Előfizetés

Hegyi Iván: Metró a magaslaton

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2019.07.27. 16:30

Fotó: Adományozó: Szalay Zoltán / Fortepan
Nem csoda, ha a Metró élharcosa volt a hazai lemez-eladási lista radikális átrendezésének. A Táncdalfesztivál dalait tartalmazó kislemezek 1968-ban több mint 900 ezer példányban fogytak, ám 1969-ben, az újabb fesztivál után már negyven százalékkal kevesebbet értékesítettek közülük.
Fogalmam sincs, hány embernek volt 1969 Magyarországán rózsaszínű kádja, de valós tudás nélkül is megkockáztathatom: nem soknak. Mégis egy fél ország dalolta lelkesen: „Ülök egy rózsaszínű kádban...” Mielőtt a hatalmas „énekkar” a magáévá tette, a Metró dalolta. Névadó közlekedési eszköz akkoriban még nem volt – csupán a „kis földalatti” járt több mint hét évtizede, modern változatának első szakaszát csak 1970 áprilisában adták át –, de a föld felett már 1962 óta működött Pesten a Metró. Sőt hatvanháromban négyszámos kislemezt jelentetett meg Deák Tamás tánczenekarával közösen – a borítón az állt: „Deák–Metró együttes” –, s mind a négy instrumentális szám drágakőről kapta a címét. A vegyes csapat az A oldalon a Smaragd tviszttel meg a Zafír madisonnal, a B-n pedig a Topáz és a Rubin rockkal kísérelte meg lebilincselni a hallgatóságot. Sikerült. Hatvannégyben egy élő balatonfüredi tévéközvetítés alatt a Metró muzsikájára vad tvisztbe kezdett egy pár, mire a rémült rendező lekevertette az adást, nehogy neki keverjenek le egyet akár valóságosan, akár képletesen. A rózsaszínű kád ragyogása idején pedig ez a közlemény jelent meg a Dohány utca 22. alatti bálványházról: „A Metró-klub taglétszáma annyira telített, hogy új tagok felvételére nincs mód.” (Erről írta a Metró 1992-ben tartott búcsúkoncertjére Sztevanovity Dusán: „Ha belépőd van, az majdnem útlevél.”) Hogy maximum mennyi embert lehetett bezsúfolni a rock hetedik kerületi templomába, arra nincs adatom, de fenn maradt egy helyszíni beszámoló a dohányfüstös terembeli évadkezdések egyikéről: „Szombaton volt az első klubestünk, amelyen 714 főnyi közönség jelent meg.” (Emlékeim szerint 714 hallgató-néző beengedése esetén a szebbnél szebb, ám nemegyszer eltorzult arccal visítozó lányok szinte már egymás nyakában ültek.) Nem csoda, ha a Metró élharcosa volt a hazai lemez-eladási lista radikális átrendezésének. A Táncdalfesztivál dalait tartalmazó kislemezek 1968-ban több mint 900 ezer példányban fogytak, ám 1969-ben, az újabb fesztivál után már negyven százalékkal kevesebbet értékesítettek közülük. Az első magyar beat-nagylemez, az Omega 1968-ban közre adott Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című albuma után megjelent az első – egyben az egyetlen, stúdióban készült – Metró LP, valamint az Illések és pofonok, s e kettő 1969 szeptemberében a harmadik, illetve a negyedik helyre ugrott a vételi rangsorban. A beat 33-as fordulatszámú korongjait mindössze két kislemez – Koós János Nem vagyok teljesen őrültje, továbbá (meglepő módon) Gigliola Cinquetti La pioggiája – előzte meg. Két hónappal később a Metró-album legfőbb sikerszáma, az Ülök egy rózsaszínű kádban – amelyet a méltatatlanul elfeledett, az Ifjúsági Magazin slágerlistájának hatodik helyén jegyzett Okos szamárral párosítva kislemezen is kiadtak – az IM-lajstrom élére állt, miközben a második helyet az Illés zenekar emblematikus száma, a Miért hagytuk, hogy így legyen foglalta el. A kritika így szólt az abban az időben a stockholmi és a turkui fesztiválon – a többi közt a Colosseummal, illetve Jimi Hendrixszel egy színpadon fellépő – Metró albumáról: „Az együttestől megszokott mérsékelt stílust, kulturált színvonalat nyújtja; Schöck Ottó, Frenreisz Károly, Sztevanovity Zorán tizenkét száma változatos, és valószínűleg a hangos beattől borzadó generációk ellenkezését sem váltja ki, sőt a dalok nagy része valójában táncolásra is alkalmas.” (A Metró-klub látogatóinak kisebbségét alkotó fiúk kiváltképp a Mária voltot kedvelték, arra sokat ígérően lehetett lassúzni.) A rajongók a kedvezően, de szolidan értékelő műbírálóknál jobban odavoltak; sok mindent éreztek, csak azt nem, hogy citromízű a banán. Egyrészt 1971 szeptemberéig a Metró kis- és nagylemezeit 450 ezer példányban vásárolták meg. Másrészt a Dohány utcában törzsvendég ifjú hölgyek annyira a Sztevanovity testvérek hatása alá kerültek – a két ideál heti postája több kilóra rúgott –, hogy szívük szerint a rózsaszínű kádat így hívták volna: Zoránkád, Dusánkád.

Lehetnek-e mérsékelt antiszemiták Izrael-barátok?

Tamás Pál
Publikálás dátuma
2019.07.21. 16:06

Fotó: HUBERT LEWKOWICZ / AFP
Mostanában errefelé a környéken legalábbis igen. Az izraeli-közép-európai kapcsolatok sok szempontból a legbonyolultabbak közé tartoznak. A holokauszt-történeti bonyodalmakról, a nem felvállalt, vagy egyenesen letagadott helyi bűnökről, részvételekről mindenki tud. A legújabb politikai kapcsolatok logikája azonban teljesen más és egyértelműen más irányú is.

Szükségük van egymásra

A közép-európai jobboldali antiszemitizmus feltárásához sem kell különösen mélyre ásni. Éppen azért feltűnő, hogy e jobboldalon e pillanatban nincs kanonizált, első vonalbeli politikai antiszemitizmus. Sőt, furcsa módon, ellenkezőleg: az elit legnagyobb részében jelen van valamilyen érdekes Izrael-pártiság, talán kifejezetten Izrael-rokonszenv is. Mindezek alól, bár itt is puhult a világ, pillanatnyilag és részben, csak a lengyelek a kivételek. Konfliktus ott is akad mindenféle, most éppen az 1944-45 előtti zsidó tulajdonok ügye a legvitatottabb. Bár mindezzel együtt az utolsó években a liberális értelmiség ott is kifejezetten Izrael-barát és filoszemita volt. Közben a kemény jobboldali szavazók jó része a régióban mindenütt hagyományosan antiszemita; minden szinte magától értetődő, beszélni sem kell a hagyományos beidegződésekről, ma is él sokfajta kulturális idegenkedés, s az Izraellel rokonszenvezők egy része nem is tudja, hacsak a televíziós tudósítások külön nem mutogatták feltűnően, hogy az izraeliek legalább részben azért zsidók is… Egyébként néhány hete láttam egy utcai húsvéti jelenetet Pruchnikból, egy délkelet-lengyelországi kisvárosból. A Facebook-felvételen a helybeli kiskamaszok, de nagyobb fiúk is egy fekvő Júdás-zsákot ütlegeltek. Júdást (a félreértéseket elkerülendő, a kétembernyi szalmabábúra rá volt írva, kiről van szó) a földön húzták, botokkal verték, köpdösték, taposták. Végül a bábut felgyújtották és egy patakba dobták. A tömeg vidám kiáltásokkal kísérte a jelenetet. Mi mást érdemelne egy ennyire közismert áruló? A szokás állítólag a XVIII. századból származik. Gondoltam, talán félreértettem az egészet. De kiderült, hogy nem, később meg is írták részletesen az egészet egy országos lapban, s többfelé előbukkant a videó is. Az eseményt követő külföldi lap-kommentárokat itt hadd ne részletezzem. Végül tiltakozott az izraeli külügy is. Senki sem rejtegeti a hagyományokat, de mind a közép-európai, mind az izraeli kormányzati eliteknek ma kifejezetten és intenzíven szükségük van a másik oldal szimbolikus barátságára. A magyar, vagy lengyel radikális jobboldalnak gazdasági érdekei Izraelben markánsan nincsenek, ugyanakkor politikai érdekeik számos szempontból pozitívan mozgósítják elitjeiket. Az európai baloldal a 60-as évek óta időnként lelkesedett Európán kívüli hősökért. Így a 60-as években Che Guevaráért és Arafatért, vagy a 70-es években Allendéért, később pedig voltak, akinek imponáltak a palesztin merénylők. A radikális jobboldalnak nem voltak hasonló hősei. Igazán most sincsenek, de Bibi Netanjahu népszerűsége valamelyest nő. Azonban itt érzelmekről szó sincs, politikai logikáról annál inkább. Izraelnek erősebben van szüksége európai szövetségesekre, mint fordítva, bár az ellentétes kapcsolat is létezik. Az izraeliek európai képlete végletesen egyszerű. Az európai politikák zöme különféle okokból szinte a kezdetektől nem rokonszervezett Izraellel. Egyeseknek (például a briteknek) voltak saját arab vazallusaik. Másokat az Izrael-barátság zavart a külkereskedelemben. Egy harmadik csoport (például a skandináv szocdemek) a hatvanas évektől kezdődően – épp a progresszív kapcsolatokra hivatkozva - egyértelműen palesztin-barát volt. De mindez elolvadt az utolsó tizenöt évben, amikor a közel-keleti bevándorlók - arabok, törökök, irániak - az európai utcakép részeivé váltak, s az európai kormányok igyekeznek erre reagálva az elvi összecsapásoknak elébe menni, és elszigetelni, nem felvállalni Európában az izraeli kapcsolatok látható formáit. S mert a nem-német Közép-Európában alig vannak muszlimok, az általuk nem, vagy kevéssé érintett európai tér izraeli szempontból különösen értékes. Hiszen akkor legalább itt nem kell számítania esetleges tiltakozó akciókra. Az idegenkedés az iszlám bevándorlóktól így azután nálunk kifejezett politikai exportérdek is. E térség saját jobboldali emlékezet-képei érdekes módon ma egyedül Lengyelországban árnyékolják be, vagy egyes pillanatokban zavarják keményen az izraeli kapcsolatokat. 

Lengyel, magyar...

Nincsenek összevethető, erősebb és gyengébb helyi antiszemitizmusok. Természetesen az 1938-45 között történések mindenütt mások voltak, de azt gondoljuk, hogy a mai különbségek szempontjából nem az akkori történések az érdekesek, hanem az eltérések a nemzeti emlékezeti konstrukciókban. Viszont az izraeli memória különbségei e pontokon majdnem érdektelenek. A meghatározó valószínűleg az amerikai holokauszt-emlékezethez fűződő helyi, nemzeti emlékezet és a nemzetközi minták közötti különbség lesz. Először úgy néz ki, a magyarok, csehek, lengyelek itt vállalják a holokauszt-képek eltéréseit. Amikor azonban tisztázódik, hogy vannak különbségek, a magyar kormányzat szinte mindig visszavonul. Ugyanakkor a lengyelek kitartanak a radikális, idegenként megélt háborús emlékképek sok (legtöbb?) eleme mellett. Nem világos, honnan ez a különbség? A nemzeti ideológiák radikalizmusa közel azonos. Az egykori empirikus történések összevethetőek. Feltevésem szerint a magyarázat leginkább a lengyel "történeti érdemek" kinti felfogásában rejlik, s nem a zsidó-képekben, vagy az ügyekben érintett nemzeti ideológusok elszántságában. A lengyelek a háború alatt a nyugati oldalon küzdöttek, a magyarok nem. Magyarország most igazán semmilyen fontosabb nyílt konfrontációt nem vállal a helyi jobboldali emlékezettel. Izrael is igyekszik közben elkerülni e területen bármiféle nyílt összecsapást. Minek nehezítse a magyar kormányok gondjait? Végül is az Orbán-rendszer holokauszt-ügyben mindig és minden kérdésben szimbolikusan feladja főügynökét és ideológusát, Schmidt Máriát, miközben minden más ügyben, médiában vagy ideológiában kedvére tesz. Úgy látszik, a magyarok, miközben belpolitikailag talán a lengyeleknél erősebbek, de külpolitikailag úgy vélik, nem engedhetnek meg maguknak e tekintetben annyit, mint a lengyelek. Néhány hete az EU tiltakozni akart, mert mint közismert, az amerikaiak elismerték Jeruzsálemet Izrael fővárosának. A tervezet azonban elakadt, mert Magyarország, a csehek és a románok Brüsszelben tiltakoztak. Egyébként annak idején Izrael alapítói, legalább is a politikai elit, nem egyszerűen közép-kelet-európaiak voltak, hanem a cionizmus (még Izrael alapítása előtti) nemzettudata is nagymértékben a XIX. századi lengyel, kisebb mértékben a magyar, de később a román, ukrán és a többi új nemzettudat alapján formálódott. Itt egy fokig rokonideológiákról van szó. Erről egyébként többször beszélt a nagyon ismert izraeli teoretikus, Shlomo Avineri is (évekig ismétlődően a CEU vendég-előadója).

Nemzeti peremek

Jewish group slams Polish burning of effigy
Fotó: HUBERT LEWKOWICZ / AFP or licensors
A spirituális rokonságnak léteznek legendái, vagy valószínűsíthető történetei. Az 1948-as függetlenségi háború alatt mindenhonnan érkeztek, ha nem is óriási számban, az izraeli oldalra önkéntesek. Közöttük az új légierő szinte valamennyi pilótája. Akik, mert nem volt technikájuk az innen-onnan vásárolt, vagy ajándékba kapott gépek közötti kommunikáció kiszűrésére, egymás között a bevetéseken lengyelül beszéltek, mert az arabok, vagy angol kiképzőik azt nem értették. (Egyébként, akik nem lengyelül, azok oroszul beszéltek. A Szovjetunióból is engedtek el valamennyi pilótát.)  S azt hiszem, bár erről nem szoktak beszélni, ma Netanjahu tanulságokat kínál az közép-európai nemzeti radikálisoknak. Egyfelől Izrael páratlan sikereket ér el pármilliós államként a tudományban, az orvoslásban, a haditechnikában. Ilyesmiről Pesten, vagy Varsóban csak álmodozhatunk. De mindezzel együtt Izrael azt is bemutatja, hol vannak a "nemzeti" peremek ma a világban. Mi jöhet össze intellektuális fölényből, és mi sül be bármiről álmodozva. Egyszerűen Izrael esetében látható, hol vannak a kivitelezhetőség nemzeti határai. S ahogy a The New York Times nemrég megjegyezte, van két további izraeli tanulság Közép-Európában, amit egyébként az ottani liberálisok nem szeretnek elismerni. Először is, hogy Izrael persze demokrácia, de kemény nemzeti demokrácia. Olyan amilyenről itt nálunk a konzervatívok csak álmodozhatnak. Ez az EU-ban egyszerűen most nem kivitelezhető. Másodszor, az Izraelhez mérhető fejlettségű országokban nem nő a helyi lakosság száma, legfeljebb a Közel-Keletről bevándorlók produkálnak új népességet, ugyanakkor Izraelben nem csak az ország arab polgárai, hanem meghatározó mertekben a zsidó többség hoz "közel-keleti" növekedést. Jól látszik, hogy a nagyvonalú szociálpolitika, a nemzetközi szintű orvoslás, a magas gyerekszám beépítése a nemzeti növekedés alapértékei közé - és valljuk be, kihívásként az arab népesség, mint önmagában is gyorsan növekedő demográfiai versenytárs - együtt akkora, s olyan népességet eredményeznek egy fejlett országban, amilyet a közép-európai nemzetiek jelenleg képtelenek produkálni. Egyszerűen hiányoznak hozzá a kiinduló tényezők. Külön nem lenne elég sem a szuper orvoslás, sem a családtámogatás kifinomult rendszere. A gyermekszámot nem állítják szembe semmivel. Sőt, talán az ipari államokban itt a legkiterjedtebb a meleg családok, és együttélések védelme. Úgy látszik, a leghagyományosabb, szinte keleti családok és ezek az új formák simán megvannak egymás mellett.

Taxizunk?

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2019.07.21. 15:42

Fotó: Shutterstock
Majd érezni fogom! Mindenki ezzel jött. Miszerint még a legmegátalkodottabb agglegényeknek is egyből átkapcsolt az agya, ahogy először emelték fel és tartották a kezükben a gyermeküket. A saját gyártmányt. Onnantól ők apák voltak, és az érzést többé már nem lehetett eltüntetni, száműzni, megkérdőjelezni. Evidencia volt, ahogy kék az ég (nem az, mert csak optikai csalódás) és zöld a fű (na, az még rendben). Hittem nekik, miért ne hittem volna, hiszen én akkor még jobbára csak a gyártási szakaszban jeleskedtem, már ha jeleskedtem, ők viszont már a második, harmadik gyereküket terelgették maguk előtt. Későn érsz, mi? – tették hozzá már úgy harminc fölött. Igen, feleltem kényszeredetten, mert egyrészt nekem is hiányzott már az utód, a trónörökös. Annyi könyvet szerkesztettem akkoriban VIII. Henrikről és koráról, hogy átragadt rám a kényszer meg a terminológia. Mondjuk, lefejezésben azért még nem gondolkodtam. Másrészt jól éreztem magam a bőrömben, nem léptem éles legódarabokra reggel a padlón, nem akkor ugrott valaki a hasamra, amikor épphogy elnyomott az álom délután, és nem akkor kellett Bogyó és Babócára váltanom, amikor elkezdődött a döntő szett Wimbledonban. Dusival egyéves korában találkoztam először. Rugdalózó vekni volt a babakocsiban, s bizony akkor nekem nem kattant be semmi, a nevelőapaságnak még az árnyéka se nagyon vetült rám. Néztem, mint egy érdekes tárgyat a múzeum vitrinje mögött. Hasonlít rád, mondtam akkor leendő nejemnek, mert úgy tudtam, ezzel nem lehet melléfogni. Mást nem is nagyon tudtam volna mondani, fogalmam sem volt, hogy képességek terén hol tart egy egyéves eleven csomag. Lehet, hogy otrombaság megkérdezni, hogy már nyökög-e, vagy épp ellenkezőleg: azt illik ilyenkor firtatni, hogy kívülről fújja-e már a Haragosit. Tényleg hasonlított a leendő nejemre, de ez csak később derült ki számomra. De addig még meg kellett mászni egy-két hegycsúcsot. Dusi és az édesanyja szinte tökéletes szimbiózisban éltek, ahogy reggel kipattant a gyermek szeme, jellegzetes és csontig hatoló hanglejtéssel azonnal D.-t hívta, valahogy így: ajaaaa! Ha véletlenül én jelentem meg az ajtó keretében, azonnal kitört a sírás. A cumihoz is csak pár hét múlva érhettem hozzá. És máig emlékszem arra az éles pánikra, amikor először maradtunk kettesben, és egyszerre kellett pótolnom a bevált bébiszittert és a pótolhatatlan anyát. Nem tudom, melyikünk volt az ijedtebb. Ő csak pislogott, néha meg úgy nézett rám, mint egy vizsgáztató tanár. Tudod-e már, mit kell csinálni, ha azt mondom, hogy éhes vagyok, de igazából egyáltalán nem vagyok éhes? Ha rá se akarok nézni arra, amit anya gondosan kikészített? Én meg attól tartottam, hogy elrontok valamit, nem úgy csinálom, ahogy kell, és élete végéig pszichológushoz jár, hogy a ronda szakállas rémet valahogy semlegesítsék a fejében. Ráadásul leendő nejem egyből kiszúrja rajta a sérülést, ahogy én is hallom az autón, ha már olajat kellene önteni bele. Azt hiszem, valahol ott jött el az igazi fordulat, hogy leendő nejem már nem bírta felemelni Dusit. Nehéz lett, nem bírta a csuklója, a két évnyi folyamatos emelgetés benyújtotta a számlát. Én meg továbbra is úgy kaptam fel, mint a pelyhet. Ráadásul még a fejem fölé is tudtam tartani, mintha repülne. Talán akkor dönthette el magában, hogy rendben, akkor megtartjuk ezt a szőrös fickót, aki akkor már a Zsi névre hallgatott, és elfoglalta anya szobáját. A változás is a nyelvben következett be legelőbb. A háló előbb közös szoba lett, majd végül királyi keggyel nekem ajándékozta. Hol nézed a mesét? Zsiga szobájában, jött a válasz, s nekem hirtelen helyem lett a nap alatt. És feladataim. Senki másra át nem ruházható feladatok. Az esti fürdés után például velem taxizik. Felemelem, és arra kell mennünk, amerre mondja. Néha már telefonál is. A füléhez illeszti a kezét, és rendel a taxibácsitól a fürdőbe egy kocsit, amely a háló és a spájz érintésével a nappali felé viszi majd. Reggel már nincs anyahívó csataüvöltés, egyenesen hozzám szalad, mellém fészkelődik, ha még alszom, vagy csalárd módon próbálok még aludni, tapintatosan, két ujjal szétfeszíti a szemhéjam, hogy ébredjek, kapcsoljam be a mesét és csináljak hideg-meleg kakaót. (Nem csalás, nem ámítás, tényleg van ilyen: hideg tej, instant kakaópor és egy kis mikrózás, s máris kész. Felül meleg, alul hideg.) Pár évvel ezelőtt még makogtam volna valamit a vér szaváról, valami ősi kötelékről, ami apa és fia között feszül, ezzel indokoltam volna, hogy miért érzem lehetetlennek az örökbefogadást. A nevelőapaságot meg valami udvarias kényszernek, hősies, de nem szívből jövő vállalásnak. Tán attól rettegtem, hogy tíz-tizenöt év múlva, amikor megkérem, hogy vigye le a szemetet, a fejemhez vágja, hogy nem is vagyok az apja. Most már nem érdekel. Még ha egyszer annyira kamasz is lesz, hogy megteszi. Nem érdekel, amikor mások meglepődnek, hogy mennyire nem hasonlít rám. Nem érdekel, hogy nem az én adataim szerepelnek a megfelelő rubrikában. Nem érdekel, hogy életünk végéig eltér majd a vezetéknevünk. Azt hiszem, valahol mégis ezt hívják apaságnak.