A közösség a legnagyobb kincs

Publikálás dátuma
2019.07.28. 14:29

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Vízcseppek csillannak a meztelen vállakon, lerúgott papucsok hevernek szerteszét, a fűre terített takarón négy srác kártyázik törökülésben. Ha nem tudnám, hogy ezek a fiatalok súlyos betegek voltak, némelyik nem is lábalt még ki egészen, el se hinném.
A parttól távol jóképű, nyurga fiú ül a kerekes székben, hatan állják körül. „Gyere velünk, nem lesz gond, beemelünk, segítünk!” – győzködik kórusban, ő azonban hajthatatlan. „Víziszonyod van?” – kérdem tőle. – „Dehogyis, csak még túl korai. Tavaly augusztusban volt a balesetem. A Tiszán hajókáztunk a rokonokkal, fejest ugrottam a motorcsónakból és eltört két nyakcsigolyám. Az unokatesóm is ugrott, csak nálam sekélyebb volt a víz. Szerencsére a gerincvelőm nem szakadt el, az első perctől éreztem a lábamat, de sokáig nem tudtam mozgatni. Most már járókerettel mászkálok otthon” – feleli. Péter tizenkilenc éves, a balesetkor ment volna negyedikbe. A hosszadalmas rehabilitáció alatt négy kórházsulis egyetemista egymást váltva készítette fel az érettségire. Korábban rendre hármasokat kapott, szenvedélyesen röplabdázott, a sportnak élt. Négyes átlaggal érettségizett, és lábadozás közben azt is kiötlötte segítőivel, hogyan tovább. Tudomásul vette, hogy világklasszis sportoló már nem lesz, nyáron leteszi az angolnyelv-vizsgát, ősszel pedig készülni kezd az egyetemi felvételire. Tóthné Almássy Monika tizenöt évig kórházpedagógus volt, az ott szerzett tapasztalatok nyomán hozta létre a Kórházsuli Alapítványt öt évvel ezelőtt. Azt mondja, a kórházi tanulás arra szolgál, hogy a tartósan beteg gyerekek mindennapjait motiválja, strukturálja, ám az otthoni rehabilitáció alatt – ami akár évekig eltarthat – semmi segítséget nem kapnak. Egy tanár ismerőse vetette fel: mi lenne, ha ez idő alatt megfelelően felkészített kortársakkal tanulnának a beteg gyerekek? Az alapítványhoz hamarosan csatlakozott Berczelédi Réka, az Eötvös József Gimnázium tanára, így lett a KórházSuli önkénteseinek bázisa a budapesti gimnázium. A KórházSuliban az egyetemista önkéntesek személyesen vagy Skype-on segítenek, a középiskolások tananyagot fejlesztenek számukra. Közülük vá­lasztódott ki egy kemény mag, ők a KórházSuli kommandó, akik toboroznak, képzéseket tartanak, a vezetőkkel együtt alakítják, formálják a programot. „Programunk három lába: az egyénre szabott tananyagfejlesztés, a személyes mentorálás és a közösségépítés. Alkotó-, illetve integráló nyári táborainkban együtt nyaralnak, szórakoznak gyógyulók és egészséges társaik. A kortárs közösség nagyon fontos, mert éppen ez az, amitől egy sérülés vagy tartós betegség megfosztja a fiatalokat – magyarázza Monika. – A táborban a délelőtti megbeszéléseken együtt próbáljuk megfogalmazni, milyen a jó segítség. Hogyan segíthetünk egymásnak feloldani a betegségeket övező tabukat? A félelmek könnyen feloldhatók ugyanis, csak attól félünk, amiről nem beszélünk, amit nem ismerünk. A program annak idején a beteg gyerekek megsegítéséért indult, ugyanakkor azt látjuk, hogy az önkéntesekre is komoly hatást gyakorol. Erőteljes személyiségfejlődésen mennek keresztül, ami befolyásolhatja további életútjukat. Öt éve négy beteg fiatallal kezdtünk, az idei tanévben 147 gyerekkel foglalkoztunk egyénileg, 270 önkéntes több mint 6000 munkaórát fektetett ebbe. A szabadidejüket áldozzák a közös célra és nem áldozatnak, hanem küldetésnek tekintik.” 

A kommandó

A strandhoz vezető úton hárman kenik magukat sokfaktoros naptejjel. Dávid és Balázs az Eötvösbe járnak, Panna az ELTE gyakorló gimnáziu­mába, a Trefortba. „Különleges élmény a KórházSulival dolgozni, mert extrém élethelyzetekhez visz minket közel. Ezek a diákok olyasmit élnek át, amit mi, egészségesek soha. A KórházSuli döbbentett rá, hogy le kell győznünk a bennünk élő sztereotípiákat. A gyógyuló fiatalok külseje néha szokatlan, de valójában ugyanolyanok, mint bárki. Örülök, hogy segíthetek nekik azzal, hogy társnak szegődök a tanulásukhoz” – fejtegeti Balázs. „Ebben a munkában mindkét fél nyer – folytatja Dávid. – Nyereség, hogy gimnazistaként olyan mélységben sajátítunk el tananyagrészeket, hogy átadhassuk másnak. Ehhez rálátás, rendszerezettség kell, amivel a legtöbb középiskolás nem rendelkezik. Nagy dolog az is, hogy megismerhetjük azt a világot, amiben a gyógyulók élnek, mert ez egyfajta szociális érzékenységet alakít ki bennünk.” „Ez a munka fejleszti az érzelmi intelligenciát, ami rendkívül hasznos, mert segít alkalmazkodni a gyorsan változó világhoz – mondja Panna. – Én nagyon sok pluszt kaptam a KórházSulitól. Rengeteg új embert ismertem meg, elképesztő a közösség, befogadók, önzetlenek, sokat tanulok tőlük. Az a legnagyobb kincs, ha lelki társakra lel az ember.” 

Hegek a lélekben

A mezítlábas Sorompó Anett derékig érő, szőke hajsátorával akár diáklány is lehetne. Édesanyja a Bethesda Gyermekkórház onkológiai osztályának főnővére volt, Anett sok időt töltött a gyógyulófélben lévő gyerekekkel. Tizenöt éve dolgozik a Be­thesdában, szakterülete az oktatási rehabilitáció. „Egy hosszú betegség vagy egy súlyos sérülés nem múlik el nyomtalanul. Sokszor visszavonhatatlanul megváltoztatja az életet, de ha nem, akkor is láthatatlan hegek maradnak utána a lélekben. Ezzel mi külön foglalkozunk a traumafeldolgozó csoportokban. A kórházsulis táborokba például csak azok jöhetnek, akik már komolyan elkezdték feldolgozni a traumájukat. Nekem a kórházban az a feladatom, hogy betegeink megkapják az állapotuknak leginkább megfelelő oktatást, képzést. Az alapítvány sokat segíthet ebben, nem véletlenül láttam benne kezdetektől fantáziát.” „Fiatal vagy, lelkes és itthon dolgozol. Miért?” – provokálom Anettet. Szerinte nem átmenni kell a határon, hanem behozni a határon túlról, ami ott már bevált. Ő körbekutatja a világot, és hazai viszonyokra adaptálja a kint felcsipegetett módszereket. Csak itt, a helyszínen derül ki, hogy kiskorúakkal nem beszélhetek, mert nincs hozzá szülői engedély. Anett vigaszdíjul felkínálja nekem az ideális riportalanyt, akire évek múlva is emlékezni fogok. Diana éteri jelenség – szellőlány. Karcsú, fehér bőrű, halk szavú. Bonyolult eleganciája megkapó: libbenős, apró flitteres fekete tüllruháján áttetszik hibátlan alakja. A homlokán lévő folt égés nyoma. „Négyéves koromban forró olajjal leforráztam magam. Az arcom, a nyakam, a mellkasom és a kezem égett meg, harmadfokú égés volt, sokáig intenzív osztályon feküdtem. Össze se tudom számolni, hányszor műtöttek. Tizenöt éve folyamatosan korrigálják a meg­égett bőrt, hogy minél szebb legyen” – kezdi, amint letelepszünk az üres emelvény lépcsőjére. Szépen, kereken fogalmaz, pedig csak néhány éve képes beszélni erről. Dia óvodás volt a balesetkor. Sokáig nem érdekelte, hogyan néz ki, később tudatosult benne, hogy más, mint a többiek. Ekkor jöttek az igazán nehéz időszakok. Nem tudta, hogyan teremtsen kapcsolatot, nem tudta, mit gondolnak róla a többiek. Iskolás korát magányban élte, a kórházsulis segítők törték fel a hallgatás burkát. Tavaly bekerült egy rehabilitációs táborba, ott ismerte meg Fruzsinát, aki szintén megégett, és Szandit, akinek agyvérzése volt. Azóta együtt bandáznak. Dia úgy látja, a sorstársakkal minden könnyebb. Nyíltan kérdeznek, erre nyíltan válaszolhat. Őszinték, nem sugdolóznak a háta mögött, emiatt szorosak a barátságok. Ekkor ül le mellénk Annamari, aki pszichológiát tanul az ELTE-n, negyedéves. Két éve tartozik az alapítvány önkéntesei közé, angolt tanít. Diával az hozta össze a tábor első napján, hogy megcsodálta a lány szivárványos sminkjét, mert ő is „sminkbolond”. Szinte ontja a történeteket tanítványairól. Egy évig oktatott angolra egy születése óta mozgássérült, kerekes székes fiatalt. A lány egy komplikált gerincműtét után a Heim Pál kórházban feküdt. Egyébként vidéken élt, ahol egy elméletben akadálymentesített gimnáziumba járt. Az épületbe kerekes székkel csak a hátsó ajtón tudott bejutni, az emeleti szaktantermekhez nem vezetett rámpa, nem vitt fel lift. Annamaritól értesült arról, hogy létezik a fővárosban egy Mozgásjavító Iskola és Gimnázium, ahol több önállóságot tanulhatna. Megvívta az otthoni harcokat, felvették, jól halad és talán életében először boldog. Annamari az idei évben egy enyhén mozgássérült fiút tanított angolra. A srác egyedül jár, erősen sántítva, és súlyos beszédzavarral küzd. Ilyenkor a tanítványt ki kell békíteni a helyzettel, s föl kell mérni a lehetőségeket. A fiú tipikus kamasz, mindene a haverok meg a buli. De józanul gondolkozik, tudja, hogy a jövőben nem végezhet akármilyen munkát, szüksége lehet például biztos nyelvtudásra. Két tannyelvű gimnáziumba jár, informatikát tanul. Szeret úszni, rettentő lelkes, s nem titkoltan a paralimpiára kacsingat. Amikor éppen nem úszik, Annamarival angolozik. A következő történet azt mutatja meg, miként működik a személyre szabott oktatás a KórházSuliban. Egyik barátnője egy negyedikes ­autista kisfiúval tanult, akinek nehezére esett a beilleszkedés és a közös tantermi tanulás. Annamari barátnője magyart és nyelvtant tanított neki. A kisfiú imádott mindenféle állatot, különösen a hörcsögöket és a világszerte népszerű Minecraft számítógépes játékot. Ezért az igeidőket ezzel a játékkal gyakorolták, a szövegelemzést pedig egy hörcsögös mesén. A srác sikeresen befejezte normál általános iskolában a negyediket, és ötödikben átkerült egy speciális, kis létszámú osztályba.

A KórházSuli szeptembertől újra várja a tanulni vágyó, gyógyuló fiatalok és az önkéntes segítők jelentkezését. (www.korhazsuli.com)

Szerző

„A 70 milliárd forint lehet egy megfelelő indító összeg, de ha az elosztás, felhasználás hasonló az eddigi gyakorlathoz, semmire sem jó”

Publikálás dátuma
2019.07.28. 13:42

Fotó: Nagy Melinda / Shutterstock
Vajon mire lenne elég a roma integráció területén az a majdnem 70 (mai árfolyamon pontosan 69,1) milliárd forint, amivel a Norvég Alap támogatná Magyarországot a 2021-ig tartó időszakban? Ezt senki nem tudja pontosan megmondani, de az biztos, hogy rengeteg helye lenne. Illetve rengeteg, ha jól osztják el, elégetett pénz, ha elherdálják – ebben viszont egyetértés van.
A hónap kérdése egyelőre az, hogy hozzájut-e egyáltalán az összeghez Magyarország, amit egyébként a kormányzati kommunikáció szerint teljes egészében a romák felzárkóztatására akar költeni. A norvégok és a magyar kormány közötti megegyezés azért késik, mert a fideszes vezetés nem hajlandó belemenni abba a feltételbe, hogy az előirányzott összeg 10 százalékát egy kormánytól független intézmény ossza szét civil szervezetek között. Az előző időszakban ezt a feladatot az Ökotárs Alapítvány látta el, amelyre 2014-ben a civilek ellen indított offenzíva egyik első és legemlékezetesebb állomásaként rá is küldték a rendőrséget – azóta kiderült, törvénysértő módon. A szervezetnél azóta sem találtak szabálytalanságot. Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter július eleji kormányinfóján finoman Sorosra kente a megegyezés elmaradását, mondván, nehezíti a megállapodást, hogy a norvégok „ragaszkodnak Soros György különböző civil szervezeteinek támogatásához”. Szerinte ez a pénz Magyarországnak jár, mert Norvégia haszonélvezője a közös piacnak. Gulyás nem is annyira burkoltan arra is célzott, hogy a pénz elosztása jobb kezekben van a kormánynál, mert „a magyar cigányság ügye fontosabb, mint a civilek”, amelyek egyéb forrásokból is „elég jól élnek”. A miniszter sugallatával szemben persze nem igaz, hogy az Ökotárs Alapítvány által korábban elosztott pénzből ne jutott volna olyan szervezeteknek, amelyek a romák integrációjával foglalkoznak.   

Ahol értelmezhetetlen a csok

„A terepmunka szintjéről nézve ez a majdnem 70 milliárd forint óriási összeg. De ha mellétesszük, hogy vajon mennyi EU-s forrás folyhatott már el erre a célra anélkül, hogy bármi változás történt volna a generációs szegénységben élő, zömében roma családok életében, akkor mégsem tűnik olyan soknak – mondja L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai igazgatója. – Mi is voltunk norvég támogatottak, két pályázatban is nyertünk, és nagyon célirányosan tudtuk elkölteni a pénzt. Például ebből vásároltuk meg az első ingatlant Toldon, ami az első közösségi színtere lett annak a munkának, amit a szegregátumban végzünk. Ezt azért fontos kiemelni, mert vannak olyan pályázatok is, amelyek indikátorrendszere láthatóan íróasztal mellett születik, a kritériumok egy szegregátumban gyakorlatilag értelmezhetetlenek. Akik ezeket írják, valószínűleg nem jártak abban a közegben, ahol valamilyen változást kívánnak előidézni. Sokszor előfordul, hogy emiatt nem tudunk azokhoz a forrásokhoz kapcsolódni, amik egyébként erre a célra vannak kiírva” – tesz különbséget pályázat és pályázat között a szakember, aki szerint a norvég pályázatoknak az volt a különlegessége, hogy hagyták, hogy a pályázó maga határozza meg azokat a beavatkozási pontokat, amelyek a céljaik megvalósítását segítenék. Az Igazgyöngy Alapítvány összesen 27 hátrányos helyzetű településen van jelen családgondozással, szociális munkával, oktatási tevékenységgel. Toldon működtetik az úgynevezett pilot programjukat, ahol minden megtalálható, amivel foglalkoznak: a többi között baba-mama klub, tanoda, társadalmi vállalkozás, és sok más közösségfejlesztési tevékenység. A rosszul elköltött pénzre példaként hozza a közelmúltban nagy csinnadrattával beharangozott Modern Falvak programot, amelynek – mint azt a Népszava megírta – első pályázati körében az összesen 150 milliárd forintos keretből 13 milliárdot osztanak szét, főként a nemzeti és helyi identitás erősítésére és az egyházi közösségi terek fejlesztésére. Az ötezer fő alatti falvak vezetői nem erre számítottak, azt hitték, végre lesz forrás a legsürgetőbb feladatok elvégzésére, például az utak helyretételére. A polgármesterek szerint a pénz jó, de nem old meg semmit. Sok helyen közösségszervezőt alkalmaznak majd, hogy mindenféle programokkal „erősítse az identitást”, káplánlakok, templomok és más egyházi épületek újulhatnak meg, de valójában nem változik semmi a falu lakóinak életében. L. Ritók Nóra is érthető indulattal beszél ezekről az állami programokról. Toldon például 16 millió forintból újul meg a templom, ahová „kéthetente három néni megy el”, miközben nincs bolt, nincs szennyvízhálózat, nincs semmilyen szolgáltatás és munkalehetőség, megoldhatatlan a lakhatási szegénység, a falusi csok pedig gyakorlatilag értelmezhetetlen. „Gyakran hallani mostanában olyan sikertörténeteket, amelyek azt sugallják, hogy elég az elköteleződés és a »szeretet ereje«, és minden rózsaszín lesz ezeken a településeken. Ez engem bosszant, mert sajnos nem ennyire egyszerű a helyzet. Lassan belefulladunk a megoldhatatlan problémákba, küzdünk a gyerekekért, de olyan akadályokba ütközünk, amelyek egyszerűen megoldhatatlanok” – mondja L. Ritók Nóra, aki úgy gondolja: ezen a területen nem években, hanem évtizedekben kellene gondolkozni, a probléma annyira mély – a munkalehetőségek hiányától a szegregált iskolákon át a szakemberek hiányáig –, hogy mindenképpen kormányokon átívelő stratégiára lenne szükség.  

A máltai példa

Idén április közepe óta Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke lett „a diagnózisalapú felzárkózási roma stratégia előkészítésének és végrehajtásának koordinálásáért felelős miniszterelnöki biztos”. Vecsei a Népszavának adott interjújában júniusban beszélt arról, hogy az elmúlt tizenöt év terepmunkájának civil és egyházi tapasztalatait felhasználva dolgozott ki stratégiát a romák felzárkóztatására, amely „A fogantatástól a foglalkoztatásig” címet viseli. Szerinte háromszáz olyan „cigány falunak” számító település van, ahol sürgős beavatkozásra van szükség, első körben harminc faluban indítják el a programjukat. Négy-öt település dolgozik majd együtt, ahol helyismerettel rendelkező szakemberek egymást is kontrollálva döntenek arról, mire költik a rendelkezésükre álló pénzt, a helybéliekkel egyeztetve. Told lesz az egyik a 30 településből, ahol elindul a Jelenlét nevű program, amelyre az idei költségvetésben 10 milliárd forintot különítettek el. A program mintájául Tiszabő és Tiszabura szolgál, ahol a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek száma meghaladja a 97 százalékot. A program részeként a szülők például kapnak magzatvédő vitamint és babacsomagot, és gyerekház épül a háromévesnél kisebb gyerekeknek, ahol az anyák is segítséget kapnak. A szeretetszolgálat segítségével Tiszabőn savanyítóüzem létesült, Tiszaburán asztalosüzem és varroda indult; emellett mosoda is üzemel. Az, hogy az ezeken a településeken alkalmazott módszerek mennyire élnek meg máshol is, még a jövő zenéje. Told öt éven keresztül évi 30 millió forintot kap majd a programban, amelynek a szakmai megvalósítója továbbra is az Igazgyöngy Alapítvány lesz. „Azt gondolom, hogy nekünk nem kell másképp csinálnunk a dolgunkat, mint eddig, de ez az összeg segíteni fog, hogy megvalósítsunk olyan terveket, amikre korábban nem volt lehetőségünk, például egy játszóteret a gyerekeknek” – mondja L. Ritók Nóra, aki örül annak, hogy végre foglalkoznak a problémával, és reméli, hogy ez egy lehetőség lehet arra, hogy a módszereik tovább terjedjenek, hiszen a 10 éve folyó munkának sok, már bizonyítottan sikeres, adaptálható eleme van. „Mivel a fejlesztéseinket adományokból fedezzük, így nagyobb összeget igénylő beruházásokra nem gondolhatunk. Most ezzel a toldi munka kicsit könnyebb lesz, és jobban tudunk fókuszálni más településekre, ahol szintén nagy szükség van a gyerekszegénység elleni munkánkra ” – teszi hozzá. Bár a norvégok pénzét is az állam szeretné elkölteni, arról egyik forrásuk sem tud, hogy készült volna olyan állami helyzetfelmérés, amely valóban megmutatná, mekkora a probléma országos szinten, nem egyértelmű, hogy Vecsei Miklós például mi alapján beszél éppen háromszáz „cigányfaluról”. A tisztánlátást tovább nehezíti, hogy maguk az adatok is nagyon félrevezetőek és torzak, különösen azóta, hogy törvényileg értelmeztek újra olyan fogalmakat, mint a halmozottan hátrányos helyzet, ennek eredményeképpen pedig a statisztikákban csökkent az érintettek száma. A hivatalos állami adatok a pozitív kormányzati kommunikáció által teremtett megfelelési kényszer miatt nem tudnak hitelesek lenni. Többet és árnyaltabban beszélhetnek a helyzetről a civilek, akik azonban nem országos lefedettséggel dolgoznak, sok az olyan település, ahol senki és semmi nincsen, ami segítene az embereken. Ráadásul sokszor úgy tűnik, az egyébként rendelkezésre álló adatokat, tanulmányokat sem használja senki. Az oktatás területén például születtek már olyan, a problémát jól feltérképező és a célokat, teendőket kijelölő dokumentumok, amelyek az illetékesek fiókjában pihennek. Ilyen például az oktatás területén a 2008-ban kiadott szakpolitikai javaslatcsomag a „Zöld könyv”, melynek téziseit ma is megfontolhatnák a döntéshozók. „Szerintem még soha egyetlen felelős politikus sem közölt számítást arról, mibe is kerülne az integráció, kivetítve egy 800 ezer fős népességre. Magyarul senki nem tudja, mennyi pénzt kellene erre elkölteni. Az egyetlen valós összehasonlítási alap az lehet, hogy ha megnézzük, a kormány milyen gazdasági, pénzügyi alapokat teremt a határon túli magyar közösségeknek vállalkozásra, bérkiegészítésre, közösségfejlesztésre. Ebből már ki lehetne indulni” – mondja Setét Jenő roma aktivista, civil jogvédő. A teljesség igénye nélkül: 2018-ban 90,2 milliárd forintra nőtt a határon túli támogatásokat osztogató Bethlen Gábor Alap költségvetése, ebből 75 mil­liárdot osztottak ki egyedi elbírálással, a Miniszterelnökség javaslatai alapján a pénz nagy része Erdélyben landolt. A Külgazdasági és Külügyminisztérium tavaly 85 mil­liárd forintot utalt külföldre a határon túli gazdaság támogatására. A pénzek java a Vajdaságba áramlott, az ott működő Prosperitati Alapítvány egymaga 45 milliárd forint magyar költségvetési forráshoz jutott. Mindehhez képest valóban nem tűnik soknak az a 69 milliárd.  

Pénz az ablakban

Megbecsülni is nehéz, valójában mennyi pénz folyt el a rendszerváltás óta roma integráció címén, többnyire értelmetlenül. Az Állami Számvevőszék több mint egy évtizede, 2008-ban vizsgálta a roma felzárkóztatási programokat. Jelentésében azt írja: 18 év alatt megközelítőleg 125 milliárd forintot költöttek a kormányok a romák integrációjára, de az adóforintok zöme az átláthatatlan pályázati rendszerek miatt nem jutott el az érintettekhez. Később – számok nélkül ugyan, de – ugyanez a kifogás hangzott el több, romákat képviselő szervezet részéről. Jó példa minderre a korábban Farkas Flórián vezette Országos Roma Önkormányzat (ORÖ) által koordinált Híd a munka világába elnevezésű projekt, amely egy országos foglalkoztatási szövetkezet létrehozása révén közel 2800 romát juttatott volna képzéshez, majd munkához. A programra eredetileg ötmilliárdot szánt volna a kormány, de a botrányok hatására megfelezte a keretösszeget, majd 2016 tavaszán megszüntette a programot, és a visszaélések miatt visszakérte a kifizetett összeg nagy részét is. A program egyáltalán nem érte el a célját, az ORÖ viszont elköltött 31 millió forintot tanulmányokra, 29 milliót autóbérlésre és 31 milliót szóvivői feladatokra. Mint azt az Átlátszó megírta, az ORÖ a támogatás visszafizetését végül megúszta, a szervezetet a kormány segítette ki 1,3 milliárd forintos központi támogatással, a fennmaradó 300 millió forintot részletekben kellett volna 2017 végéig rendezni, de ezt nem tették meg. Bár az Európai Csalás Elleni Hivatal két év alatt meg tudta állapítani, hogy mi történt, a NAV már négy éve nyomoz, de eddig senkit nem hallgattak meg gyanúsítottként, és mivel Farkas Flórián továbbra is a miniszterelnök egyik legmegbízhatóbb szövetségese, jó eséllyel nem is fognak.
Szerző

Ellenség kerestetik

Publikálás dátuma
2019.07.28. 12:02

Fotó: Népszava illusztráció
Kína, Kuba, Irak, Észak-Korea. Mostanában főleg Irán. És persze az Egyesült Államok és/vagy Oroszország. Ellenségekre mindig szükségük volt a világbéke aktuális letéteményeseinek. Az évek múlásával a két nagy és erős ellenség mellett egyre több a törékeny egyensúlyt fenyegető kicsi, de erős főgonosz, akik egymaguk is képesek sakkban tartani a világot.
Az elmúlt hónapokban a nemzetközi politika vigyázó szemeit a Perzsa-öbölre, illetve a Hormuzi-szorosra veti, hiszen Irán körül nő leginkább a feszültség. Nem tudni, meddig lesz így, de a korábbi évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy az ügyeletes céltáblák időről időre változnak ugyan, de akik cserélgetik a lőlapokat, azok – némi bizonytalankodás után – többnyire újra ugyanazok: az amerikaiak és az oroszok. Bár Moszkva elvesztette szuperhatalmi státusát, félelmetes fegyverarzenáljának birtokában továbbra is úgy viselkedik, mintha még mindig a bipoláris világban élnénk.  

Dél vs. Észak

Nem sokkal a második világháború után alakult ki és több mint négy évtizeden át tartott az a globális rend, amelyet alapjában véve az amerikai–szovjet szembenállás határozott meg. Két ellentétes eszmeiség két rivalizáló birodalomban, de nagyjából ugyanazokért a célokért. Pontosabban egyetlen célért: a világ fölötti minél nagyobb befolyás megszerzéséért. A szovjetek és az amerikaiak jelentették egymás számára a fő ellenséget, de gondosan kerülték a közvetlen katonai összetűzést, hiszen az – vezető nukleáris hatalmakról lévén szó – beláthatatlan következményekkel járt volna. Attól viszont egyáltalán nem riadtak vissza, hogy a világ legkülönfélébb pontjain saját támogatottjukat tolják előre a harcmezőre. Moszkva „a világkommunizmus ügyét”, Washington „a szabad világ védelmét” tűzte zászlajára. Valójában mindkettőjüknél a birodalmi mentalitás játszotta a főszerepet, ami jól megmutatkozik abban, hogy egyfelől a Szovjetunió korántsem „a termelőerők fejlettsége” alapján választotta ki azokat az országokat, ahol kísérletet tett a forradalom magjának elhintésére, másfelől az Egyesült Államok kegyetlen diktatúrákat is hajlandó volt hatalomra juttatni, hogy megerősítse a szovjetellenes hadállásokat. Az első nagy háború, amit a szovjetek – akkor még a kínaiakkal együttműködésben – többé-kevésbé közvetett módon vívtak az amerikaiakkal, a koreai háború volt (1950–53). Azért csak többé-kevésbé, mert a felek a kommunista északiakat és az antikommunista délieket tolták ugyan maguk elé, de azért vastagon benne voltak a háborúban. Az ameri­kaiak­ az ENSZ égisze alatt, a szovjetek „tanácsadóknak” nevezett katonákkal. Az író Akszjonov idézi a korszak moszkvai anekdotáját: a titkos koreai bevetésre induló orosz pilóták bombázás közben két ujjal ázsiai formá­júra húzzák szét a szemüket, hogy koreaiaknak álcázzák magukat. Ebben az időben – szerencsére – nem volt min töprengeniük a magyar dolgozóknak: a béketáborban a Dél volt az ellenség, és kész. Amerikában a koreaiak után a vietná­miak játszották az algonosz szerepét – érdekes módon szintén a „kommunista Észak” és a „szabad Dél” leosztásban. Hatalmas különbség volt viszont, hogy míg Koreában a háború kompromisszummal zárult – békeszerződés nélkül, formálisan 66 éve érvényes tűzszünettel, a félszigetet kettéosztó demarkációs vonal kijelölésével –, addig Vietnámban a kommunisták egyértelmű győzelmet arattak. Ez volt az Egyesült Államok kétszáz éves történetének első háborús kudarca; nem csoda, hogy súlyosan demoralizálta az amerikai társadalmat. A vietnámiak démonizálását a filmipar is erősítette – elég, ha csak a Szarvasvadász című alkotást idézzük fel. A béketáborban ezalatt éppen a vietnámi elvtársak lettek az ünnepelt kedvencek, amit a szocialista országok – a hangzatos szolidaritási nyilatkozatokon túl – gazdasági segítséggel és fegyverszállítmányokkal is kifejeztek.  1961-ben az amerikaiak és a szovjetek egy karib-tengeri szigeten, Kubában csattantak össze. Az ügy előzménye, hogy két évvel korábban Havannában Fidel Castro vezetésével győzött a kommunista forradalom, aminek két – az Egyesült Államok számára szomorú – következménye is volt. Egyrészt alig 300 kilométerre az amerikai partoktól szerzett újabb szövetségest a Szovjetunió, másrészt odalett az amerikai középosztály egyik kedvelt üdülőhelye, benne rengeteg amerikai idegenforgalmi érdekeltséggel. A kubai konfliktust J. F. Kennedy elnök örökölte elődjétől, Eisenhowertől, akinek terve volt Castróék megdöntésére. Ám a CIA által kiképzett és felfegyverzett kubai emigránsok inváziója csúfos kudarcot vallott a Disznó-öbölben. A következő évben a Szovjetunió ballisztikus rakétákat telepített Kubába – amiből kis híján világháború lett, a havannai rezsimből pedig Washington főellensége a következő évtizedekre. A kommunisták a következő években Latin-Amerikában (Chile) és Afrikában (Angola) ijesztgették a nyugati világot. A chilei konfliktus nyugati győzelemmel zárult, de a baloldali kísérletet csak fasiszta diktatúra bevezetésével tudták leverni, amit nagyon hosszú idő múlva sikerült szalonképes rendszerre cserélni. Az egymást követő fasiszta jellegű katonai diktatúrák egyébként sem álltak távol Dél-Amerikától. Argentínától Paraguayig egy sor országon ment keresztül ez az úthenger. Washington így-úgy (nyíltan vagy hallgatólagosan) rendre támogatta a juntákat, mert azokban látta a garanciát a kommunista terjeszkedés megfékezésére. Angolát évtizedekig tartó, egyre áttekinthetetlenebb polgárháború dúlta. Előbb a gyarmattartó portugálok ellen ragadtak fegyvert – a korszak ikonikus figurája, Che Guevara személyesen ment Afrikába, hogy az imperializmus ellen harcoljon. Az­után egymás ellen fordultak a felszabadítók, és csak az nem avatkozott bele külföldről a háborúba, aki nem akart; néha még annak is muszáj volt. Elvben a szovjetbarát erők győztek, de hamarosan kiderült, hogy abban a közegben az osztálytudat vajmi kevés szerepet játszik, tehát sokat nem profitáltak a győzelemből. Több szakértő ugyanakkor azt állítja: az angolai harcok nagyon hasznosnak bizonyultak a két fő riválisnak: éles körülmények között próbálhatták ki új fejlesztésű fegyvereiket. 

A világ vége és kezdete

A nyolcvanas évek végén összeomló kommunista világbirodalom vákuumot hagyott maga után: az Egyesült Államok vezette NATO hirtelen nem tudta, ki az ellensége, miféle veszélyforrás indokolja egyáltalán a további létét. Ez volt az a rövid időszak, amikor széles körben terjedt „a történelem végének” a mítosza. Ám a hatalmas traumát átélő Oroszországban elképesztő káosz közepette, demokratikus hagyományok és meggyökeresedett szokásrend hiányában kellett volna demokráciát építeni. Nem voltak kiérlelt demokratikus mechanizmusok a nemzeti érdekek megfogalmazására, így irreálisan fontossá vált az ország első számú vezetőjének a személyes szerepe. A jelcini Oroszországnak esze ágában sem volt tovább rivalizálni az Egyesült Államokkal: erre egysze­rűen nem maradt energiája. Az amerikaiak, miután elvesztették Moszkvát mint fő ellenséget, de a szövetségi rendszert nem akarták szélnek ereszteni, új ellenség után néztek, és ezt a nemzetközi terrorizmus képében vélték megtalálni. (Ebben az időben szinte elsikkadt az a tény, hogy a szuperhatalmi státusát elvesztő Oroszországban továbbra is ott van a hatalmas nukleáris fegyverkészlet – abban az értelemben parlagon, hogy ezt az arzenált Moszkva nem használta zsarolási potenciáljának alapjául.) A nyolcvanas években a szovjetek Afganisztánban lényegében ugyanazt a megaláztatást élték át, amit korában az amerikaiak Vietnamban. Ez már jelezte, hogy nem csupán a lendületes kommunista terjeszkedésnek szakadt vége, hanem lényegében megfordultak a szerepek: az önállóságát foggal-körömmel védő, elszánt nép ellenállt egy világhatalomnak, és végül elzavarta azt. Afganisztán fordulópontot jelentett abban az értelemben is, hogy a tálib harcosok képében megjelent a következő évtizedekre rátelepedő új nagy ellenség: a muszlim fundamentalizmus talajából kinövő nemzetközi terrorizmus. A terroristáknak nem volt atomfegyverük, de volt valamijük, amit a korábbi ellenségek már évtizedek óta nélkülöztek: a meglepetés ereje. Az, hogy a világon bárhol, bármikor lecsaphattak, a legváltozatosabb céloktól vezérelve ejthettek túszokat és gyilkolhattak. Persze a terrorizmus a nyolcvanas évek derekára már nem volt új keletű, gondoljunk csak a müncheni olimpián a zsidó sportolók ellen elkövetett gaztettre, a négy évvel később az entebbei repülőgép-eltérítésre vagy a német Baader–Meinhof csoportra (róluk a Visszhang 7. oldalán olvashatnak részletesebben). Ezek a terroristák azonban – bár támogatóik és ellenségeik között államok is voltak – maguk nem államokat, hanem elvont eszméket képviseltek.  

Szaddám, az ideális főgonosz

Irak, pontosabban annak első számú vezetője, Szaddám Huszein volt az első olyan „terrorista”, akinek volt tömegpusztító fegyvere. Szaddám egyúttal a maga radikalizmusával bátorítást jelentett és nyugalmas hát­országot biztosíthatott az iszlámra hivatkozó, különféle terrorista csoportoknak. A terrorizmus került a nemzetközi közösség célkeresztjébe, és kikiáltatott az új fő ellenségnek. George W. Bush amerikai elnök egy évvel a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után (erről és egy másik fő- és közellenségről, Oszama bin La­denről később) határozta el, hogy leszámol Szaddámmal és rendszerével. Bush 2002 januárjában beszélt először a „gonosz tengelyéről”, amely Iránból, Észak-Koreából és Irakból állt. Elhíresült beszédében azzal vádolta a bagdadi rezsimet, hogy „lépfenét, ideggázt és atomfegyvereket fejleszt már egy évtizede”, valamint hogy „büszkélkedik Amerika-ellenességével és a terror támogatásával”. Noha a vádak egy részét soha nem sikerült bizonyítani, Bush elnök alig leplezetten kimondta: Szaddámnak távoznia kell. Az amerikai csapatok 2003-ban villámháborúval foglalták el Irakot és megbuktatták a diktátort. Egy ideig bujkált szülővárosa közelében, de még ugyanabban az évben elfogták, és három évvel később egy iraki bíróság halálra ítélte. Az ítéletet 2006-ban végre is hajtották. A világ akkori főgonoszát az alábbi vádpontok miatt végezték ki: összesen több százezernyi észak-iraki kurd megölése (1986–88); Kirkuk ágyúzása; a dél-iraki síita felkelés véres leverése (1991); a dudzsaili mészárlás, amelyben a város 148 lakóját ölték meg egy Szaddám elleni merényletkísérlet miatt (1982); több ezer síita kurd elűzése lakóhelyéről a szomszédos Iránba (1980); a Halabdzsa kurd település ellen vegyi fegyverrel végrehajtott, becslések szerint ötezer ártatlan életet követelő támadás (1988); a befolyásos kurd Barzani-klán 8 ezer tagjának lemészárlása; Kuvait lerohanása (1990 – ennek kapcsán id. George Bush amerikai elnök az ENSZ égisze alatt amerikai csapatokat küldött a térségbe, lásd Öböl-háború); vallási vezetők kivégzése (1974); politikai ellenfelek kivégzése, vallási, világi és politikai pártok üldözése és a mezopotámiai síkság 1991-ben kezdett lecsapolása. Szaddám azonban nemcsak ellenség volt, hanem barát is. Mindig akadtak nyugati politikusok, akik tárt karokkal várták Irak „erős emberét”, Franco spanyol diktátortól Chirac francia miniszterelnökön át magas rangú KGB-s elvtársakig. A bagdadi vezető kitűnően lavírozott a megosztott világban. Rugalmasan váltogatta világnézetét. Pánarab nacionalista volt, máskor szocialista vagy igazhitű szunnita – attól füg­gően, hogy éppen melyikért járt több külföldi fegyver és nagyobb népszerűség. Éppoly otthonosan mozgott nyugati szabású öltönyben, mint tábornoki egyenruhában vagy beduin népviseletben. Hivatalos poszterfotóin hol Mekka felé imádkozott, hol gyémántokkal díszített Rolex kar­órát villantott. Irán elleni háborúja idején Szaddám még az amerikaiakat is elbűvölte mint a fanatikus ajatollahok alternatívája, modern, világi vezető. Donald Rumsfeld a nyolcvanas években Reagan elnök különmegbízottjaként parolázott vele, és támogatásáról biztosította, hogy aztán az ifjabbik Bush hadügyminisztereként hadat üzenjen neki. Szaddám a palesztin öngyilkos merénylők családjának is utalt pár ezer dollárokat, hogy a mohamedánok lássák, mennyire szívén viseli Jeruzsálem ügyét.  

Főellenség állam nélkül

A szegény parasztból milliomossá lett Muhammad bin Laden 18. fiú­gyermeke, Oszama 1957-ben született Rijádban, és 2011-ben, tíz évvel a borzalmas New York-i és washingtoni terrortámadások után, Pakisztánban halt meg, amerikai katonákkal vívott tűzharcban. Bár sosem kapott vallásos nevelést, már kora gyermekkorában szélsőséges iszlamista nézeteket hangoztatott. Drezdában tanult mérnöknek, de sosem fejezte be az egyetemet. Közbejött a szovjetek afganisztáni megszállása, és a fiatal Oszama – sok muszlim társával együtt – odautazott, hogy fegyverrel harcoljon az „egy igaz hitért”. Életét onnantól a szent háború, a dzsihád határozta meg. 1988-ban alapította meg az al-Kaidát, amelynek egyetlen célja volt: az iszlám védelme a világon. Ő és szervezete számos merényletet követett el vagy segített ezekben, de a leghírhedtebb mind közül a 2001. szeptember 11-i volt, amely több ezer halálos áldozatot követelt. Elfogása, pontosabban levadászása bő egy évtizedes rettegésnek vetett véget. Amikor Obama elnök bejelentette, hogy katonái végeztek bin Ladennel, az egész nyugati világ fellélegzett. Pedig – amint azt a későbbi fejlemények mutatják – az al-Kaida akkorra már leszálló ágban volt. Oszama bin Laden már modern, ízig-vérig huszonegyedik századi ellenségkép volt: nem állam állt mögötte, hanem egy titokzatos nemzetközi szervezet. Ez arra mindenképpen jó volt (ha másra nem is), hogy egyesítette a világ vezető hatalmait a terrorizmus és az iszlám fundamentalizmus elleni harcban. Persze, hogy ez kinek és főleg mikor mit jelentett, az sosem volt egyértelmű. A magát Iszlám Államnak nevező brutális terrorszervezet térhódítása (2014–17) tragédia volt a Közel-Keleten és a támadások célpontjává váló világvárosokban – ugyanakkor nagy ajándék a nyugati populistáknak. Olyan ellenségképet kaptak készen, hogy hatásosabbról nem is ábrándozhattak. A vallási fanatikus, állig felfegyverzett kegyetlen csőcselék – amely önmaga örökítette meg rémtetteit, és terjesztette az interneten – eleven rémálommá vált. Azóta minden populista rájuk mutogat, tőlük védi a keresztény kultúrát, egyre leplezetlenebb rasszista felhanggal. A kalifátus rémével fenyegetni sokaknak hoz politikai hasznot évek óta, Amerikától Közép-Euró­páig. A 2015-ös menekültválság volt a nyitány, jóllehet az Európába özönlő szíriaiak zöme éppen az Iszlám Állam elől keresett menedéket, de ez az összefüggés, úgy fest, sokaknak már túlságosan bonyolult.  

Az örök horror birodalma

Ha Észak-Koreában nemzeti konzultációt hirdetnek, azon minimum 100 százalékos részvételt várnak el. Így volt ez 2013-ban is, amikor az ország vezetői megkérdezték a népet, szeretné-e, ha Phenjan nukleáris kísérleteket végezne? Persze a dolgot nem úgy kell elképzelni, hogy a koreai emberek az urnák elé járultak volna, csupán az egyetlen párt vezető napilapja, a Rodong Szinmun írta meg „Nincs más lehetőségünk” című vezércikkében, hogy a nép igényli az atomrobbantást. És mivel dél-koreai és amerikai hírszerzők is megerősítették, hogy a kommunista állam egy évvel korábban Föld körüli pályára állított egy műholdat, nem volt kérdés, hogy a tömegpusztító fegyverhez hordozórakéta is készül. A több mint 70 éve családi vállalkozásban, a Kim dinasztia három nemzedéke által irányított országban az Amnesty International adatai szerint több százezren vannak börtönben és átnevelő táborokban politikai okokból. Az ország jelentős részén a ’90-es évek óta mindennapos az ­éhínség. A bevételek nagy része a népjólét helyett hadi fejlesztésekre megy, a Legfőbb Vezetőnek, Kim Dzsongunnak mániája lett az atomfegyver. Észak-Korea a Szovjetunió felbomlásáig Moszkva, később Peking védelmét élvezhette a világpolitikai arénában. Kína ma is lavírozik: nem szeretné, ha parányi szomszédja kiszámíthatatlan atomhatalommá lenne, de azt sem akarja, hogy a diktatúra esetleges bukásával tovább nőjön az Egyesült Államok befolyása a térségben. Észak-Korea az elmúlt évtizedekben joggal pályázhatott a Világ Első Számú Főgonosza címre, de Donald Trump úgy gondolta, ő képes pacifikálni a kommunista diktatúrát, és – az amerikai elnökök közül elsőként – kétszer is találkozott Kim Dzsongunnal, sőt még a két Koreát elválasztó vonal északi oldalára is átlépett. A veszély ettől még nem hárult el. Csak abban reménykedhetünk, hogy Phenjannak nem csapásmérésre kell az atomfegyver, „csupán” elrettentésre és zsarolásra.  

Enyém, tiéd

Észak-Koreánál keményebb dió a világ számára Irán. A perzsa állam, amely az 1979-es iszlám fordulat (forradalom) óta az Egyesült Államok egyik fő mumusa, korábban többször is háborúzott Irakkal, mára pedig a térség legveszélyesebb országa lett. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy átvette Irak korábbi szerepét. Bonyolítja a helyzetet Vlagyimir Putyin, aki közel-keleti erőpolitikájával próbálja visszaadni Oroszország „önbizalmát” (értsd: világpolitikai nagyságát). Putyin azt mondja Amerikának: nem én vagyok a te fő ellenséged, hanem mindkettőnk közös fő ellensége a terrorizmus. Csakhogy közben Oroszország megszállja Ukrajna egy részét, közvetlen katonai beavatkozással megsegíti a szíriai polgárháborúban saját emberét, Bassár el-Aszad elnököt, sőt felrúgja a közepes hatótávolságú rakétákat tiltó megállapodást is. Moszkva a terrorizmusra mutat mint fő ellenségre – és a terrorizmus valóban súlyos veszély –, ám ezzel azt igyekszik leplezni, hogy egyre közelít ahhoz az egykori szovjet mentalitáshoz, amely miatt Moszkva évtizedeken át a szabad világ fő ellensége volt. Eközben pedig impozánsan – egyre kevésbé csöndesen – növekszik és erősödik Kína, az a feltörekvő birodalom, amely egyelőre csak a gazdaság területén vívta ki Amerikában a fő veszélyforrás minősítést. De a kínai növekedési tempó – és a megugró védelmi kiadások – láttán nyugodtan megjósolható: ez az értékelés hamarosan megjelenik majd katonai területen is.

Kigolyózták Hitlert

 „Hitler has only got one ball”, dalolták brit bakák egy ismert induló dallamára a második világháborúban; magyarán Hitlernek csak egy golyója van. A korszak vitathatatlan főgonoszát gúnyoló katonanóta nem spontán népköltés. Profi propagandista írta a szövegét – név szerint egy bizonyos Toby O’Brien –, azzal a céllal, hogy a katonák személyes ellenséget lássanak a Führerben. A hadvezetés meggyőződése volt, hogy ha gyűlölik és lenézik az ellenséget, az fokozza a harci kedvet. A dalocska egyben bátorítás is volt a briteknek, hiszen a „töketlenség” az angolban inkább gyávaságot jelent, mint szimpla tétovaságot. Az már más kérdés, hogy van-e valóságalapja a halhatatlan verssornak. Hitler tényleg rejtett heréjűségben szenvedett volna, netán egyéb genitális rendellenességben, vagy az egész csak legenda? Hetven éve vitatkoznak róla, és még mindig nem unják.

Listáznak

 Az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok is évről évre elkészíti saját feketelistáját. Ezen azok az országok szerepelnek, amelyek pénzzel vagy más módon támogatják a terrorizmust. Az amerikai lista élén már évek óta Szíria, Irán és Szudán áll. Kubát, amelyik 1982 óta volt a listán, még Obama elnök javaslatára törölték, miután a két ország tárgyalásokat kezdett egymással. Irak a Szaddám Huszein vezette rezsim idején – 1979 és 1982, valamint 1990 és 2003 között – számított latorállamnak, ahogy Líbia is. Az észak-afrikai országot 2006-ban törölték a nyilvántartásból azután, hogy Moammer Kadhafi elnök bejelentette tömegpusztító fegyvereinek megsemmisítését. Észak-Koreát az USA csak 1988-ban minősítette terrorista államnak, majd 2008-ban ezt visszavonta, miután Phenjan megígérte, hogy lemond atomprogramjáról. Az Európai Unió Pénzügyi Akciócsoportja (FATF) „kezeli” az uniós feketelistát. Ezen jelenleg tizenhat ország szerepel, köztük Jemen, Észak-Korea, Irán, Irak, Szíria, Afganisztán és Szaúd-Arábia. Erre a listára olyan országok kerülnek fel, amelyek nem teljesítik az Európai Uniónak a pénzmosás megfékezésére, illetve a terrorizmus finanszírozásának megakadályozására szolgáló irányelveit. A listára javasolt országok nevei soha nem nyilvánosak, a névsor mindig csak akkor lesz hivatalos, ha mind a 28 EU-tagország jóváhagyja azt.