2022-ben az ellenzéki összefogás legyőzi a választásokon a zsinórban negyedik ciklusáért induló rezsimet, és – névlegesen – átveszi a hatalmat. Az új kormányzat az első naptól az életéért harcol; az államigazgatás el van aknásítva, a gazdasági tartalékok az oligarcháknál, mint ahogy a valóságkurátorkodás joga is a központosított médiával, az ország pedig az oroszok műveleti háttérbázisaként szolgál. Talán megmosolyogtató lehet e győzelmi elképzelés, amikor a NER éppen végzett a kutatóintézetekkel és az alternatív iskolákkal, és kiéheztetett egy egyetemet az országból. A rabszolgahajó evezőpadja mögül felpillantva felvetődik a kérdés: miért most, 2019-ben kellene gondolkodnunk rajta, hogy mi legyen a NER leváltása után, mikor ez oly valószínűtlennek tűnik most, mint anno az elképzelés, hogy Orbán Viktor szélsőjobboldali mitikus elemekkel tűzdelt, versengő féldiktatúrát építsen a XXI. századi Magyarországon?
Bepácolva
Az általam megkérdezett politikusok nagyjából mind hasonlóan reagáltak erre a kérdésre. Először bukjon csak meg a NER, először váltsuk le őket, és majd utána megoldjuk az örökségét is. Az ellenzéki pártok el vannak foglalva az összefogás kérdésével, és azzal a dilemmával, hogy ki mekkora részt hajlandó feláldozni jobb- vagy baloldali identitásából ezen összefogás oltárán. A fókusz a NER megdöntésére, azon belül is Orbán megbuktatására korlátozódik, nem pedig a jogállam visszaállítására. A győzelem utáni idősík a tündérmesék világába tartozik, azaz este félálomban el lehet fantáziálgatni róla, hogy ki milyen tisztséget tölthetne be egy az újonnan felálló kormányban. Politikatudománnyal foglalkozó kutatók már többet gondolkodtak egy esetleges rendszerváltás problematikáján – nem hiába lehetetleníti el kutatócsoportjaikat a rendszer – de javarészt ők is megmaradtak közjogi kérdéseknél. Vajon illegitimnek lehet-e nyilvánítani az Alkotmányt? Hogyan lehetne lebontani a NER jogi kereteit? Ehhez hasonló, egyébként rendkívül fontos kérdések foglalkoztatják őket. Az eddig megjelent tanulmányokkal ellentétben ez az írás a rendszerváltás egy másik súlyos problémájával foglalkozik, méghozzá a NER által legyártott pszichotikus valósággal és azzal, milyen következményekkel jár esetleges összeroskadása.
Képzeljük el, hogy a vidéki lapok és a közszolgálati televízió a választások utáni napokban propaganda helyett tömegtájékoztatásba kezdenek. Nincs több állami hirdetés migránsoknak titulált menedékkérőkről, meg az arctalan brüsszeli elitről, amely minduntalan a szuverenitásunkra tör és amelynek ősei talán még Trianonért is felelősek voltak. Nincs keresztényinek hazudott háborús retorika. Egyik pillanatról a másikra eltűnnek az antiszemita beütésű Soros-plakátok és a véleményükért hazaárulónak bélyegzett civilek listái. A kormánypropagandát harsogó lapok állami támogatását elvágják, és a médiamunkások már nem politikai célpontok. Képzeljük el, hogy a szennyvízfolyamot, ami addigra majd’ egy évtizeden át ömlött a közönség nyakába, elállítjuk. Mint kiderül, nem állunk állandó ostrom alatt. Szociálpszichológus legyen a talpán, aki képes előre megjósolni a magyar társadalom propagandába fullasztott részének reakcióját a változásra. A NER valóságra gyakorolt hatását nem lehet úgy leállítani, mint azoknak az irodáknak a működését, ahol futószalagon gyártják a győztes pályázatokat a strómanoknak. A Finkelstein-i segítséggel megalkotott valóságot nem lehet csak törvényekkel kezelni. A magyar társadalom bepácolása a gyűlölet, a félelem és a paranoia fűszerkeverékébe sokkal hosszabb távú hatásokkal jár, mint azt bárki el merné képzelni. Az ellenzéki oldal mottója erre a problémára: megszüntetjük a kormányközeli média állami támogatását, újra piacosítjuk a rendszert és a dolgok „rendben” lesznek. Megjegyzendő: a dolgok egyáltalán nem lesznek rendben.
Pszichózisban
Az emberek ellenállnak a közösen megalkotott valóság összeomlásának és annak a nem kevéssé rémisztő gondolatnak, hogy nagyjából minden, amit addig elhitettek velük, egy orbitális bankrablás fedősztorija volt. Ebből a szempontból sajnos majdnem mindegy, mennyire jól dokumentáltuk a földek ellopását vagy az uniós pénzek baráti zsebekbe történő átgyömöszölését, és az is mindegy, mennyire jól fogjuk tudni dokumentálni az MTA vagyonának szétosztogatását és a következő uniós ciklusban érkező kutatási pénzek kipréselését a rendszerből. Az ellenzéki gondolkodók által megálmodott tündérmesében a legvarázslatosabb elem egyértelműen az a pillanat, mikor az oknyomozások eredményeit végre valahára el tudják juttatni a Fidesz-szavazó vidéki közönségnek, és azt ott minden további fenntartás nélkül elhiszik nekik.
A valóság összeomlása utáni állapotot a szaknyelv pszichózisnak nevezi. Ez egy igen súlyos kórkép, ami irracionális viselkedéssel, üldözési mániával és esetenként agresszióval jár. Pszichózis alatt a valóság és képzelet összecsúszik, így a kliens igyekszik magának találni egy horgonyzási pontot, ahonnan ismét meg tudja állapítani, mi igaz és mi nem. A horgony lehet éppen az a világkép (vagy hogy a legborzasztóbb variációt mondjam, az a személy), amitől (akitől) szabadulni akarunk. A választások után a NER valóságában ha nem is hívő, de legalább azt elfogadó tömb ellenállására lehet és kell is számítani. Mivel a pszichózisban szenvedő betegeket szinte mindig gyógyszeres kezelésben szokás részesíteni, az összehasonlítási lehetőségeink az egyéni és társadalmi szintű pszichózissal itt véget érnek. Azok, akiket a Fidesz-propaganda elrémített, akiket elrettentett a világtól és elhitette velük, hogy egy kisgyermekhez hasonlóan az ország állandóan védelemre szorul valamilyen gonosz konspirációval szemben, nem fognak egy tapodtat sem mozdulni a NER-világképétől, sőt elképzelhető, hogy a propaganda megszűnésével méginkább ragaszkodni fognak hozzá, már csak azért is, mert az alternatíva (tehát annak a beismerése, hogy mindez hazugság volt) pszichológiai szempontból összeomlással fenyeget. Az előadás után, akár egy posztmodern drámában, a néző játsza tovább a darabot.
Fenyegető, konspiratív valósága mellett a NER kialakított magának egy speciális mentalitással rendelkező szavazói kört is, és akár egy rossz életvezetési tanácsadó, éveken keresztül biztatta őket, hogy merjenek a lehető legrosszabb önmaguk lenni. Ha valaki nem ért velük egyet, azt nevezzék hazaárulónak, ha valaki más mint ők, azt titulálják „elnyomó kisebbségnek”, és mindennek tetejébe az előítéleteikre még legyenek büszkék is. Ha valaha is demokratikus restaurációra lesz, ennek az attitűdegyüttesnek a menedzselése is megkerülhetetlen.
Egyenként
Hogy konkretizáljuk a problémát, álljon itt egy példa. A Political Capital tavalyi kutatási eredményei szerint a társadalom több mint fele hisz abban a hazugságban, hogy Soros György „migránsokkal” (azaz nem fehér bőrű, fiatal férfiakkal) akarja elárasztani Európát. Hogy ebből az irdatlan, helyeslő tömegből pontosan hányan hiszik el tényleg ezt, és hányan érezték, hogy ilyen vagy olyan indokból „igen”-t kell felelniük erre a kérdésre, azt nem tudjuk pontosan. Szakmaian ezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy nem tudjuk, a magyar társadalom hányad részének tulajdoníthatunk nyilvános konformitást és hánynak személyes (valódi) konformitást. Az a hányad, amely kényszerből vallja magáénak nyilvánosan a rendszer propagandáját, még meggyőzhető. A megoldás lehet nem fog tetszeni: ha át akarjuk ütni a NER valóságát, a rendszer propagandájával konform egyéneket egyesével kellene meggyőzni. Még mielőtt képtelenséget mormogva hátradőlnénk, annyit mindenképp hozzá kell tenni ehhez a módszerhez, hogy ezt politikai párt (egyedül) nem képes megtenni. Hovatovább politikai pártok koalíciója sem, még ha sikerülne is összehegeszteniük egy működőképes összefogást. Ilyen mutatványra csak mozgalmak, civil kezdeményezések képesek – olyan csoportosulásokról beszélünk tehát, amiknek az ellehetetlenítésére egyébként a NER jóval több figyelmet fordít, mint az ellenzéki pártok kontrolljára. Egy társadalmi valóságot átformáló mozgalom csakis lokális jellegű lehet abban az értelemben, hogy aktivistáinak ismerniük kell a helyi körülményeket és véleményvezéreket. Az aktivisták stratégiákat ismertetnek egymással, amiket aztán mindenki a saját közegére formál.
Miféle stratégiákról van szó? Egyszerűekről és mindenki által elérhetőekről. Egy szerkesztőségben különös dologra lettek figyelmesek előfizetői statisztikákat nézegetve. Néhány előfizető külföldről rendelte meg a nyomtatott példányt, amit aztán vidéki címre postáztak. Mint kiderült, a külföldön élő magyar diák olvasta a lap online kiadását, míg a nyomtatott újságot hazaküldték vidékre a nagyszülőknek/szülőknek azzal a céllal, hogy ők is hozzájussanak valódi hírekhez. Persze elképzelhető, hogy az újság lapjai egy befőttesüveg béléseként végezték, de a kulcs elem ebben a – tulajdonképpen megható – történetben annyi, hogy az információ olyasvalakitől érkezett, akit személyesen ismertek. Ehhez hasonló módszerekkel lehet mozgalmat kezdeményezni: szállítsuk házhoz az információt, hagyjuk ott a postaládákban és az ajtók előtt! Csodát önmagában ettől sem lehet várni, de a társadalmat eluraló konspirációelméletekkel fel kell venni a harcot – lehetőleg minél előbb.
Az előző rendszerváltással kapcsolatban van egy élményünk: a világképet leváltottuk, de a pártfunkcionáriusokat nem. Ezúttal mintha kizárólag a káderekre céloznánk, ami megint félsiker. Ha a rendszer valóságát nem váltjuk le, akkor tulajdonképpen nem váltunk le semmit és senkit; ha a NER valósága túlél, akkor újra és újra hatalomba fogja emelni azokat a karaktereket is, akiktől szabadulni akarunk.
