Lengyel László: Magyarország az új Európában

Publikálás dátuma
2019.07.28. 08:00

Fotó: Marabu
Megválasztották von der Leyen-t. Kicsiny többséggel és ezzel a formális gesztussal a parlamenti pártok kiadták mérgüket és ellenszenvüket egymás ellen. Ennek a Bizottság működése szempontjából nincs jelentősége. A Bizottság egy képzeletbeli európai köztársaság kormánya, ahol az elnök csak első az egyenlők között, nem az elnöknek van bizottsága, hanem a bizottságnak elnöke. A Bizottság vezetésének összetétele nyugat-európai és euró-övezeti szempontból nem is lehetne jobb. A bizottsági élcsapat – az elnök, von derLeyen, a két valószínű alelnök, Timmermans és Vestager, ill. a külügyi főtárgyaló, Borrell -, továbbá a jegybank elnök Lagarde, az Európai Tanács és az Európa Parlament elnökei Michel és Sassoli, mind-mind föderacionalisták és reform-pártiak. Nincs köztük egyetlen keleteurópai és szuverenista se.

Emelkedő vagy süllyedő pályán

Az idő is megérett arra, hogy az európai vezetők, mindenekelőtt Merkel és Macron, illetve a Bizottság, az ECB, az ET irányítói meghatározó lépéseket tegyenek. E mozgásnak mi nem alanyai, hanem tárgyai leszünk. Európa számára Christine Lagarde jegybankelnöki szerepe fontosabb, mint von der Leyené. Lagarde három döntő kérdésben játszik főszerepet. Egyrészt a monetáris unió továbbfejlesztésében, és a további előre haladásban a fiskális unió felé. Lagarde igazi intézményfejlesztő. Másrészt, már Draghi bizonyította, hogy a jegybankra szükség van, hogy a maga kivételes eszközeivel kezelje a válságokat. Most Lagarde-ra vár az olasz válságé. Harmadrészt, Lagarde kellő tekintéllyel rendelkezik ahhoz, hogy a világ nagy jegybankjainak folyamatos formális és informális együttműködésében ne csak részt vegyen, hanem befolyást gyakoroljon. Ma ez a hálózat az, amely a globális gazdaság intézményrendszerét a liberális multilateralizmus szellemében egyben tartja, a végső gát a kalandor trumpi politikával szemben. 1989 és 2005 között az európai integráció emelkedő pályán mozgott. A hidegháború végén nemcsak Németország, de az európai kontinens is újra egyesült, ekkor következett Maastricht és jött létre a monetáris unió, született meg az európai alkotmány. A Delors-bizottság és a Giscard d’Estaing vezette alkotmányozó tanács idején az európai országokon belül és között felhajtó és centripetális erők működtek. Mindezt támogatta a világpolitikai és világgazdasági nyitás folyamata. Ám a francia népszavazás elállta az európai alkotmány, s így Európa politikai egységesítésének útját. A Bush-Cheney-Rumsfeld Amerikája által az iraki háborúval kierőszakolt atlanti válság súlyosan megosztotta Európát a francia-német „régiek” és az ellenük fordított brit, mediterrán és keleteurópai „újak” között. A 2008-as Nagy Recesszió, benne a görög és az euróválságok, majd a krími háborús krízis, a menekültválság, a kelet- és nyugateurópai populizmusok, a Brexit s végül a Trump Amerikája okozta újabb atlanti válság a centrifugális, lefelé vivő erőket hozta mozgásba. A Prodi-, Barroso-, Juncker-bizottságok nem rendelkeztek olyan kezdeményező erővel és politikai hatalommal, hogy ellensúlyozni tudják a centrifugális nemzetállami mozgást. Az európai széthullás megállíthatatlannak látszott. Párosult a globális liberális politikai és gazdasági rendszer válságával. Ha Berlin és Párizs elesik a liberális demokrata erők veszítettek volna Európában. Ám Merkel, áldozatokkal ugyan, de fenntartotta a német liberális jogállami demokráciát és megőrizte, sőt növelte Németország vezető szerepét Európában. Macron megnyerte nemcsak az elnök- és parlamenti választásokat, de a sárga mellényesekkel szembeni hosszú hadjáratot is. Az Európai Unió megmenekült a széteséstől. Vagy ami még tragikusabb lett volna, a nacionalista tekintélyelvűvé válástól. Május 26-án az európai csata a liberális demokrata erők javára dőlt el. Ez lehetőséget nyújt arra, hogy Európa ismét elinduljon föl- és az egyesülés felé.

Európa magánya

Európának szűk mozgástérben kell manővereznie a világ legerősebb hatalma, Amerika illiberális nacionalista és kiszámíthatatlan húzásai miatt, illetve tekintélyelvű nagyhatalmak – Hszi Kínája, Putyin Oroszországa, Modi Indiája -, és középhatalmak – az ajatollahok Iránja, Erdoğan Törökországa, Bolsonaro Braziliája – erőszakos mozgásai között. A katonailag gyenge, gazdaságilag erős, a döntéseiben lassú, de megállapodásaiban megbízható Európának brutális katonai erőkkel, bizonytalan gazdaságokkal, váratlan döntésekkel kell szembenéznie egy olyan világban, ahol nem tartják be a nemzetközi megállapodásokat. Európának úgy kell kitartania a multilaterális és liberális globális intézményi és szerződési rendszer mellett, hogy e rendszer korábbi létrehozója és fő koordinátora, Amerika éppen szétzúzza azt, és a többi nagyhatalom csak azokhoz az intézményekhez és szerződésekhez tartja magát, amelyeket közvetlen nemzeti érdekének tart. Tetszik, nem tetszik, ma Európa a liberális parlamenti demokrácia - a jogállamiság, a munkaerő-, az áruk-, a szolgáltatások-, a tőke szabad áramlásának, a piacgazdaságnak a világmodellje – sajnos az egyetlen. Az Egyesült Államok, amely ezt a modell-szerepet betöltötte, ma súlyos belső meghasonlással küzd. Lehet dinamikusabb autokrata modelleket szeretni: 1939-ben Németország, a Szovjetunió vagy Japán dinamikusabbak és „modernebbek” voltak, mint Nagy-Britannia. Tessék választani! Ma Európa a globális klímavédelem előharcosa, az európai országok a világ legnagyobb adakozói, Európa próbál mindenütt tárgyalni a békéért, az emberi jogokért. És nem utolsó sorban, az európai életforma – a faji, etnikai, nemi, vallási megkülönböztetés elleni föllépés, a szociális rendszer, a tolerancia – még mindig vagy már megint a legélhetőbb életforma. A European way of life nem német vagy francia, holland vagy olasz, magyar vagy litván, hanem európai. Ezért az életformáért mennek kelet- és déleurópaiak Londonba, Németországba – nem britek vagy németek, hanem európaiak szeretnének lenni, s azt remélik, hogy egyszer európaiak lehetnek otthon is.

Megadás vagy tárgyalás

Az európai belpolitikának három válságot kell megoldania ebben a sorrendben: a brit kilépés vagy bent maradás, az olasz politikai és gazdasági összeomlás elkerülése és a keleteurópai, mindenekelőtt a lengyel és a magyar helyzet kezelése. Az európai partraszállásban írtam, az európai hatalmak megüzenik: aki mellénk áll jutalmat kap, aki szembefordul, büntetést. A macroni politika eddig diadalmaskodott: visszatartani és kiszorítani. Ha a britek menni akarnak, menjenek. Ha az olaszok Salvinit akarják, akkor ki kell zárni őket a rendszerek feletti döntésekből, Európától ne reméljenek semmit. Ha a lengyelek Kaczyńskit, a magyarok Orbánt kívánják, ne engedjük be őket Európa egyetlen intézményének vezetésébe se, és zárjuk el a forrásaikat. Ki velük Schengenből, ki velük Európa belső köréből. A cél: a feltétel nélküli megadás. Az EP bizottságai vezetőinek összetétele, az EU vezető tisztségei ezt tükrözik. A merkeli és ennek megfelelően a von der leyeni politika más: a visszatartás után tárgyalás. Igen, tárgyalás, de immár nem a megnyerésről (appeasement), hanem a megadás feltételeiről. Szükségünk van a britekre, akár mennek, akár maradnak. Tárgyaljunk velük. Meg kell oldanunk az olasz helyzetet, mert az olaszok maguktól nem tudják megoldani: ne omoljanak a fejünkre. S végül, tárgyalni kell a kelet-európaiakkal, mert Kaczyński és Orbán rendszereire Európának nincs szüksége, de Lengyelországra és Magyarországra igen. Ha valaki azt hiszi, hogy a von der Leyen-bizottság, a jogállamiságért továbbra is felelős Timmermans-szal, elnézőbb lesz Orbánnal és Kaczyńskival, akkor álomvilágban él. Orbán nálunk is pontosabban tudja, hogy az európai választás és ez a bizottság az európai politikájának bukását jelenti. Csak még azt nem látja világosan, hogy milyen következményekkel jár mindez magyarországi korlátlan hatalmára. Az orbáni hatalom lényege a korlátlanság és a leválthatatlanság hite. Ha ez megrendül, bármi megtörténhet. A feltétel nélküli megadás üzenetére 1944-ben, Magyarország szörnyű belső erőszakkal reagált. Látjuk, hogy az Orbán-rendszer első reakciói hasonlók: az ártatlanok és védtelenek lekaszabolása. Egyetlen célja: a korlátlan erő felmutatása. Élet és halál ura vagyok, bármit megtehetek. Európában nem történt semmi ellenünkre. Minden az én, a mi szándékunk szerint alakul. Győztünk, győzünk és győzni fogunk. Ha Európa a közvetlen beavatkozás mellett dönt, akkor az őszi lengyel parlamenti és a magyar önkormányzati választások előtt teszi. Így a Fideszt az önkormányzati választások előtt távolítja el az Európai Néppártból, gyorsítja fel a 7. cikkely szerinti eljárást, kezdeményezi kizárásunkat Schengenből. Ez, ha tudomásukra jut, ráébresztheti az Orbán-hatalom képviselőit és választóit, hogy baj van. Amire az Orbán-rendszer a „buzizás-cigányozás-zsidózás” szentségtelen hármasával válaszolhat: semmi baj, erősek vagyunk. Ha Európa vezetői a folyamatos kivezetés, a távoli parlamenti választásokra építkezés mellett döntenek, akkor előbb a brit, az olasz, a lengyel konfliktusokkal fognak foglalkozni. 1918-19-ben és 1944-45-ben is magunktól hullottunk darabokra. A versenyfutás elkezdődött.
Frissítve: 2019.07.28. 08:25

T. Takács Zsuzsa: Égetni való emlékek

Publikálás dátuma
2019.07.27. 21:01

Fotó: Shutterstock
„Ez a legborzasztóbb, hogy még csak nem is emlékeznek rá. Más érzés lenne, ha őszintén sajnálva a tetteiket, szavaikat, bocsánatot kérnének. Látná, hogy megbánták.”
Emeld fel a holdvilágképed! Hadd lássuk, hogyan sírsz, dagadt! ‒ mondta a mellette ülő lány a kövér kislánynak, aki sírva hajtotta a fejét a padra. Amikor felemelte, a padtársa úgy nyomta vissza a fejét, hogy beverte a homlokát a pad szélébe. Első nap az általános iskolában. Ez volt a kezdet, ahogy bement a tanterembe és a tanítónő leültette az utolsó padba, egy lány mellé. Rögtön csúfolni kezdte és csatlakoztak hozzá többen is a közelben ülők közül, fiúk és lányok vegyesen. Az óvodában olyan jó volt! Nem is tudta, milyen oázisa volt az emberi jóságnak. Az óvónénije régen apáca volt. Ott tanult óvónőnek. Amikor megszüntették a rendjét, elhelyezkedett egy óvodában. Talán miatta is vált természetessé az ovijában, hogy senkit sem csúfoltak, nem közösítettek ki. Az egyik legjobb barátja például egy állami gondozott, nevelőszülőknél élő cigányfiú volt. Az óvodában egyenlőség és testvériség volt. Kövér, szemüveges, szeplős ‒ mindegy. Gyerek. Az általános iskolában viszont nemcsak a kezdet volt ilyen, hanem végig a 8 év. Sokszor hitte azt, hogy nem éli túl a rendszeres megalázásokat. Csak annyi volt a bűne, hogy kövér. Ezzel érdemelte ki a csúfolásokat. Az is előfordult, hogy fiúk fenékbe rugdosták, leköpdösték. Soha, senki nem védte meg. Azok sem, akikkel barátkozott. Még a tanárok között is voltak, akik megalázták. Álmatlanul forgolódott, miközben egyre több emlék tolult fel a gyerekkorából annak köszönhetően, hogy a volt osztálya Facebook csoportot alapított és már harmadszorra kellett törölnie magát, mert ismét és ismét felvette tagnak valamelyikük. Harmadszorra beállította, hogy ne tudják bejelölni. Páran írtak is neki, hogy lesz osztálytalálkozó. Ő meg visszaírt emlékeket idézve, hogy ezek után miért menne? Egyszer, húsz évesen adott egy esélyt nekik. Úgy gondolta, hogy felnőttek a többiek, mások lettek. Elment hát az osztálytalálkozóra. Vacsora után a többség váratlanul kört alakított a székeikkel az asztal melletti üres részen, beszélgettek, nevetgéltek és nem zavarta őket, hogy néhányan az asztal végénél maradtak. Kiközösítve. Úgy, mint egykoron. Az eltelt több mint három évtized alatt mindig megdöbbent, amikor az utcán összetalálkozott egykori osztálytársaival vagy a neten írtak neki. Úgy viselkedtek vele, mintha semmi sem történt volna. Ha felemlegette a sérelmeit, nem emlékeztek rá. Volt, aki fel is háborodott rajta, hogy ugyan már, vádaskodás, ő ilyet nem tett. Ez a legborzasztóbb, hogy még csak nem is emlékeznek rá. Más érzés lenne, ha őszintén sajnálva a tetteiket, szavaikat, bocsánatot kérnének. Látná, hogy megbánták. Tényleg menjen el? Néhány volt osztálytársával kapcsolatot tart a Facebookon. Köztük is vannak olyanok, akiknek volt mit megbocsátania és voltak, akiknek elutasította az ismerősnek jelölését. Ha elmenne és vidáman sztorizgatna azokkal, akik tönkretették az általános iskolás éveit, úgy érezné, hogy szembeköpné a nehezen megszerzett önbecsülését. Ahogy otthon selejtezett és kipakolt egy szekrényt, előkerült egy ballagási tarisznya. Az általános iskolai. 34 éve bújt meg a szülei szekrényfiókjában. Kinyitotta. Benne volt az osztálynévsor is, hengerként feltekerve. Kitekerte, végigolvasta és közben a megbocsátásra gondolt. Égi jel volt. Talán. Értelmezés kérdése. Talán azt akarta üzenni vele az univerzum, hogy ideje lezárnia a múltnak ezt a részét. Mosolyogni kezdett. Megbocsátás? Önkéntelenül felfelé tartotta egyik keze középső ujját, miközben tenyerét maga felé fordította és a többi ujját behajlította. Felállt, elindult a fürdőszoba felé és útközben a konyhában magához vett egy doboz gyufát. Felhajtotta a wc műanyag ülőkéjét, meggyújtott egy szál gyufát és a lobogó láng fölé tartotta az osztálynévsoros tekercset. Amikor már nem bírta tartani, bedobta a wc-be a hamuvá váló papírt, s végül meghúzta a víztartály láncát. A hamu eltűnt a lefolyóban. Oda került, ahová az ilyen emlékek valók. Jó érzés volt. Felszabadító. Aznap éjjel mosolyogva aludt el.

Lázári lázálmok és a viharsarki valóság

Publikálás dátuma
2019.07.27. 19:49

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
A megye közvéleménye és változó színvonalú politikusi gárdája még mindig abba az illúzióba ringatja magát, hogy a rendszerváltás utáni mélyrepülésnek az M44-es gyorsforgalmi út megépítése vethet majd véget.
Békés megye ezernyi okra visszavezethető leszakadása, az országon belüli folyamatos pozícióvesztése, lakosságának már-már félelmetes csökkenése: a születések és halálozás megdöbbentő aránytalansága, a fiatalok és középkorúak megállíthatatlannak tűnő elvándorlása, s ezzel együtt az itt élő népesség vészes elöregedése. Emellett a diplomások kis aránya, a valódi megélhetést nyújtó munkahelyek roppant alacsony száma, az infrastruktúra kétségbeejtő állapota, az egészségügy és közoktatás sanyarú helyzete, a helyi felsőoktatás mélyrepülése, a kistelepülések kiüresedése, a nagy és innovatív munkahelyek húzóerejének hiánya, a kis- és középvállalati szektor hatékonyságnélküli helyben járása. Ezzel szemben pár helyi oligarcha cégének állami pénzen felduzzasztott árbevétele és kivételszámba menően néhány település relatív vagy valódi sikere még messze nem ad okot arra, hogy felelőtlen ígérettel traktáljuk az egyébként társadalmi depresszió jeleit mutató viharsarki embereket. Mint tette ezt nem is olyan régen Lázár János, amikor 2018 októberében – politikai bukása után –„megérkezett” Mezőhegyesre, hogy a helyi Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt. tulajdonosi jogait gyakorló kormánybiztosa legyen. Első munkanapján azt mondta: „Szeretném megmutatni, hogy nem csak beszélni tudok az ország ügyeiről, nem csak beszélni tudok Kormányinfókon a kormányzat működéséről, hanem amiről beszélek az országgal kapcsolatban, azt meg is tudom valósítani. Jó kihívásnak is tartom ezt a lehetőséget, hogy bebizonyítsam, nem csak beszélni, de cselekedni is tudni kell. Szeretnék ennek a vállalatnak jó tulajdonosa lenni.”.

In memoriam Hruscsov

És mit ígért Lázár? Hihetetlenül sokat, de bizonyos szempontból roppant keveset. Azt vállalta, hogy a Mezőhegyesi Ménesbirtok öt éven belül Magyarország legjobb, tíz éven belül Európa egyik legjobb agrárcége lesz. De, mintegy mellesleg, megígérte Békés megye felzárkóztatását is – a felügyeletére bízott mezőhegyesi cég szárnyalásának részeként. Emellett azt, hogy az agrárcég segíti a helyi egyházakat, óvodákat, iskolákat, beszáll a városüzemeltetési feladatokba és támogatja helyben a szociális tűzifaprogramot. Emellett magasabb fizetéseket helyezett kilátásba a munkavállalóknak, szakember-utánpótlást a helyi szakközépiskolából, ösztöndíj alapítását, agrárturisztikát és az öntözött terület duplájára emelését, valamint a cég teljes átláthatóságát. S végül azt, hogy a nyereségből képződött osztalékot maradéktalanul a fejlesztésekre fordítják. Ez hát az egyszerre nagy ívű, de – tegyük hozzá – egyben általános, semmitmondó, és könnyen vagy kényszerűen amúgy is végrehajtandó feladatok és programok listája. A Ménesbirtok, sajátos módon, hosszú évtizedek óta városüzemeltetési feladatokat lát el a dél-békési kisvárosban, segíti a helyi közösségeket és intézményeket, az önkormányzat legfőbb támpogatója és befizetője. Ez a jövőben sem változik. Lázár szándékától függetlenül emelnie kell a fizetéseket az agrárcégnek, ha a lassú magyar bérfelzárkózatás közben meg akarja tartani képzett munkaerejét. Ma is nagy öntözött területekkel rendelkezik a Ménesbirtok és nem is kérdés, ezt növelni kell. Ehhez állami ösztönzők szükségeltetnek, de a klímakatasztrófa árnyékában erre, Lázártól függetlenül, bizonyosan lesznek források. A helyi középiskola mindig is az utánpótlásbázisa volt az agrárcégnek. Az állami cég transzparenciája pedig, lévén szó közpénzről, magától értetődő. Ugyanakkor nem könnyen értelmezhető, hogyan emelkedik ki az agrárcég a hazai, de még inkább az európai megmérettetésben. Milyen mutatók és paraméterek alapján, mekkora cégméretben versengve, milyen profil és milyen adottságok, mekkora terület, gépesítettség és foglalkoztatottság mellett? Amíg ezek a tartalmi feltételek nem világosak, addig jól hangzik és perspektivikusnak tetszik a kijelentés, de valójában alig jelent valamit. Miközben nagyon hasonlít a volt szovjet pártfőtitkárnak, Hruscsovnak ahhoz a csúfosan megbukott tervéhez, miszerint a Szovjetunió a gazdaság fejlettsége, a társadalmi termelés nagyságrendje, a technológia és az életszínvonal terén is behozza az Egyesült Államokat. Aztán láttuk, mi lett belőle.

Fokozott elmaradás

De vegyük Lázár ígéretei és/vagy vállalásai közül a legnagyobb ívűt és a legfigyelemreméltóbbat: Békés megye felzárkóztatását. Erről érdemes bővebben szólni. Harminc évvel a rendszerváltás és tizenöt évvel az európai uniós csatlakozás után nemhogy a Viharsarok felzárkóztatásáról nem tudunk beszélni, hanem azt sem sikerült még elérni, hogy az ország délkeleti csücskének leszakadása ne gyorsuljon tovább a fejlettebb térségekhez képest. Noha az előcsatlakozási alapokat is figyelembe véve az elmúlt két évtizedben az ezermilliárd forintot (!) megközelítő uniós támogatási és fejlesztési forrás érkezett Békés megyébe. A rendszerváltás első éveiben Békés a magyar megyék sorrendjében a középmezőny alsó felében foglalt helyet. Ma Borsoddal és Nógráddal az utolsó három hely egyikére csúszott vissza. Kullog a mezőny után. Riasztó a népességszám csökkenése. 1990-ben a Viharsarok lakossága 412 ezer volt, míg 2016-ban 347 ezer – alig 25 év alatt 65 ezerrel csökkent az itt élők száma, ami több mint a megyeszékhely, Békéscsaba teljes lakossága: ez ma alig haladja meg a 60 ezret. Egy modellszámítás szerint 2019 végére a csökkenéshez hozzáadhatunk újabb majdnem 10 ezret. Lehangoló tehát, hogy 75 ezer fővel csökken a Körös-völgy lakóinak száma a rendszerváltás kezdőévéhez képest, ez pedig 15 ezerrel meghaladja a békési megyeszékhely és egyben térség legnagyobb városa mai teljes lakosságának létszámát. Hozzátehetjük: csökken az ország lakossága is, de messze nem ilyen, 20 százalékot megközelítő mértékben. Az országban a fejlett és a fejletlen térségek között hatalmas különbségek vannak. S ahogy már említettük, a Viharsarok a legfontosabb gazdasági, társadalmi, infrastrukturális mutatók terén is a legrosszabbul teljesít. Az itt található ingatlanok értéke, néhány nagyobb várost kivéve, az általános áremelkedés ellenére is csak nagyon szerényen nő, de inkább stagnál vagy csökken.

Visszaköszön a történelem

Békés megye el- és lemaradásának sok oka van és egymással szorosan összefüggőek. Ezek teljes körű bemutatása szétfeszítené ennek az írásnak kereteit is. Dióhéjban talán így vázolható fel. Magyarország modernkori történelmének kezdete, az 1867-es kiegyezés előtt – az akkor Gyula megyeszékhelyű – Békés (vár)megye egyike volt azoknak a térségeknek, amelyek a legjobban megsínylették a török pusztítást és a másfél évszázados török hódoltságot, hiszen gyakorlatilag elnéptelenedett. A dúlás után szervezett és spontán betelepülési hullámok új impulzusokat adtak a térségnek, de alapvető agrárjellegén nem változtattak. Az Elba sokáig határvonalat húzott Nyugat- és Kelet-Európa között, ahol az ipar- és kereskedelem, s ezzel együtt a társadalomfejlődés üteme közötti különbségek jól kimutathatóak voltak, s itt 1848-ig tovább élt a második jobbágyság intézménye. A kiegyezés utáni tőkebeáramlásnak köszönhetően kibővültek a közlekedési lehetőségek, urbanizáltabbakká váltak a nagyobb települések és előrelépett a gazdaság minden ága, de érdemben nem változott az agárjelleg és a lemaradás az ország központi térségeinek fejlettségétől. A mezőgazdaság nagybirtokosi rendszere mellett a versenyképtelen és piacra termelni nem tudó kisbirtok maradt a meghatározó és ezen vajmi keveset változtatott a Horthy-rendszer. A második világháború utáni iparosítás, ha érintette is ezt a térséget, de az átlagosnál kevésbé. Ráadásul ez sok esetben a könnyűipart jelentette, az pedig 1990 után hihetetlen gyorsasággal omlott össze. A rendszerváltás után a budapesti központú cégek ide kihelyezett egységeiket zárták be elsőként, a kárpótlással pedig szétverték a jó adottságokkal rendelkező és addig jól működő mezőgazdaságot,ami magával hozta az élelmiszer-feldolgozó cégek gyors és menthetetlen megszűnését. Rövid idő alatt munkahelyek tízezrei szűntek meg a megyében.  Békés így a rendszerváltás első évtizedét, némi túlzással a folyamatos kudarcok időszakaként élte meg. Zöldmezős beruházás és valódi, innovatív, az európai piacot megcélzó privatizáció inkább kivételnek számított. Az egyre szűkülő gazdasági, társadalmi, munkahelyi és megélhetési lehetőségek miatt nagyon sokan a lábukkal szavaztak. Elmentek az országon belül jól teljesítő gazdasági térségekbe, Budapestre, Szegedre, Győrbe, vagy Székesfehérvárra, de a többség Nyugat-Európába. Erre a forgatókönyvre a helyi politikai és gazdasági elit nem volt felkészülve, semmilyen receptje nem volt a gondok orvoslására. A gyorsan változó térségi politikai vezetők egyike sem tudta meggyőzni kormányát, hogy itt a problémák nagyon súlyosak, az egész térségre kiterjedő komplex fejlesztési programokra volna szükség. Feltételezhető, nem csak az akarat, hanem a forrás is hiányzott az 1990-es évek utáni első és második évtizedben. Ám e két feltétel hiánya döntőnek bizonyult.

Hamis remény

Csak azt is majd’ három évtized múltán sikerült elérni, hogy érezhető mértékben javuljon a közúti közlekedés a békési térség és az ország centruma között. Ám ha már 10-15 évvel ezelőtt teljes hosszában, csaknem 140 kilométeren, megépült volna Kecskeméttől Szarvason, Békéscsabán át egészen Gyuláig és a magyar–román országhatárig tartó M44-es gyorsforgalmi út – kiváltva a borzalmas 44-es főutat –, talán az is késő lett volna. Hiszen egy már leszakadt, lélekszámában erősen megfogyatkozott megyét talált volna akkor is. A lemaradás megállításának és a felzárkózás lassú megkezdésének elengedhetetlen, de messze nem egyedüli feltétele, hogy a Viharsarkot gyorsforgalmi út kösse össze az ország fejlettebb régióival. Pedig a megye közvéleménye és változó színvonalú politikusi gárdája még mindig abba az illúzióba ringatja magát, hogy a rendszerváltás utáni mélyrepülésnek az M44-es gyorsforgalmi út megépítése vethet majd véget. De ez, figyelembe véve az összes körülményt, önbecsapás és hamis remény. A rendszerváltás nyomán óriási infrastruktúra-fejlesztésekre volt szükség országszerte. A 2004-es EU-csatlakozásig az erre felhasználható forrásoknak azonban igencsak szűkében voltunk, a tagság elnyerése után a Körös-völgyben nehezen vették tudomásul, hogy Brüsszel nem támogatja az M44-es megvalósítását. Az uniós szabályokat figyelembe véve, jogosan. Hiszen nem a kontinens nagyobb területi egységeit összekötő tranzitútról van szó. A Kecskeméttől induló út 140 kilométer után Gyulánál éri el a román határt, ám Kisjenőnél beletorkollik a Nagyváradot és Aradot összekötő főútba, és nem vezet tovább – sem Románia belsejébe, sem a tágabban vett Balkánra.
Az elmúlt húsz évben az M44-es várható megvalósulásáról minden és mindennek az ellenkezője elhangzott a politikusok szájából. Ami a valóság: 2019 őszére elkészül az M44-es gyorsforgalmi út két szakasza. Ám az örömteli fejlesztéshez két alapvető gond kapcsolódik. Egyrészt, már túl későn, mert szinte visszafordíthatatlanul rossz állapotban találja az út a Viharsarkot. Másrészt érhetetlen, hogy harmadik, befejező szakasza miért nem Kecskemétet és miért Nagykőröst célozza meg? Túl azon, hogy azt sem tudni, ez a befejező szakasz mikor készül el. Így a későn érkezett út egyben torzó is lesz. A vasútfejlesztéssel is felemásan járt Békés megye. Bár a térségen is áthaladó Budapest-Bukarest villamosított fővonal egyben európai korridornak is számít, ezért Szolnok és Lökösháza között több mint 100 milliárdos brüsszeli pénzből felújították és teljes hosszában két nyomtávúvá tették a vonalat, a közbeeső összes állomás felújításával együtt. Ám hiába engedi a vonal és immár a biztosító berendezések az óránkénti 160 kilométeres sebességet, a szerelvények alkalmatlanok erre. Cserére pedig nincs forrás. Így a jelentős fejlesztés ellenére a menetidő Békéscsaba és Budapest között éppúgy bő két és fél óra, mint volt tíz, húsz és negyven évvel ezelőtt! Az új vonalnak érdemi gazdaságélénkítő szerepe viszont nehezen kimutatható a Körös-völgyben. Csak átszáguld a hihetetlen mennyiségű áru Békés megyén Nyugat-Európa és a Balkán között.

Az ámítás vége

A magyarországi TOP 500-as cégek listáján Békés megye az egyik leggyengébb szereplő. Mindössze három vállalat tud felkapaszkodni a listára, s egyikük sem békéscsabai székhelyű. Ami, sok minden más mellett jelzi, hogy egy gyenge teljesítményű megye nem erős megyeszékhelye a 60 ezres város. A legnagyobb 500-ban szereplő cégek – az orosházi autóalkatrészeket gyártó Linamar Hungary Zrt., a szarvasi pulykafeldolgozó, a Gallicoop Zrt. és az orosházi síküveggyár, a Guardian – éves árbevétele 27 és 58 milliárd forint között van. A mezőhegyesi Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt.-é 2018-ban 5,6 milliárd forint volt. Ez igencsak tisztes távolságban van a legnagyobb térségbeli cégekétől, amelyeknek egyébként – ennek ellenére – nincs gazdasági potenciálja és ereje arra, hogy szerepet játszhassanak az egyelőre nem létező Békés megyei felzárkózásban. Kérdés tehát, hogyan várható el ez a sokkal kisebb árbevételű, ráadásul a térség perifériáján elhelyezkedő mezőhegyesi cégtől? Azért, mert Lázár János nagyot akarásban és nagyotmondásában ezt ígérte? Fentebb vázoltuk, fontosabb dolgokról, nagyobb összefüggésekről és sokkal összetettebb probléma-együttesről van szó, minthogy jól hangzó, de olcsó és semmire sem kötelező politikai ígéretekkel hagyjuk magunkat és egy egész térséget megtéveszteni. Most éppen Lázár János által. Aki, ki tudja, hol lesz öt vagy tíz év múlva? Mezőhegyes kormánybiztosa lesz-e még akkor? Aligha szükséges lázári lázálmokat kergetni. Jobb, ha az elrugaszkodás előfeltételeként számba vesszük a viharsarki valóságot.
Szerző