Heller Ágnesről írta Jürgen Habermas, rá emlékezve a Frankfurter Allgemeine Zeitung hétfői számában, hogy vele az eredendő európai gondolat egy jelentős képviselője távozott el. Vajon ennek az európai gondolatnak mi volt a legfőbb meghatározottsága, amely egyben Heller gondolkodását is kitüntette? Kétségtelenül úgy foglalható össze, hogy ez a gondolat szabadsága, legyen bármilyen is ennek a gondolatnak a környezete, forduljon bármivel és bárkivel szembe, sosem adható fel az az igény és követelés, hogy a gondolat gyakorlati erejét semmiféle külső, vagy belső korlát ne nyomhassa el. Heller Ágnes szabad gondolkodó volt, aki számára mindaz, ami korlátozó, elfogadhatatlan. Így viszonyult ahhoz és főként ahhoz, ami észrevétlenül minden ember gondolkodásának azakadályát képezi, azaz képes volt gondolati munkájában a revízióra. Persze annak kijelölését, hogy az elsajátított és uralt gondolat mikor és mi által válik szinte észrevétlenül önmagát bénító akadállyá, csak azok képesek megtenni, akik még soha nem gondoltak el semmit és életükben mindig igazodtak a fennállóhoz, ahhoz ami elvárt.
Heller számára így vált gazdag és végtelenül sokrétű életművében végül alapvető kérdéssé az, hogy ne kösse magát semmiféle hamis váradalomhoz. Ennek jelenléte - úgy mondanám, mindazok után, ami megtörtént és megtörténhetett - elkerülhetetlenül megszabta filozófiájának kezdeti útirányát, de a gondolat ereje, ami számára elválaszthatatlan volt a gyakorlati döntések megélésétől és megtételétől, éppen ennek a korlátozónak és a gondolatot paralizáló elemnek a felmondásával végződött. Azaz a rendszerkritikai magatartás előbbre valóvá vált annál, hogy belesimuljon a fennálló keretek adta lehetőségekbe.
Fogalmazzuk úgy a „szerződésfelmondása” kiemelte a korlátozó közegből és szembesítette mindazon válaszlehetőségekkel, amelyeket eladdig nem észlelt. Ha gondolkodunk, leginkább önmagunk ellenében gondolkodunk, hiszen át kell segítsük magunkat abba a (gondolati-gyakorlati) térbe, ahol a legkevesebb (meg)kötést fogadjuk el előzetesen.
Heller munkásságát azok a díjak is karakterizálják, amelyeket életében kapott, köztük a legjelentősebb hazai kitüntetést (Széchenyi nagydíj), a filozófiai munkásság egyik legnagyobb díján keresztül, hiszen a Sonning-díjat is elnyerte, vagy éppen a Lessing díjat és a Goethe medált. E díjak rámutatnak munkásságának egy-egy jól tetten érhető szegmensére a filozófia-etika klasszikusaival való számvetésre, vagy éppen a német klasszika olvasataira. Majd azokra a kedvtelve választott művekre kell gondolnunk, ahol a regény, a komikum, vagy éppen Shakespeare drámai műve vált elemzés tárgyává.
A gondolat tehát ahhoz, hogy szabad legyen, mentessé kell váljon azoktól a (meg)kötésektől, amelyeket mint kényszerítő premisszákat maga elé vet. Ezért vált munkásságában mind fontosabbá az, hogy magát a szerzőt és annak művét, valamint az ekként megcélzott filozófiai kérdést az előzetes elvárások és megkötések eltávolítása után dolgozza ki. Kevés embert láttam, aki nálánál boldogabban időzött akár a regény, a dráma, vagy éppen a komikum mestereinél, akikre persze mindig a korábbi értelmezések súlya nehezedett. Az olvasat ereje nem abban áll, hogy illeszkedem a jól ismert és folytatható hagyományhoz, hanem abban, hogy meglelem azokat a pontjait, amelyeket éppen az előzetesen rögzített szempontok eddig elfedtek.
Heller az alkotó, a felvilágosult gondolatot részesítette előnyben, ami nem tűrte a megkötést, az előítéletet. Teljességgel előítélet nélkül persze csak azok élnek, akik soha nem gondoltak még el semmit. Aki eleve az igazság birtokában levőnek véli magát, az nem csak mást, hanem önmagát vezeti tévútra. Aki azonban gondolkodik, miként Heller tette, az arra kényszerül, hogy az igazságot úgy mondja ki, hogy ennek folytán, akár önmaga és vélt igazságai ellenében is eljárjon, és ennek eredményeképpen engedjen az értelmezendő mindenkori erejének, hiszen, ami értésre vár, mindig több, mint amit egyáltalán el tudunk gondolni. Hellernél nem a gondolat belső dialógusa volt ez, hanem az igazat-mondás kísérlete, s olykor ennek tévútra futása is a gondolat szabadságát képezte. Ha az ember vizsgálja ennek a sokrétű életműnek az ugrópontjait és elmozdulásait, akkor azt látja, fokról-fokra jutott el oda, hogy minden megkötés nélkül törekedett az igazra. Bátornak lenni az igaz kimondására nem csak morális kérdés – bár Hellernél ez evidens volt –, hanem a gondolat önvizsgáló ereje, ahogy Habermas írta a nekrológban: bátornak lenni a gondolat kimondására, ez a felvilágosodás öröksége, ami a régi európai elmékhez kötötte Hellert. Kétségtelenül kapcsolódik ez ahhoz a gyakorlati igazsághoz (Arisztotelész Nikomakhoszi etika 1139a 29), ami nem magában áll és ekként adott, hanem ki- és megjelöli annak igaz módját, ahogy az ember magához, másokhoz valamint a kérdéses tárgyhoz fordul. Itt érintkezik több ponton Heller műve Hannah Arendtével, hiszen egyként a vita activa gondolati programját követték. Ez az igazság nem kizárólagos és nem kizáró, hanem í másokkal megosztott igaz képviselete. Ugyankkor ennek az igazságnak a praktizálása elengedhetetlen, mivel nem maradhat meg a kimondott, az állítás körén belül, hanem túl kell lépjen oda, ahová a tapasztalatot alapul vevő gyakorlati-gondolati mozgás eddig még nem merészkedett. Az igazság ugyanis nem tulajdona egyetlen embernek sem, hanem annak lehetősége, hogy az igaz másokkal osztott legyen, hogy ami igaz akár magunk, vagy mások igazával ütközzön, egy jobb élet reményében. Az igaz kényszerítően korrektív, senkinek sem birtoka – ezért is vált a kései műben Heller számára olyannyira fontossá az újra olvasás, hogy többet és másként értse, és egyben másként tegye. Akár elmenve odáig, hogy a látszólag leginkább magától értetődő gondolatot is újra fogalmazza, mert semmi sem szól hozzánk az időben ugyanúgy. Kimeríthetetlen élet-aktivitása éppen abban állt, hogy képes volt másként kezdeni az embernek szegeződő kérdések megválaszolását.
Aligha lehet hallgatni arról, hogy a személyes élettörténet és a történelmi mozgások egymást keresztező tragikus/menekítő játszmáiban Heller mindvégig egyetlen szempontot tartott szem előtt, hogy képes legyen szembe nézni azzal, ami volt-van-leend. A démoni történelem elvette apját és kedves barátját, megjelölte és megjelölhette az elpusztíthatóság jelével, ám Hellernek nem volt illúziója, hogy ez a démonikus pusztító és elemésztő történelem kísértő utójátékokkal ismét színpadra léphet, mivel az ember nem eleve jó/igaz, hanem azzá kell válnia. A történelmi és egyéni tapasztalat közti viszony tisztázása a kései műre várt, ahol értelmezni kívánta azt, hogy mivé tették és fokozták le, s amit felvállalva lépett túl, hogy az értelem mindenek ellenére szót kérhessen a változások közepette. Utolsó publikált beszélgetéskötetében óvón tekintett Európa jövője felé, kiemelve ennek a régiónak Janus-arcúságát, paradox jellegét, amiben humánum és animalitás, felemelkedés és alászállás elválaszthatatlanul összekapcsolódott .
Heller Ágnes élete tragikus véletlenszerűséggel bevégződött, ám életműve nem zárult le, az új könyv - mint tudható - lényegében készen áll, s olyan kedves témája felé fordult, mint a tragédia és filozófia. Werner Jaeger Euripidész egy töredékét idézve írta: istenek kegyeltje az a gondolkodó, aki az igazságot kutatva annak részesévé válhat, aki nem követ el embertársai ellen semmi jogtalanságot, s ha ezt elmondhatja valaki, akkor úgy mondhatjuk róla, jó életet élt az igazat keresve. Önmagunkról ezt azonban önelégültség és önhittség nélkül soha sem állíthatjuk. Heller Ágnes műve nem az igazság kinyilvánításában zárult, hanem annak az igazságnak a keresésében, amely minden ember közös ügye, amiből senki, semmikor nem zárható ki. Amiért Heller a szerződés felmondása óta mindig szót emelt, ami nem pusztán politikai aktivizmus, vagy akaratnyilvánítás, hanem a jó élet közös lehetőségeinek a keresése, aminél semmi sem lehet előbbre való egy társadalom életében, vagy inkább az együtt-élésben.
