Szegőfi Ákos: Az előadás után

Publikálás dátuma
2019.07.28. 15:02

Fotó: Népszava
A magyar társadalom bepácolása a gyűlölet, a félelem és a paranoia fűszerkeverékébe sokkal hosszabb távú hatásokkal jár, mint azt bárki el merné képzelni.
2022-ben az ellenzéki összefogás legyőzi a választásokon a zsinórban negyedik ciklusáért induló rezsimet, és – névlegesen – átveszi a hatalmat. Az új kormányzat az első naptól az életéért harcol; az államigazgatás el van aknásítva, a gazdasági tartalékok az oligarcháknál, mint ahogy a valóságkurátorkodás joga is a központosított médiával, az ország pedig az oroszok műveleti háttérbázisaként szolgál. Talán megmosolyogtató lehet e győzelmi elképzelés, amikor a NER éppen végzett a kutatóintézetekkel és az alternatív iskolákkal, és kiéheztetett egy egyetemet az országból. A rabszolgahajó evezőpadja mögül felpillantva felvetődik a kérdés: miért most, 2019-ben kellene gondolkodnunk rajta, hogy mi legyen a NER leváltása után, mikor ez oly valószínűtlennek tűnik most, mint anno az elképzelés, hogy Orbán Viktor szélsőjobboldali mitikus elemekkel tűzdelt, versengő féldiktatúrát építsen a XXI. századi Magyarországon?

Bepácolva

Az általam megkérdezett politikusok nagyjából mind hasonlóan reagáltak erre a kérdésre. Először bukjon csak meg a NER, először váltsuk le őket, és majd utána megoldjuk az örökségét is. Az ellenzéki pártok el vannak foglalva az összefogás kérdésével, és azzal a dilemmával, hogy ki mekkora részt hajlandó feláldozni jobb- vagy baloldali identitásából ezen összefogás oltárán. A fókusz a NER megdöntésére, azon belül is Orbán megbuktatására korlátozódik, nem pedig a jogállam visszaállítására. A győzelem utáni idősík a tündérmesék világába tartozik, azaz este félálomban el lehet fantáziálgatni róla, hogy ki milyen tisztséget tölthetne be egy az újonnan felálló kormányban. Politikatudománnyal foglalkozó kutatók már többet gondolkodtak egy esetleges rendszerváltás problematikáján – nem hiába lehetetleníti el kutatócsoportjaikat a rendszer – de javarészt ők is megmaradtak közjogi kérdéseknél. Vajon illegitimnek lehet-e nyilvánítani az Alkotmányt? Hogyan lehetne lebontani a NER jogi kereteit? Ehhez hasonló, egyébként rendkívül fontos kérdések foglalkoztatják őket. Az eddig megjelent tanulmányokkal ellentétben ez az írás a rendszerváltás egy másik súlyos problémájával foglalkozik, méghozzá a NER által legyártott pszichotikus valósággal és azzal, milyen következményekkel jár esetleges összeroskadása.  Képzeljük el, hogy a vidéki lapok és a közszolgálati televízió a választások utáni napokban propaganda helyett tömegtájékoztatásba kezdenek. Nincs több állami hirdetés migránsoknak titulált menedékkérőkről, meg az arctalan brüsszeli elitről, amely minduntalan a szuverenitásunkra tör és amelynek ősei talán még  Trianonért is felelősek voltak. Nincs keresztényinek hazudott háborús retorika. Egyik pillanatról a másikra eltűnnek az antiszemita beütésű Soros-plakátok és a véleményükért hazaárulónak bélyegzett civilek listái. A kormánypropagandát harsogó lapok állami támogatását elvágják, és a médiamunkások már nem politikai célpontok. Képzeljük el, hogy a szennyvízfolyamot, ami addigra majd’ egy évtizeden át ömlött a közönség nyakába, elállítjuk. Mint kiderül, nem állunk állandó ostrom alatt. Szociálpszichológus legyen a talpán, aki képes előre megjósolni a magyar társadalom propagandába fullasztott részének reakcióját a változásra. A NER valóságra gyakorolt hatását nem lehet úgy leállítani, mint azoknak az irodáknak a működését, ahol futószalagon gyártják a győztes pályázatokat a strómanoknak. A Finkelstein-i segítséggel megalkotott valóságot nem lehet csak törvényekkel kezelni. A magyar társadalom bepácolása a gyűlölet, a félelem és a paranoia fűszerkeverékébe sokkal hosszabb távú hatásokkal jár, mint azt bárki el merné képzelni. Az ellenzéki oldal mottója erre a problémára: megszüntetjük a kormányközeli média állami támogatását, újra piacosítjuk a rendszert és a dolgok „rendben” lesznek. Megjegyzendő: a dolgok egyáltalán nem lesznek rendben.

Pszichózisban

Az emberek ellenállnak a közösen megalkotott valóság összeomlásának és annak a nem kevéssé rémisztő gondolatnak, hogy nagyjából minden, amit addig elhitettek velük, egy orbitális bankrablás fedősztorija volt. Ebből a szempontból sajnos majdnem mindegy, mennyire jól dokumentáltuk a földek ellopását vagy az uniós pénzek baráti zsebekbe történő átgyömöszölését, és az is mindegy, mennyire jól fogjuk tudni dokumentálni az MTA vagyonának szétosztogatását és a következő uniós ciklusban érkező kutatási pénzek kipréselését a rendszerből. Az ellenzéki gondolkodók által megálmodott tündérmesében a legvarázslatosabb elem egyértelműen az a pillanat, mikor az oknyomozások eredményeit végre valahára el tudják juttatni a Fidesz-szavazó vidéki közönségnek, és azt ott minden további fenntartás nélkül elhiszik nekik. A valóság összeomlása utáni állapotot a szaknyelv pszichózisnak nevezi. Ez egy igen súlyos kórkép, ami irracionális viselkedéssel, üldözési mániával és esetenként agresszióval jár. Pszichózis alatt a valóság és képzelet összecsúszik, így a kliens igyekszik magának találni egy horgonyzási pontot, ahonnan ismét meg tudja állapítani, mi igaz és mi nem. A horgony lehet éppen az a világkép (vagy hogy a legborzasztóbb variációt mondjam, az a személy), amitől (akitől) szabadulni akarunk. A választások után a NER valóságában ha nem is hívő, de legalább azt elfogadó tömb ellenállására lehet és kell is számítani. Mivel a pszichózisban szenvedő betegeket szinte mindig gyógyszeres kezelésben szokás részesíteni, az összehasonlítási lehetőségeink az egyéni és társadalmi szintű pszichózissal itt véget érnek. Azok, akiket a Fidesz-propaganda elrémített, akiket elrettentett a világtól és elhitette velük, hogy egy kisgyermekhez hasonlóan az ország állandóan védelemre szorul valamilyen gonosz konspirációval szemben, nem fognak egy tapodtat sem mozdulni a NER-világképétől, sőt elképzelhető, hogy a propaganda megszűnésével méginkább ragaszkodni fognak hozzá, már csak azért is, mert az alternatíva (tehát annak a beismerése, hogy mindez hazugság volt) pszichológiai szempontból összeomlással fenyeget. Az előadás után, akár egy posztmodern drámában, a néző játsza tovább a darabot. Fenyegető, konspiratív valósága mellett a NER kialakított magának egy speciális mentalitással rendelkező szavazói kört is, és akár egy rossz életvezetési tanácsadó, éveken keresztül biztatta őket, hogy merjenek a lehető legrosszabb önmaguk lenni. Ha valaki nem ért velük egyet, azt nevezzék hazaárulónak, ha valaki más mint ők, azt titulálják „elnyomó kisebbségnek”, és mindennek tetejébe az előítéleteikre még legyenek büszkék is. Ha valaha is demokratikus restaurációra lesz, ennek az attitűdegyüttesnek a menedzselése is megkerülhetetlen.

Egyenként

Hogy konkretizáljuk a problémát, álljon itt egy példa. A Political Capital tavalyi kutatási eredményei szerint a társadalom több mint fele hisz abban a hazugságban, hogy Soros György „migránsokkal” (azaz nem fehér bőrű, fiatal férfiakkal) akarja elárasztani Európát. Hogy ebből az irdatlan, helyeslő tömegből pontosan hányan hiszik el tényleg ezt, és hányan érezték, hogy ilyen vagy olyan indokból „igen”-t kell felelniük erre a kérdésre, azt nem tudjuk pontosan. Szakmaian ezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy nem tudjuk, a magyar társadalom hányad részének tulajdoníthatunk nyilvános konformitást és hánynak személyes (valódi) konformitást. Az a hányad, amely kényszerből vallja magáénak nyilvánosan a rendszer propagandáját, még meggyőzhető. A megoldás lehet nem fog tetszeni: ha át akarjuk ütni a NER valóságát, a rendszer propagandájával konform egyéneket egyesével kellene meggyőzni. Még mielőtt képtelenséget mormogva hátradőlnénk, annyit mindenképp hozzá kell tenni ehhez a módszerhez, hogy ezt politikai párt (egyedül) nem képes megtenni. Hovatovább politikai pártok koalíciója sem, még ha sikerülne is összehegeszteniük egy működőképes összefogást. Ilyen mutatványra csak mozgalmak, civil kezdeményezések képesek – olyan csoportosulásokról beszélünk tehát, amiknek az ellehetetlenítésére egyébként a NER jóval több figyelmet fordít, mint az ellenzéki pártok kontrolljára. Egy társadalmi valóságot átformáló mozgalom csakis lokális jellegű lehet abban az értelemben, hogy aktivistáinak ismerniük kell a helyi körülményeket és véleményvezéreket. Az aktivisták stratégiákat ismertetnek egymással, amiket aztán mindenki a saját közegére formál. Miféle stratégiákról van szó? Egyszerűekről és mindenki által elérhetőekről. Egy szerkesztőségben különös dologra lettek figyelmesek előfizetői statisztikákat nézegetve. Néhány előfizető külföldről rendelte meg a nyomtatott példányt, amit aztán vidéki címre postáztak. Mint kiderült, a külföldön élő magyar diák olvasta a lap online kiadását, míg a nyomtatott újságot hazaküldték vidékre a nagyszülőknek/szülőknek azzal a céllal, hogy ők is hozzájussanak valódi hírekhez. Persze elképzelhető, hogy az újság lapjai egy befőttesüveg béléseként végezték, de a kulcs elem ebben a – tulajdonképpen megható – történetben annyi, hogy az információ olyasvalakitől érkezett, akit személyesen ismertek. Ehhez hasonló módszerekkel lehet mozgalmat kezdeményezni: szállítsuk házhoz az információt, hagyjuk ott a postaládákban és az ajtók előtt! Csodát önmagában ettől sem lehet várni, de a társadalmat eluraló konspirációelméletekkel fel kell venni a harcot – lehetőleg minél előbb. Az előző rendszerváltással kapcsolatban van egy élményünk: a világképet leváltottuk, de a pártfunkcionáriusokat nem. Ezúttal mintha kizárólag a káderekre céloznánk, ami megint félsiker. Ha a rendszer valóságát nem váltjuk le, akkor tulajdonképpen nem váltunk le semmit és senkit; ha a NER valósága túlél, akkor újra és újra hatalomba fogja emelni azokat a karaktereket is, akiktől szabadulni akarunk.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Rosszkedvünk joga

Publikálás dátuma
2019.07.28. 12:16

Fotó: Pixel Memoirs / Shutterstock
Szerettem volna mindenkihez odamenni és elnézést kérni, mindenkit meghívni egy ásványvízre, de aztán már csak megpróbáltam elsüllyedni a padlóba a gyerekkel együtt, aki akkor már a vállamon bömbölt.
A gyereknevelés még a focinál is rosszabb. Utóbbival kapcsolatban ugyanis csak az ország férfilakossága gondolja úgy, hogy jobban ért hozzá, mint az edző, a bíró és a játékosok együttvéve, az előbbiben viszont mindenki, de tényleg mindenki profi. Feketeöves, vérbeli nevelő. Én lassan négy éve ügyködöm egy négyéves mellett, és bevallom, a legtöbb helyzetben igencsak tanácstalan vagyok. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, ha nyűgösen kijelenti, hogy most rosszkedve van, és nem hajlandó úgy viselkedni, ahogy mi, felnőttek szeretnénk. Persze működtethetném a szüleimtől örökölt paneleket. Néha amúgy is olyan, mintha apám beszélne belőlem, kiesnek a számból a gyerekként is már kellőképpen utált panelmondatok, amelyek Dusival szemben is éppoly hatástalanok, mint anno az én esetemben. Ordibálás, testi fenyítés kizárt. Nagyon ritkán az én apám keze is eljárt, egyszer még a nadrágszíj is előkerült, mégis bizton állíthatom, semmit sem tett hozzá a nevelésemhez. Csak annyit szűrtem le az egészből, hogy még körültekintőbben kell elkövetnem az adott „bűnt”. Meg egyáltalán: egy gyereknek miért ne lehetne joga a saját rosszkedvéhez? Nekünk vajon hányszor megy el a kedvünk piszlicsáré ügyek miatt: nem volt elég édes a hazáig cipelt dinnye, nem köszöntek vissza a villamoson, leettük az újonnan vett ruhánkat. Ő „csak” nem találja a hiányzó darabot a legójához. Az ő szintjén ez éppoly horderejű kérdés, mint nálunk a késlekedő vízszerelő. Valami zavar van a világban, valamilyen ellenállás, amit le kell reagálni. Ez a „hiszti”. Gyermektelenül, még ennél is kevesebb tapasztalattal, mindig és igen könnyen tudtam a megoldást a problémára. Mások gyermekét nevelni amúgy is a legegyszerűbb dolog a világon. Élesen emlékszem azokra a részben megvető, részben csodálkozó, részben elítélő pillantásokra, amelyeket a szomszéd asztalnál síró, rakoncátlankodó, türelmetlenkedő gyermek szülei felé vetettem étteremben, szállodában, strandon, akik néhány sikertelen próbálkozás után megpróbáltak úgy ülni, mintha nem is lennének ott. Miért nem szólnak rá? Miért nem viszik el? Miért nem csinálnak valamit? Bezzeg én azonnal megoldanám a helyzetet. A tűzkeresztségen egy debreceni étteremben estem át. Dusi akkor még nem volt hároméves, és jó érzékkel megvárta a pillanatot, amikor leendő nejem kiment a mosdóba, és akkor mintegy vezényszóra éktelen sírásba kezdett. Egyből leizzadtam. Próbáltam belegyömöszölni a szájába a cumit, aztán az ételt, vizet, édességet, aztán elterelni a figyelmét, kedélyes anekdotákat mesélni a saját gyerekkoromból, aztán erélyeskedni, végül már könyörögni, de a sírás, mintha csak az én próbálkozásaimból nyerne erőt, egyre hangosabb és elviselhetetlenebbé vált. A disztingvált étterem asztalai felől pedig megérkeztek az én korábbi pillantásaim, mintha én néztem volna magamat a sült húsok és desszertek biztonságából, csak épp megsokszorozódva. Szerettem volna mindenkihez odamenni és elnézést kérni, mindenkit meghívni egy ásványvízre, de aztán már csak megpróbáltam elsüllyedni a padlóba a gyerekkel együtt, aki akkor már a vállamon bömbölt. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy lesznek még ilyen megoldhatatlan helyzetek, egész egyszerűen azért, mert gyerek. Nem alattvaló, nem minirabszolga, nem akaratlan, puszta tárgy. Élő, eleven organizmus, akit nem megalázni kellene, nem letorkolni erőből, hanem valahogy megoldani. A nevelés végtelen alkudozások és alkuk rendszere. Rendben, nem mosol fogat, de akkor az eperpuding nagy részét is csak holnap eheted meg (már ha addig nem tűnik el a hűtőből, mert mi is torkosak vagyunk ám). Rendben, nem akarsz oviba menni, de akkor sajnos a játszótérre sem tudunk kimenni. És ezekben a félig rávezetésekben, félig zsarolásokban, kofáskodásban és kiegyezésekben alakul ki valahogy a belső rend, amelyben mindenki megtalálja a maga életterét és nyugalmát, és a legkevésbé rojtosodik ki az idegrendszerünk. A nevelési „szabályok” és a jótanácsok garmada élesben néha mit sem ér, vakon tapogatózva az ember maga lel rá a maga szabályaira, amit kicsit mindenhonnan lecsipkedve saját kezűleg gyúr össze. Ahogy mindenki a maga kolbászreceptjére esküszik. És közben abban bízik, hogy az „elvei” később nem egy pszichológus díványán végzik, ahová éveken át jár majd felnőttként a gyerek. Szóval könnyű elrontani, és szinte lehetetlen jól csinálni. Újra és újra megteremteni neki a választás lehetőségét, miközben az egész életünk inkább afelé mozdul, hogy így vagy úgy, inkább úgy (értsd: nem kiegyezésekkel és nem alkudozásokkal, hanem puszta erőfölényből) de csökkentsék a mozgásterünket. Ne szóljunk bele, hogy milyen iskolába járjon a gyerek, ott miből és hogyan tanuljon, de még abba se, hogy ki vezesse az intézményt. Csak adjuk oda, ők majd elvégzik a többit. Mindent vegyünk tudomásul, mint a nagyra nőtt gyerekek. Legfeljebb a hallgatás és a kussolás mikéntjeiben dönthetünk szabadon. Ilyen közegben szinte már a nevelés kínjairól elmélkedni is forradalmi tettnek minősül. A gyerek nem társ, nem partner, nem alany, hanem színes folt a politikus bácsi mögött. A sok-sok erős kezű apa között, akik mind jobban tudják. Még azt is, hogy hogyan kell ötévesnek lenni. 
Témák
gyermeknevelés

N. Kósa Judit: A nagy magyar kékség

Publikálás dátuma
2019.07.28. 10:58

Fotó: Adományozó: Kurutz Márton / Fortepan
1988-ig kellett várni a következő országos akcióra. Dr. Strömpl Gábornak viszont addigra már az emléke is elenyészett.
A Keszehóci lápa maradt meg leginkább az emlékezetemben a helynevek közül, amelyeket gimnáziumi jóbarátom bő harminc évvel ezelőtt az ínyencek élvezetével olvasott fel nekem a turistatérképekről. Akkoriban persze fogalmunk sem volt, hogy a szívünknek oly kedves „lápa” szót egy bizonyos dr. Strömpl Gábornak, a térképészeti szaknyelv elszánt magyarosítójának köszönhetjük. Ahogy egyébként azt sem tudtuk, hogy a manapság széles körben használatos turistatérkép sem létezne nélküle. Dr. Strömpl a teljesen elfeledett nagy magyarok népes klubjához tartozik. Felvidéki családban született 1885-ben a zempléni Nagymihályon, geográfiát hallgatott a pesti egyetemen dr. Lóczy Lajos tanítványaként, huszonnégy évesen ledoktorált, majd a pozsonyi egyetemre került tanársegédnek. Szolgált az első világháborúban, leszerelve Bécsben hadi geológiát kezdett tanulni, majd a trianoni döntés visszasodorta Budapestre, ahol idővel a Műegyetem közgazdasági karán lett magántanár. Ha beütjük a nevét az internetes keresőkbe, a világ legszorgalmasabb embere sejlik föl a találatokból. Végeláthatatlanul sorjáznak a térképészet, a geográfia, a barlangászat és a túrázás tárgyában írott közleményei – a Turistaság és Alpinizmus című szaklapnál belső munkatársként működött -, emellett tankönyvek szerzője is volt: a Térképolvasás című alapvetését nemcsak a jövő testnevelő tanárai, hanem a cserkészek is bibliájukként forgatták. 1917-től tevékenykedett a Magyar Turista Szövetség állandó bizottságában, amely a helynevek magyarításán szorgoskodott, 1927-ben mindezek tetejébe hivatásos katonának állt. Akkortól a hadsereg üdvére is kamatoztatta kivételes térképészi tehetségét.
Hogy ilyen sűrű tennivalók közepette, már jócskán a harmincas éveiben végül hogyan talált alkalmat rálelni a jövendőbelijére, sajnos nem tudom megmondani. Dr. Hunyady Máriáról (pontosabban: kiskresztenyei és nyitraszegi dr. Hunyady Máriáról) amellett, hogy nem jeleskedett a turista egyletekben, mindössze annyit sikerült kiderítenem: a budapesti egyetemen szerzett diplomát, gimnáziumi tanárként működött a nagyváradi orsolyák lányiskolájában, és már ő is huszonhét éves volt, amikor 1921-ben, a belvárosi plébániatemplomban igent mondott dr. Strömplnek. Az esketést az a Hanuy Ferenc végezte, aki korábban a katolikus egyetemi hallgatónők Szent Margit Körében volt Hunyady Mária mentora. Egy dolog biztos: a házasság nem akadályozta meg dr. Strömplt abban, hogy továbbra is annak éljen, ami a legjobban érdekelte. Fáradhatatlanul járta a barlangokat és az erdei utakat, kérdezgette a helyieket, mit minek hívnak, és minden lehetséges fórumon képviselte a magyar szaknyelv megszületésének fontosságát – ha ő nincs, talán még mindig ponornak hívnánk a víznyelőt, dolinának a töbröt és uvalának a lápát. A húszas évek végén pedig elérkezett oda, hogy mindezt egységes rendszerbe foglalja. A turistautak jelzése mindaddig inkább csak ötletszerűen zajlott. Az egyes turistaegyletek végigjelölték a kedvenc útvonalaikat, mígnem a Magyar Turista Szövetség 1929-ben felállított egy bizottságot az útjelzések egységesítésére. Az 1930. január elsején életbe léptetett szabályzat – Horn K. Lajos gépészmérnök, Lakner Károly nemzeti banki felügyelő és dr. Strömpl munkája – rendkívül logikus rendszert kínált a természetbarátoknak, akik akkortól ezen elvek szerint festették a jeleket. Ezt a szisztémát használjuk ma is: a jelzések színe – kék, piros, sárga, zöld – az út fontosságára, az azonos színű leágazások ábrája – kereszt, négyzet, kör, háromszög – a mellékút végén található látnivaló jellegére utal. Dr. Strömpl Gábor igazi érdeme azonban az, hogy már ezzel a munkával párhuzamosan kidolgozta a „nagyút”, az országos turista főútvonal tervét. Ami egyébként az eredeti ötlet szerint piros jelzéssel húzódott volna végig az ország hegységein a nyugati és az északkeleti – trianoni - határ között, de mivel a szorgalmas túrázók már vagy száz kilométert kékkel festettek meg, végül maradt ez a változat. A „nagy kék”, vagy ahogy Strömpl hívta, „a béke útja”, Európa első hosszútávú, majd’ ezer kilométeres turistaösvénye egy szűk évtized múltán, 1938-ban jutott el abba az állapotba, hogy egy nagyszabású akcióval fel lehetett avatni. A Szent István évre körülbelül az út négyötödén voltak készen a jelzések, így adta magát a gondolat, hogy a jubiláris esztendőben rendezzék meg a Szent István Vándorlást. Az esemény kitalálói nem is fukarkodtak a szimbólumokkal: a tavaszi napéjegyenlőség idején két irányból indult a túra, a résztvevők – akik hétvégenként és ünnepnapokon járták a hegyeket – pünkösd hétfőjén értek célba, azaz a Dobogókőre, „a csonka-hazai legrégibb” menedékházhoz. A két csoportot Zsitvay Tibor – egykori igazságügyi miniszter, nemzetgyűlési képviselő, a turista szövetség elnöke – indította útjára, egy hét különbséggel. A nagy felvonulással kísért túrázók vezetői egy-egy kecskeméti barackfából faragott túrabotot kaptak, azzal indultak az Írottkőről keletnek, illetve a Tolvaj-hegyről nyugatnak. A hosszú úton 853 turista képviselt 45 egyesületet, ők egymást váltva 2751 túranapot teljesítettek. A legtöbbet (huszonhetet) dr. Zsembery Gyula ügyvéd, aki egyúttal a fénykép-pályázatot is megnyerte.
A siker kétségtelen volt, Zsitvay Tibor érthető elégedettséggel nyilatkozta a Városok Lapjának: „Ha erre korábban gondoltunk volna, valószínűleg sikerült volna megakadályozni, hogy magyar pénz szinte megszámlálhatatlan milliókkal gazdagítsa a szomszédos országokat, mert az utazni vágyó tömegek, ha tudatában lettek volna annak, hogy a csonka hazában is figyelemreméltó, sőt páratlan látnivalók akadnak, nem özönlöttek volna állandó folyamban folyton csak külföldre.” A vándorlást legközelebb öt év múlva szerette volna megszervezni a turista szövetség, ezt azonban már elsodorta a háború. 1988-ig kellett várni a következő országos akcióra. Dr. Strömpl Gábornak viszont addigra már az emléke is elenyészett. A hírekben még egyszer szerepelt ugyan: 1947 októberében, amikor huszonkilenc másik egyetemi tanárral együtt eltiltották a katedrától. Más kérdés, hogy ő akkor már két éve nem élt. Bécsben esett szovjet hadifogságba, 1945 áprilisában, és augusztus 22-én gyűrte le a tífusz Iasiban. Tömegsírba temették. „Erős fizikuma sem tudott megbirkózni a kórral” – fogalmazott a Földrajzi Közlemények szerzője kései nekrológjában.
Szerző
Témák
turistaútvonal
Frissítve: 2019.07.28. 11:00