan, amikor olyan terepre kell merészkednie, ahol ez nem megúszható, lásd Brüsszel, akkor ugyanúgy helyt tud állni. Vagyis nem gondolom, hogy problémát okozna neki bármilyen környezetben érvelni. Az már jobb kérdés, hogy az ATV-s közönség erre mennyire lenne fogékony, és mennyire lenne hajlandó elfogadni azt, amit bizonyos dolgokról ő gondol. Sajnos nagyon durván kettészakadt az ország, és ezt látom a saját közönségünknél is. Amikor 2010-ben a csatornához kerültem, még sokkal többen egyetértettek azzal az attitűddel, hogy hallgattassék meg a másik fél is. Azt hiszem, sokkal merevebb ma az álláspont e tekintetben, sokkal elzárkózóbbak az ellenzéki tévénézők, az ellenzéki szavazók, mint amilyenek voltak mondjuk 7-8 évvel ezelőtt. Ez a te olvasatodban azért van, mert egy sikeres kommunikációs kampányon vagyunk túl, amikor megásódtak azok az árkok, amelyeknek meg kellett ásódniuk? Igen, az árkok miatt van. Mindenki érzi, hogy melyik oldalra szorult ebben a harcban, és nem látja a hidakat, amelyeken érdemes lenne megindulni. Amellett 2010 után a kormánypártiakat mozgatták a sérelmeik, mára az ellenzékiek is bőven összegyűjtötték a magukét, így nehéz szót érteni. Nem a hozzád hasonló profi kommunikátorok dolga volna fel­építeni ezeket a hidakat? Vagy ez ma már teljesen lehetetlen? Azt hiszem, hogy meg kell mutatni a normalitást, és az adhat valami reményt. Én is arra törekszem, hogy hívjunk páros beszélgetésekre kormánypárti politikust, politológust, újságírót, hogy alkalmuk legyen akár páros beszélgetéseken megmagyarázni bizonyos döntéseket. Tudom, erre azt szokták mondani, hogy ezt fújja a kormánysajtó, ezt fújja az összes miniszter, ezt hallgatjuk a parlamentben, ugyanazokat mondják el újra és újra. Csak itt egy másik helyzetben mondják el, a stúdióban van valaki, aki azonnal tud reagálni és vitatkozni. Ez mennyivel izgalmasabb, mint meghallgatni egy miniszter sajtótájékoztatóját, ahol kinyilatkoztat, majd kimegy? Szeretném ezt fenntartani, és erre szeretném valamilyen módon kondicionálni a nézőket, hogy a normalitásnak ez a pici szintje fent tudjon maradni. Mert előbb-utóbb úgyis beszélni kell egymással, én hiszek abban, hogy ez nem örökre marad így. Nem két Magyarországon fognak felnőni a gyerekeim. Te korábban sok mindennel foglalkoztál, voltál sportújságíró, kereskedelmi rádiós műsorvezető, később tulajdonos lettél cégekben, rádiókban, volt egy PR-ügynökséged. Főnök voltál, beosztottakkal. Most pedig egy nagy gépezet egyik, bár nagyon fontos fogaskereke vagy. Hogy bírod újra az alkalmazotti létet? Néha azért nem könnyű, mert az ember azonnal mondaná a vé­leményét, mert vezetőként megszokta, így meg nyilván más mondja. Másrészt a kollégáim tudják rólam, hogy én eléggé vitatkozós vagyok, ­főnökként is az voltam. Hozzám be lehetett jönni vitatkozni. Szeren­csére a főnökeim tőlem is elviselik. Másfelől meg valóban húsz-egy­néhány éven keresztül vezettem különböző média-mindenféléket. Ez a történet pont akkor ért véget az életemben, amikor a gazdasági válság volt, 2008-2009-ben, és megéltem azt, hogy mennyire nagyon nehéz emberek sorsáért felelősséget vállalni vezetőként, és mennyire tehetetlen vagyok adott helyzetekben azoknak az embereknek a helyzetével, akikért vezetőként felelek. És azt mondtam, nem biztos, hogy ez nekem kell. Ebből a szempontból a legjobbkor jött az ATV ajánlata. Egy másik műfajba kerültem, egy másik televízióhoz, egy másik élethelyzetbe. Azt lehetett mondani, hogy jó, akkor most le lehet tenni ezt a puttonyt, és most csináljuk így. Nem bántam meg. Korábban mondtad, hogy néhány dologról nem szívesen beszélsz, ezt én tiszteletben is tartom, de hadd tegyek fel egy igencsak személyes kérdést. A néző azt látja, hogy Rónai Egon az egyik legra­cionálisabb pasas a televízióban, miközben a téged jól ismerők tudják, hogy hívő ember vagy. Ezt hogyan egyezteted össze? Én nagyon sokáig nem voltam hívő ember, sőt inkább meggyőződéses ateista voltam. Egy lelkész barátom szerint ez sok szempontból szerencsés, mert ma nem kell azzal elszámolnom, hogy hívőként mit tettem, amit nem kellett volna. Annak ellenére, vagy talán éppen azzal együtt, hogy apám, aki vallását látszólag nem gyakorló zsidó volt, szinte soha nem beszélt nekem a hitéről. Vagy arról, amit a munkaszolgálatban át kellett élnie zsidóként. Persze tudtam, hogy az, de a viszonyomat a hithez, a valláshoz inkább az elhallgatás, a misztikum határozta meg. És igen, ma már hívő ember vagyok, és a mostani hitemmel talán már képes vagyok kapcsolatot találni apám hitéhez is. Ahhoz, hogy ő mit és ­miért élt meg. Az ember mindig keres va­lamit, válaszokat, megoldásokat, valami értelmet a világban. Talán ez történt meg velem, hogy megtaláltam. És – visszatérve az alapkérdésedre – ez semmiféle konfliktust semmiféle racionalitással kapcsolatban nem okoz bennem. Nem gondolom, hogy Isten irracionális, de legalábbis számomra kevésbé tűnik irracionálisnak időnként, mint a valóság, amiben élünk. Ennek nincs semmi köze a munkámhoz.
Szerző
Frissítve: 2019.07.21. 19:31

A vesebajos vombat és a korán ébredő gorilla - Egy magyar állatorvos kalandjai

Publikálás dátuma
2019.07.21. 19:24

Fotó: Hannover Zoo
Állatorvos az, aki alighanem a legtöbb állathoz nem ért. Jó állatorvos pedig az, aki ezt egyrészt büszkén vállalja, másrészt van 300-400 név a telefonjában, akiket felhívhat, ha specialistára van szüksége. Molnár Viktorra igaz mindkettő. A hannoveri állatkert vezető állatorvosa emellett – hogy megfordítsuk dolgot – a világ számos szakértőjének a telefonjában benne van. Berber oroszlán kisagyi sérvéről például kevesen készítettek MRI-képet, de az elefánt fogváltása vagy a szumátrai orangután altatása sem hozza zavarba.
Állatorvosnak lenni az állatkertben – ez az egzotikus és romantikus kép számos gyermek elképzelései között szerepel. Így volt ezzel Molnár Viktor is, akiben a világjáró kamionosság küzdött egy ideig, amikor a „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre kellett válaszolnia. De hamar felülkerekedett az állatok gyógyítása: amióta az eszét tudja, nem akart mással foglalkozni. Miután elsőre nem vették föl a budapesti egyetemre, a kaposvári állattenyésztési karon talált otthonra, ahol agrármérnöknek tanult. A dél-dunántúli kisváros képzése egyszersmind előrevetítette a jövőt, hiszen az ottani képalkotó diagnosztikai létesítmény azon kevesek egyike volt, ha nem az egyetlen, ahol a humán gyógyászatban használt CT-berendezésekkel állatokat is vizsgáltak, és vizsgálnak ma is. Belelátni a négylábúak, kétlábúak vagy lábatlanok, hüllők belsejébe: nos, ez a lehetőség már akkor is lenyűgözte a fiatalembert.  Molnár Viktor később, az állatorvosi képzés elvégzése után bent maradt az egyetemen, oktatott, klinikai munkát végzett. Néhány év után megkeresték a fővárosi állatkertből, érdekelné-e a kihívás, hogy a világ legizgalmasabb populációját kutassa-gyógyítsa. Saját bevallása szerint alapos megfontolás után, tíz másodperccel később mondott igent. Így az egyetem belgyógyászati tanszékének egzotikusállat-osztálya mellett lett egy másodállása, ami kilenc éven keresztül határozta meg az életét. „Ha valaki azt állítja, ért minden állathoz, onnan azonnal menekülni kell” – fogalmazza meg a szakmája korlátaira vonatkozó kérdést. A szá­mos faj beható ismerete ugyanis szinte lehetetlen, mindenki szakosodik valamire. Az ügyeleti rendszer miatt ugyan képben kell lenni a komodói varánusztól a kilencöves tatuig, de ha tervezhető beavatkozásról vagy vizsgálatról van szó, akkor igyekeznek szakosodott kollégákkal dolgozni, és bizonyos esetekben akár „emberorvost” is hívnak. Altatáshoz például, de az elefántfogászatnak is egy világhírű fogorvos a specialistája: akkora fúrógépekkel jár, amivel óriási lyukat lehetne ütni minden idők legnagyobb tiplijéhez. 

Ha a marabu mesélni tudna

Molnár Viktor is szakosodott, a madarak diagnosztikájából szakdolgozott húsz évvel ezelőtt, doktori disszertációjában a denevérek diagnosztikai és terápiás lehetőségeiről értekezett. Két évtizedes állatkerti állatorvosi munkája során azonban számos fajról szerzett igen ritka tudást. Miután jelenlegi munkahelyén, a hannoveri állatkertben található az egyik legszínesebb antiloppopuláció, ezeknek az emlősöknek a kezelésében is képben van a macskaméretű dikdiktől a lóantilopig. „A munkánknak csaknem fele a megelőzésről, az ezzel kapcsolatos vér- és bélsárvizsgálatról, esetleg karanténozásról szól, de a takarmány összeállításában is közreműködünk” – mondja az állatorvos egy napjáról, és az idealizáló elképzeléseket lebontva hozzáteszi: a számítógépe és az elefánt végbele között közlekedik. Persze azért akadnak nemesebb feladatok is. A vérvétel is ilyen, a nílusi krokodilnak a koponya mögötti üreg alkalmas erre, a gaboni viperától pedig a farokvéna: de a farok bizony a kígyónál sem a nyak után kezdődik, tudom meg. „Egyszer berber oroszlánról készítettünk CT-t, és kisagyi sérvet állapítottunk meg nála, ami mozgáskoordinációs zavart okozott. De altattunk szumátrai orangutánt is, vizsgáltunk altatás nélkül jegesmedvét és műtöttük indiai elefánt szaruhártyafekélyét” – meséli. Miután az állatkertben különös módon (vagy értelemsze­rűen) tovább élnek az egyedek, mint a természetben, a gerontológiai esetek is gyakoriak. A szomáliai vadszamár és a marabu tudna erről mesélni, ha tudna: mindkét idős példányt daganattal operálták. Az állatok olykor kooperatívak, és ha nem is örömmel, de támogatják a kezelést. Ilyen volt a hannoveri állatkert nőstényelefántja, akinek öt héten keresztül reszelték hétfőn és kedden a fogát, a többi napon kipihente a megrázkódtatást. Az elefánt négy hatalmas zápfoga életében hatszor tud cserélődni, a váltáskor jó esetben magától kiesik, de ez esetben erőnek erejével kellett eltávolítani az „együttműködőre suttogott” monstrum fogát. Együttműködő volt, hiszen halottnak tűnt egy mókusmajom, máskor egy szintén mozdulatlan tőkésréce is: mindketten baktériumok méreganyagai miatt merevedtek, illetve bénultak le, egyikük a tetanusz miatt, másikat a botulizmus gyűrte le. Meggyógyultak.  

Agavarangyröntgen

A kevésbé együttműködő példányoknál trükkökre van szükség, egy fókának különleges csövet fabrikáltak nyitható ajtókkal, az állat belemászott, és gond nélkül ultrahangozhatták. A nílusi krokodil vagy a keskenyszájú orrszarvú nagyobb falat, mindkettő közelsége életveszélyes a halandó laikus számára. Esetükben az érzékszervek kiiktatása (szemletakarás, füldugó) segít, és persze nem ritkán a bódítás. Ezt altatólövedékkel juttatják be az állat gyakorta többcentis bőre alá, puskával vagy fúvócsővel, utóbbi négy-öt méterről a legtöbb egyed esetében megoldás. A víziló semmiképpen sem ebben a körbe tartozik, őt messziről, puskával illik eltalálni, mint az állatorvos mutatta egy képen, nem ritkán többször is. A legtöbb állatkerti állatfajnál alkalmazott magas koncentráció nem működik például a vízilovaknál, ezért a nyakában vagy nyolc-tíz, piros bojtban végződő lövedék fityegett a végén. Mókásan nézett ki, bár egy többtonnás óriásról ezúton is csak mérhetetlen tisztelettel tudjuk ezt mondani. Az állatorvoslás – e helyt ezt meg kell jegyezni – korántsem veszélytelen üzem. Ha egy ellenségünknek kívánnunk kellene valami kedveset, akkor a „röntgenezzél te indiai elefántot vagy kodiak medvét” kiáltással közel lennénk a legnagyobb gonoszsághoz, de Molnár Viktornak ezzel csak jót tudnánk kívánni, a vezető állatorvos már ilyet is csinált. Ahogy ólábgyanús rénszarvas és kétoldali vesekővel bajlódó vombat is szerepelt a páciensei között. Röntgenezett karakara ragadozómadarat és páncéltörött sárgafülű ékszerteknőst, chilei flamingót, vörös lórit, brazza cerkófot, pápaszemes pingvint, vándorantilopot, és ez a nagy „röntgenezhetnék” talán némi magyarázatra szorul. „Ha el kell altatnunk egy állatot, azonnal megröntgenezem. Komoly gyűjteményem van egészséges egyedekről, így ha egyszer valami történik velük vagy egy fajtársukkal, csonttörés például, akkor össze tudom vetni az eredeti állapottal. Egyébként pedig szépnek tartom őket” – mondja a gyűjtőszenvedélyéről, és e pillanatban egy olyan képet mutat, amiről csak lázas betegen jutna eszünkbe az esztétikum. Az „átvilágított” agavarangy még a csontszerkezet láttán sem tűnik szépnek. Még akkor sem, amikor az állatorvos egy Andy Warhol-i mintázatot mutat: Marilyn Monroe még a röntgenben is vállalhatóbb lehetett. Láttunk a fekete-fehér felvételek között egy aranyhasú mangábecsontvázat is. A kis majom lábtörést szenvedett, amikor – sosem gondoltuk volna, hogy ez lehetséges – leesett a fáról. Így járt egy mókusmajom is, akinek a csigolyája bánta a kalandot, el kellett altatni szegényt. A veszélyről egyébként Molnár Viktornak egy gorilla jut eszébe, aki a vártnál korábban kezdett ébredezni az altatásból. „Nagyon nem volt jó érzés, amikor egyszer csak felült. Megállt bennünk az ütő. Ahogy annál a jegesmedvénél is, aki altatásban kapott epilepsziás rohamot. Amikor egy ekkora állat elkezd rángatózni és öntudatlanul hadonászik a mancsaival, akkor biztosan szeretnénk inkább máshol lenni, de eddig mindig megoldottuk a váratlan feladatot.”  

Hannoveri megszokás

Molnár Viktor öt évvel ezelőtt pályázott a több mint száz német állatkert legjobbjának tartott hannoveri (eddig hatszor kapta meg ezt a státuszt) vezető állatorvosi pozíciójára. A pályázata magyarázata éppen az, ami egyúttal az elismertségét is mutatja: Magyarországon négy helyen dolgozott, az állatorvosi egyetemen, az állatkertben, a Nagycirkuszban és a Budai Vadasparkban. „A fiam esti fürdetésénél még csak-csak ott voltam, de egy idő után szinte már csak a munkámnak éltem, reggel fél hétkor elmentem otthonról, és éjjel tizenegykor még nem ritkán az egyetemi műtőben kellett keresni” – emlékszik Molnár Viktor. „Most egy állásom van, de nem is lehetne több: ez mindenkinél meg van tiltva. De nem is vagyok rákényszerítve, annyit fizetnek, mint odahaza a négy állásomban. Időben otthon vagyok, jó csapatban dolgozom. Amikor másfél hónap után először hazajöttem, és nem láttam a munkahelyi levelezésemet, akkor a jelzésemre annyit mondott az igazgató: Jó pihenést, érkezzek vissza egészségben, kipihenten. Ezt könnyű megszokni, és könnyen meg is szoktam.”

Good luck, Jambi!

A hannoveri állatkert másfélszer akkora, mint a budapesti volt a vidámparki bővítés előtt, 26 hektár, és nagyjából hasonló egyedszámmal foglalkozik: kétezerrel, ami hozzávetőlegesen kétszáz fajt jelent. Ebből követke­zően szellősen tudják elhelyezni az állatokat, ez az elsődleges szempont. Amikor a létesítmény a legutóbb a színes hírekbe került Jambival, az angolul tanuló szumátrai orangutánnal, a mögött is egy ilyen megfontolás állt. A 22 éves példány Dallasba költöztetésével ugyanis az utolsó egyed került el Hannoverből. A majd’ négy évtizedes orangután-élettérnek nem a felújítása, hanem ha fájó szívvel is, de a felszámolása mellett döntöttek, így még nagyobb helyet tudnak adni a többieknek. Abban is eltökéltek, hogy a „nemzetközi nyomás” ellenére nem csinálnak élő közvetítést az állatok születéséről, így kímélték meg a májusban született tigriseket is a világhírtől. És a rajongókat attól, hogy – ne adj’ isten! – gyászolniuk kelljen súlyos átélésről árulkodó virágcsokrokkal, amint a berliniek tették a kis Knut jegesmedve elvesztésekor. In­kább akkor „publikálják” a tigrist, amikor a természet szerint is biztosan megérett rá a helyzet.

Szerző

Csak a lé marad - A magyar gyümölcstermelés keservei munkaerőhiánytól klímaváltozásig

Publikálás dátuma
2019.07.21. 13:30

Fotó: Balázs Attila / MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap
Ha sok az eső, az a baj, ha kevés, akkor az, és ugyanez igaz természetesen a napsütésre is, amely kéz a kézben jár a csapadékkal: mindkettő az égiek alárendeltje, jóban kell velük lenni. A gyümölcstermesztés, és úgy általában az agrárium kitettsége a különféle nehezítő körülményeknek egészen meseszerű. És ha minden fohász és ősi varázs célba ért, és a természetfölötti a tenyerén hordozza a földi természetet (benne a gazda hektárjait), akkor ezt az idillt is csak agrártámogatásokkal lehet átvészelni. A helyzet nem ennyire borús, de a több évtizedes problémák nem is ma fognak megoldódni, pláne, hogy a játszmában a klímakrízisnek is osztanak lapot.
Ahány statisztikai adat, annyiféle. Kiderülhet belőlük, hogy növekszik a hazai zöldség- és gyümölcsfogyasztás, de az is, hogy csökken. Az egy emberre jutó fogyasztást lehet mérni az emberek megkérdezésével is, de egészen más eredmény születik, ha a belföldi kereskedelmi mennyiséget elosztják a lakosság számával. Előbbi módszer meglehetősen bizonytalan, szubjektív, hogy ki mire emlékszik, az utóbbi viszont talán túlságosan is mechanikus. Meglepő módon akár egyszerre lehet igaz, hogy a magyarok több gyümölcsöt esznek, és az is, hogy kevesebbet. A növekvő reáljövedelmek ugyanis jelentős társadalmi rétegek számára tették lehetővé, hogy az eddigieknél többet költsenek primőr vagy idénygyümölcsökre is. Miközben azt halljuk, hogy egyre jobban élünk, aközben jelentős az a leszakadó réteg is – sokszor nagy létszámú családok –, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy mindennap vagy többször egy héten friss gyümölcsöt tegyenek az asztalra. „A hazai pénztárcákhoz képest nem olcsó a gyümölcs” – mondja Hunyadi István, a FruitVeB Magyar Zöldség-Gyümölcs Szakmaközi Szervezet és Terméktanács szakmai igazgatója. Pedig érdemes lenne valamilyen módon támogatni a zöldség- és gyümölcsfogyasztás növelését, ugyanis ez még mindig olcsóbb lenne, mint a helytelen táplálkozás okozta betegségek gyógyítása.

Almás lehet a málna

Raskó György agrárközgazdász szerint a hazai gyümölcstermelés az elmúlt évtizedekben folyamatosan csökken. Az elmúlt 15 évben, amióta az Európai Unió tagja Magyarország, mintegy 20 százalékkal esett vissza a hozam. Van, amiből több terem, ilyen például a kajszibarack, az őszibaracktermés viszont alig több, mint az ezredfordulós szüret fele. Az ország egykori őszibarackos kertjében, Szatymazon és környékén korábban háromezer hektáron termett a kedvelt gyümölcs, ebből mára talán a fele maradt. Országosan korábban összesen hétezer hektáron álltak őszibarackfák, mostanra ez is megfele­ződött. A legnagyobb veszteséget a málna szenvedte el, az egykor 8000 hektáros terület mára 200-ra olvadt. Ennek nem csak az az oka, hogy a leszedése rendkívül élőmunka-igényes és pepecselős, ezért egyre kevesebb napszámos vállalja még 1000-1200 forintos órabérért is a tűző napon hajlongást, hanem a klímaváltozás is, amely egyre északabbra szorítja ezt a hűvösebb, nedvesebb termőterületeket kedvelő bogyós gyümölcsöt. A Dunakanyarban ugyan még találhatók piacra termelő gazdaságok, de a málna mára jórészt „elköltözött” a szlovákiai, de főleg a lengyel gazdákhoz. Almaültetvények a rendszerváltás előtt nem kevesebb mint 50 ezer hektáron terültek el, ma ennek jó, ha a felén terem a legnagyobb mennyiségben termelt gyümölcs. Valaha annyi volt belőle, hogy a Szovjetunió­ba és a többi szocialista országba is exportáltunk, most viszont Lengyelországból vagyunk kénytelenek importálni. Hiába van ugyanis egy jó évben akár 900 ezer tonna alma is, ha annak legföljebb harmada étkezési minőség. A többi ipari vagy léalma, amit a feldolgozóüzemek vásárolnak sűrítmény- és almalé-alapanyagnak. Ahhoz, hogy egy fajta termelése gazdaságos legyen, hektáronként legalább 40 tonnás átlagtermésre van szükség, amelynek 90 százalékának étkezési minőségűnek kell lennie. A korszerűtlen és versenyképtelen almaültetvények jelentős részét inkább kivágták a gazdák, így az egykor keresett jonatán például szinte teljesen eltűnt. Az egykor a magyar alma szinonimájaként is emlegetett fajta nem alkalmas az intenzív termelésre, így valószínűleg előbb-utóbb el fog tűnni a piacra termelő kertészetekből és visszaszorul a kiskertekbe. A helyét a jobban tárolható, szállítható, a mai ízlésvilágnak jobban megfelelő nemzetközi fajták vették, veszik át. 

Kivi után licsi

Az egyre többször előforduló aszály, egyenlőtlenül eloszló csapadék és a Kárpát-medencében máris érzékelhető felmelegedés más hagyományos gyümölcsöket is északabbra száműzhetnek és helyüket a jelenlegi mediterráneum fajai foglalhatják el. Az ország legdélibb pontján máris eredményesen működő kiviültetvény található, ahol nem üvegházban, fólia alatt, hanem szabadföldi körülmények között, hektáros nagyságrendben termesztik a gyümölcsöt. Évtizedeken belül követheti akár a magyar narancs és a licsi is. A termelés hatékonyságát, a változó klímához való alkalmazkodást segíthetné az öntözés elterjesztése, de az elmúlt évtizedekben a valaha 200 ezer hektáros öntözött terület nagyjából 80 ezer hektárra csökkent, miközben legalább 500 ezer hektár lenne öntözhető. Jelenleg a szántóföldi zöldségek 75, a gyümölcsösöknek viszont csak 25 százalékán folyik öntözéses gazdálkodás. A kormány az utóbbi időszakban meghirdetett egy 10 éves vízgazdálkodási programot, amelyben hangsúlyosan szerepel az öntözés fejlesztése, támogatása. A FruitVeB szakmai igazgatója meglehetősen szkeptikus ezzel kapcsolatban, mert szerinte szinte minden évben indult hasonló program, de eddig egyiknek sem látszott meg az eredménye. Ráadásul egy öntözési rendszer kiépítése hektáronként milliós beruházás, és a fenntartása sem olcsó mulatság. Az agráriumban az időjárás hellyel-közzel mindig és nagyban befolyásolja a terméseredményt, de azért lehet tenni a kitettség ellen, és nem csak fóliasátorral. A munka és a verejték persze nem úszható meg, de elképzelhető, hogy negyedszázad földművesség után sem átkozza az ember a jó sorsát, amiért a dédnagyapja nem patikát, hanem földet és földszeretetet hagyott örökül. 

A görnyedés csodája

A velencei Kapócs Györgynek ez jutott, és hogy az 1993-as vállalkozás­alapítás helyett ma sem tenne mást, az mindjárt meg is magyaráz sok mindent. „Azt hiszem, másban nem leltem volna ekkora örömöt, és talán sikerült is olyasmit létrehoznom, amiért megérte” – mondja a Borka Kft. tulajdonosa. A dédnagyapjától tanulta a gyümölcstermesztést, a szőlőművelést a Velencei-tó környéki lankákon, ahol negyvenhektáros gyümölcsösre és az ötvenhektáros szántóra bővítette a gazdaságot. Kilenc éve feldolgozóüzemet építettek, ahol kézműves termékeket állítanak elő. „Az egy csoda, amikor a fák termést hoznak, és görnyedhetek alattuk, szedegetve a lehullott gyümölcsöt, megkóstolva azokat. A mai napig rühellem, amikor számítógépnél vagy autóban kell ülnöm, sajnálom az időt, amit a szabadban töltenék, mozgással, munkával.” A megélhetés azonban nem ennyire idilli. A minőségi termékek előállítása forrásigényes, a piacra jutás nehézkes és drága. Ember kellene hozzá, aki az értékesítést végzi, de az éves 4-6 millió forintos bérköltséget nem könnyű vagy nem lehet kitermelni. Azt pedig hamar meg lehet unni, hogy a család helyett a vasárnapokat is a biopiac vagy a helyi termékek boltjának vásárlóival töltse a gazda, akit a hét többi napja a földekhez köt. Az értékesítést, a marketingfeladatok elvégzését a szövetkezés segíthetné, amire országszerte voltak és vannak próbálkozások, váltakozó sikerrel. Az egykor kissé lenézett lengyel mezőgazdaság sikerei elsősorban annak köszönhetők, hogy magyar versenytársaikkal ellentétben korán felismerték a szövetkezés elő­nyeit. Gyorsan kialakultak a helyi integrációk és a többnyire kisebb gazdaságok szövetkezeti feldolgozóüzemeket, korszerű hűtőházakat, tárolókat, értékesítési rendszereket építettek ki. Ezzel szemben Magyarországon összesen talán 80 ezer tonnás a tárolókapacitás, de ebbe még a korszerűtlen létesítmények is beleszámítanak. Lengyelországban ma egymillió tonna almát lehet tárolni úgy, hogy egy évig is megőrzi a minőségét. Jelenleg Lengyelország évi átlagos almatermése eléri a négymillió tonnát a hazai 650–900 ezer tonnával szemben, miközben 30 éve még a magyar termés mennyiségét sem érték el. A termelői, értékesítői szövetkezetek idehaza (TÉSZ) nem bizonyultak sikertörténetnek. Több nagy, ­eleinte sikeres TÉSZ is bukással fejezte be pályafutását, eltérő okokból. A magyar gazdák ellenszenvét az előző rendszer kényszerszövetkezesítésének emléke mellett a rendszerváltás utáni rövid távú politikai érdekekből folytatott propaganda is megerősítette.  

Elrobogott a jelen

A dédnagyapa által átplántált tudás helyett Kapócs György 15 és 18 éves gyermeke mást választott, a fővárosban tanulnak. Úgy általában az influencerek vonzásában élő fiatalok megváltozott (vagy nem létező) viszonya a hagyományos értelemben vett munkához felveti az utánpótlás lehetetlenségét. Ez, és a munkaerőhiány egyúttal az egyik legnagyobb nehézség is a vállalkozásban. Már most is nagy probléma, de a jövőben még nagyobb bajok forrása lehet, hogy súlyos szakemberhiány van az agráriumban, és a szakmunkástanuló-képzés is drámai módon leépült. Persze hosszabb távon nem sok munkahely között válogathatnának, ráadásul az ágazat „öregszik”: a mezőgazdasági vállalkozók alig 5-7 százaléka fiatalabb 35 évesnél. Az idősödő gazdák helyébe egyre kevésbé hajlandók lépni az utódok, örökösök. Ehhez a problémakörhöz kapcsolódik, hogy a vidék és a falvak megtartó ereje egyre gyengébb. A Dél-Alföldön és Észak-Magyarországon becslések szerint 600 kistelepülés belátható időn belül elnéptelenedik és 300 ezerre teszik a gazdátlan falusi porták számát. Az eltűnő népesség és munkaerő erőteljes robotizáció­val, gépesítéssel legalább részben pótolható lenne, de ahhoz egyebek mellett megfelelő szakértelem és képzettség kellene. De az is igaz, hogy a gyümölcsösökben a szántóföldi termeléshez képest csak kevésbé oldható meg az élőmunka kiváltása automatizálással. „A csatlakozás után lemaradtunk, a jelen elrobogott mellettünk, most már a jövőt kellene utolérnünk, emiatt elég nehéz dolgunk van és lesz” – mondja Hunyadi István.  

Különös állatfajta

Kapócs György szerint probléma a felvásárlási árak diktátuma is, amiben a pár forintos árkülönbségek láttán nem nehéz felismerni a kartellezés jegyeit, de erről mindenki csak beszél, a jogszabályellenes tevékenység jószerével igazolhatatlan. Az agrártámogatások ellenére az ágazat tőkeszegény, a bankok még mindig kétszer is meggondolják, finanszírozzák-e az időjárásnak és a világgazdaság változásának egy­aránt kitett agráriumot. Amiből csak további technológiai lemaradás következik, kevésbé versenyképes hatékonysággal, és persze kisebb haszonnal, mondja a velencei gazdálkodó. Hozzátéve: a hitel ugyan – ha nagy adminisztrációs teherrel is – elérhető, a méregdrága gépek és berendezések megtérülése azonban komoly kételyeket jelent. Ugyancsak ismert kihívás a multicégek által diktált verseny, a vásárlók könnyen rászoktak, hogy bárhol, bármikor, bármit megvehetnek, éspedig olcsón. Bekerülni a pol­caikra körülményes, a kicsik a szállítási feltételeket és mennyiségeket sem tudnák vállalni. „Szerencsére kezd kinevelődni egy olyan fogyasztói réteg, akik megfizetik a minőséget, mert egészségesen akarnak táplálkozni. A hormontartalmú és műanyagszennyezett vizek korszakában egyre többen ismerik föl, hogy nagyon nem mindegy, mit eszünk, és a tartósítószer-mentes, hozzáadott anyagok nélküli termékeket részesítik előnyben. A táplálékkiegészítők piaca helyett formálódik a valódi, tartalmas és ízletes élelmiszereké.” A húzóterméket nehéz megtalálni, mert amikor például a kézműves lekvárok elterjedtek, hirtelen mindenki ezzel kezdett foglalkozni. Amúgy pedig egy százalék az ötlet, a többi izzadság, ecseteli. A termékek előállításában megjelenő tromfolás helyett az összefogást, az informá­ciók megosztását, a közös érdekek felismerését erőltetné Kapócs György, de mint magát is beleértve mondja: „a magyar paraszt egy különös állatfajta”. A magyar kertészeti ágazat lemaradásában szerepet játszott egyebek mellett az is, hogy a gazdák egy része az uniós támogatásokat nem fejlesztésre, az ültetvények korszerűsítésére, új, az európai piacon is versenyképes fajták telepítésére, öntözőrendszer kiépítésére használta fel, hanem gyakorlatilag felélte. Miközben van olyan kertészet, ahol a gyümölcsfákon a nedvességet érzékelő szenzorok és számítógép irányította csepegtető öntözőrendszer van, a gazda pedig interneten követi a meteorológiai előrejelzéseket és szinte kizárólag exportra termel, sokan „ingyen” pénzforrásként kezelik a támogatásokat. Az uniós gazdák jövedelmének átlagosan a 40 százalékát teszik ki a támogatások, a magyar termelők esetében ez eléri ötéves átlagban a 79 százalékot is. A hazai gazdaságok kevesebb mint egyharmada lenne életképes a támogatások nélkül. Sokan még az elengedhetetlen korszerűsítéseket sem lépték meg, holott lett volna rá lehetőségük. Aki minden támogatási formát igénybe vett, a környezetgazdálkodási támogatásig bezárólag, az például egy hektár almaültetvény után évi 600 ezer, de ha ennyit nem is, 300-400 ezer forintot biztosan zsebre tehetett. Méghozzá úgy, hogy gyakorlatilag semmit sem csinált a kertészetében. Így Magyarországon akadnak olyanok, akik azzal jutnak jövedelemhez, hogy úgy tesznek, mintha kertészkednének, és azért tartanak fenn ültetvénynek látszó földdarabokat, hogy a támogatásokat lehívhassák. Így konzerválták az uniós támogatások a korszerűtlen rendszert, ezért látni sok elhanyagolt ültetvényt. A helyszíni ellenőrzés sem javít a helyzeten, gyakran csupán abból áll, hogy megnézik, a területen valóban vannak-e gyümölcsfák. Az már ritkán kerül szóba, hogy volt-e szüret, mekkora a termés, gondozták-e az ültetvényt. Természetesen nem ez az általános, de sokan kihasználják a rendszer adta lehetőségeket – jegyzi meg Hunyadi István. Raskó György úgy véli, a kormányzat tudás- és tudományellenes politikája is gátja a korszerű agrárgazdaság kiteljesedésének. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatóintézeteinek vagy az Agrárgazdasági Kutató Intézet (AKI) önállóságának megszüntetése, az egyetemi kutatóhelyek leépítése éppen akkor történik, amikor a klímaváltozás miatt minden korábbinál nagyobb szükség lenne a szélsőségesebb időjárási viszonyokhoz alkalmazkodó gyümölcsfajták nemesítésére a Kárpát-medencében.  

A kemény mag

A „velencei Borka” egyebek között a Szatyorboltban találta meg az egyik értékesítési csatornáját. A budapesti üzlet az említett, egyre tudatosabb fogyasztókra épül, akik az ellenőrzött, minőségi termékért hajlandóak felárat fizetni. A bolt négy-öt gyümölcs-, és ennél nagyságrendekkel több zöldségtermesztővel áll kapcsolatban. Kármán Erika tulajdonos misszióként fogja fel a Szatyorbolt működését, látogatásokat szervez a termelőkhöz, gazdaságokhoz, hogy a tudatos vásárlók lássák: mi fán terem a növénytermesztés, és ki az, aki fáradságos munkával az asztalukra teszi a vitaminbombákat. „A mindig szezonális áruból összeállított „szatyrokat” 100-150 család rendeli. Ennek a csapatnak van egy hét éve állandó, erős magja, akik ha csak tehetik, bizalom alapján vásárolják a termékeket, mondja a tulajdonos. Az üzlet egyik vásárlója szerint a Szatyorba kerülő termékek nem mindig tökéletesek esztétikailag, de ez egyúttal a garanciája is a biogazdálkodásnak és annak, hogy ezeknek a portékáknak a multipolcok napot sosem látott pirospozsgás tökéletességeihez képest van ízük, zamatuk. És semmi olyan nincs bennük, aminek nem szabad bennük lennie.

Pomona csókja a Tündérkertben

 Kovács Gyula, az őshonos gyümölcsfákat egyfajta génbankba mentő Tündérkertek megálmodója szerint a klímát évszázadok óta nemcsak elviselő, de szabályosan kedvelő fajták meghálálják a törődést. Törődést annyiban, hogy ezeket a fajtákat telepítjük a túlnemesítettek helyett, amelyek fogékonyak lehetnek a betegségekre. Máskülönben több törődés nemigen kell nekik, se ­metszeni, se permetezni nem kell olyan elánnal, mint a multikertészetek pompás, de kényes portékái esetében gyakorta. Ez pedig időt (ami pénz) és igazi pénzt takarít meg, olcsóbbá téve a termesztést és barátságosabbá az árakat. A több száz követővel rendelkező Tündérkert-hálózat missziója a hagyományőrzés is. A régi magyar gyümölcsfajták valaha volt legnagyobb Gyümölcsészeti Értéktárjában mintegy háromezer fajta található. Ezek a gyümölcsök egyidősek a magyar történelemmel, és olykor a szó szoros értelmében az életet jelentette nekik, a tatárjárás idején akár egy évet is kihúzhattak az emberek gyümölcsön. A göcseji erdész törekvése az, hogy megossza a régi idők gyümölcsészetének egy töredékét, mindazt, ami a „Kárpát-hazában” napjainkra még megmaradt. „Úgy adom át, ahogyan én kaptam az elmúlt évtizedekben. A lényeget próbálom láttatni – egy pórszombati paraszt­ember szemszögéből. Mindezt remélhetően ki fogja egészíteni a gyümölcsök tudományos pomológiai leírása, s a régi idők egyes fajtáihoz kötődő gasztronómia is a tervek között szerepel; ahogyan az egyes fajták beltartalmi értékeinek vizsgálata is” – nyilatkozta missziójáról korábban Kovács Gyula. Szerinte az egykor a háztáji és a földek között hat-hét kilométert is gyalogló földművesek erőnlétének a hátterében javarészt a vegyszermentes, egészséges gyümölcsfogyasztás állt. Ugyanúgy éltek, mint eleik egy-két évszázaddal korábban. „Ezt megtehetnénk mi is – csakhogy nem tesszük meg. Az idő pedig nem nekünk dolgozik, de amíg élnek a fák – egy részük ugyan már csak a gyűjteményben –, addig van remény arra, hogy egyszer megvalósuljon legnagyobb gyümölcsészünk, Bereczki Máté álma, hogy »Isten legszebb gyümölcsöskertjévé változtassuk a Kárpát-medencét«”. A Tündérkert a hagyományos értékeket úgy is őrzi, hogy aki a tél folyamán elküldi a környezetében gyűjtött régi gyümölcsfaj és -fajta oltógallyát, tavasszal csemete formájában kapja vissza. A vállalás eszmeiségét olyan gondolatisággal is támogatják, amelyet írtak, akiket „homlokon csókolt a gyümölcsészet múzsája, Pomona istenasszony” – tudtuk meg Kovács Gyulától.

Frissítve: 2019.07.21. 13:40