Fogalmam sincs, hány embernek volt 1969 Magyarországán rózsaszínű kádja, de valós tudás nélkül is megkockáztathatom: nem soknak. Mégis egy fél ország dalolta lelkesen: „Ülök egy rózsaszínű kádban...”
Mielőtt a hatalmas „énekkar” a magáévá tette, a Metró dalolta. Névadó közlekedési eszköz akkoriban még nem volt – csupán a „kis földalatti” járt több mint hét évtizede, modern változatának első szakaszát csak 1970 áprilisában adták át –, de a föld felett már 1962 óta működött Pesten a Metró. Sőt hatvanháromban négyszámos kislemezt jelentetett meg Deák Tamás tánczenekarával közösen – a borítón az állt: „Deák–Metró együttes” –, s mind a négy instrumentális szám drágakőről kapta a címét. A vegyes csapat az A oldalon a Smaragd tviszttel meg a Zafír madisonnal, a B-n pedig a Topáz és a Rubin rockkal kísérelte meg lebilincselni a hallgatóságot.
Sikerült.
Hatvannégyben egy élő balatonfüredi tévéközvetítés alatt a Metró muzsikájára vad tvisztbe kezdett egy pár, mire a rémült rendező lekevertette az adást, nehogy neki keverjenek le egyet akár valóságosan, akár képletesen. A rózsaszínű kád ragyogása idején pedig ez a közlemény jelent meg a Dohány utca 22. alatti bálványházról: „A Metró-klub taglétszáma annyira telített, hogy új tagok felvételére nincs mód.” (Erről írta a Metró 1992-ben tartott búcsúkoncertjére Sztevanovity Dusán: „Ha belépőd van, az majdnem útlevél.”) Hogy maximum mennyi embert lehetett bezsúfolni a rock hetedik kerületi templomába, arra nincs adatom, de fenn maradt egy helyszíni beszámoló a dohányfüstös terembeli évadkezdések egyikéről: „Szombaton volt az első klubestünk, amelyen 714 főnyi közönség jelent meg.” (Emlékeim szerint 714 hallgató-néző beengedése esetén a szebbnél szebb, ám nemegyszer eltorzult arccal visítozó lányok szinte már egymás nyakában ültek.)
Nem csoda, ha a Metró élharcosa volt a hazai lemez-eladási lista radikális átrendezésének. A Táncdalfesztivál dalait tartalmazó kislemezek 1968-ban több mint 900 ezer példányban fogytak, ám 1969-ben, az újabb fesztivál után már negyven százalékkal kevesebbet értékesítettek közülük. Az első magyar beat-nagylemez, az Omega 1968-ban közre adott Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című albuma után megjelent az első – egyben az egyetlen, stúdióban készült – Metró LP, valamint az Illések és pofonok, s e kettő 1969 szeptemberében a harmadik, illetve a negyedik helyre ugrott a vételi rangsorban. A beat 33-as fordulatszámú korongjait mindössze két kislemez – Koós János Nem vagyok teljesen őrültje, továbbá (meglepő módon) Gigliola Cinquetti La pioggiája – előzte meg. Két hónappal később a Metró-album legfőbb sikerszáma, az Ülök egy rózsaszínű kádban – amelyet a méltatatlanul elfeledett, az Ifjúsági Magazin slágerlistájának hatodik helyén jegyzett Okos szamárral párosítva kislemezen is kiadtak – az IM-lajstrom élére állt, miközben a második helyet az Illés zenekar emblematikus száma, a Miért hagytuk, hogy így legyen foglalta el.
A kritika így szólt az abban az időben a stockholmi és a turkui fesztiválon – a többi közt a Colosseummal, illetve Jimi Hendrixszel egy színpadon fellépő – Metró albumáról: „Az együttestől megszokott mérsékelt stílust, kulturált színvonalat nyújtja; Schöck Ottó, Frenreisz Károly, Sztevanovity Zorán tizenkét száma változatos, és valószínűleg a hangos beattől borzadó generációk ellenkezését sem váltja ki, sőt a dalok nagy része valójában táncolásra is alkalmas.” (A Metró-klub látogatóinak kisebbségét alkotó fiúk kiváltképp a Mária voltot kedvelték, arra sokat ígérően lehetett lassúzni.)
A rajongók a kedvezően, de szolidan értékelő műbírálóknál jobban odavoltak; sok mindent éreztek, csak azt nem, hogy citromízű a banán. Egyrészt 1971 szeptemberéig a Metró kis- és nagylemezeit 450 ezer példányban vásárolták meg. Másrészt a Dohány utcában törzsvendég ifjú hölgyek annyira a Sztevanovity testvérek hatása alá kerültek – a két ideál heti postája több kilóra rúgott –, hogy szívük szerint a rózsaszínű kádat így hívták volna: Zoránkád, Dusánkád.