Megkötés nélkül - Heller Ágnes emlékére

Publikálás dátuma
2019.07.28. 15:14

Fotó: Horst Galuschka / AFP
Hellernek nem volt illúziója, hogy a démonikus pusztító és elemésztő történelem kísértő utójátékokkal ismét színpadra léphet, mivel az ember nem eleve jó/igaz, hanem azzá kell válnia.
Heller Ágnesről írta Jürgen Habermas, rá emlékezve a Frankfurter Allgemeine Zeitung hétfői számában, hogy vele az eredendő európai gondolat egy jelentős képviselője távozott el. Vajon ennek az európai gondolatnak mi volt a legfőbb meghatározottsága, amely egyben Heller gondolkodását is kitüntette? Kétségtelenül úgy foglalható össze, hogy ez a gondolat szabadsága, legyen bármilyen is ennek a gondolatnak a környezete, forduljon bármivel és bárkivel szembe, sosem adható fel az az igény és követelés, hogy a gondolat gyakorlati erejét semmiféle külső, vagy belső korlát ne nyomhassa el. Heller Ágnes szabad gondolkodó volt, aki számára mindaz, ami korlátozó, elfogadhatatlan. Így viszonyult ahhoz és főként ahhoz, ami észrevétlenül minden ember gondolkodásának azakadályát képezi, azaz képes volt gondolati munkájában a revízióra. Persze annak kijelölését, hogy az elsajátított és uralt gondolat mikor és mi által válik szinte észrevétlenül önmagát bénító akadállyá, csak azok képesek megtenni, akik még soha nem gondoltak el semmit és életükben mindig igazodtak a fennállóhoz, ahhoz ami elvárt. Heller számára így vált gazdag és végtelenül sokrétű életművében végül alapvető kérdéssé az, hogy ne kösse magát semmiféle hamis váradalomhoz. Ennek jelenléte - úgy mondanám, mindazok után, ami megtörtént és megtörténhetett - elkerülhetetlenül megszabta filozófiájának kezdeti útirányát, de a gondolat ereje, ami számára elválaszthatatlan volt a gyakorlati döntések megélésétől és megtételétől, éppen ennek a korlátozónak és a gondolatot paralizáló elemnek a felmondásával végződött. Azaz a rendszerkritikai magatartás előbbre valóvá vált annál, hogy belesimuljon a fennálló keretek adta lehetőségekbe.
Fogalmazzuk úgy a „szerződésfelmondása” kiemelte a korlátozó közegből és szembesítette mindazon válaszlehetőségekkel, amelyeket eladdig nem észlelt. Ha gondolkodunk, leginkább önmagunk ellenében gondolkodunk, hiszen át kell segítsük magunkat abba a (gondolati-gyakorlati) térbe, ahol a legkevesebb (meg)kötést fogadjuk el előzetesen. Heller munkásságát azok a díjak is karakterizálják, amelyeket életében kapott, köztük a legjelentősebb hazai kitüntetést (Széchenyi nagydíj), a filozófiai munkásság egyik legnagyobb díján keresztül, hiszen a Sonning-díjat is elnyerte, vagy éppen a Lessing díjat és a Goethe medált. E díjak rámutatnak munkásságának egy-egy jól tetten érhető szegmensére a filozófia-etika klasszikusaival való számvetésre, vagy éppen a német klasszika olvasataira. Majd azokra a kedvtelve választott művekre kell gondolnunk, ahol a regény, a komikum, vagy éppen Shakespeare drámai műve vált elemzés tárgyává. A gondolat tehát ahhoz, hogy szabad legyen, mentessé kell váljon azoktól a (meg)kötésektől, amelyeket mint kényszerítő premisszákat maga elé vet. Ezért vált munkásságában mind fontosabbá az, hogy magát a szerzőt és annak művét, valamint az ekként megcélzott filozófiai kérdést az előzetes elvárások és megkötések eltávolítása után dolgozza ki. Kevés embert láttam, aki nálánál boldogabban időzött akár a regény, a dráma, vagy éppen a komikum mestereinél, akikre persze mindig a korábbi értelmezések súlya nehezedett. Az olvasat ereje nem abban áll, hogy illeszkedem a jól ismert és folytatható hagyományhoz, hanem abban, hogy meglelem azokat a pontjait, amelyeket éppen az előzetesen rögzített szempontok eddig elfedtek.
Heller az alkotó, a felvilágosult gondolatot részesítette előnyben, ami nem tűrte a megkötést, az előítéletet. Teljességgel előítélet nélkül persze csak azok élnek, akik soha nem gondoltak még el semmit. Aki eleve az igazság birtokában levőnek véli magát, az nem csak mást, hanem önmagát vezeti tévútra. Aki azonban gondolkodik, miként Heller tette, az arra kényszerül, hogy az igazságot úgy mondja ki, hogy ennek folytán, akár önmaga és vélt igazságai ellenében is eljárjon, és ennek eredményeképpen engedjen az értelmezendő mindenkori erejének, hiszen, ami értésre vár, mindig több, mint amit egyáltalán el tudunk gondolni. Hellernél nem a gondolat belső dialógusa volt ez, hanem az igazat-mondás kísérlete, s olykor ennek tévútra futása is a gondolat szabadságát képezte. Ha az ember vizsgálja ennek a sokrétű életműnek az ugrópontjait és elmozdulásait, akkor azt látja, fokról-fokra jutott el oda, hogy minden megkötés nélkül törekedett az igazra. Bátornak lenni az igaz kimondására nem csak morális kérdés – bár Hellernél ez evidens volt –, hanem a gondolat önvizsgáló ereje, ahogy Habermas írta a nekrológban: bátornak lenni a gondolat kimondására, ez a felvilágosodás öröksége, ami a régi európai elmékhez kötötte Hellert. Kétségtelenül kapcsolódik ez ahhoz a gyakorlati igazsághoz (Arisztotelész Nikomakhoszi etika 1139a 29), ami nem magában áll és ekként adott, hanem ki- és megjelöli annak igaz módját, ahogy az ember magához, másokhoz valamint a kérdéses tárgyhoz fordul. Itt érintkezik több ponton Heller műve Hannah Arendtével, hiszen egyként a vita activa gondolati programját követték. Ez az igazság nem kizárólagos és nem kizáró, hanem í másokkal megosztott igaz képviselete. Ugyankkor ennek az igazságnak a praktizálása elengedhetetlen, mivel nem maradhat meg a kimondott, az állítás körén belül, hanem túl kell lépjen oda, ahová a tapasztalatot alapul vevő gyakorlati-gondolati mozgás eddig még nem merészkedett. Az igazság ugyanis nem tulajdona egyetlen embernek sem, hanem annak lehetősége, hogy az igaz másokkal osztott legyen, hogy ami igaz akár magunk, vagy mások igazával ütközzön, egy jobb élet reményében. Az igaz kényszerítően korrektív, senkinek sem birtoka – ezért is vált a kései műben Heller számára olyannyira fontossá az újra olvasás, hogy többet és másként értse, és egyben másként tegye. Akár elmenve odáig, hogy a látszólag leginkább magától értetődő gondolatot is újra fogalmazza, mert semmi sem szól hozzánk az időben ugyanúgy. Kimeríthetetlen élet-aktivitása éppen abban állt, hogy képes volt másként kezdeni az embernek szegeződő kérdések megválaszolását. Aligha lehet hallgatni arról, hogy a személyes élettörténet és a történelmi mozgások egymást keresztező tragikus/menekítő játszmáiban Heller mindvégig egyetlen szempontot tartott szem előtt, hogy képes legyen szembe nézni azzal, ami volt-van-leend. A démoni történelem elvette apját és kedves barátját, megjelölte és megjelölhette az elpusztíthatóság jelével, ám Hellernek nem volt illúziója, hogy ez a démonikus pusztító és elemésztő történelem kísértő utójátékokkal ismét színpadra léphet, mivel az ember nem eleve jó/igaz, hanem azzá kell válnia. A történelmi és egyéni tapasztalat közti viszony tisztázása a kései műre várt, ahol értelmezni kívánta azt, hogy mivé tették és fokozták le, s amit felvállalva lépett túl, hogy az értelem mindenek ellenére szót kérhessen a változások közepette. Utolsó publikált beszélgetéskötetében óvón tekintett Európa jövője felé, kiemelve ennek a régiónak Janus-arcúságát, paradox jellegét, amiben humánum és animalitás, felemelkedés és alászállás elválaszthatatlanul összekapcsolódott .
Heller Ágnes élete tragikus véletlenszerűséggel bevégződött, ám életműve nem zárult le, az új könyv - mint tudható - lényegében készen áll, s olyan kedves témája felé fordult, mint a tragédia és filozófia. Werner Jaeger Euripidész egy töredékét idézve írta: istenek kegyeltje az a gondolkodó, aki az igazságot kutatva annak részesévé válhat, aki nem követ el embertársai ellen semmi jogtalanságot, s ha ezt elmondhatja valaki, akkor úgy mondhatjuk róla, jó életet élt az igazat keresve. Önmagunkról ezt azonban önelégültség és önhittség nélkül soha sem állíthatjuk. Heller Ágnes műve nem az igazság kinyilvánításában zárult, hanem annak az igazságnak a keresésében, amely minden ember közös ügye, amiből senki, semmikor nem zárható ki. Amiért Heller a szerződés felmondása óta mindig szót emelt, ami nem pusztán politikai aktivizmus, vagy akaratnyilvánítás, hanem a jó élet közös lehetőségeinek a keresése, aminél semmi sem lehet előbbre való egy társadalom életében, vagy inkább az együtt-élésben.
Szerző

Szegőfi Ákos: Az előadás után

Publikálás dátuma
2019.07.28. 15:02

Fotó: Népszava
A magyar társadalom bepácolása a gyűlölet, a félelem és a paranoia fűszerkeverékébe sokkal hosszabb távú hatásokkal jár, mint azt bárki el merné képzelni.
2022-ben az ellenzéki összefogás legyőzi a választásokon a zsinórban negyedik ciklusáért induló rezsimet, és – névlegesen – átveszi a hatalmat. Az új kormányzat az első naptól az életéért harcol; az államigazgatás el van aknásítva, a gazdasági tartalékok az oligarcháknál, mint ahogy a valóságkurátorkodás joga is a központosított médiával, az ország pedig az oroszok műveleti háttérbázisaként szolgál. Talán megmosolyogtató lehet e győzelmi elképzelés, amikor a NER éppen végzett a kutatóintézetekkel és az alternatív iskolákkal, és kiéheztetett egy egyetemet az országból. A rabszolgahajó evezőpadja mögül felpillantva felvetődik a kérdés: miért most, 2019-ben kellene gondolkodnunk rajta, hogy mi legyen a NER leváltása után, mikor ez oly valószínűtlennek tűnik most, mint anno az elképzelés, hogy Orbán Viktor szélsőjobboldali mitikus elemekkel tűzdelt, versengő féldiktatúrát építsen a XXI. századi Magyarországon?

Bepácolva

Az általam megkérdezett politikusok nagyjából mind hasonlóan reagáltak erre a kérdésre. Először bukjon csak meg a NER, először váltsuk le őket, és majd utána megoldjuk az örökségét is. Az ellenzéki pártok el vannak foglalva az összefogás kérdésével, és azzal a dilemmával, hogy ki mekkora részt hajlandó feláldozni jobb- vagy baloldali identitásából ezen összefogás oltárán. A fókusz a NER megdöntésére, azon belül is Orbán megbuktatására korlátozódik, nem pedig a jogállam visszaállítására. A győzelem utáni idősík a tündérmesék világába tartozik, azaz este félálomban el lehet fantáziálgatni róla, hogy ki milyen tisztséget tölthetne be egy az újonnan felálló kormányban. Politikatudománnyal foglalkozó kutatók már többet gondolkodtak egy esetleges rendszerváltás problematikáján – nem hiába lehetetleníti el kutatócsoportjaikat a rendszer – de javarészt ők is megmaradtak közjogi kérdéseknél. Vajon illegitimnek lehet-e nyilvánítani az Alkotmányt? Hogyan lehetne lebontani a NER jogi kereteit? Ehhez hasonló, egyébként rendkívül fontos kérdések foglalkoztatják őket. Az eddig megjelent tanulmányokkal ellentétben ez az írás a rendszerváltás egy másik súlyos problémájával foglalkozik, méghozzá a NER által legyártott pszichotikus valósággal és azzal, milyen következményekkel jár esetleges összeroskadása.  Képzeljük el, hogy a vidéki lapok és a közszolgálati televízió a választások utáni napokban propaganda helyett tömegtájékoztatásba kezdenek. Nincs több állami hirdetés migránsoknak titulált menedékkérőkről, meg az arctalan brüsszeli elitről, amely minduntalan a szuverenitásunkra tör és amelynek ősei talán még  Trianonért is felelősek voltak. Nincs keresztényinek hazudott háborús retorika. Egyik pillanatról a másikra eltűnnek az antiszemita beütésű Soros-plakátok és a véleményükért hazaárulónak bélyegzett civilek listái. A kormánypropagandát harsogó lapok állami támogatását elvágják, és a médiamunkások már nem politikai célpontok. Képzeljük el, hogy a szennyvízfolyamot, ami addigra majd’ egy évtizeden át ömlött a közönség nyakába, elállítjuk. Mint kiderül, nem állunk állandó ostrom alatt. Szociálpszichológus legyen a talpán, aki képes előre megjósolni a magyar társadalom propagandába fullasztott részének reakcióját a változásra. A NER valóságra gyakorolt hatását nem lehet úgy leállítani, mint azoknak az irodáknak a működését, ahol futószalagon gyártják a győztes pályázatokat a strómanoknak. A Finkelstein-i segítséggel megalkotott valóságot nem lehet csak törvényekkel kezelni. A magyar társadalom bepácolása a gyűlölet, a félelem és a paranoia fűszerkeverékébe sokkal hosszabb távú hatásokkal jár, mint azt bárki el merné képzelni. Az ellenzéki oldal mottója erre a problémára: megszüntetjük a kormányközeli média állami támogatását, újra piacosítjuk a rendszert és a dolgok „rendben” lesznek. Megjegyzendő: a dolgok egyáltalán nem lesznek rendben.

Pszichózisban

Az emberek ellenállnak a közösen megalkotott valóság összeomlásának és annak a nem kevéssé rémisztő gondolatnak, hogy nagyjából minden, amit addig elhitettek velük, egy orbitális bankrablás fedősztorija volt. Ebből a szempontból sajnos majdnem mindegy, mennyire jól dokumentáltuk a földek ellopását vagy az uniós pénzek baráti zsebekbe történő átgyömöszölését, és az is mindegy, mennyire jól fogjuk tudni dokumentálni az MTA vagyonának szétosztogatását és a következő uniós ciklusban érkező kutatási pénzek kipréselését a rendszerből. Az ellenzéki gondolkodók által megálmodott tündérmesében a legvarázslatosabb elem egyértelműen az a pillanat, mikor az oknyomozások eredményeit végre valahára el tudják juttatni a Fidesz-szavazó vidéki közönségnek, és azt ott minden további fenntartás nélkül elhiszik nekik. A valóság összeomlása utáni állapotot a szaknyelv pszichózisnak nevezi. Ez egy igen súlyos kórkép, ami irracionális viselkedéssel, üldözési mániával és esetenként agresszióval jár. Pszichózis alatt a valóság és képzelet összecsúszik, így a kliens igyekszik magának találni egy horgonyzási pontot, ahonnan ismét meg tudja állapítani, mi igaz és mi nem. A horgony lehet éppen az a világkép (vagy hogy a legborzasztóbb variációt mondjam, az a személy), amitől (akitől) szabadulni akarunk. A választások után a NER valóságában ha nem is hívő, de legalább azt elfogadó tömb ellenállására lehet és kell is számítani. Mivel a pszichózisban szenvedő betegeket szinte mindig gyógyszeres kezelésben szokás részesíteni, az összehasonlítási lehetőségeink az egyéni és társadalmi szintű pszichózissal itt véget érnek. Azok, akiket a Fidesz-propaganda elrémített, akiket elrettentett a világtól és elhitette velük, hogy egy kisgyermekhez hasonlóan az ország állandóan védelemre szorul valamilyen gonosz konspirációval szemben, nem fognak egy tapodtat sem mozdulni a NER-világképétől, sőt elképzelhető, hogy a propaganda megszűnésével méginkább ragaszkodni fognak hozzá, már csak azért is, mert az alternatíva (tehát annak a beismerése, hogy mindez hazugság volt) pszichológiai szempontból összeomlással fenyeget. Az előadás után, akár egy posztmodern drámában, a néző játsza tovább a darabot. Fenyegető, konspiratív valósága mellett a NER kialakított magának egy speciális mentalitással rendelkező szavazói kört is, és akár egy rossz életvezetési tanácsadó, éveken keresztül biztatta őket, hogy merjenek a lehető legrosszabb önmaguk lenni. Ha valaki nem ért velük egyet, azt nevezzék hazaárulónak, ha valaki más mint ők, azt titulálják „elnyomó kisebbségnek”, és mindennek tetejébe az előítéleteikre még legyenek büszkék is. Ha valaha is demokratikus restaurációra lesz, ennek az attitűdegyüttesnek a menedzselése is megkerülhetetlen.

Egyenként

Hogy konkretizáljuk a problémát, álljon itt egy példa. A Political Capital tavalyi kutatási eredményei szerint a társadalom több mint fele hisz abban a hazugságban, hogy Soros György „migránsokkal” (azaz nem fehér bőrű, fiatal férfiakkal) akarja elárasztani Európát. Hogy ebből az irdatlan, helyeslő tömegből pontosan hányan hiszik el tényleg ezt, és hányan érezték, hogy ilyen vagy olyan indokból „igen”-t kell felelniük erre a kérdésre, azt nem tudjuk pontosan. Szakmaian ezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy nem tudjuk, a magyar társadalom hányad részének tulajdoníthatunk nyilvános konformitást és hánynak személyes (valódi) konformitást. Az a hányad, amely kényszerből vallja magáénak nyilvánosan a rendszer propagandáját, még meggyőzhető. A megoldás lehet nem fog tetszeni: ha át akarjuk ütni a NER valóságát, a rendszer propagandájával konform egyéneket egyesével kellene meggyőzni. Még mielőtt képtelenséget mormogva hátradőlnénk, annyit mindenképp hozzá kell tenni ehhez a módszerhez, hogy ezt politikai párt (egyedül) nem képes megtenni. Hovatovább politikai pártok koalíciója sem, még ha sikerülne is összehegeszteniük egy működőképes összefogást. Ilyen mutatványra csak mozgalmak, civil kezdeményezések képesek – olyan csoportosulásokról beszélünk tehát, amiknek az ellehetetlenítésére egyébként a NER jóval több figyelmet fordít, mint az ellenzéki pártok kontrolljára. Egy társadalmi valóságot átformáló mozgalom csakis lokális jellegű lehet abban az értelemben, hogy aktivistáinak ismerniük kell a helyi körülményeket és véleményvezéreket. Az aktivisták stratégiákat ismertetnek egymással, amiket aztán mindenki a saját közegére formál. Miféle stratégiákról van szó? Egyszerűekről és mindenki által elérhetőekről. Egy szerkesztőségben különös dologra lettek figyelmesek előfizetői statisztikákat nézegetve. Néhány előfizető külföldről rendelte meg a nyomtatott példányt, amit aztán vidéki címre postáztak. Mint kiderült, a külföldön élő magyar diák olvasta a lap online kiadását, míg a nyomtatott újságot hazaküldték vidékre a nagyszülőknek/szülőknek azzal a céllal, hogy ők is hozzájussanak valódi hírekhez. Persze elképzelhető, hogy az újság lapjai egy befőttesüveg béléseként végezték, de a kulcs elem ebben a – tulajdonképpen megható – történetben annyi, hogy az információ olyasvalakitől érkezett, akit személyesen ismertek. Ehhez hasonló módszerekkel lehet mozgalmat kezdeményezni: szállítsuk házhoz az információt, hagyjuk ott a postaládákban és az ajtók előtt! Csodát önmagában ettől sem lehet várni, de a társadalmat eluraló konspirációelméletekkel fel kell venni a harcot – lehetőleg minél előbb. Az előző rendszerváltással kapcsolatban van egy élményünk: a világképet leváltottuk, de a pártfunkcionáriusokat nem. Ezúttal mintha kizárólag a káderekre céloznánk, ami megint félsiker. Ha a rendszer valóságát nem váltjuk le, akkor tulajdonképpen nem váltunk le semmit és senkit; ha a NER valósága túlél, akkor újra és újra hatalomba fogja emelni azokat a karaktereket is, akiktől szabadulni akarunk.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Rosszkedvünk joga

Publikálás dátuma
2019.07.28. 12:16

Fotó: Pixel Memoirs / Shutterstock
Szerettem volna mindenkihez odamenni és elnézést kérni, mindenkit meghívni egy ásványvízre, de aztán már csak megpróbáltam elsüllyedni a padlóba a gyerekkel együtt, aki akkor már a vállamon bömbölt.
A gyereknevelés még a focinál is rosszabb. Utóbbival kapcsolatban ugyanis csak az ország férfilakossága gondolja úgy, hogy jobban ért hozzá, mint az edző, a bíró és a játékosok együttvéve, az előbbiben viszont mindenki, de tényleg mindenki profi. Feketeöves, vérbeli nevelő. Én lassan négy éve ügyködöm egy négyéves mellett, és bevallom, a legtöbb helyzetben igencsak tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, ha nyűgösen kijelenti, hogy most rosszkedve van, és nem hajlandó úgy viselkedni, ahogy mi, felnőttek szeretnénk. Persze működtethetném a szüleimtől örökölt paneleket. Néha amúgy is olyan, mintha apám beszélne belőlem, kiesnek a számból a gyerekként is már kellőképpen utált panelmondatok, amelyek Dusival szemben is éppoly hatástalanok, mint anno az én esetemben. Ordibálás, testi fenyítés kizárt. Nagyon ritkán az én apám keze is eljárt, egyszer még a nadrágszíj is előkerült, mégis bizton állíthatom, semmit sem tett hozzá a nevelésemhez. Csak annyit szűrtem le az egészből, hogy még körültekintőbben kell elkövetnem az adott „bűnt”. Meg egyáltalán: egy gyereknek miért ne lehetne joga a saját rosszkedvéhez? Nekünk vajon hányszor megy el a kedvünk piszlicsáré ügyek miatt: nem volt elég édes a hazáig cipelt dinnye, nem köszöntek vissza a villamoson, leettük az újonnan vett ruhánkat. Ő „csak” nem találja a hiányzó darabot a legójához. Az ő szintjén ez éppoly horderejű kérdés, mint nálunk a késlekedő vízszerelő. Valami zavar van a világban, valamilyen ellenállás, amit le kell reagálni. Ez a „hiszti”. Gyermektelenül, még ennél is kevesebb tapasztalattal, mindig és igen könnyen tudtam a megoldást a problémára. Mások gyermekét nevelni amúgy is a legegyszerűbb dolog a világon. Élesen emlékszem azokra a részben megvető, részben csodálkozó, részben elítélő pillantásokra, amelyeket a szomszéd asztalnál síró, rakoncátlankodó, türelmetlenkedő gyermek szülei felé vetettem étteremben, szállodában, strandon, akik néhány sikertelen próbálkozás után megpróbáltak úgy ülni, mintha nem is lennének ott. Miért nem szólnak rá? Miért nem viszik el? Miért nem csinálnak valamit? Bezzeg én azonnal megoldanám a helyzetet. A tűzkeresztségen egy debreceni étteremben estem át. Dusi akkor még nem volt hároméves, és jó érzékkel megvárta a pillanatot, amikor leendő nejem kiment a mosdóba, és akkor mintegy vezényszóra éktelen sírásba kezdett. Egyből leizzadtam. Próbáltam belegyömöszölni a szájába a cumit, aztán az ételt, vizet, édességet, aztán elterelni a figyelmét, kedélyes anekdotákat mesélni a saját gyerekkoromból, aztán erélyeskedni, végül már könyörögni, de a sírás, mintha csak az én próbálkozásaimból nyerne erőt, egyre hangosabb és elviselhetetlenebbé vált. A disztingvált étterem asztalai felől pedig megérkeztek az én korábbi pillantásaim, mintha én néztem volna magamat a sült húsok és desszertek biztonságából, csak épp megsokszorozódva. Szerettem volna mindenkihez odamenni és elnézést kérni, mindenkit meghívni egy ásványvízre, de aztán már csak megpróbáltam elsüllyedni a padlóba a gyerekkel együtt, aki akkor már a vállamon bömbölt. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy lesznek még ilyen megoldhatatlan helyzetek, egész egyszerűen azért, mert gyerek. Nem alattvaló, nem minirabszolga, nem akaratlan, puszta tárgy. Élő, eleven organizmus, akit nem megalázni kellene, nem letorkolni erőből, hanem valahogy megoldani. A nevelés végtelen alkudozások és alkuk rendszere. Rendben, nem mosol fogat, de akkor az eperpuding nagy részét is csak holnap eheted meg (már ha addig nem tűnik el a hűtőből, mert mi is torkosak vagyunk ám). Rendben, nem akarsz oviba menni, de akkor sajnos a játszótérre sem tudunk kimenni. És ezekben a félig rávezetésekben, félig zsarolásokban, kofáskodásban és kiegyezésekben alakul ki valahogy a belső rend, amelyben mindenki megtalálja a maga életterét és nyugalmát, és a legkevésbé rojtosodik ki az idegrendszerünk. A nevelési „szabályok” és a jótanácsok garmada élesben néha mit sem ér, vakon tapogatózva az ember maga lel rá a maga szabályaira, amit kicsit mindenhonnan lecsipkedve saját kezűleg gyúr össze. Ahogy mindenki a maga kolbászreceptjére esküszik. És közben abban bízik, hogy az „elvei” később nem egy pszichológus díványán végzik, ahová éveken át jár majd felnőttként a gyerek. Szóval könnyű elrontani, és szinte lehetetlen jól csinálni. Újra és újra megteremteni neki a választás lehetőségét, miközben az egész életünk inkább afelé mozdul, hogy így vagy úgy, inkább úgy (értsd: nem kiegyezésekkel és nem alkudozásokkal, hanem puszta erőfölényből) de csökkentsék a mozgásterünket. Ne szóljunk bele, hogy milyen iskolába járjon a gyerek, ott miből és hogyan tanuljon, de még abba se, hogy ki vezesse az intézményt. Csak adjuk oda, ők majd elvégzik a többit. Mindent vegyünk tudomásul, mint a nagyra nőtt gyerekek. Legfeljebb a hallgatás és a kussolás mikéntjeiben dönthetünk szabadon. Ilyen közegben szinte már a nevelés kínjairól elmélkedni is forradalmi tettnek minősül. A gyerek nem társ, nem partner, nem alany, hanem színes folt a politikus bácsi mögött. A sok-sok erős kezű apa között, akik mind jobban tudják. Még azt is, hogy hogyan kell ötévesnek lenni. 
Témák
gyermeknevelés